Élő adásban a földi pokol

 

Napok óta a képernyők elé vonzza az embereket a Keleten zajló háború. Nézik a rakétatámadásokat, hozzászólnak, szakértenek, politizálnak és szurkolnak egyik vagy másik tábornak. Olyan az egész, mintha egy kedvenc sorozat következő, várva várt évadát néznék, kényelmesen hátra dőlve fotelukban, még több izgalomra, nagyobb robbanásokra vágynának. A szurkolók úgy civakodnak, akár egy Manchester United – Liverpool meccsen. Talán, még totóznak is… A politikus, szakértő vénával megáldottak elemzik az összes fellelhető információt, a tárgyalások kimenetelét latolgatják, a nagyhatalmak érdekei és a nemzetközi egyezmények összhatását emlegetve igyekeznek kitalálni a végkifejletet. Szóval, van itt minden, mondhatnánk…

Azonban, hiányolok valamit. Valamit, amit nem látok, nem olvasok. Mégpedig, a tisztán látó embert. Azt, aki látja és átérzi mások szenvedését. Azt, akinek könny szökik a szemébe, látva a hatalmas robbanásokat. Mert, nem a tűz ezernyi árnyalata nyűgözi le, hanem látja azt a borzalmat, amit az ottaniak átélnek. Nem az országot, nem a vallást látja, hanem Isten, szenvedő teremtményét. Mindegy, hogy a világ melyik pontján történik. A riadt embert látja, gyerekeket, akiknek a szemében az ártatlanság helyett halálfélelem tükröződik, romok közé szorult emberi roncsokat, égő holttesteket, a borzalmat, amely emberi ésszel alig fölfogható. Nem tudom, és nem is akarom, képtelen vagyok arra, hogy az objektív újságíró szemével nézzem a zajló eseményeket.

A tisztán látó ember tudatában van annak, hogy ez a hatalmas gyűlölet nem múlik nyomtalanul és beláthatatlan következményei lesznek az emberiségre nézve. Arra az emberiségre, amely látszólag elvesztette emberi vonásait. Helyette, valami démoni megszállottság uralja az emberek nagy részének elméjét, egyre távolabb Krisztus tanításától és szeretetétől. Mára a háború csupán látványosság, a gyilkosság-izgalom, a szenvedés, a vér pedig, akár a videó-játékokban, a jó grafikusok műve.

Megdöbbenek… Hová süllyedt az emberiség és hová süllyed még? Tényleg ennyire lezüllesztett bennünket az érzéketlenséget készakarva belénk sulykoló média? Már nem látjuk az emberben Isten képmásának hasonlatosságát? Inkább a sátánt szolgáljuk primitív szenzációéhségünkkel és önzőségünkkel? Azt állítjuk, hogy jó keresztények vagyunk és közben a szamaritánus történetét mi úgy éljük meg a mindennapjainkban, hogy az úton fekvőt berugdossuk az árokba. Elvesztettünk valamit – pontosabban fogalmazva –, elfojtottak valamit bennünk. Az élet szeretete, a teremtett világ és az ember, a teremtett lény szeretete kiveszett belőlünk. Az élet örömét felváltotta bennünk az olcsó örömök hajhászása és a hit örömét felváltotta a gyűlölet. Az életünk, a lelkünk sivárrá vált, akárcsak a kiszáradt folyó, amelynek a medre a halál völgyévé vált.

Ha a tisztán látó ember könnyes szemmel nézi a szenvedést, mit érezhet Krisztus? Mit érezhet Ő, aki egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt, a teljes képet és a lelkeket? Mit érezhetett, amikor halála előtt ezekkel a szavakkal fordult az Őt sirató asszonyokhoz:

„Jézus pedig hozzájok fordulván, monda: Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon.

Mert ímé jőnek napok, melyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és a mely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak!

Akkor kezdik mondani a hegyeknek: Essetek mi reánk; és a halmoknak: Borítsatok el minket!

Mert ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?” (Luk 23,28-31)

Jézus tudta, hogy az ember milyen rettenetes dolgokra képes és mégis feláldozta magát lelki üdvünk megmentéséért. Segít, terel, a Szentlelket küldi segítségül. Mi, emberek pedig, tudásunkat esztelenül használva, rombolunk építés helyett és gyűlölünk szeretet helyett. Ez hatalmas bűn, aminek a büntetése is hasonló mértékű lesz. Akkor talán képesek leszünk belátni, hogy az emberi léleknek, amely olykor ezernyi csodálatos dologra képes, a mélység, a sötétség helyett arra kell törekednie, hogy Istennek kedve teljék a teremtményében.

Cz.A. 

Minden háborús fél tömeggyilkos!

 

Az emberiség a 21. század elejére teljesen feladta önmagát, emberségét, józanságát és átadta magát egy sátáni őrjöngésnek. Ezerféle ostobaság terjed, a próféciáktól a háborús hazudozásig. Az igazság azonban csak azoknak adatik meg, akik a hazugság apró mozaikjait képesek összerakni és következtetni is tudnak a történelem által elénk tárt események sorából. Az üldözött és áldozatként szereplők ugyanazok, az erkölcsi normák azonban változnak.

Azaz, nincsenek ma már normák, erkölcsi elvárások, megszűnt a jog, és az emberség, a humánum, az emberi jog, a szeretet hovatovább büntetendő. Még akkor is, ha az ember saját jogával és szeretetével mások érdekében, mások javára kívánna élni. Ha a normalitás pártján van a többségi ostobasággal és hazugsággal szemben.

Nevetséges és szánalmas, amikor a háborús felek lépten-nyomon arról panaszkodnak, hogy hol és milyen épületeket bombáztak le, és ezekben a lerombolt épületekben hány civil halt meg, miközben fiatal életek millióit oltja ki a kötelező katonai szolgálat minden oldalon. A jellemtelenség átitatta a politikát, bár az, a háborúk előtt sem volt erénye egyetlen politikusnak sem. Bátran kijelenthetjük, hogy minden háborút viselő fél, minden háborút jogosnak tartó és támogató politikus bűnöző, tömeggyilkos, aljas és emberiségellenes! Bármilyen párthoz, nemzethez, vallási csoporthoz tartozzék is!  

Gyermekek milliói éheznek, és halnak meg az alultápláltság átkától. Azért, hogy az emberiséget vágóhídra vivők szuper luxusban éljenek és javakat gyűjtsenek a végtelenségig. Hiszen, mindent a pénz, a hataloméhség határoz meg. A világot pénzügyileg vezetők istennek képzelik magukat, és csökött agyuk, aljas embertelenségük minden értéket megsemmisít, s új, általuk értéknek tartott sátáni elveket helyeznek a romok tetejére. A világ pedig az érdekek, a gerinctelenség és a jólét hajszolása következtében megszűnik létezni, noha csak néhány száz gazembert kellene kivonni a forgalomból. A maffiahálózatuk azonban, megfertőzött, megvásárolt embermilliókat, akik az ő aljaságukat szolgálják. Mert ez a maffiahálózat végtelenül primitív és értéknélküli, ezért a józanság tehetetlen velük szemben.  

