Kép: MTVA
A keresztényüldözés a jobboldali sajtó egyre gyakoribb
témája, ám, sajnos szinte kizárólag a határainkon kívül történő eseményekről
szólnak a hírek. Pedig, a keresztényüldözés egy ideje hazánkban is felütötte a
fejét, vagy talán meg sem szűnt 1945 óta…
Nem! A jelenben nem úgy kell elképzelni, mint ahogyan az
tőlünk keletebbre, vagy akár nyugatabbra zajlik. Itt nincsenek templomban
elkövetett merényletek, nem gyújtanak fel templomokat és nem gyilkolnak papokat
sem… – egyelőre.
Itt minden rendben lévőnek tűnik. Az emberek nyugodtan
járhatnak templomba, a gyermekek szülei választhatják a hittanoktatást, épülnek
és szépülnek a templomok és kolostorok, vannak egyházi iskolák.
Csakhogy, az új, globalisták által erőltetett világegyházon
kívül egyre inkább fogy a levegő azon hívek körül, akik a szüleiktől és
nagyszüleiktől örökölt hitben képzelik el hétköznapjaikat, életüket és a
gyermekeik életét is. Valójában ez ugyanúgy problémája a nem keresztényeknek
is, de maradjunk mégis a Krisztusban hívők gondjainál.
A leginkább támadásnak kitett Magyar Katolikus Egyház az,
amely a Szent László-i örökség okán, a jelen korban is kiemelkedő és
egyedülálló a világon. Talán éppen ezért áll folyamatos támadások
kereszttüzében. A vatikáni politika miatt amúgy is nehéz, szorongatott
helyzetben lévő egyház naponta szembesül itthon a több oldalról rámért
támadással. A baloldal támadásait, vádjait már szinte természetesnek véljük.
Ennél azonban sokkal veszedelmesebb, a keresztény bőrbe bújtatott ellenség. Azt
mondják, az ördög ott támad leginkább, ahol a hit és a szeretet. És ez igaz
lehet, hiszen számos eset történt és történik, ami megbotránkoztatja a jámbor
híveket. Ahol a gonosz felbukkan, ott az ima volna az egyetlen ellenszer, de
egyre ritkábban tapasztalhatjuk meg, hogy a hívek egységesen, összefogva
imádkoznának a papságért, a főpapokért és az Egyházért. Ha az egység megrendül,
a gonosz erőre kap. Az egyház és a hívek szemmel láthatóan egyre távolabb
kerülnek egymástól. A hívő ember gyakran marad egyedül élete nehéz pillanataiban,
nem kap vigasztalást és segítséget, lelki támaszt, ahogyan az még nagyszüleik
korában megszokott volt, ám, a hívek is egyre ritkábban állnak ki a papokért,
segítve őket hivatásuk beteljesítésében, akár csak egy imával is.
A legveszélyesebb támadások éppen az úgynevezett
„jóakaróktól” és az önjelölt „hitvédőktől” érkeznek, akik bőszen kritizálnak,
modernkori inkvizítorként tetszelegnek. Sok esetben sajnos, igazuk van, valós,
megoldandó problémákra hívják fel a figyelmet. Miért hiteltelenek ők mégis
sokunk szemében? Mert csakis és kizárólag a Magyar Katolikus Egyházat
kritizálják, és sohasem a bajok igazi forrását. Sohasem kritizálják az egyre
inkább eretnek tanokat hirdető jelenlegi vatikáni vezetést, sem a más
országokban elharapódzó, nyilvánvalóan a katolikus hitet megtagadó
közösségeket.
Mások, hasonszőrű kritikusok, az emberek egyik
legprimitívebb gyengeségét, az irigységet felhasználva hangolják a közvéleményt
az egyház ellen, indulatot szítva az amúgy is elproliasodott és egyre
hitetlenebbé váló társadalomban. Ma elég kihangsúlyozni azt, hogy valaki
látszólag gazdag, jól él, és máris rázúdul a tömeges gyűlölet.
Ezek a fentebb felsorolt aljaskodások is eléggé komolyak és
nehezen kezelhetőek, egyre több embert távolítva el az Egyháztól és ezáltal
Krisztustól, ám, a támadássorozat újabban szintet lépett.
A Katolikus Egyházat alapjaiban megrázó szexuális botrányok
jelentik ma az igazi csemegét, és nem csak a baloldali, liberális sajtó,
valamint a bulvár számára.
Ha jó belegondolunk, az ötlet a Vatikánból származik,
hiszen éppen ott kezdték a transzparencia jegyében ezt a fajta, a teljes
hiteltelenséghez és lejáratáshoz vezető liberális őrültséget a folyamatos és
indokolatlan bocsánatkérésekkel, valamint a vélt vagy valós bűnök nagydobra
verésével.
Egyre több ilyen hír, történet lát napvilágot. Hol egyik,
hol másik ország sajtója hangos az efféle botrányoktól. A laikus számára, aki
egyebet sem hall, olybá tűnik, hogy a Katolikus Egyház maga az erkölcsi fertő.
