Czeglédi Andrea: Körmönfont hazai keresztényüldözés

 

Kép: MTVA

A keresztényüldözés a jobboldali sajtó egyre gyakoribb témája, ám, sajnos szinte kizárólag a határainkon kívül történő eseményekről szólnak a hírek. Pedig, a keresztényüldözés egy ideje hazánkban is felütötte a fejét, vagy talán meg sem szűnt 1945 óta…

Nem! A jelenben nem úgy kell elképzelni, mint ahogyan az tőlünk keletebbre, vagy akár nyugatabbra zajlik. Itt nincsenek templomban elkövetett merényletek, nem gyújtanak fel templomokat és nem gyilkolnak papokat sem… – egyelőre.

Itt minden rendben lévőnek tűnik. Az emberek nyugodtan járhatnak templomba, a gyermekek szülei választhatják a hittanoktatást, épülnek és szépülnek a templomok és kolostorok, vannak egyházi iskolák.

Csakhogy, az új, globalisták által erőltetett világegyházon kívül egyre inkább fogy a levegő azon hívek körül, akik a szüleiktől és nagyszüleiktől örökölt hitben képzelik el hétköznapjaikat, életüket és a gyermekeik életét is. Valójában ez ugyanúgy problémája a nem keresztényeknek is, de maradjunk mégis a Krisztusban hívők gondjainál.

A leginkább támadásnak kitett Magyar Katolikus Egyház az, amely a Szent László-i örökség okán, a jelen korban is kiemelkedő és egyedülálló a világon. Talán éppen ezért áll folyamatos támadások kereszttüzében. A vatikáni politika miatt amúgy is nehéz, szorongatott helyzetben lévő egyház naponta szembesül itthon a több oldalról rámért támadással. A baloldal támadásait, vádjait már szinte természetesnek véljük. Ennél azonban sokkal veszedelmesebb, a keresztény bőrbe bújtatott ellenség. Azt mondják, az ördög ott támad leginkább, ahol a hit és a szeretet. És ez igaz lehet, hiszen számos eset történt és történik, ami megbotránkoztatja a jámbor híveket. Ahol a gonosz felbukkan, ott az ima volna az egyetlen ellenszer, de egyre ritkábban tapasztalhatjuk meg, hogy a hívek egységesen, összefogva imádkoznának a papságért, a főpapokért és az Egyházért. Ha az egység megrendül, a gonosz erőre kap. Az egyház és a hívek szemmel láthatóan egyre távolabb kerülnek egymástól. A hívő ember gyakran marad egyedül élete nehéz pillanataiban, nem kap vigasztalást és segítséget, lelki támaszt, ahogyan az még nagyszüleik korában megszokott volt, ám, a hívek is egyre ritkábban állnak ki a papokért, segítve őket hivatásuk beteljesítésében, akár csak egy imával is.

A legveszélyesebb támadások éppen az úgynevezett „jóakaróktól” és az önjelölt „hitvédőktől” érkeznek, akik bőszen kritizálnak, modernkori inkvizítorként tetszelegnek. Sok esetben sajnos, igazuk van, valós, megoldandó problémákra hívják fel a figyelmet. Miért hiteltelenek ők mégis sokunk szemében? Mert csakis és kizárólag a Magyar Katolikus Egyházat kritizálják, és sohasem a bajok igazi forrását. Sohasem kritizálják az egyre inkább eretnek tanokat hirdető jelenlegi vatikáni vezetést, sem a más országokban elharapódzó, nyilvánvalóan a katolikus hitet megtagadó közösségeket.

Mások, hasonszőrű kritikusok, az emberek egyik legprimitívebb gyengeségét, az irigységet felhasználva hangolják a közvéleményt az egyház ellen, indulatot szítva az amúgy is elproliasodott és egyre hitetlenebbé váló társadalomban. Ma elég kihangsúlyozni azt, hogy valaki látszólag gazdag, jól él, és máris rázúdul a tömeges gyűlölet.

Ezek a fentebb felsorolt aljaskodások is eléggé komolyak és nehezen kezelhetőek, egyre több embert távolítva el az Egyháztól és ezáltal Krisztustól, ám, a támadássorozat újabban szintet lépett.

A Katolikus Egyházat alapjaiban megrázó szexuális botrányok jelentik ma az igazi csemegét, és nem csak a baloldali, liberális sajtó, valamint a bulvár számára.

Ha jó belegondolunk, az ötlet a Vatikánból származik, hiszen éppen ott kezdték a transzparencia jegyében ezt a fajta, a teljes hiteltelenséghez és lejáratáshoz vezető liberális őrültséget a folyamatos és indokolatlan bocsánatkérésekkel, valamint a vélt vagy valós bűnök nagydobra verésével.

Egyre több ilyen hír, történet lát napvilágot. Hol egyik, hol másik ország sajtója hangos az efféle botrányoktól. A laikus számára, aki egyebet sem hall, olybá tűnik, hogy a Katolikus Egyház maga az erkölcsi fertő.

Amely jelenség máshol feltűnik, az – ha jó, ha rossz –, előbb-utóbb hazánkat is utoléri. Az utóbbi hetek, a katolikus papok botrányaitól voltak hangosak. Fő szószóló, természetesen, ebben az esetben is néhány igazhívő és jóakaró. Az esetek valóban megtörténtek és az ügyeket az igazságszolgáltatás a helyén kezeli, a bűnösöket elítélik. Csakhogy, azt nem írta meg senki, nem tárgyalták hosszan, beszélgetős műsorokban, hogy mi az, ami nem történt meg. Egyrészt, vannak esetek, amelyekről eme „bátor igazságharcosok” mélyen hallgatnak, mintegy fedezve néhány igazi bűnelkövetőt. Nagy hírveréssel rikkantják világgá ezeket az eseteket. Egyszerű és rizikómentes vállalkozás, hiszen a Magyar Katolikus Egyházat mára már megfosztották minden lehetőségétől.

Másrészt, nem kért bocsánatot egyik „igazságfeltáró” sem azoktól, akik a bűnösök mellett ezt a nagy „igazsághadjáratot” megszenvedik.  

Ugyanis, joggal kérik vissza az elherdált bizalmat azok a papok, akik alázattal teszik a dolgukat, a naponta csendben lelkeket mentők, a tanítók, a betegeket látogatók, a családokat segítők, a hivatásra készülők, és sorolhatnám tovább, hiszen hosszú a lista!

Napokon, heteken keresztül zajlott a csámcsogás és a lejáratás, undorítóan beteges részletezéssel. Ez nem gyermekvédelem, ez így, ilyen formában nem jóakarat. Ez annál inkább a Magyar Katolikus Egyház teljes lejáratása, híveinek lemorzsolása és azon mártír papok emlékének a sárba tiprása, akik az életüket feláldozták. Ezek a hitvédők véletlenül sem említik a jó példákat, amikor a kalocsai érsek egyházmegyéjében történtekről értekeznek látszólagos szakértelemmel. Nem intik az alkalmatlan vezetőt olyan követendő elődök szellemiségével, mint Prohászka Ottokár, Mindszenty József, Zadravecz István, Csiszér Elek vagy Márton Áron. Nem a megoldást keresik, vagy kérik azt a Fennvalótól, hanem térdig gázolnak az erkölcstelenség mocsarában. Mint az ingoványba, úgy rángatják bele az egyházat és a híveket egyaránt az általánosított lejáratásba. Ez éppen olyan, mintha két-három eset után a hírverés okozta felháborodás hatására kijelentenénk, hogy az összes pedagógus ilyen és olyan, ezen túl nem engedjük a gyerekeinket iskolába. Ez persze, nem igaz és az iskola is kötelező, nem opcionális, mint a templomba járás vagy a hittantanulás, de remekül érzékeltethető ezzel az utóbbi idők súlyos egyházellenes kirohanásainak lélektani hatása.

Amiről senki sem ír, az a hivatásuknak élő papok nehéz helyzete és mindennapi küzdelmeik. Kevesen vannak, ezért a legtöbben félmegyényi területen rohangálnak faluról-falura, közösséget szerveznek, hittant tanítanak, napi négy-öt misét celebrálnak – sokszor segítség nélkül. Ezernyi jó hír, jó példa, hősi erény és közöttünk járó szentek is lehetnének e jóakarók cikkeinek alanyai, zenghetnének a műsorok az egyház tetteiről és címlapon lehetnének azok az egyházi személyek, akik ebben a hazug és aljas világban a szeretet és az őszinte hit útját járják. Nem a történelmi idők kiválóságait kell csupán megismertetni, hanem a mai mindennapok hőseit, a hivatásukat teljesítőket, a példaképeket. Ám, feltehetően nem ez a cél. Nem ezt akarja olvasni a társadalom, nem ez fokozza a gyűlölködést. Az aberrált, keresztényellenes, katolikus „jóakarók” pedig, újságírói nagyságuk elismerése reményében jobbnak látják, ha zaftos pletykák, már-már pornográf leírások főszereplőivé teszik a kétezer éves kereszténységet, papokkal, püspökökkel, sekrestyésekkel és harangozókkal egyetemben. Mert ez a sikk, ez a cél, ez a parancs.