S mert ezek a tények, mindenki az utolsó időkről, a megsemmisülésről beszél, attól retteg, pedig szó sincs erről. A férgese kipusztul, az emberiség megmaradt része felismeri a rosszat, és visszatér a Teremtés logikájának cáfolhatatlan és örök igazságaihoz. És minden kezdődik elölről, amíg újra eljut erre a szintre… a megtisztulás elengedhetetlen szintjére. Mert a szabad akarat, a jó és a rossz között, mint a viharos tengeren a lélekvesztő, úgy hánykolódik, s rendszerint a rossz azt képzeli, hogy győzhet a jó felett. Ma is ezt látjuk… a gonosz tombol, de egyszer csak megszűnik létezni. Ahogy a tiszai ciánszennyezés, úgy a világ is sokkal hamarabb megtisztul, mint ahogy várjuk, ahogy előre megjósolják. Nem a háborúk végkimenetele dönti el, és nem az emberi logika, gondolat szerint történik majd, hanem egy olyan isteni logika szerint, amelyet az ember felfogni sem képes… Volt már ilyen drámai kor a világban, amikor az ember dölyfössége egy pillanat alatt megtört és térdre zuhant, a magát istennek tartó – Isten előtt…

Nem rettegni és elkeseredetten mindent feladni kell, hanem készülni a boldogabb, világos és szeretettel teli világ eljövetelére, amelyben a mai kor egy rossz álom lesz csupán…

Stoffán György

A parajdi sóbánya-tragédiája... kicsit másképp

Amikor a parajdi, drámai események elkezdődtek, felötlött bennem egy gondolat: olyan ez az egész, mint a világ istentelenné vált, eszeveszett rohanása a megsemmisülésbe. Elmondom miért gondoltam erre: „istentelenné vált”… ez a kulcs gondolat. Hiszen a parajdi sóbánya, ezer éve működő bánya volt, amely az élet, a test fenntartásához elengedhetetlenül szükséges ásványt, a sót adta.

Az isteni törvények ugyanezt adják a léleknek. A hit az élet sója, az örök megmaradás alapfeltétele. Hiszen, a Mózesnek adott isteni parancsok és a krisztusi tanítások az emberi élet használati utasításai. E tanítások mindig újat és újat adnak, mindenre választ kapunk belőlük, tehát, bányászhatunk a tanításokban, a hit legmélyebb bugyraiban. Ésszel, odafigyeléssel, logikával és megingathatatlan hittel.

Azonban, amikor a hit alapigazságait megpróbáljuk – a magunk érdekeit előtérbe helyezve – a mai világra szabni, amikor nem a mélyben kutakodunk, hanem felszínessé válik, önzővé silányul, vagy feledésbe merül a tanítás, a parancs, és akkor elkezd becsöpögni a hitetlen felületesség vize a lélek bányájába, és ez oldani kezdi a hitet – a sót –, akkor oda kellene, kellett volna figyelnünk. Ha nem figyelünk, és nem korrigáljuk, javítjuk ki a repedéseket, ha nem akadályozzuk meg a szivárgást, akkor a lelkünk hit-bányája megtelik a hitetlenség, a felületesség áradatával, amely minden értéket és tartalmat felold… és a bánya beomlik. Megsemmisül.

Ezt a bányaomlást látjuk ma Európában, a világban, és ez a megsemmisülés, ez a bányaomlás várható a fentiek következményeképpen. Mert a legocsmányabb emberi tulajdonságok árasztották el az egykor keresztény világot, azaz, a bányát. Az ember szakított Istennel, megtagadta – saját jóléte érdekében – a törvényeket, a parancsokat, a tanítást. Istennek képzelte magát, elhagyta a hitét, új istene a pénz lett. Nem vette észre a repedéseket, a vízcsepegést, s hagyta egyre szélesebbre nyílni a víz útját. Szembefordult a Teremtés logikájával, új nemeket képzel magának, a betegséget jónak tarja, így, a bolondból lett az útmutató, de az, aki idejében veszélyt kiáltott, az megvetetté és bűnössé lett az új világ szemében. (Akárcsak a 18 évvel ezelőtti mérnökök, akik időben szóltak Parajdon.)

A víz, az ár mindent elöntött. És beszakadt a bánya, Európa és a világ elvesztette a természet – az Isten – alkotta kincset, a hitet. A feloldott só, elegyítve a mindet elsodró árral, terjed és kiírt minden élőt, ami az útjába kerül. Szekták merítenek a feloldott és terjedő, gyilkos áradatból, és a tulajdonos, akinek vigyáznia kellett volna a bányára, a lélek értékeire, a hit igazságaira, az is ebből az áradatból merít, így is erősítve a gyilkos folyam erejét. Beszakadt a bánya, oldódik a só, elpusztul az élővilág!

A megoldás pedig, visszaszáll az Alkotóra, a természetre – Istenre. Ugyanis minden, amit a sót oldó áradat tönkretesz – és maga a beomlott bánya is – egyszer újjá születik. És újjászületik a megölt természet, azaz, az emberi lélek is. Ám annak, ami rombolt, először el kell pusztulnia, meg kell semmisülnie, le kell tisztulnia, hogy új élet, az új világ teremtődhessék a helyén.

Ahogyan a parajdi bányába sem lehet visszaerőltetni a feloldott sót, visszaparancsolni a Korond pata vizét a felszínre, úgy a világban zajló bányaomlást sem lehet meg nem történtté tenni. A folyamat önmagát zárja le, a rombolókat önmaga pusztítja el, és önmaga fog új, élhető, az isteni parancsokat újra felismerő és azok szerint létező világot teremteni. Nincs más út. Ma a feloldott só, a telített vizekben – maga a sok háború. Az emberi, primitív ostobaság, a kapzsiság, az istentelenség és a lelketlenség. Ám egyszer csak elfogy a só… letisztul a víz, csodálatos tóvá válik a beszakadt bánya, és az élet újra indul.

Az ezer éves parajdi sóbánya sorsa is, hazugságokon és történelmi igazságtalanságokon billegett – idáig, pontosan úgy, ahogy a világ sorsa is e hasonlóan labilis alapokon – a legrosszabb emberi tulajdonságokon – áll. Mint a parajdi sóbánya sorsát, a világ sorsát is a pénzéhség, a kapzsiság, az emberi butaság és önzés döntötte romba.

Ám, semmi sem veszett el örök időkre. Sem Parajdon, sem a világban. Isten ugyanis nem hagyja elveszni a teremtményeit. A büntetést, az ítéletet magunk mondtuk ki viselkedésünkkel és hitehagyásunkkal, saját fejünkre. A világ is és Parajd is csodaszép lesz a büntetés után. Amikor az ember visszatér a Mózesnek adott parancsokhoz és a krisztusi tanításhoz. Addig azonban, hosszú és magunk kreálta ártó, keserves út vezet.

Mire viszont a parajdi sóbánya helyén, csodás természeti környezetben, gyógyító sóstó jön létre, addigra a világ is békéssé válik, és meghajtja a térdét újra – a Teremtő Isten előtt…

Stoffán György              

Harminchat éves a nagy átverés – 1989. június 16.