Amely jelenség máshol feltűnik, az – ha jó, ha rossz –,
előbb-utóbb hazánkat is utoléri. Az utóbbi hetek, a katolikus papok
botrányaitól voltak hangosak. Fő szószóló, természetesen, ebben az esetben is
néhány igazhívő és jóakaró. Az esetek valóban megtörténtek és az ügyeket az
igazságszolgáltatás a helyén kezeli, a bűnösöket elítélik. Csakhogy, azt nem
írta meg senki, nem tárgyalták hosszan, beszélgetős műsorokban, hogy mi az, ami
nem történt meg. Egyrészt, vannak esetek, amelyekről eme „bátor
igazságharcosok” mélyen hallgatnak, mintegy fedezve néhány igazi bűnelkövetőt. Nagy
hírveréssel rikkantják világgá ezeket az eseteket. Egyszerű és rizikómentes
vállalkozás, hiszen a Magyar Katolikus Egyházat mára már megfosztották minden
lehetőségétől.
Másrészt, nem kért bocsánatot egyik „igazságfeltáró” sem
azoktól, akik a bűnösök mellett ezt a nagy „igazsághadjáratot” megszenvedik.
Ugyanis, joggal kérik vissza az elherdált bizalmat azok a
papok, akik alázattal teszik a dolgukat, a naponta csendben lelkeket mentők, a
tanítók, a betegeket látogatók, a családokat segítők, a hivatásra készülők, és
sorolhatnám tovább, hiszen hosszú a lista!
Napokon, heteken keresztül zajlott a csámcsogás és a
lejáratás, undorítóan beteges részletezéssel. Ez nem gyermekvédelem, ez így,
ilyen formában nem jóakarat. Ez annál inkább a Magyar Katolikus Egyház teljes
lejáratása, híveinek lemorzsolása és azon mártír papok emlékének a sárba
tiprása, akik az életüket feláldozták. Ezek a hitvédők véletlenül sem említik a
jó példákat, amikor a kalocsai érsek egyházmegyéjében történtekről értekeznek
látszólagos szakértelemmel. Nem intik az alkalmatlan vezetőt olyan követendő
elődök szellemiségével, mint Prohászka Ottokár, Mindszenty József, Zadravecz
István, Csiszér Elek vagy Márton Áron. Nem a megoldást keresik, vagy kérik azt
a Fennvalótól, hanem térdig gázolnak az erkölcstelenség mocsarában. Mint az
ingoványba, úgy rángatják bele az egyházat és a híveket egyaránt az
általánosított lejáratásba. Ez éppen olyan, mintha két-három eset után a
hírverés okozta felháborodás hatására kijelentenénk, hogy az összes pedagógus
ilyen és olyan, ezen túl nem engedjük a gyerekeinket iskolába. Ez persze, nem
igaz és az iskola is kötelező, nem opcionális, mint a templomba járás vagy a
hittantanulás, de remekül érzékeltethető ezzel az utóbbi idők súlyos egyházellenes
kirohanásainak lélektani hatása.
Amiről senki sem ír, az a hivatásuknak élő papok nehéz
helyzete és mindennapi küzdelmeik. Kevesen vannak, ezért a legtöbben
félmegyényi területen rohangálnak faluról-falura, közösséget szerveznek,
hittant tanítanak, napi négy-öt misét celebrálnak – sokszor segítség nélkül.
Ezernyi jó hír, jó példa, hősi erény és közöttünk járó szentek is lehetnének e
jóakarók cikkeinek alanyai, zenghetnének a műsorok az egyház tetteiről és
címlapon lehetnének azok az egyházi személyek, akik ebben a hazug és aljas
világban a szeretet és az őszinte hit útját járják. Nem a történelmi idők
kiválóságait kell csupán megismertetni, hanem a mai mindennapok hőseit, a
hivatásukat teljesítőket, a példaképeket. Ám, feltehetően nem ez a cél. Nem ezt
akarja olvasni a társadalom, nem ez fokozza a gyűlölködést. Az aberrált,
keresztényellenes, katolikus „jóakarók” pedig, újságírói nagyságuk elismerése
reményében jobbnak látják, ha zaftos pletykák, már-már pornográf leírások főszereplőivé
teszik a kétezer éves kereszténységet, papokkal, püspökökkel, sekrestyésekkel
és harangozókkal egyetemben. Mert ez a sikk, ez a cél, ez a parancs.
Más jóakarók, hitvédők a másik, Krisztust követő
felekezetet ostorozzák olyan páratlan gyűlölettel, amelyet maga Néró császár
vagy Sztálin is megirigyelhetne… – törvényen kívül, a szeretet jegyében.
Jó volna végre, ha a Magyar Katolikus Egyház nem lenne
többé célpont, s nem a keresztényeken, papokon és más egyházi személyeken
köszörülné a tollát a jobb-, és a baloldali média. A társadalomnak ma
példamutató életpályák ismeretére, jó példákra, szeretetre és Krisztus
tanításának megismerésére van szüksége. A kérdés csak az, hogy akik ma gyűlöletkeltő
nagy hitvédők, jóakarók, tudják-e mi lenne a dolguk és ismerik-e a keresztény
hit alapigazságait?