Más jóakarók, hitvédők a másik, Krisztust követő felekezetet ostorozzák olyan páratlan gyűlölettel, amelyet maga Néró császár vagy Sztálin is megirigyelhetne… – törvényen kívül, a szeretet jegyében.  

Jó volna végre, ha a Magyar Katolikus Egyház nem lenne többé célpont, s nem a keresztényeken, papokon és más egyházi személyeken köszörülné a tollát a jobb-, és a baloldali média. A társadalomnak ma példamutató életpályák ismeretére, jó példákra, szeretetre és Krisztus tanításának megismerésére van szüksége. A kérdés csak az, hogy akik ma gyűlöletkeltő nagy hitvédők, jóakarók, tudják-e mi lenne a dolguk és ismerik-e a keresztény hit alapigazságait?

 

A koncert véget ért…

 

Olyan ez, mint Haydn 45. fisz-moll Búcsú szimfóniája… Egy-egy zenész feláll, meghajol a közönség előtt még utoljára, és kivonul a koncertteremből… Most Szörényi Szabolcs tette le a gitárt. Ám, amikor egy-egy zenész, letéve hangszerét kivonul a teremből, magával visz valamit belőlünk… de amennyit elvisz, annyit hagy is. Önmagából, abból a kincsből, amellyel élete során elárasztotta azt a generációt, amely lassan hallgatóként, közönségként, barátként is elhagyja a koncerttermet. Hiszen, együtt voltunk a kezdetektől a mesterekkel, és a mi szívünket, lelkünket, érzelmeinket és elköteleződésünket az ő zenéjük is acélozta. A népzenei motívumok, az előadásmód, a hangszerelések, és a dalszövegek mind-mind muníciót jelentettek a számunkra. S ahogy ők búcsút intenek, mi is érezzük, hogy bár a muníció még ott van velünk, de az erőnk fogy, s lassan átadni sincs kinek azokat az erényeket, azt az érzésvilágot, amely egyfajta igazságot akart, és hitt is benne. Ám, csak egy álom volt az egész, hiszen a világ megcsalta azt a generációt, azokat a generációkat, akik az Illés és a Fonográf zenéjére, zenéje által szerették meg a népzenét, az értékes gondolatokban elmélyülve váltak igaz magyarokká, emberekké… Most itt állunk, s könnyes szemmel nézünk a távozó zenész után, aki letéve gitárját, búcsút intett. És lassan mi is készülődünk, hiszen a mi koncertünk is befejeződik. Az utolsó tételeket éljük…

Itt-ott még fel-felhangzik egy-egy szeretett régi nóta, s olykor pár fiatal is csatlakozik, mert a nagyapa, apa, sokat hallgatta velük ezeket a lelki, szellemi csodákat. Fiatalságunk nagy koncertjének a tételeit.

Ma más világ van. Nincsenek csodák, nincsenek, vagy csak ritkán fordulnak elő értékes dalszövegek, és a hangszerelést sem a tudásban rejlő harmónia teremti meg.

Szörényi Szabolcs a képzeletbeli Esterházy kastélyban ma letette a gitárt, mert az Ő szólama megszűnt… és minket is figyelmeztet: Adjuk át, amit tudunk, amit megjegyeztünk a dallamokból azoknak, akik igénylik, akik tudni és élni akarják azt a tiszta szellemiséget, amelyet ő is igyekezett nekünk átadni tehetségével, tudásával, szeretetével. Mert a koncert végéig nekünk is vannak még feladataink… és amikor majd újra találkozunk, ne szégyenkezzünk a mulasztások miatt.

Isten veled Szabolcs! … és mindent köszönünk!

Stoffán György

„Gyermekeket a férfiaknak” - tananyag az elfogadás

 Román iskolai tankönyv

Amíg néhány évvel ezelőtt a pedofília tabu-témának számított és igyekezett mindenki ignorálni, mintha nem is létezne, manapság a csapból is ez folyik, háttérbe szorítva a rendszerszintű problémát. Az úgynevezett „másság” elfogadtatása közben remekül zajlik, elérve a célközönséget, a legifjabb generációt, és elfogadtatva velük azt, amit mi csupán egy évtizeddel ezelőtt még elképzelni sem tudtunk volna. Egyre-másra pattannak ki a különböző ismert vagy éppen ismeretlen személyekről hallható bűncselekmények, alaposan megbotránkoztatva kis hazánk társadalmát, ám, ezek nem egyedi esetek. A probléma, amint azt már fentebb említettem, rendszerszintű és a hálózat nemzetközi. Magyarországról kilépve, vizsgáljuk meg kissé távolabbi perspektívából ezt a problémát: mi is történik a világban?

Évekkel ezelőtt olvastam egy tanulmányt, amely az Alinsky-módszeren alapult, és lépésről-lépésre leírták ebben, hogyan fogják elfogadtatni a társadalommal a pedofíliát. Nos, röviden ez a tanulmány a különböző lépéseket taglalta, amelyek segítségével a pedofília legalizálható. Az első lépés a társadalom részéről a tagadás és a teljes elutasítás. Ezen a lépcsőfokon, ha jól belegondolunk, már itthon is túl vagyunk… A következő lépésben a médiának kulcsszerepe van. Az ő feladatuk lesz a minél nagyobb hírverés, a csapból is ennek kell folynia, addig amíg a társadalom már rezignáltan veszi tudomásul az újabb és újabb esetekről szóló híreket. Ekkor, az elkövetők iránt bármilyen eszközzel szánalmat kell kelteni, betegként és így, nem büntethetőként kell bemutatni az elkövetőt. Végső lépésként törvényessé, el nem ítélendővé kell tenni. Nagyjából ez állt abban a bizonyos tanulmányban, ám ezzel egyetemben fel kell készíteni a következő generációt is az elfogadásra. Az Olvasó úgy képzeli, hogy mindenhol ugyanilyen elítélendő a pedofília, ám, téved. Más országokban, már évek óta, jogilag részben elfogadott volt az efféle deviancia. Világszerte rendeznek ugyanis, úgynevezett gyermekbörzéket. Ennek a vásárnak helyt adott többek közt Párizs, Taipei, Tel Aviv és Brüsszel is. Megtalálható itt minden, többek közt olyan részleg is, amely a „Gyermekeket a férfiaknak” megnevezést viseli. Azt, hogy mit takar ez az elnevezés, mindenkinek a képzeletére bízom. A börze exkluzív, az áru személyre szabott, minden rendelhető, ami szem-szájnak ingere. A standard szolgáltatás értéke 90.000 $. Ennyire egyszerű és ez nem most kezdődött. Erről persze, mindenki mélyen hallgat, az Unesco, az ENSZ, a politikusok, a média, de még a Vatikán is, pedig mi, egyszerű emberek, elvárnánk a felháborodott tiltakozást.

Ez az ügy azonban még bonyolultabb, mint ahogyan az az eddig leírtakból látszik. Egy egész nemzetközi hálózat tűnik fel azoknak, akik egy kicsit is vizsgálódnak ebben a fertőben. A piac hatalmas, ahogyan a benne lévő pénz összege is. Kelet-Európa és a világ országainak nagy hányada biztosíthatja az „alapanyagot”, de még így is rizikós vállalkozás, ezért sokkal, de sokkal egyszerűbb volna, ha törvényessé válna. Ehhez azonban, fel kell nőnie egy következő nemzedéknek, amely már nem kérdőjelezi meg a ma még nyomokban fellelhető erkölcsösség okán ezt a fajta aberrációt. Ez úgy érhető el legegyszerűbben, ha zsenge kortól beléjük plántálják az elfogadást – bárminek az elfogadását – akár a pedofíliáét is. Mi sem könnyebb! Elég, ha az iskolában, a tankönyvekben ezzel találkoznak, ezt tanulják. Ezen a ponton kissé besegít a jelenlegi, vatikáni politika is, hiszen mi keresztények mindenkit szeretünk, mindent megbocsájtunk, mindenkit el-, és befogadunk.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk ilyenkor legyinteni, amolyan Pató Pál módjára – messze van az még, valahol Nyugaton – pedig, mi is nyakig ülünk abban a langyos anyagban, amit úgy hívunk, hogy Unió és éppen a szomszéd példa, „bezzegRománia” mutatja, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk.

Bizony, éppen a szomszédos állam általános iskoláiban zajlik a gyerekek átnevelése az efféle „értékekre”. Az általános iskolások tankönyvében található az a „lecke”, ahol felteszik a kérdést: „Mi a család?”, majd rafináltan folytatják: „Valószínűleg, te is ismersz olyan családot, amely a mellékelt képen szerepel, de a család ilyen is lehet…”.