 

Rövid ideig valóban rendszerváltásnak hittük azt, ami 1989-ben történt. Ám, már akkor is kissé skizofrénnek hatott, hogy egy egykori kommunista miniszterelnök újratemetésével kezdődött a házi bál, melyhez a legyilkolt Romanov családnak is lett volna hozzászólni valója, de mi maradjunk csak a padlássöprésnél, a parasztság tönkretételénél, és a politikai perek aljasabbnál-aljasabb időszakánál…  de üsse kő, végre valaki kimondta, hogy az megszálló szovjet csapatok legyenek olyan kedvesek és menjenek haza. Néhány idős, bölcs ember már ezekben a napokban is kissé megráncolt homokkal figyelmeztetett, hogy valami itt azért nem stimmel.

A Berecz János által építtetett Jurta Színházban sorra alakultak a pártok, ahonnan minden pártalapítás és gyűlés hanganyaga másnap reggel a BM illetékesének asztalán landolt. Közben az ellenzéki kerekasztalt is megszervezték, amelyet haladár és nem haladár kommunisták ültek körül. Az egyetlen, aki komolyan is gondolta a rendszerváltást – Csengey Dénes – meghalt.

Aztán kikiáltották a Köztársaságot és elindult a rendszerváltásnak nevezett folyamat, ami ellentétes volt önmagával is, így minden arra engedett következtetni, hogy a néhány idős, bölcsnek igaza lehet.

Politikai perek indultak azok ellen, akik ezt a rendszerváltást és annak részleteit bírálni merték, akik komolyan vették, hogy itt tényleg változások lesznek és a magyar függetlenség megvalósulhat, akik keresztény Magyarországot akartak. Ehelyett lett „keresztény kurzus” emlegetés, „ki a magyar” kérdésfeltevés, magyarellenes gúnyolódás, „térdre imához” bekiabálás a Parlamentben, és ugyanitt „cápalátogatás” és kivonulás Trianon 70. évfordulójának egyperces néma megemlékezéséről…

A kommunisták által ellopott vagyonokat nem adták vissza, hanem helyette őrgróf Pallavicini Károly, bécsi bankár által kidolgozott kárpótlási jegy-rendszert vezették be, ami azt jelentette, hogy a kommunisták a politikai hatalomból gazdasági hatalmat csinálhattak, hiszen a kárpótlási jegyeket a diktatúra bukmékerei féláron megvették már a bank előtt, amint kilépett az ajtón a kárpótolt, csőbehúzott polgár. Fájdalmas volt nézni azt a megaláztatást, amit ezekkel a Kárpát-medence minden tájáról idesereglett egykori katonákkal, hadiárvákkal csináltak a lelketlen kommunisták és az új hatalom vámszedői.

A kastélyokkal, kúriákkal, egyházi épületekkel és földekkel kezdtek smúglerolni a politikusok – ezt látjuk máig! – közben szép csendben eladták az iparunkat, a kereskedelmünket, tönkre tették a mezőgazdaságunkat, és amit lehetett szétrombolt a demokratikusan megválasztott első szabad kormány. Minden bizonnyal parancsra. Ráadásul, Jeszenszkyék elkezdték aláírogatni az alapszerződéseket, amelyekben Antallék lemondtak, a legutóbb Párizsban elrabolt magyar területekről, azok magyar lakosaival együtt.

Ott tartottunk az önfeladás rendszerváltó útján, hogy ha nem lett volna választás 1994-ben, akkor még az OSZK-t és a Nemzeti Levéltárat is dobra verték volna, hiszen ott állt Soros, mint vevő. Ezt azonban, élete egyetlen jócselekedeteként, Horn Gyula megakadályozta.  

Ma már mindenki azt mond a fiataloknak, amit akar, és úgy hazudik a rendszerváltásról, ahogy a csövön kifér. Hiszen, már kevesen vagyunk, (félreállítva, lakattal a szánkon), akik valódi rendszerváltást, köpönyegforgatás nélküli megtisztulást akartunk és hittünk is benne egy darabig. Ám, szomorúan tapasztaltuk meg, hogy csak képmutatás, népátverés, álca, idegen elképzelés szerinti bohóckodás volt az egész, jól megfizetve azokat, akik vállalták már a kezdeti hazaárulást is. Bush és Gorbacsov döntöttek, a politikusok végrehajtottak… mert ki hinné, ki hiszi el ma már, hogy a kommunista blokk országaiban véletlenül történhetett meg egy év alatt a „teljes” vörös bukás. Mindenütt és zökkenőmentesen. Ahol viszont nehezebben ment a dolog, ott a golyó végzett az ellenkezni akaró pártfőtitkárral. Akik akkor liberális rendszerváltók voltak, ma melldöngető nagy magyarok lettek, akik kockázat nélkül ültek át a szélsőséges liberális oldalról a nekik meghatározott, kijelölt, és előírt nemzeti készbe, hogy onnan is learathassák – lelophassák – a bőven termett gyümölcsöt. Közben megszűnt a hirdetett keresztényi elkötelezettség is, ami belépő volt a nemzeti elkötelezettség hitelessé tételéhez.  

Az Uniós népszavazás és a NATO-csatlakozás, az azóta történt változások már egy másik mese…

Ma pedig ott tartunk, ahol tartunk. A fajsúlyos, tudást adó oktatás, az erkölcsi nevelés, a zeneoktatás és a művészettörténet már a múlté. A családok megszűnőben vannak, a hivatalokban, intézmények vezetésében és a minisztériumokban rengeteg hozzá nem értő kiskirály, jó káder végez elkeserítően rossz minőségű munkát, a fiatalságunk pedig, egy, a valóságtól tejesen elszakított, internet varázsolta világban él – amíg öngyilkos nem lesz a különböző avatárok miatt. Ezt tette az a harminchat év, amelynek kezdetére most sokan, nagyon büszkék, de akiknek közük sem volt az igazi, és negyven évig áhított, rendszerváltáshoz. Mert ők utasításokat hajtottak végre, ellentétben az 56-os hősökkel, akik szívvel-lélekkel mentették saját vérük árán is a keresztény magyar nemzetet, illetve azt, ami tizenegy év után megmaradt belőle. Ma már rendszerváltást sem lehet csinálni, mert az nem jelentene mást, mint visszatérést a kommunista diktatúrához, amit ma az ellenzék európai értéknek nevez, és amiért jól megfizetve a magyarság ellen harcol, félrevezet és hazudik. A recept ugyanaz, mint 1989-ben, csak a szereplők és célok változtak, de a rendező maradt a régi.

A mókuskerék effektus tart. És talán ez az utolsó kör, amit a mókuskerekünk megtehet. Mert nem csak minket, keresztény magyarokat vernek át manapság, de az egész világot, amelyet egyébként is halálra ítélt – nagyszerű rendszerváltásunk végeredményeként – Schwab és aljas, embertelen, pénzimádó söpredéke…

A magyarok történetének homokórája lassan lefolyik, és nem lesz már, aki megfordítsa… Ez a folyamat kezdődött el a csonka Magyarországon, 1989. június 16-án…  

Stoffán György

Össztűz a magyarokra - folytatódik a trianoni gyalázat

Nagyvárad premontrei kolostor és templom

Trianon nem lezárt ügy. Nem egy múltbéli rossz emlék, hanem máig élő probléma, baj, tragédia. Ezt igazolja és bizonyítja az elmúlt napok, hónapok természetellenes, magyarellenes, és egyházellenes politikai eseménysorozata, amelyben nem csak a románok, de a romániai „politikai magyarok” is bűnösök. És az ő bűnük mérhetetlenül nagyobb. Igen, politikai magyarokról beszélek, hiszen ha igaz magyarok lennének az RMDSZ korifeusai, akkor bizonyára a választásokat megelőzően, nem egy a nemzeti kisebbségeket semmibe vevő, uniós bérencet ajánlottak volna a székely és magyar választóknak, és szót emelnének a bukaresti parlamentben a premontrei apát nagyváradi üldözése miatt. Mi több! Az elmúlt 18 évben is nekik kellett volna hangosan és sokszor felhívniuk a figyelmet arra, hogy hatalmas veszélyt rejt az a kapzsi román nemtörődömség, amely Parajd ezer esztendős sóbányáját fenyegette. Ezek a jéghegy csúcsai… mert számtalan ilyen ügyet hallgattak el néhány hektár erdőért, javakért, pozíciókért… sokszor a magyarok érdekeivel szöges ellentétben.

A hazai politika is bűnös ezekben az ügyekben, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy a romániai választások előtt az UDMR-re való szavazást döngölte a székely fejekbe és a szórványban élő magyarokéiba, nemzetárulónak titulálva azokat, akik nem erre a kommunista maradékra szavaznak.

Most lassan látszani kezd ez a romániai és erdélyi, magyar politikai vakvágány. Jönnek sorban a keserűbbnél keserűbb poharak, amelyeket kötelezően ki fognak inni a bőszen, lelkiismeretesen szavazó székely-magyarok is! Dan Nicusor szép lassan koldussá váló Romániájából ezután is menekülnek majd a magyarok, mert az új elnök első intézkedései megmutatták, mire lehet számítani a következőkben. Csak arra, amit von der Leyen parancsol neki: egyelőre a nyugdíjak megadóztatása, az energia árának szabaddá tétele (ami milliókat koldusbotra juttat).

A parajdi bányatragédia súlyosan szakmaiatlan kezelése és az ezzel járó ökológiai katasztrófa már küszöbön van, a megoldás azonban még várat magára, hiszen az elmúlt évtizedek figyelmeztetését nem a tulajdonos, hanem a rabló kapta, és a rablót aligha érdekli, mi lesz a lopott holmival. Mint az erdélyi erdőkből, úgy a sóbányából is csak ellopta a pénzt. Befektetni egy banit sem fektetett be. Hasonló felbecsülhetetlen értékek még az épületek, a természet alkotta kincsek, az iskolák, amelyeknek a falai is sugározzák a sok száz éves hagyományt, a tudás iránti elkötelezettséget. És ilyen érték Csíksomlyó, a tordai hasadék, és Várad, Máriaradna, Székelyudvarhely és az Apor lányok feredője... de bármerre nézünk a Partiumban vagy a Székelyföldön csak efféle magyar értékeket látunk – pusztulni! Mert ebben a megszállt országrészben semmi nem érték, ami a „dákok” tegnapelőtt öntött, tegnap elásott, és ma kiásott lándzsahegyeitől eltér. A hazug történelemtudat, hazug jövőt, megsemmisülést ígér csupán.

 ***

 Ma, ki-ki a maga politikai hovatartozásától függően szidja az egyik vagy másik háborús felet, elítéli a vérengzést, súlyos bűnnek tartja a rombolást. A politika aljassága elme-, és lelki beteggé tette a társadalmakat, sok állandóan ismételt hazugsággal és mellébeszéléssel, a jóléttel, de a valóságot senki nem látja, mert vagy nem engedik látni vagy nem is akarja látni, ám esetenként nem meri látni… Mert a társadalmak meghunyászkodóak, kapzsik és gerinctelenek lettek. Olyanokká váltak, mint maga a politika. És ez maga az önfeladás, a kártékony lét, a megsemmisüléshez vezető út. Mindent elhagyott a társadalom: a hitét, a hazaszeretetét, a méltóságát, az igazságát, a józan ítélőképességét. És hallgat a hazudozó politikusokra, akiknek semmi más nem számít, mint a saját érvényesülésük és jólétük.

A politikának és a társadalomnak semmit nem jelent már az erkölcs, a jog, a hit, a nemzettudat, az összetartás, a jövő. Csak egy vékony, törékeny réteg az, amely még mer és tud is gondolkodni, aki látja a bajokat és talán megoldást is fel tudna mutatni, ha engednék azt felmutatni. Persze, vannak irányított nemzetiek, melldöngetők, akik akár oktalanságuk miatt, azt gondolják, hogy a jót szolgálják, és nem veszik észre, hogy ők is egy pártot és annak vezéreit támogatják. E melldöngető „magyaroknak” olyan vezetőik vannak, pártokban és civilszervezetekben egyaránt, akik megkapják az utasítást ahhoz, hogy ma és holnap miben és mennyire, hogyan és mekkora hanggal legyenek magyarok, mennyire trianonozzanak és mennyire szidják közben a kormányt. Ha betartják az utasításokat, akkor megkapják a nekik járó kockacukrot – illetve a rávalót…   

 ***

 Miért is ez a felháborodásom pont most? Mert ma már nemzetközi szinten is arról kellene beszélnie a magyar politikának, hogy ha nem lett volna Trianon, akkor ma nem lenne ökológiai katasztrófa a parajdi bánya drámájából. Akkor lett volna gazdája a sóbányának, ahogyan ezer évig volt is gazdája. Ha nem lett volna Trianon, akkor az épített emlékeink tatarozása nem attól függne, hogy hol, melyik erdélyi politikusnak van olyan barátja, aki kijár némi anyaországi támogatást a felújításra. És nem vegzálnák a premontrei apátot sem Nagyváradon. És még mi jön, jöhet? Isten a tudója, mert mi csak következtethetünk egy olyan országot illetően, ahol nem számít sem Isten, sem ember csak a korrupció, a pénz-isten, de ehhez még hozzá kell számítanunk azt a hírhedt, bárgyú butaságot is, amely jellemzi ma Románia – benne a Partium, a Bánság és a Székelyföld ma „polcon lévő” – magyar és román politikai vezetőit.

A trianoni keservek állandósága, a román politikához asszisztáló RMDSZ harmincöt éves bűne is. Éppen úgy, mint a kommunista korszak negyvenéves, magyarországi aljas hallgatása, vagy a december elsejei budapesti koccintás. Jóvátehetetlen, megbocsájthatatlan és megtorolhatatlan.

 ***

Magyarországon legalább annyi Bukarestnek dolgozó, melldöngető magyarként itt élő gazember él és dolgozik a magyarság ellen, mint amennyi izraeli titkos-szolga telepedet le Iránban, hogy megzabolázza Irán atombomba iránti vágyát… Ma látjuk, hogy az iráni rezsim ellen, e hadműveletekben, ezek a korábban odatelepedett kollaboráns irániak és izraeli titkos-szolgák voltak a leghatékonyabbak. Talán nem ártana, ha egy efféle – ez esetben Magyarország ellen irányuló – hadműveletet, amely az idetelepült bukaresti megbízottak által bármikor elképzelhető, meg tudnánk akadályozni mind Magyarországon, mind Erdélyben. Hiszen tudjuk, hogy Brüsszel bárkivel összefog, ha a magyar kormány megbuktatásáról van szó. Románia pedig, ma az RMDSZ segítségével, Brüsszel csatlósává avanzsált. A többi következtetést, Nyájas Olvasóm fantáziájára bízom.