Ezek után, a tankönyvíró felsorolja az összes variációt. Mindezt egy, a kisiskolásoknak kiadott tankönyvben, az állam tudtával és beleegyezésével, ártalmatlannak és aranyosnak tűnő, gyermekeknek készült illusztrációk kíséretében. Mindezt csupán néhány ortodox hívő felháborodását kiváltva, akik megjelentették a két említett könyvoldalt az internetes oldalukon.

Eközben, olyan fizetett, botcsinálta politikusok, akik igyekeznek elhitetni, hogy idehaza a nép az afrikai államok népességének színvonalán él, kijelentik, hogy készek vagyunk kicsit többet feláldozni a szuverenitásunkból – pénzért. Ha ez valóban megtörténik, megérdemeljük, de a gyermekeink nem. Mert nem tehetjük fel tétként a gyermekeket egy lapra, hogy aztán elveszítsük őket.

Egyszerre vagyunk kénytelenek küzdeni a határunkon kívüli és a velünk élő szörnyekkel, ezért javasolt, hogy nagyon gyorsan, amíg nem késő, határozottan és kíméletlenül takarítsuk ki saját házunk táját és kezdjünk végre komolyan küzdeni azokkal, akik körbevesznek, és mindenhonnan támadnak ránk! Miniszterelnökünk megtette az EP-ben az első lépést, a többi rajtunk múlik. Beállunk mögé és újabb lépésekre biztatjuk, határozottan hallatva hangunkat és kivetve magunk közül a pelyvát, vagy átsunnyogunk ahhoz, aki több pénzt és az irigyeknek káoszt ígér? Minden a mi erkölcsi tartásunkon, hitünkön és határozottságunkon múlik.

Czeglédi Andrea

Újabb pedofil ügy – kit, kiket takargatnak a médiumok?

Már-már gyomorforgató az a politikai eszközzé vált „gyermekvédelem”, amelyet az elmúlt hónapokban tapasztalunk a magyar médiában. Jobb és baloldal mindent összekeverve, hazudozva próbál fellépni egy általános erkölcsi válság kellős közepén, a gyermekek védelmében, ám, ez a látszat-gyermekvédelem éppen úgy nem az, aminek látszik, mint sok más „ügy” hangzatos tálalása, amely ügyek a magukat szakértőnek tartó, de gondolkodásra képtelen újságírók keze alól kerülnek a köz elé.

A sort a bicskei gyermekotthon igazgatóhelyettesének adott elnöki kegyelemmel kezdte a politikai sajtó, mindenféle pedofilnak, a pedofíliát támogató szörnynek nevezve a kegyelmet kapott helyettes igazgatót, akinek semmi köze nem volt ahhoz, amivel a jó magyar média és néhány politikus igyekezett megrágalmazni Kónya Endrét. Senki nem vette a fáradtságot arra, hogy megnézze a jogerős ítéletet és a kegyelmi határozatot. Inkább szajkózták azt, amit a politika és a sajtó kitalált és kitálalt. Valamit tehát, ebben az ügyben, illetve ezzel az üggyel igyekeztek leplezni. Hogy mit, az még nem derült ki, de hamarosan minden napvilágra kerül. Hiszen érthetetlen, hogy a sok hazudozás között elveszett a leglényegesebb tény: a bicskei nevelők egyikét maga a kegyelmet kapott igazgatóhelyettes, Kónya Endre jelentette föl, mert rajtakapta egy nevelttel folytatott abúzuson. A bíróság azonban nem a nevelőt ítélte letöltendő börtönre, hanem a feljelentő Kónyát, akiről a média és egyes politikusok azt híresztelték (hazudták!) a bírósági tárgyaláson elhangzott tanúvallomásokkal ellentétben, hogy erőszakkal rávett egy gyermeket vallomása megváltoztatására… de ezt nem is folyatom. A történet oka egyelőre még ismeretlen.

A következő lépcsőfok a keresztényellenességgel zseniálisan összekapcsolt újságírói aljasság, amelyben „jó szándékkal” igyekezett egy újságíró feltárni a kalocsai egyházmegyében felmerült pedofil-ügyeket. Igaz, közben a korábban tőrbecsalt Bese Gergő plébánost is megvádolta homoszexuális kapcsolatokkal, homoszexuális videókon való szerepléssel, de az igazságot, amely felmentené a plébánost a hazug állításokkal szemben, nem írta le. Majd ugyanez az újságíró sorozatban „tárta fel” a papi pedofília-ügyeket, furcsán részletezve a történéseket, ahhoz a párthoz szegődve, amely újabban ebből akar politikai előnyöket kovácsolni. A tényfeltáró újságíró nem gondolt vagy nem is akart arra gondolni, hogy abban a hitevesztett társadalomban, amelyben a papság és az egyház ellen mély gyűlölködés alakult ki az elmúlt harminc év liberális demokráciájának tudhatóan, ezek az ügyek még nagyobb gyűlöletet generálnak. Ugyanis, ezek az ügyek, ha köztörvényesek, akkor a rendőrségre és a bíróságra tartoznak. Ha nem köztörvényes ügyekről beszélünk, akkor az egyházi joggyakorlók taroznak ezekben dönteni. A fogadatlan média-prókátoroknak és a politikai előnyökre áhítozó pártoknak semmi közük ezekhez az ügyekhez. Hiszen, ha az asztalos vagy a villanyszerelő követ el pedofil bűncselekményeket, ha a suszter meleg, akkor azt sem „énekli meg” hónapokon keresztül egyetlen lap sem. Tehát, a jelenlegi hajsza nem a gyermekek védelméről szól, hanem egy egyház ellenes hadjárat része. Hovatovább odajutunk, hogy ha egy pap felismerhető papi civilben bemegy a kávéházba, akár meg is lincselhetik a jobboldali jó szándéknak köszönhetően. És ez tűrhetetlen!

Az egyházellenes támadás mellett persze ebben az ügyben is felmerül a kérdés: kit vagy kiket igyekeznek ezekkel a „feltárt” ügyekkel leplezni?

A jelenlegi botrány, a celebek közötti leszámolás, ugyanonnan ered, ahonnan az előbbiek, hiszen ezzel kapcsolatban is jelen van a politikai előnyökre áhítozó párt, annak a lapja, és itt is vissza-visszatérnek a mindent összezagyváló, a tényekkel ellenkező állásfoglalásokban. Úgy ítélkeznek és ítéltetnek el bűnös vagy nem bűnös embereket, hogy semmilyen konkrét bizonyítékot nem mutatnak fel. A közvélemény csupán azt tudja, hogy a közismerten meleg celeb, feltehetően gyermekmegrontásban is bűnös. A nyomozás folyik, de a hangadók – ismét valamit vagy valakiket takargatva –, már ítéletet is mondanak és mondatnak a közvéleménnyel a megvádolt fölött. Ez olyan érzelmi támadás, amiből egyszer csak elege lesz a társadalomnak, és nem figyel majd oda arra, amire oda kell figyelnie: a gyermekek védelmére. Mert egy feljelentés, egy előadott történet még nem bűncselekmény, csak feltételezés, vád. Ha bűncselekménnyé válik a nyomozás által, akkor jöhet a jog és a társadalom legszigorúbb jogerős ítélete. Mert ha igaz a pedofil vád, akkor ezt az embert örökre ki kell vonni a társadalomból. Eddigi magatartásával is, már sokat ártott…   

Ma már bárkire rá lehet mondani mindent, bárkit meg lehet hurcolni hazugságokkal is, meg lehet vádolni bárkit a pedofíliával, mert a mélyben ott rejtőzik az igazi probléma, amiről nem beszél, mert nem mer beszélni senki. Pedig, a gyermekek védelme, a nevelőotthonok erkölcsi biztonsága mindennél fontosabb. Lenne! Ám, úgy tűnik, hogy ma még nem az. Sem a jobboldal, sem a bal nem tesz az asztalra konkrét javaslatokat arra nézve, hogy milyen biztonsági garanciák által lehetne megvédeni a magyar gyermekeket.

A liberálisok pénzgyűjtésre használták a tömegeket vonzó gyermekvédelmi tüntetést, ahol ők is össze-vissza hazudoztak, keverve a tényeket a valótlanságokkal, vádolva, rágalmazva másokat. Ők védik a bűnt, és alávetették magukat a nemzetközi újhullámnak, a pedofília törvényesítéséért harcoló Uniós „értékeknek”. Ha egyházi ügyekről van szó, akkor támadnak, ha sajátjaik követhettek el hasonló bűnöket, akkor hallgatnak…

Jó volna tehát, ha tisztán láthatna a társadalom a gyermekek elleni bűncselekményeket, azok elkövetőit illetően, és nem az önjelölt jobb vagy baloldali médiamunkások parancsolt vagy elfogult híreiből szűrhetné le a végkövetkeztetéseket. Az is üdvös volna, ha a gyermekvédelem középpontjában valóban a gyermekek állnának, ha rájuk koncentrálna a politika és kivetné magából akár a magas poszton lévő, gyermekek elleni bűncselekményekkel vádolhatókat is. Az is elvárható a médiától, hogy ne vádaskodjon, és nem keverje össze semmi mással a pedofíliát és ne rágalmazzon meg ily módon a pedofíliát tekintve ártatlan embereket. Hiszen minden kiderül előbb vagy utóbb. Ha pedig a politika nem ad választ bizonyos, immár az internetnek köszönhetően közismert vádakra, videó-kommentekre, akkor hiteltelenné válik és hatalmas erkölcsi veszteséget könyvelhet el, ami végzetes nemcsak egy párt, de az ország számára is. Egyetlen politikus sem éri meg ezt a rizikót. Ahogyan a – határokon átívelő –, hasonló egyházi ügyekben sem érdemes semmilyen rizikót vállalni. Ma már nem lehet megfékezni az igazság napfényre kerülését. Tehát, lépni kell. 

„Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.” (Lk 8,17;12,2)

Stoffán György

Másképp emlékezem… – 2024. október 23.

 

Másképp emlékezem évről-évre azon a napon, amikor hangzatos politikusi megnyilvánulások, nagy szavak szállnak a légbe egy-egy emlékműnél, kopjafa előtt, politikai gyűléseken, és a hősi temetőkben. Ma már nem vagyok kíváncsi arra, hogy ezt a szent napot, hogyan keverik bele a napi politikába, ki, mit ígér, ki, hogyan ecseteli a jelenlegi – és a politikusok által okozott – helyzetet. És nem teszek ki magamról képeket, mintegy bizonygatva, hogy lám, én is ott voltam a Millenárison... nem voltam - ott sem. 

Mert 1956. október 23-a nem egészen az volt és nem egészen úgy volt, ahogyan azt ma előadják a napi, aktuális érdekek mentén. Mint egy elakadt bakelitlemez, minden évben ugyanazt halljuk, ezen a napon, de az igazság, a tények valahogy mindig kimaradnak a beszédekből. Elakadtunk a „pesti srácok” Pongrácz Gergely-i meghatározásánál, mintha akkor, csak a pesti srácok harcoltak volna és nem a Kárpát-haza egész magyarsága fejezte volna ki szabadságvágyát… de ez, talán már mindegy is. Hiszen az irányadó, és egyetlen értékelhető ünnepi beszédben a Rétor, a Millenárison, ezt a meghatározást – végre – már nem említette.

Tehát, idén is, mint két évtizede, mint minden nemzeti ünnepen és gyásznapon igyekszem behelyezni az ünnepet és a gyásznapot a mai korba, s elemzem azt is, hogy ma mit üzen egy-egy megemlékezésre alkalmat adó pillanat. 2024 októbere épp olyan sötét felhőket terelget hazánk felé, mint 1956 októbere. Egy diktatórikus alárendeltségben él az ország, amit ma nem Moszkva, hanem Brüsszel irányít, amerikai parancsok szerint és alapján. A miniszterelnököt éppen úgy meg akarták gyilkolni, mint annyi más magyar miniszterelnököt történelmünk során, s ma is megvan az a kétmillió hazaáruló és spicli, amelyik az ország nagyságától függetlenül mindig megvolt a magyar históriában. Az Unió mentalitása azonban csak annyiban különbözik a moszkovita irányítástól, hogy sokkal erkölcstelenebb, embertelenebb és aljasabb módszereket használ a magyarokkal szemben, mint az egykor volt Szovjetunió. A baj csak az, hogy amíg a Szovjet hatalom erőszakkal és hadsereggel kényszerítette hazánkra a diktatúrát, saját, kiszemelt hazaáruló vezetőkkel, addig a mai diktátorokat – igaz, politikai parancsra – egy törvénytelen népszavazással a magyarok választották abban a reményben, hogy majd mindenkinek lesz a Kolmarkton kávézója. Nem lett!

Abban sem különbözik a mai diktátor a szovjet diktátortól, miszerint éppen úgy megtalálták ama kétmillió hazaárulóból azt az embert, aki a hazaárulást már huszonöt ezüstért is vállalja. És bizony vannak követői, mert az az egy söpredék, amivel kis ország lévén rendelkezünk, most átbillent az új áruló falkájába, s ott tapsol, remélve, hogy jobb lesz neki, ha Szálasi, Péter Gábor és Rákosi méltó utóda legyőzi a regnáló kormányt és kormányfőt.

Egyetlen különbség azért mégis van. A moszkvai irányítású kommunista hazaárulók rendet tartottak. Igaz, nem törvényesen, kulturáltan, csupán a hatalmuk megtartása érdekében. Hasonló volna a rendcsinálás, ha az új hazaáruló és követői jutának hatalomra. Mi azonban, a demokráciára hivatkozva (amely a görögöknél a söpredék uralmát jelentette), szabadjára engedtük Magyarország belső ellenségeit, nem kértük számon a kommunizmus bűnelkövetőit, később a sikkasztókat és a csalókat, és nincs felelőse a négyes metró ellopott 167 milliárdjának sem.

Így emlékezni az ’56-os forradalomra kissé furcsa. Hiszen akkor a kitett koporsóba gyűjtött pénzhez senki nem nyúlt… ha emlékszünk még a „Régi mesékre”.

Nehéz tehát elhelyezni ’56 hősi küzdelmét a mai korban, amely kor hazugságoktól, belemagyarázásoktól, saját magunk ellen elkövetett bűnöktől duzzad, s köze sincs a nép, a magyar nemzet akkori, elszánt küzdelmének valódi okaihoz. Mert a valódi okok ma is fennállnak, illetve azoknak az okoknak a keserű gyümölcseit esszük.

1956-ban elege volt a nemzetnek a nemzetidegen és a magyar létet semmibe vevő diktátorból, a fiatalság átneveléséből, az erkölcstelenségből, a bebörtönzésekből, a keresztényüldözésből, az oktatás lezüllesztéséből, a tudós emberek kiirtásából vagy bebörtönzéséből és mindenből, amit a kommunista sátánizmus hozott a Magyar Királyságra. Ma ugyanezek a veszélyek és ugyanezek a hazaárulók állnak lesben hazánk ellen. Megszállt, szuverenitásunkat már-már elvesztő országgá lettünk, mert egy politikus réteg harmincnégy éve ismét eladta az országot, noha józan paraszti ész is elég lett volna… de azokat megfizették…

Felrémlenek a képek, amelyeket apámtól és anyámtól hallottam gyermekkoromban 1956-ról. Személyes élmények, emlékek… mintha csak ott lettem volna én is. Apám a három éves nővéremmel és négy éves bátyámmal az Alkotás utcában hazafelé igyekezett. Egy szovjet tank, reflektorral felszerelve rájuk fordította a csövét… apámat kiverte a víz, testvéreimet szorosan magához vonta és feltette a kezét… drámai másodpercek következtek, majd a tank csöve lassan irányt változtatott… A várat még nem tudták bevenni az oroszok, mert ott az egykori Ludovikás főhadnagy, P. Végváry Vazul ferences szerzetes irányításával a forradalmárok még két hétig tartották a bástyákat… Nagynéném minden reggel eltűnt otthonról és este tért haza... senki nem tudta mit csinált napközben. ötven évvel '56 után láttam egy fotót amelyen épp sebesülteket kötözött. Férje, Tóbiás Vilmos viszont örökre eltűnt a harcokban. Soha, semmilyen hírt nem kapott róla senki...   

Anyám, a véres csütörtökön elindult a Parlament felé a tömeggel. Nővérem és bátyám otthon… az Alkotás utcában, nagyszüleinkkel. Egyszer csak odalép a tömegben egy ferences barát, Vianney atya anyámhoz és ellentmondást nem tűrő hangon, hazazavarta a fiatal, lelkes édesanyát két apró gyermekéhez. Egy óra múlva mintegy 3500-3800 halott feküdt vérbe fagyva a Kossuth térten, mert Dobrev Klára nagyapja kiadta a halálos tűzparancsot… a sebesültek száma is rémisztő, hiszen a kommunista csürhe még a mentősökre is lőtt.

Valahogy így és itt kapcsolódik össze a mai október 23-a és az 1956-os drámai október, amelyben mindössze az elkeseredés és a „nincs vesztenivalónk 11 év elnyomás után” – gondolat volt a döntő. És ma, hajszál híján ugyanazoknál az okoknál tartunk, amely okok kiváltották a forradalmat. Csak még nem érzi az egész társadalom. Egyedül a hazaárulók, az idegenek behívására kész gazemberek, a gyilkos indulatú prolik állnak parancsra készen… ma is!

Számomra azért is szent ez a nap, mert Édesanyámnak is szent volt. Utolsó napjaiban, amikor újra és újra megjelentek előtte a régi emlékek, több alkalommal fölemlegette október 23-át. Ilyenkor, 91 évesen, már magatehetetlenül, de csillogó szemmel mondta: – „Nagy ünnep lesz holnap! Október 23-a…”

Én pedig, azóta is minden évben, engedelmesen, várom azt a nagy ünnepet…  

Stoffán György

A kereszténység „színeváltozása”, avagy egyház, Krisztus nélkül?