Summa summarum: Magyar politikai újratervezésre van szükség! Nemzetközi figyelemfelhívásra, hangos szóra és őszinte beszédre. Ha ez nem történik meg, akkor Magyarország és a Trianonban más államoknak odakölcsönzött területeink belesüllyednek abba a büdös és koszos posványba, amelyből Európának és Romániának már csak az orra látszik ki. Orbán Viktor mindig azt hangoztatja, hogy Magyarországnak és a magyaroknak felelősségük van… – hát legyen, ám akkor ennek a felelősségnek megfelelően, következetesen kellene végre cselekedni is. Magyarországnak nem csak Magyarország, hanem a jelenlegi határokon kívül élő magyarok, magyar értékek, magyar egyházak érdekeit is szolgálnia kell – nemzetközi szinten! Végre azt is tudomásul kellene venni és eszerint kellene tárgyalni bizonyos ügyekben: a proli házmesterrel nem lehet Mozartról vitatkozni… Mert mielőtt még Európát akarjuk megreformálni, jó lenne előbb a magyarságot megmenteni!

Stoffán György   

A csíksomlyói barát és a rablók (novella)

  

Rogérius barát kicsit félős, visszahúzódó, de mindig mosolygó, imára buzdító szerzetes. Félelme érthető, hiszen amikor a hitújítók szinte kiirtották Erdélyben a katolikus papokat és szerzeteseket, ő, gyermekként megtapasztalta, látta azt a kegyetlenkedést, amit Isten és az új hit nevében, mindenféle istentelen gazemberek elkövettek. A világ azóta ugyan kissé elcsendesedett már, de Rogérius fel-felriad olykor álmából. Amikor csíki falucskájának papját kibelezték a templomban, mise közben, ő, még Paál Levente néven, kis-ministránsként, nyolc évesen a sekrestyében reszketve azért imádkozott, hogy rá ne leljenek a gyilkosok. Ezek, persze, nem vallási meggyőződésből, hanem a templomi ékszerek – a monstrancia, a cibórium, a kehely a paténa etc. – megszerzése érdekében ölték meg a plébánost, a kántort és a harangozót, s csak, mert szabad, gyalázták meg azok asszonyait, lányait. Ez, akkoriban Szapolyai János Zsigmond úr engedélyével – mi több –, támogatásával történt. Esztelen katolikusgyűlölet telepedett Erdélyre akkoriban. Tudatlan, a katolikus teológiáról kirúgott, tehetségtelen, vagy éppen beteges gazemberek, pénzsóvár gyilkosok vezették ezt a gyűlölködést, s az új hitnek ehhez köze sem volt. Ám, jó indoknak bizonyult ez a vallásháború, az egymás elleni öldöklésre. Igaz, akadt olyan prédikátor is, aki Göttingából, Genfből jött haza tanulmányainak befejeztével, s komolyan is vette az új tanítást, de ezeket gyorsan elhallgattatták, s maradt a fejedelem környezetének, hatalomvágyó, istentelen vallási vezetése. A kis Paál Levente ott, a sekrestyében megfogadta: ha nem ölik meg, akkor ő is ferences barát lesz, mint a kibelezett plébános.

Anyjával Csíksomlyóra menekült, a barátokhoz, mint hosszú évek óta az első és egyetlen novícius. Püspök nem lévén Erdélyországban, ott, Somlyón faragtak papot a tudós öregek a jófejű ifjúból, s küldték fel Pozsonyba, ahol 1567-ben, Oláh Miklós uram felszentelte. A pozsonyi ferenceseknél letette az örök fogadalmat, s Paál Leventéből Rogérius páter lett…  

*** 

1595-öt írunk. Rogérius immár húsz esztendeje járta a nagy utat, Somlyó és a Csángók földje között, mert az ottani papok csak a talján nyelvet ismerik, s azzal mérgezik a magyariakat. Kell a magyar szó is a templomban, hiszen a gyermek ne valamilyen idegen ugatással tanulja meg az Úr imádságát… - mondogatta Rogérius, magát bíztatva minden útja előtt. Mert minden útja egy kínszenvedés volt. Szamarával átvágni a hegyen, erdők sűrűjében, égető napon a mezők végelláthatatlan tengerén, s botladozni a köves hegyoldalon éjjel, hogy a testvérek elé mihamarabb valami étel kerüljön a refektórium szúette asztalára. De vállalta ezeket az utakat, hiszen alig volt más rajta kívül, aki ekkora távolságot megtehetett volna. Két öreg, korábban betegre vert testvér, s három öregedő barát pap lakott még a roskatag somlyói kolostorban, de ez a három is a környező vidéket járta, s gondozta az ősi hitben megmaradt lelkeket.

Június eleje volt. A kolostor kertjét vidám madárcsicsergés töltötte be, a fákon piroslani kezdett a cseresznye, a hagyma hosszú szárral kandikált ki a földből, s a retek is csábítón mutatta meg lilás-piros önmagát, zöld levéltincseivel, kikacsintva a többi palánta közül. Az asszonyok már hajnalosan kapálgattak, a testvérek pedig a konyhán tevékenykedtek, hiszen enni kellett adjanak a kis csoportnak, akik a kolostor cselédházaiban, s az iskolának kinevezett régi granáriumban éltek. Ez utóbbi volt a noviciátus, az alapiskola, s még az egyetem is…

Rogérius egy általvetőbe csomagolta úti élelmét, ami egy negyed kenyérből, s két fej, a veteményesből frissen kihúzott hagymából állt. A szíve már a torkában dobogott, s elővette ismét, ezredszer is a gyermekkori félelem, amit a kordáján viselt, héttizedes rózsafüzérrel igyekezett leküzdeni. Ember annyit talán még nem imádkozott, amennyit Rogérius egy-egy ilyen úton. Ideje volt, s oka is, hiszen nap-nap után jöttek a hírek, hogy itt, s ott megtámadtak, kiraboltak vándorokat, futárokat, hintót és szekeret… Mert nehezen áll vissza a rend és az erkölcs ott, ahol békétlenség és háborúskodás volt. Ám, Rogériusnak mennie kellett. Nem volt választása. Felcsomagolt ostyát, bort, imádságos írásokat, miseruhát, kelyhet, amit maga faragott, s paténát is, no, meg a misekönyvet. Az öszvért befogta a szekérke elé, szépen elbúcsúzott mindenkitől, mintha meghalni indulna, s a fűzfavesszővel meglegyintette a kelletlenül induló állatot. Az út oda, négy-öt nap – számolgatott Rogériusz. ­Klézsére megyek először, s úgy visszafelé a falvakba. Lesz vagy három hét, mire megjárom magam – meditált, maga mögött hagyva Csíksomlyót.