 

Ha valakinek a tanítását tagadjuk, megváltoztatjuk, relatívvá tesszük a közösség előtt, akkor azt is megtagadjuk, aki tanított, akitől származik a kétezer éve cáfolhatatlan bizonyosság. Igen, Krisztus parancsairól, tanításáról beszélek, amelyeknek a mai világhoz igazítása maga az istentagadás, az eretnekség. Ez ma, leglátványosabban a Római Katolikus Egyházat érinti, hiszen Bergoglio vesszőparipája az, hogy a leglényegesebb krisztusi tanítást tagadja, és e tagadás voltaképpen a katolicizmust, és minden krisztusi tanítást relativizál, tagad, azokkal szembeszegül. Ezáltal, egy teljesen emberi intézményt kreál, szemben azzal, a kétezer éve meglévő egyházzal, amit maga Krisztus alapított. Ezen megnyilvánulása világossá teszi, hogy Bergoglio és követői tagadják Krisztus isteni voltát és ennek következtében a Szentháromságot.

Az utóbbi években egyre inkább az az irány látszik általánossá válni, amelynek „kísérleti telepe” a német katolikus egyház volt, de XVI. Benedek halála óta, mint a rákos daganat, egyre csak terjed a világegyházban. Ezt sem megelőzni, sem megállítani nincs akarat, sőt Róma püspöke ma már arra törekszik, hogy egy új, eretnek egyházat alapítson, saját, jezsuita gondolatait támogató bíborosok kreálásával. Mindegy, hogy ezek a bíborosok a ma divatos LMBTQ hívei és gyakorlói, vagy éppen a Szentírás intelmeit figyelmen kívül hagyó főpapok. Bergoglio a legalapvetőbbet, az egyházi hierarchiát, a pápaságot akarja megszüntetni, helyébe pedig, a világi demokráciát utánzó, szinodális egyházat helyezné. Női felszenteléseket, a papi nőtlenség eltörlését, a liturgia durva megváltoztatását, végül pedig, az Oltáriszentségben való hitet is egyfajta elavult szokássá alacsonyítaná, amely már nem fér bele a sok, különböző hitű egyházat tömörítő világegyházba, hiszen Krisztus nem lehet a muszlim, a hindu és a zsidó szemében a középpont, a Megváltó, az egyedül Üdvözítő.

Az új irányvonalat – amely ma már nem katolikus és nem is keresztény –, azzal indították el a XII. Pius halála után megválasztott pápák, hogy a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseit és ajánlásait kényszerré tették, így nem csak művészettörténeti rombolás, lelki meghasonlás, a néphagyományok súlyos rombolása, a nyelvi ellenségeskedés, a papi utánpótlás megtizedelése etc. következett be. Egy olyan irányvonal alakult ki, amelynek nem Krisztus és az Ő tanítása a középpont, hanem a krisztusi tanítások relativizálása, a modernizmus, a hitigazságok mai világhoz való alkalmazása. Ez nem csupán belső, egyházi irányvonal, hanem a pénzvilág befolyásának is az eredménye, hiszen az egyház, a hit és Jézus Krisztus tanítása ellenkezik a kapitalizmus embertelen, szeretetlen és alázat nélküli voltával. Tehát, ma már ott tartunk, hogy eltörlik az ember lelki felemelkedését Krisztushoz és a parancsokhoz, mert Istent próbálják lealacsonyítani az emberi gyarlóság szintjére. Ennek érdekében pedig, a fejekben teljes káoszt generálnak a hitigazságok összezavarásával:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam." (Jn 14, 6)

"Extra ecclesiam salus." (Antiochiai Szent Ignác - rk. dogma)

"Minden vallás út Istenhez." (Bergoglio)

A globális elkeresztényietlenítést két irányból igyekezett megvalósítani a "nemlétező világhatalom". A nyugati társadalmakat a kapitalizmus biztosította jóléttel, a keletieket pedig, a kommunizmussal, ateizmussal és tiltással erkölcsileg lerombolták. Hiszen, az emberi jólét nem igényli Isten segítségét, a templomba járást, a keresztény közösség egymást szerető és segítő természetét. A tiltás, a megfélemlítés, az erkölcsi szabadosság eleinte jó hatásfokkal működött, de a nehézségekben, a családi, emberi tragédiákban, mint egyetlen kapaszkodóhoz, Istenhez folyamodtak az emberek. Így a templomok megteltek a kommunizmus alatt is, a fiatalok templomi hittanra, vallásórára jártak, és ahol szabad volt, ott a zarándoklatokon, a búcsúkon is nagyszámú résztvevő jelent meg. A hetvenes években kikerültek a börtönökből a papok is, és bár sokan közülük nem kaptak új dispoziciót, mert vagy a püspök mellé helyezett „bajszos püspök”– világi irányító –, vagy az Egyházügyi Hivatal, más esetben a kollaboráns püspök, érsek ezt nem engedélyezte. Ezek a papok kántornak, sekrestyésnek szegődtek el, s mint ilyenek, oktatták nevelték a fiatalokat, látogatták a kórházban a betegeket, titokban pasztoráltak. Rosszabb esetben gyárudvarokat sepregettek halálukig. Az egyház mégis élt, a tömegek hűek maradtak keresztény hitükhöz és egyházaikhoz. Igaz, a hatóságok évente csak meghatározott, alacsony számban engedtek papnövendékeket fölvenni, aminek a következménye a mai paphiány.

A rendszerváltás után is nehezen változott az egyházak helyzete, de nem lett jobb. Az idős, egyházhoz hű papok lassan kihaltak, kihalnak, nyugdíjba mennek, a tudatlan, nem megfelelően képzett fiatalokat pedig magával sodorta az új, „szabad világ” minden csábítása, lehetősége, liberalizmusa, mert nem készítik fel őket kellőképpen. Emellett, a jogi eljárásokkal párhuzamosan, nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek mind társadalmi, mind egyházi téren, a papok által elkövetett szexuális bűnök feltárására, ami nem más, mint erőltetett provokáció és egyházellenesség, hiszen nem itt keresendő a legtöbb elkövetett ilyen cselekmény, hanem az állami intézményekben és sajnos, legtöbbnyire a családokban. Tehát, az egyházakban, mint közösségekben, a világi elkövetések számához képest, alig mérhetően alacsony e bűncselekmények száma. Az egyházellenesség, az istenellenesség megmérgezte a közgondolkodást, és a Nyugatról hozzánk is beszüremkedett erkölcstelenség is fokozza a keresztényellenességet. Világjelenséggé vált a papság lejáratása, a keresztény egyházak háttérbe szorítása, egyes nyugati államokban pedig, már a családoktól a gyermekeket is elveszi az állam, ha azokat a szülők keresztény nevelésben részesítik, templomba, hittanra jártatják. Emiatt azonban a Szentszék nem tiltakozik, nincsenek tiltakozó megmozdulások. Van helyettük ilyen-olyan „demokratikus” szinódus, amely a kétezer éves katolicizmust olyan szintre vitte, hogy az a szint a protestáns egyházak, Krisztust követő lelkészeit is megbotránkoztatja. A keresztények ellen világszerte elkövetett atrocitásokat is figyelmen kívül hagyja ez az új „egyház”, erősen idealizálva a jelen helyzetet és mélyen hallgatva az egyre növekvő keresztényellenességről, kiemelve, hogy bizonyos – a Bergoglio és a világkormány által támasztott, de a krisztusi tanításokban nem szereplő – elvárások megtagadása, immár halálos bűn… Ez nonsens!   

A rendszerváltás után megnövekedett az egyházi tanintézmények száma, és ezzel felhígult az egyházi iskolák színvonala is. Ezek az intézmények újabban divatiskolákká váltak, ahol az új, magukat vagyonuk okán felsőbb rétegnek tartó szülők gyermekei tanulnak. A szülők persze, sok esetben feltételeket szabnak, néhol még a hittanoktatást is nehezményezik vagy éppen a hitoktatót is lecserélnék nekik tetsző langyos tanerőre... Paptanárok csak kiemelt szerzetesi iskolák némelyikében vannak, s a világi tanárok egyre inkább kormány és egyházellenesekké válnak. Ahol a latin nyelv második nyelvként szerepelt a diák választásának megfelelően, ott mindössze három évig van latin óra, de nincs latin tanítás… és ez csak egy példa. Nincs kötelező vasárnapi misehallgatás, helyette modernizált osztálymisén vehetnek részt az egyházi iskolás diákok havonta egyszer… A magyar – Szent László-i – kereszténységről pedig, semmit nem hallani. A nagy elődök neve a katolikus iskolákban is ismeretlen, s a diákok nem hallanak a 20. századi magyar keresztény egyházak szervezett zsidómentéséről, a Rákosi és Kádár korszak drámai megpróbáltatásairól. Magyarán, nem neveljük gyermekeinket magyarnak és kereszténynek. Ehhez ugyanis nem elég a ’48-as és 56-os kötelező megemlékezés, a divatiskolák „rongyrázása”…