Rekkenő hőség volt, s némi felüdülést csak az erdők lombja adott. Háromszékre érve felüdítette magát a sokhelyütt csobogó borvízzel, arcát is leöblítette, hogy a melegtől le-lekoppanó szeme újra mindent lásson a hosszú úton. Ennek ellenére el-elbóbiskolt a hevenyészett bakon. Útközben alig találkozott emberekkel. Volt, aki illetlen megjegyzéseket tett rá, büdös csuhásnak nevezve, mások megsüvegelték, s nagy laudéturral köszöntötték. Ilyenkor áldásra emelte a kezét: In nominne Patris, et Filii et Spiritus Sancti… – mondta fennhangon, s büszke volt magára, mert ki merte mondani ezeket az áldó szavakat, amelyekért pár éve még ő is úgy járhatott volna, mint egykori plébánosa. Tíz éve még álruhában, koldusnak, vándornak öltözve juthatott csak el a csángókhoz. Gyalog. Másképpen az életével fizetett volna.

Már beesteledett, amikor Torjára ért. Szokás szerint itt töltötte az első éjszakát Apor uraméknál a kastélyban. Amikor a kapus meglátta a szekérkét, kaput nyitott, s a barát behajtott a kivilágított kastély udvarára. Apor báró és vendégei a pünkösdi mulatságot tartották. Lázár Borbála, Apor András hitvese fogadta a pátert, s első dolga volt, hogy meggyónjon a szerzetesnek. A kastély kápolnájába is behallatszott a féktelen vígalom zaja, ami nem zavarta meg az áhítatot. Borbála asszony elvégezte a penitenciát, s megáldozott, majd küldte Rogériust a kastélyba, azt remélve, hogy az istentelen mulatozásnak a páter jelenléte véget vet.

Amikor András báró meglátta a szerzetest, köszönés helyett kacagva kérdezte: – Megehültél-e atyám a hosszú úton? Rogérius komor képpel azt felelte: – In aeternum amen… A báró nagyon nevetve utasította az asszonyokat, hogy adjanak enni a papnak, de nem itt, hanem a konyhán. Mert még elkárhozik a páter, ha meghallja a keresztény fület bizsergető, istentelen nótákat, amelyeknek az énekléséről ezen a nagy ünnepen a pap miatt sem mondana le…

Közben megérkezett a kápolnából Borbála asszony is, hogy lássa, milyen hatással volt Rogérius a mulatozókra. Nem csalódott… Karon fogta a szerzetest, s levitte a konyhába, ahol fejedelmi vacsorát terítettek az asszonyok.

–        Bocsásson meg atyám ezeknek a semmirekellőknek.

–        Az az Úr dolga. Én nem haragszom, igaz munkát adnak nekem. Többet kell imádkozzam értük. Mert még ha hitetlenek volnának… de ezek katolikusok, s mégis így viselkednek a Szentlélek jöttének ünnepén… – csóválta a fejét a páter.

–        Úgy viselkednek, mint a protestánsok…– folytatta Borbála asszony, de a pap félbeszakította: – Lelkem! Bár úgy viselkednének. Láttam én olyan protestánst, aki a Krisztus követésében példát adhatna sokunknak. S láttam olyan katolikust is, aki már itt a földön béirta magát a Pokolba… Jézus Urunk nem így méri a megbocsájtást, s magát az embert. Aki követi őt, az üdvözül. S igazán mindegy Gyermekem, hogy a római pápa vagy Luther a vezére. Nem Jézus mondta-e, hogy aki nincs velem, az ellenem van? Luther sincs Krisztus ellen…

Az asszony megbotránkozva nézett a papra, majd jó éjszakát kívánt, és látható sértődöttséggel otthagyta az evésbe belefeledkező Rogériust.

Hajnalban, mint mindig, Borbála asszony ott állt a szekér mellett, a szokásos csomaggal, amelyben élelem volt az útra. Nem szólt semmit. Rogérius tudta, hogy az esti beszélgetés nem a legbarátságosabban ért véget, s mintha még az esti mondatot folytatta volna, ezt mondta: – Leányom, én nem dicsérem Luthert, és nem szidom a pápát. Mindenki éljen hite szerint, de Krisztus nyomában. S a többit a Fennvaló majd eldönti… a mi szívünket ne mérgezze a harag és a szeretetlenség Krisztus miatt. Az új vallás hívei is azt a Miatyánkot mondják, amit Húgomasszony s mi mind mondunk, s amire a mi Urunk Jézus Krisztus tanított volt. Eleget vertük egymás fejét a Szentírással eleddig. Véget kellene vetni annak. Mert jő a közös ellenség, s ha münk, a Krisztust követők nem fogódzunk össze, hát akkor jő a tatár, a török, az oláh és nyomunk sem marad Lelkem. Hát így! – fejezte be Rogérius, s az asszony láthatóan meg is értette a dolgot. Mosolyogva adta át a csomagot, Rogérius pedig, már a bakról megáldotta, s fűzfavesszőjével rácsapott az öszvér farára: – Gyí’te Kálvin…   

Három nap múlva már ott járt a csángók között, faluról-falura. Gyóntatott, misézett, litániát tartott, máshol a rózsafüzért imádkozta a falu népével. Az emberek szomjazták a magyar szót, mert hiába jött néha-néha a talján kapucinus pap, annak egy szavát sem értették. A csángó nép vallásossága nagyobb, mint a papoké… szokásaikban ott az ősi hun természet-tudat, a tudás, amelyet sem pap, sem más nem tud átadni, mert nem is ismeri más, csak a fekete hunok, Atilla maradékai. Így aztán Rogérius nemcsak pasztorált ezen a vidéken, de minden alkalommal összeírt magának Somlyón jó néhány dolgot, amit a moldvai hívektől meg kellett kérdezzen. A növények nevelésétől a betegségek gyógyításán keresztül a gyógynövények használatáig. És ezektől az emberektől mindenre érthető választ kapott. De nemcsak válaszokat kapott a kérdéseire, hanem ősi mondákat, történeteket is szívesen hallgatott. A szíve megtelt ilyenkor valami elmondhatatlan melegséggel, hiszen minden, amit ezek a csángó emberek mondtak, olyan volt számára, mint a Biblia, mert benne volt a Teremtés és az Isten iránti alázat, a Mária-tisztelet, és a hűség ahhoz a múlthoz, amely megtartotta őket minden veszedelemben. Itt még a természet is szebb – mondogatta Rogérius. Béke és paradicsomi állapotok voltak: gyermekzsivaj és a patak csobogása, ami olykor emberi beszédnek tűnt, a fenyves zenéje, amikor meglebbent a szél, s a vaddisznók patájának ütemes morgása, amikor átvágtak a mezőn. Mind-mind jókedvre derítették a szerzetest.

***

Amikor hazaindult két hét elteltével s Erdély felé vette az útját, a hajnali pára, apró gyöngyszemekként csapódott le a fák leveleire, a fűszálakra, a virágok szirmára. Mintha őt búcsúztatták volna a természetet még szebbé, díszesebbé téve. A szekerecske megtelt élelemmel. Sajtot, tábla szalonnát, friss zöldséget, kolbászt, lisztet hoztak garmadával. Az öszvért keményen kellett nógatni, mert láthatóan nehezére esett haladnia ezzel az teherrel. Rogérius végigénekelte az erdőn átvezető utat. A Regina coelitől a Requiemig… amit csak tudott a franciskánus énekeskönyvből. Mert Rogérius ilyenkor, amikor hazafelé tartott rettegett a rablóktól, akik bizony nem nézték, hogy pap vagy gróf ül-e a bakon. Csak a kocsist hagyták ott, ahol rátaláltak a zsákmányra. S azt sem mindig élve. Már elmúlt dél, amikor Ojtozba ért. Lekászálódott a bakról, egy agyagkorsóból jót húzott, mert közbe-közbe el-elbóbiskolt s kiszáradt. A gyomra is korgott, így megvágott egy kolbászt, s tört az egyik kenyérből, amit csángó asszonyok sütöttek a kolostornak előző este. Főúri étek volt ez a nyolc órája bakon rázkódó szerzetes számára. Szürke este lett, mire a hegyről megpillantotta Székelyvásárát, ahonnan csak egy ugrás Torja… ha az öszvér odáig még megbírja a terhet. Mert nemcsak a szekerecske volt rogyásig megrakva, de az öszvér hátáról is lelógott egy nagy általvető, amibe az asszonyok hét faluban rakosgatták az adományokat. Amint közeledett Almás felé, lovasok tűntek fel az úton. Rogérius az öszvér előtt gyalogolt, mert a lejtőn vissza kellett fogni az állatot, nehogy rászaladjon a szekér, minden terhével. A saruja szinte elkopott a vízmarta úton.

A lovasok hangoskodva, jókat nevetve értek a szekérhez, s körbevették Rogériust, kardot rántva és buzogányokat lengetve fejük fölött.

–        Állj félre csuhás! – ordítottak reá, de szegény pap mozdulni sem tudott, s már azon járt az esze, mit is mond Szent Péternek, ha odaér. Földbegyökerezett lábbal, bénultan állt és várta a végzetet. Lemhény, Almás már messze, Oroszfalu még messze volt, s az erdő is, meg a beálló sötétség is takarta a csapatot és Szent Ferenc rémült fiát… segítségben nem is remélhetett. Megveregette az öszvér hátát, s mintha eddig is magában, gyalog ment volt, szekér nélkül, úgy indult el Székelyvására felé. Ám, az egyik rabló rákiáltott: Itt a szamarad csuhás. Ülj fel rea, mert térdig kopik a lábad, amíg Torjára érsz…

–        Én Csíksomlyóba menyek, s vittem volna a testvéreknek amit tük most megraboltatok. Az Úr bocsásson meg pokolravaló lelketeknek…

A rablók jót nevettek, a szekérke elé befogtak egy lovat, de a szamáron – ami öszvér volt –, rajta hagyták a két nagy, megpakolt általvetőt. Rogérius hátra sem nézett, csak szapora léptekkel, az öszvér kantárjával a kezében elindult a városka felé. Alig ment egy fertály órát, újabb lovasok érték utol, immár arcukon kendő nélkül. A sötétben alig ismerte meg András bárót, aki meglepetten kérdezte, hogy hol a szekér, amivel jövet érkezett.

–        Valami mucsok rablók itt, né – mutatott hátra – elvitték. S te kegyelmed, Rogériusz testvér, addig mit csináltál?

–        Mit, mit? Egyedül a sötétben… az életemet féltettem közben, s nem ellenkeztem velek.

–        Na, akkor nyeregbe atyámfia. A öszvéredet Kónya uram majd bévezeti, s kend  jöjjön velünk, mielőtt még vissza találnak jönni a rablók.

Furcsa volt ettől a tivornyáiról hírhedett Aportól ez a kedvesség, de „Isten talán már ad neki egy kis eszet, hogy megtérjen” – gondolta Rogérius. Egy óra sem telt el, s vágtázva be is értek a torjai kastélyba.

–        Ne, milyen jó, hogy béköltözem Torjára, mert ha Bálványosig kellene lovagolnod atyám, a seggedet es feltörné a nyereg.

–        Ha még fel nem törte – röhögött az egyik katona.

Rogériusz pedig, tűrte a pallérozatlan hangot, hiszen Apor András mentette meg a biztos haláltól – gondolta. Lemászott a lóról, s a kápolnába vette az útját. Nyakából levett a kis fémedénykét, amelyben az Úr Jézus Szent Teste volt, s bétette a tabernákulumba, hálát adva azért, hogy sértetlenül ideért a Szentostyával. Borbála is megjelent a kápolna ajtajában s könnyes szemmel üdvözölte Reogériust. – Hallom megrabolták Kegyelmedet Atyám. Most mit visz a testvéreknek Somlyóba?

–        Magamot leányom, s a kelyhet, s ami megmaradt egyházi kincs. Meg az öszvért, amelyik a hátán hordozza a kegyelmes úr katonájának a védelme alatt a szent homikot.

–        Azzal ott nem laknak jól… Szólok az uramnak, hogy rakjanak meg egy szekeret élelemmel, s azt vigye atyám a kolostorba.

–        Na, azt már nem! – hallatszott a kápolna előtt András báró érces hangja. Étesse a papjait a csíki ispán. Van nekem itt elég etetnivaló semmirekellő…

A kegyelmes asszony úgy vetette a kereszteket e szavakra, mint az oláh pap a temetésen. S ismét megtelt a szeme könnyel. – Ilyen ez atyám, s ilyen is marad, míg az ördög el nem viszi.

–        Nem baj leányom. Rabló mindenütt van, s talán a testvérek is eszvekoldulának valamennyicskét a szegény csíki népektől. Eddig sem haltunk éhen, amíg az újhitűek vittek el mindent hetente a kolostor éléskamarájából.

Kintről ismét megszólalt az érces hang: – Gyere páter, mert nélküled nem tudunk még vacsorázni sem, s az üdő es későre jár. Rogérius, Borbála és András uram elindultak a nagyebédlő felé. Az asztal roskadásig megterítve… Őzsült, vaddisznópecsenye, szarvascomb, fürjjel töltött fácán… kenyér, savanyított zöldségek, s káposzta sorakoztak az asztalon. Rogérius nagy csodálkozására, a ház ura még le sem ült az asztalhoz. Keresztet vetett s kezdte mondani: „De profundis clamavi ad te Domine: Domine exaudi vocem meam…” A barát úgy nézett a báróra, mint aki szellemet lát. Pár hete még az asszonyok nemesebb részeit vastagon dicsérő bordalokat húztak ebben a teremben, most meg a De profundist mondja a báró… „Sit nomen Domini benedictum” – fejezte be az imát a barát, s a kései vacsora mellett beszélgetni próbált Aporral.

–        Te fiam, miért nem bontod le a falat, amit a protestáns prédikátorok ellen építettél, s vonnád vissza a rendelkezést, amit kiadtál ellenük. Hadd, csinálják, amit akarnak. Akinek hite van, azt úgysem térítik el.