Bergoglio szinódusával kezdtem, tehát, térjünk vissza a Vatikán mai tévhithirdetéséhez. Amikor azt halljuk úton-útfélen, hogy minden vallás egyenlő, hogy minden vallás az örök üdvösség felé vezető, Istent kereső út, akkor nem hallunk mást, mint egy Krisztus tanításával súlyosan és mindenben ellenkező tanítást. Krisztus neve, és parancsai említést sem érdemelnek, s az ökumené erőszakos hirdetése, téves hitelképzelésekhez vezet. Ha csak annyiból állna az ökumené, hogy a Krisztust követők közösen imádkoznak, elfogadják, megbecsülik egymás hitbéli elkötelezettségét, krisztusközpontúságát, úgy az ökumené egy természetes és felülbírálhatatlan tan lehetne. Azonban muszlimokkal, zsidókkal és hindukkal egyenrangúvá tenni a kereszténységet, Jézus nélkül, az maga az istentagadás. Aki pedig logikusan ellenkezik a világvallás most lefektetett alaptanaival – Vigano érsek –, azt egyszerűen kitagadja az argentin jezsuita. És itt a vége… Hiszen, a következő konklávé – ha még lesz egyáltalán efféle – olyan, Bergoglio által kreált bíborosi többségből áll, akik minden bizonnyal ezt az utat követik majd, és jottányit sem engednek a „konzervatív, fundamentalista” keresztények hagyományainak.

Nagy kérdés tehát, hogy mit tehet a hívő, Krisztushoz hű keresztény világ. Igaz hittel mindent! Hiszen a kereszténység a Krisztust követők összessége, az az egyház, amelyet maga Jézus alapított. Így, a Hozzá való hűséggel, imával, hitünk és hagyományaink megőrzésével és továbbadásával, a Szentlélek irányítására hagyatkozva élhetünk túl, majd utódaink tudása, hite és Krisztushoz való hűsége lesz az az alap, amelyre a keresztény világot újjáépítik… 

Stoffán György 

Nyílt levél a Straßburg-i hazaárulókhoz…

 

Most, amikor két értékes magyar, keresztény embert vesztettünk el egy nap alatt, ismét ingerenciám lett írni azoknak, akik külföldön, idegenek előtt, olyan aljas módon viselkednek honfitársaikkal, nemzetükkel szemben, ahogyan egykor Szálasi és Rákosi viselkedett, a maguk idejében szintén idegen, magyarellenes érdekeket kiszolgálva. Mindkét említett szocialista volt, csak az egyik nemzeti szocialista, a másik nemzetközi… mint Önök. S mindkettőnek ugyanolyan főnöke volt – Hitler és Sztálin –, mint amilyen ma, Önöknek von der Leyen és Weber. Két dolog kötötte össze Szálasit és Rákosit: a hazaárulás és a magyarság elleni gyűlölet. Önöket is e két alantas, nemzetietlen, megvetendő érzelem hajtja.

Ha egy kocsmában egymás között beszélnek így, talán a mai világban az még „elmegy”, hiszen 1945 óta nincs, vagy csak alig létezik kulturált politikai és szellemi méltóság ebben az országban, tehát nem volt kitől megtanulni a különböző viselkedési normákat. A faluvégi láblógatók és a prolik világa „nemesedett” országgyűlési és uniós képviselővé… de az Önök részéről ez nem szolgálat, hanem a „legjobb buli”, hatalmas apanázs fejében. Önök azokat szolgálják, akik ezt az apanázst megfejelik Önöknek, némi hazaárulás, vagy éppen a szuverenitásról való lemondás ígérete fejében. Önök hárommillió magyart képesek sárba döngölni a magyar gyűlölő idegenek előtt, amikor a magyar miniszterelnököt ócsárolják, noha ő és kormánya az Önök súlyos bűneinek a helyrehozatalán dolgozik. Önök ezt a kormányt szitkokkal és vádaskodással illetik egy olyan közösség előtt, amely közösség minden velünk kötött szerződést és megállapodást felrúgott már, s amely megpróbálja abba a karámba hajtani a magyar nemzetet, amely karámban a „művelt Nyugat” társadalmai, ma már csak agonizálnak.  

Önök kastély-mutyiról – azaz, az állami tulajdonú épületek magánkézbe adásáról – beszélnek, de elfelejtik, hogy ezeket a kastélyokat az Önök proli, hazaáruló elei fosztották ki, vették el szovjet parancsra a tulajdonosoktól – akiknek egy részét meg is gyilkolták! –, és a kastélyokat hagyták lerohadni negyven éven keresztül. Ma azt menti a kormány e kastélyok közül, ami még menthető, s azért adja szigorú szabályok mellett magánkézbe, hogy nemzeti értékként megmaradjanak ezek az épületek.

Fölösleges és lehetetlen is felsorolni azokat a bűnöket, amelyeket Önök és az Önök elődei követtek el a magyar nemzet ellen, hiszen ebben a történelmi „csomagban” a gyilkosságoktól kezdve a lopáson, a csaláson, a hamis vádaskodáson keresztül egészen a nemzetárulásig minden megtalálható – ráadásul előre megfontolt szándékkal és csoportosan elkövetve.  

Azzal kezdtem, hogy két nagyszerű embert vesztettünk – Isten akaratából –, egy nap alatt. Ennek a két embernek az életműve példa mindnyájunk számára, így az Önök számára is. Az irgalmas rendi öreg szerzetes, fiatal korában a nemzeti létért küzdő fiatalságot irányította Zugligetben és a Pesti Ferencesek templomában, majd amikor erre szükség volt, segélyszervezetet alapított, mert embertársainak segítségre, segélyekre, szeretetre volt szükségük. Fáradhatatlanul szolgált… életművével minden embernek példát mutatott, s megöregedvén megáévá tette az alázat és az önzetlenség erényeit is. Kozma Imre személye, emléke tanulság, példa, iránytű a mai világ útvesztőiben, mert élete során megmutatta, hogy mit lehet, és mit nem lehet megtenni másokkal, hogyan kell és hogyan tilos élni, cselekedni, miként lehet hinni és hirdetni az Igét. Kozma Imre élete példa arra is, hogy az ember idejében felismerje: nem a pénz, nem az anyagi javak a leglényegesebbek az életben – még ha korábban azt tartotta is a legfontosabbnak –, hanem Krisztus alázatos követése.

Utolsó személyes találkozás Kozma atyával... Pacsay Fidél ofm kapucinus szerzetesre emlékezve, a vízivárosi, Fő utcai kapucinus templomban

A másik halottunk Potápi Árpád János. Ő mindent tudott, amit a nemzet egységéről tudni lehet és tudni kell(ene, minden magyarnak). Évszázados bajokat igyekezett, nem ország-világ előtt szétkürtölve, hanem szótlanul, megoldani, éjt nappallá téve munkálkodott, s mindig ott jelent meg, ahol a bíztató, anyaországi szóra szomjazott az idegen fennhatóság alatt élni kénytelen magyar és ahol a düledező templomot, iskolát kellett megerősíteni, Ákostól, Székelyudvarhelyen keresztül, Feldobolyig…  

Nos, ez volna az Önök feladata, kötelessége is: szeretni a hazát, nem kiteregetni a szennyest, védeni a kormányt, a magyar érdekeket, és nem sajnálni a még meglévő, idegen hatalom súlyos elnyomásában élő magyar gyermekektől az iskolakezdési segélyt. Két halottunk példáján Önök is fel tudnának talán még nőni, Önökből is lehetne tisztességes, becsületes, hazaszerető ember, s nem lennének olyan ötleteik sem, hogy a még meglévő morzsányi szuverenitásunkat adjuk fel az Unió harminc ezüstjéért.

Ne higgyék a Hölgyek és Urak, hogy a többi uniós ország képviselői nem tartják Önöket szánalmas, ócska árulónak! Annak tartják Önöket, mert azok. Minden bizonnyal ekként is fognak Önökkel szemben eljárni, ha már nem lesz szükség a gerinctelen, takony, nemzetáruló férgekre, akik kiárusítják a saját hazájukat, nemzetüket. Mert ezt, egyetlen európai ország képviselői sem tennék. Gondoljanak arra, hogy mindenki érdemei szerint ítéltetik meg. Önök is, az Unió mai elmebeteg, gerinctelen, a nácikra emlékeztető cseléd-vezetése, és az Önök által gyalázott magyar kormány és dr. Orbán Viktor is. Mindazonáltal, nem szívesen lennék – ezt a várható ítéletet tekintve –, az Önök helyében… lett légyen az az ítélet földi vagy túlvilági. Esetleg egyszerre a kettő…

Stoffán György         

"Feldíszített” lámpavasak vagy virágzó gyümölcsfák – 2026. rajtunk múlik…

 

Nem tudom és nem is értem, miért fontos a magyarországi ellenzéknek – amely voltaképpen a nemzet teljes kipusztításán dolgozik –, hogy háborúba kergesse az országot, hogy migránsok millióit engedje be és mindenben alávesse magát egy „ismeretlen” világhatalom akaratának. Ahogy azt sem értem, hogy a kormány láthatóan olyan uniós intézkedések ellen fellép, amely intézkedések a nemzeti érdeket súlyosan sértik, ugyanakkor alapvető uniós követelményeknek eleget tesz akkor is, ha azok sértik az egyén, az állampolgár szabadságát, és komoly változásokat erőltetnek a társadalomra. Ezeket az intézkedéseket az ellenzék sem bírálja, tehát, feltételezhető, hogy bármelyik párt kerülne hatalomra, ugyanúgy bevezetné az egyén, a társadalom teljes ellenőrzését szolgáló törvényeket, amelyek a Schwab úr által kitalált rabszolgatársadalomba viszik át a nemzeteket, így a magyar nemzetet is. A káosz egyre szembetűnőbb és követhetetlenebb. Két ló, egy fenék…

Kezdjük teljesen magunk mögött hagyni a normalitást, és egy új, abnormális világ alakul ki a szemünk előtt ellenzéki és – alig észrevehetően –, kormány-támogatással.

Eközben, a közösségi oldalakon egyre több, a kormányt támadó, fizetett influenszer jelenik meg, akik prolibbak a prolinál, logikátlan és felszínes információk alapján trágárkodnak, buták és tele vannak gyűlölettel. Némelyikük tőrőlmetszett, kunbélás fenyegetéseket is elereszt, ami nem lehet véletlen. Ezzel szemben a kormánymédia még mindig nem ébredt fel és továbbra is a balos, liberális influenszerek bődületes baromságaihoz hasonló, értelmetlen, proli-posztokban fejti ki sótlan gondolatait néhány bennfentes rokon, barát véleményén keresztül. A Megafonnak, mint a kormány ifjúsági szócsövének a működése, egyértelműen kontraproduktív, még a Fideszes értelmiség szemében (is).

Azt hiszik ugyanis, hogy azzal a szellemi mélységgel, amelyet gyakorolnak, befoghatják a tévelygő balosokat a Fidesz hálójába, és megerősíthetik a biztos Fidesz-szavazókat. Ez pedig, hatalmas tévedés és kontraproduktív elgondolás. Ugyanis, a csalódott és elégedetlenné vált Fidesz szavazó soha nem fog a baloldalra szavazni, de szavazni sem fog… A társadalom, politikailag erősen osztódik, ami a jelenlegi belpolitikai stabilitásnak szintén nem kedvez. A magyar, keresztény értelmiséget, immár senki nem képviseli sem egyházi, sem állami részről.

Politikusaink olyan dolgokra is hivatkoznak – akárcsak az ellenzék –, amelyek alapvetően hazugságokra épülnek, és ezeket a hazugságokat vágják nyilvánosan egymás fejéhez itthon és Straßburgban egyaránt. Ez, szintén arra utal, hogy emberi és nemzeti méltóság nélküli prolik szorultak javarészt a magyar Parlament falai közé. Ez végzetes és szomorú.

Balog Zoltán is újra előtérbe került, ám most okirat hamisítás miatt feljelentette egy kántor. Ez csak példa arra, hogy egyházi szempontból is rezeg a hazai társadalmi stabilitás léce. A „hálás egyházak” némelyik vezetőjének suttogó, alattomos kormányellenessége kihat a lelkészekre, a papokra és ezáltal a hívekre is. Komoly kormányellenesség tapasztalható az egyházak által alkalmazott civil munkatársak körében, akik sok esetben belső információkkal látják el az ellenzéki vagy jobboldalinak hazudott ellenzéki, kormányellenes sajtót. Miközben élvezik a KDNP töretlen bizalmát és nem kevésbé a pénzét.

Semmi nincs tehát rendben, és ideje volna rendet tenni… mert a következő másfél évben nem csak a 2026-os választás eredménye dől el, hanem hosszú évtizedekre – vagy századokra –, Magyarország sorsa is. Ha pedig, az a magyarellenes, globalista, bűnöző söpredék nyeri a választásokat, akkor még panaszkodni sem lesz erkölcsi alapunk, jogunk, mert az azt jelenti, hogy nem tettünk meg mindent a belső megtisztulás, normalitás és az ország rendje érdekében.

1919. és 1948. szelleme kísért, és 2026-ban eldől, hogy az előttünk álló másfél év, kötelekkel díszített lámpavasakat vagy virágzó cseresznyefákat, zöld mezőt, csörgedező patakokat és békét generál-e? Mert az a buta, megfizethető, primitív influenszerekkel erősített ellenzék, amely már ma is vért kíván, nem gyakorolja majd a Szent Pál által, a Szeretet Himnuszában leírtakat. Ebben már most bizonyosak lehetnek az érintettek…

Meg kellene újítani tehát, a Polgári Köröket, át kellene szervezni a kormánymédiát, és el kellene végre engedni azoknak a politikus-bűnözőknek a kezét, akik az előbb vagy utóbb napvilágra kerülő, elkerülhetetlen botrányokkal rettenetesen sokat árthatnak a kormánykoalíciónak. Volna tehát munka bőven. És ne feledjük: „A tett halála az okoskodás”… MÉG MÁSFÉL ÉV!!!!

Stoffán György

Fidesz-kormány vagy DK-Tisza-unió?

 

Mimózalelkű, tanult kollégáim felháborodásuknak adtak hangot, mert a minap, a Straßburgban történt, a hitleri és a sztálini, eszement korszakokra emlékeztető cirkuszról megírni voltam bátor a véleményemet. E véleményemben, a megoldások között felvetettem, hogy a kormánysajtó kontraproduktív működése is rengeteget árt annak a kormánynak, amely nem kis pénzzel támogatja a hozzá nem értést, a proli vagdalózást, amelyet ez a „kormánymédia” kifejt. Számon is kért egy neves kolléga, követelve, hogy a kifogásaimat tényekkel támasszam meg. Nos, nem kell keresgélni a hibákat, mert azok nap, mint nap megjelennek a közösségi oldalakon is. A baloldali szintre süllyesztett hírközlés, az objektivitás teljes kizárása és a trágár, ostoba stílus az, amit többek között helytelenítek.

Például: ha a balos liberális sajtó azt üvöltözi, hogy a Zorbán lop, a Fidesz lop, a gázszerelő milliárdos, a Zorbán veje felvásárol, etc, akkor a kormánymédia nem megmagyaráz, nem logikus ellenvetéseket és ellenérveket ad közre, hanem elkezdi sorolni, hogy a Gyurcsány is lopott, meg a DK-s polgármester is lopott meg ki tudja még kik loptak… Pedig a megoldás, a tetemrehívás nem ebben rejlik. Hiszen, amikor mások konkrét lopását vetjük fel ellenérvként, akkor végső soron elismerjük, hogy a Fidesz tényleg lop, de azért a másik többet lopott. És ez több mint helytelen válasz a rágalmakra. A másik súlyos probléma a jobboldalinak nevezett médián belül az, hogy egyes újságírók anyagi érdekből hol itt, hol ott írogatnak, s jobboldaliként a kormányt is támadva keresik meg az áhított júdáspénzeket. Sok esetben a jobboldali olvasó nem tudja eldönteni, hogy a korábban kormánypárti újságíró mikor ír igazat, ha például átvándorol a Mi Hazánk periodikájához. Más estben a magát kereszténynek mondó főszerkesztőből egyszer-egyszer kibukik a korábban gyakorolt és vallott kommunista szellemiség… Az ifjú, remekül fizetett titánok pedig, a viselkedésen kívül csak írni és beszélni nem tudnak, ráadásul, sok esetben – utasításoknak eleget téve –, nem is az igazat adják közre, ezzel lejáratva az egész nemzeti oldalt.   

A baloldal a hatalomvesztése után nem sokkal, elkezdte a társadalomba döngölni, hogy az Orbán lop, a Fidesz lop, és mindenki lop, aki közel van a tűzhöz. A társadalom viszont, nem egy egyszerű képlet. Volt, aki azonnal elhitte, mások kétkedve fogadták, megint mások kizártnak tartották a balos felvetést. A társadalom egyik meglátása sem állta meg a helyét ebben a kérdésben. Ha azt elismerjük, hogy igen, minden pártban vannak olyan emberek, akik lopnak, akik megkeresik a lehetőségét annak, hogy saját céljaikra fordítsanak bizonyos közpénzeket, akkor helyesen ítéljük meg a kérdést. Azonban, mint kormányzó párt, mint az állam vezetése, nem vádolható lopással. Nyilván kiépít magának a hatalom egy olyan vállalkozókból, szakemberekből álló kört, amely az elvégzett munka alapján, a kapitalizmus lehetőségeinek megfelelően gazdagodik. Azt sem állíthatjuk, hogy a kapitalizmus egy remek társadalmi, gazdasági forma, hiszen legfőbb jellemzője az embertelenség. Ha ehhez hozzáadjuk még a demokrácia szabadosságát, akkor bizony elszabadul a pokol, mint láthattuk az elmúlt harmincnégy évben, amikor is a Nyugat mézesmadzaggal átkötött parancsainak engedelmeskedve, mindent kiárusított a hatalom. Antalltól, 2010-ig…

Térjünk vissza a kormánymédia működésének problémáihoz. Tehát, a balosok szerint a kormány lop, amire a jobbos válasz, az aranytartalék növekedése és az, hogy milyen sok beruházás valósult meg.  És itt van az eb elföldelve.  