–        Nem lehet barát! Ha én nem állítám meg őköt, itt már mindenki kálvinista volna. Né, hát elvevék a Feltorja templomát, s nem es az a baj, hanem az, hogy hívököt is talált hezza. Az Isten-bosszantásaira ott az egész Feltorja, s a hegyi nép is leszáll vasárnaponként az esztenákról, hogy hallja az új beszédet. De azt nem bánthattam, mert azokon az esztenákon vigyázzák a juhaimat, s ha a pásztor megharagszik, a nyáj elkél… hamar.

–        S szidják-e ott az Úr Jézus Krisztus?

–        Nem a…

–        Akkor mi bajod vellek. Hadd, csináljanak kedvük szerint. Építs ide egy nagy templomot, s meglásd az es megtelik. De azt a falat s a lefejezés megengedését vond vissza a saját lelked érdekében. Már minket sem bántnak a csíki újhitűek. Megnyugszik majd az egész, s lehet egyszer még hasznos es leszen, hogy Luther Márton odavágott a római nagyuraknak. Krisztus attól még Krisztus marad. Igaz, ezt a Kálvint kellett volna megégetni, mert ha ő nincs, nem lenne ez a nagy gyűlölködés.

–        Sátán fattya mindkettő! A Szent Egyház ellen valókat le kell fejezni, s punktum!

–         

Közben fogyott a kupákból a bor is, s a vita, ezzel arányosan vált őszintébbé és erőteljesebbé. Rogérius is védte az övét, s így replikázott:

 

– Bolond vagy te öcsém! Nem a székely s a magyar protestáns az ellenség. A tatár, a török, a német… na, az az ellenség! Magyar a magyarnak, székely a székelynek nem lehet ellensége. Látod, tőlem is elvették, amit két hosszú hét alatt a csángók földjén koldultam, s nem tudom mit eszünk majd, de nem haragszom rejik. Hátha azoknak, akik kiraboltak jobban kellett. S látod, nem öltek meg, egy újjal sem nyúltak hezzám, s iszom a borodot. Lehet, hogy éhes gyermek, beteg szülé, áldott állapotban lévő asszonnak vitték. Ki a fene tudja! Az Úr így rendelte, s így van! Bontasd el azt a mucsok faladat, s tiltsd meg a gyilkolást, mert Krisztus nevében nem gyilkoltathatsz sem deákot, sem prédikátort. Ha jól elverik, az más. De megölni azt nem!

 

–        Na jó, na… elbontatom, de, ha idemerészkedik egy prédikátor, hát annak emlékezetessé teszem a következő hónapjait, az biztos.

–        Tégy úgy, de mutass példát. Elég volt a gyűlöletből. Van, aki ellen kell védekezni, mert elveszi a földedet, a birtokodat, s van aki ellen nem kell. Ők is Isten igéjét hirdetik, s Jézusban hisznek…

–        De Máriát nem szeretik.

–        Az az ők dógik. Nem a tééd.

–         

Borbála asszony a sarokban ült, s most kezdte megérteni a papot…

 

–        A közös ellenséggel szemben össze kell fogjon a katolikus és a protestáns, Krisztus nevében. Csak úgy győzhetünk. Sok bajunk van nekünk, katolikusoknak, de türelem és szeretet nélkül marad is a sok baj. Várjuk ki az üdőt. Eljő az es. Lesz még somlyói búcsú, amikor összekapaszkodik az ország, mert az egyetlen hely leszen Csíksomlyó, ahol a béke uralkodik. – fejezte be Rogérius a tanítást, s nehezen állt fel az asztaltól, mert a bor a lábába szállt.

 

Még sötét hajnal volt, amikor zaj, s a lovak patáinak a hangja verte föl a kastélyt. Ám, mire Rogérius leért az udvarra, ismét az éj csendje szállt Torjára.  Hajnalosan, a barátot felnyergelt ló várta a kastély udvarán. Az öszvéren volt általvető is – a kegyszerekkel – átkerült a nyereg elé, s Apor báró is a felkelő nappal kelt aznap.

 

–        Menj atyám, s vidd el üdvözletemet a somlyai barátoknak, s házatok népének. Ha pedig baj lenne az újhitűekkel, csak izenj… Megregulázom én őköt.

 

Borbála is mosolyogva búcsúzott, a baráttól, aki egy szempillantás alatt a nyeregben volt. S egy pillanat alatt el is tűnt a kanyargós úton Bálványos vára felé. Rogérius megcsodálta a felső-háromszéki vidéket, a hegy alatt csörgedező patakot, a borvizek innen-onnan előbúvó erecskéit, a hegyoldalon őrt álló fenyvest, a leszakad szikladarabokat… Egészen fel a Bálványosig olyan csodálatos látványban volt része, amilyen csak túl a hegyen, a csángók földjén igézte meg. A Bálványos kapuőrei nagy Laudeturral köszöntötték, amit alig vett észre a táj lenyűgöző szépsége miatt. S ha már lovat adtak a hazautazáshoz a báró úrék, hát megengedhette magának, hogy egy jó feredőt vegyen a pezsgő, hidegvizű medencében, s lehűtse magát, a már e korai órán is égető nap melegétől.

 

A torony napórája kereken hatot mutatott, amikor beért a kolostor udvarára. Az meg mintha kihalt volna, s Rogérius kicsit meg is illetődött, hiszen ilyenkor gyermekzsivajtól volt hangos az udvar egészen a hétórai litániáig. Félve lépett a kolostorba, ám itt a testvérek a folyosóról nagy csomagokat cipelve járkáltak a kamara és a folyosó között. S egymásnak mondogatták, milyen ügyes ez a Rogériusz, hogy ennyi alamizsnát gyűjtött össze. – Két szekér, s még ide is hozatta…

A barát hallgatott, s nem értette miről beszélnek a testvérek. Majd hangosan köszöntötte őket. Azok meg úgy ünnepelték, mintha egyenesen az esztergomi érsek jelent volna meg közöttük. Dicsérték, s hálálkodtak neki. Az egy öreg barát azt mondta, hogy ennyi alamizsnát utoljára ebben a kolostorban még a régi békeidőkben sem láttak. Rogériusz kíváncsi volt, hogy mi történhetett, s csillapította a nagy ünneplést, kérve, mondják el, ki hozta ide ezt a rengeteg dolgot.

–        A nagyságos Apor báró lovasai kísérték a szekereket. Azt is elmondták, hogy az a szegény öszvér már nem bírta az igát, s a lovascsapat Ojtoztól átvette Tőled az alamizsnát, s Te majd lovon kell megérkezz, amikor kipihented ezt a nagy fáradozást.

 

A ló az még rendben volna, de Oroszfalunál épp kiraboltak, s Apor azt mondta, hogy nem eteti a somlyai csuhásokat… – gondolkodott Rogériusz a történteken, amikor az udvarról az egyik asszony kiabált be a clausura folyosójára: – Megjött a kicsi szekér es, s az öszvér…

 

Rogériusz ekkor jött rá, hogy a sok megróvásért ilyen büntetést kapott a bárótól… Apor András uram így bizonyította be, a benne, magát az ördögöt látó barátnak, hogy a katolikus főúr nem az ördög cimborája, csak szereti azt az életet is, amit a Fennvaló ezen a földön sem sajnál a teremtményeitől…

 

Stoffán György