A baloldal és a liberálisok valójában tudják, hogy nem lopásról van szó, hanem egy-egy beruházás munkadíja az, amit nem a balos vállalkozók, hanem a jobboldali pályázók tehetnek zsebre. Persze, az is igaz, hogy a jobboldali kormányzás alatt számos nem jobboldali érzelmű vállalkozás is kapott alvállalkozói megbízást, de ezt a baloldal kevesli, hiszen nem ők osztják le a beruházások kivitelezését és így nem ők kapnak vissza bizonyos százalékot a pályázat nyertesétől. A korrupció természetesen nem megkérdőjelezhető, hiszen minden beruházásból visszafolyik egy kis pénz a megbízónak, még a legkisebb falucskában is. Tehát, lopásról nincs szó, mert az lehetetlen, ám, a visszaosztás igen nagymértékű még európai szinten is. Miért maradna ki ebből kicsiny országunk mindenkori vezetése? Az arcátlanság akkor felháborító, de jogi következmények nélküli, amikor a visszaosztott pénzt a munkások bérének visszatartásával pótolja a vállalkozó úgy, hogy a cége csődöt jelent, majd másnap egy hasonló nevű céget indít az átmentett, munkásaitól lopott pénzből. Ez azonban a törvények hiányosságára utal, amely hiányosságokat kiskapunak nevezzük, és nem mondhatjuk azt sem, hogy Fideszes találmány. A szabadpiaci verseny és a korántsem keresztényi szemléletű kapitalizmus áldásos eredménye. Tehát, a Fidesz, a balliberálisok és a kommunista utódok állításával szemben nem lop, mint a kommunisták és a liberálisok, csak megteremti magának, valamint köreinek azt az anyagi bázist, amelyet a húsosfazék közelségével megteremthet. A korábbi, liberális és szocialista kormányok, amelyeknek a vezetői ma farkast kiáltanak, a fentiek mellett valóban loptak is, ám annak sem lett jogi következménye, ergo, amit ma a Fidesz szemére vetnek, nem más, mint irigy hazudozás, erkölcstelen gyalázkodás a pénz és a hatalom megszerzése érdekében. Hiszen, nem a nép boldogulásáért megy a harc, hanem a megszerezhető anyagi javakért.

Mindez tehát, a nép irigységére épülő hatalomszerzési cirkusz. Mészáros, Tiborcz vagy Schmidt Mária emlegetése, a valós, hatalmas vagyonok hangoztatása a baloldalon és újabban a baloldal új üdvöskéje részéről egy álságos és végtelenül aljas felforgatás, belpolitikai hangulatkeltés. Mindez hatalmas összegekkel támogatva, hiszen az Unió sem örül annak, hogy egy nemzeti és a kereszténységet valló kormány – még ha teljesíti is a parancsok jó részét –, gazdagodik, épít, fejleszt, és nem táncol egészen úgy, ahogyan azt a világkormány elvárná.

A társadalom nem osztja a szocialista és liberális nézeteket, de mint a gyerek, akinek sokszor mondják, hogy hülye, valóban hülye lesz… elfogadja a hamis vádaskodásokat és kételkedik abban a kormányban, kormányfőben, akit balról állandóan a lopással vádolnak. Nem veszi észre a társadalom elégedetlenkedő része, hogy tíz, tizenkét éve nem két autó, hanem egyetlen rozsdás bicikli állt az udvarán, hogy a mai benzinárak mellett is lehetetlen közlekedni a csúcsforgalomban, és a bevásárlóközpontban lépni sem lehet hétvégén… igaz, ez valóban nem minden. A társadalomban igény van arra is, hogy őszinte és tisztességes, erkölcsös és logikus intézkedések, valódi igazságszolgáltatás legyen. A kapitalizmus, az erkölcs és a demokrácia azonban, ebben az Unióban bárki legyen is kormányon, csupán egy vágyálom. Ma nem is ez a kérdés. A valódi kérdés a szabadság megőrzése, nemzeti létünk fennmaradása, a háborúból való kimaradásunk, az idegenek távoltartása és a belső gyűlölködés megszüntetése.

Másfél év van a választásokig. Ez a másfél év pedig, ha rosszul gazdálkodunk a lehetőségeinkkel, az utolsó nemzeti kormányzás másfél éve lesz. Mert az a gyűlölet, amely a keresztény, jobboldali, magyar társadalommal szemben tapasztalható az Unióban és az Uniót, ócska cselédként szolgáló, bűnözők vezette magyarországi ellenzékben, egy 1919-hez hasonló vérbosszút von majd maga után, amit senki nem tud és akar majd megakadályozni…

Mérlegre kell tehát tennie a magyarságnak, hogy kinek, mit hisz, és mit visel el, hiszen a mai kormányzásnál csak rosszabb jöhet. Azt is jó volna világosan látni, hogy a Fidesz, a hibáival együtt is olyan magyar társadalmi jólétet biztosított és biztosít, amelyről egy kommunista, liberális, Uniót kiszolgáló fizetett csőcselék uralma alatt álmodni sem lehet. A hátborzongató terveiket már elmondták… Lehet választani.

Ahhoz azonban, hogy Magyarország magyar ország maradhasson 2026 után is, a kormánynak, a kormánymédia irányításában, egyéb belpolitikai és etikai, valamint egyházpolitikai ügyekben is sürgősen lépnie kell! De ez már egy másik cikk…

Stoffán György

Ócska cirkusz vagy drámai valóság? – Straßburg, 2024. 10. 09.

 

Nem kis mértékben a kormány hibája és bűne az, ami Straßburgban megtörténhetett 2024. október 9-én. A demokráciának nevezett, évszázados, eddig csak fű alatt háborgó magyargyűlölet és liberális anarchia ezen a napon a tetőpontjára hágott. S keservesen megtapasztalhattuk, hová vezet a két ló egy fenék politikája… Straßburgban már nem számít Magyarország választópolgárainak az akarata, nem számít nép, a nemzet, a jog, az igazság. Hogyan is számítana, amikor ez az Európai Unió nap-nap után ezreket küld halálba a háborús frontokon, és mindenben, gondolkodás nélkül teljesíti a pénzvilág – a világkormány – parancsait. Ehhez megtalálja minden nemzet soraiban a legaljának számító, ócska árulókat. Ezt láthattuk október 9-én.

A kormány súlyos bűne ebben az, hogy évekkel ezelőtt nem kezdte el Btk. szerint büntetni a hazaárulást, s minden ártó, aljas és áruló megnyilvánulásra az volt a válasza, hogy: „demokrácia van, belefér.” És nem figyelt oda azokra a jó szándékú bírálatokra, figyelmeztetésekre, amelyeket hosszú évek óta sokan leírtak a nemzeti gondolkodású magyar polgárok soraiban. Önkéntesek százai, saját költségükön tartanak fenn honlapokat, hogy segítsék a kormányt és a nemzet előrehaladását, ám ezeket a támogatókat sem engedi érvényesülni a jól fizetett, de a kontraproduktivitásban élen járó és csapnivalóan rosszul, primitíven, proli szinten irányított és prolivá tett kormánymédia. Nem lett volna szabad elfelejteni a vaskoronás Horn miniszterenökségének az előzményeit, s azt sem, hogy a magyar ember arra szavaz, annak hisz, akire a legtöbb rosszat mondja az éppen hatalmon lévő média. Ám, mi nem tanulunk, s ennek tudhatóan olyan aljas támadásokat kell elviselnünk, amilyen támadást Orbán Viktor miniszterelnöknek és ezzel három millió magyar választópolgárnak kellett elviselnie 2024. október 9-én.

A nemtelen, hazug támadások, aljas állítások és „sok millió, e hazugságokkal egyetértő magyar” emlegetése, valamint von Leyen mélységesen primitív és aljas rágalmai Cohen Bélát, Sztálint és Hitlert idézték az Európai Parlamentbe. A magyarországi vádaskodók és hazaárulók felszólalásai pedig, a tömeggyilkos Szamuely Tibort és a Rákosi-korszak koncepciós pereinek tanúit juttatták eszembe. Igaz, ez utóbbi pereknek voltak bírái is, akik a mai bíróságok jogelődeiként hozták az ítéleteket, de ezekért az ítéletekért máig nem zártak ki postumus senkit a bírói karból… és bocsánatot sem kért egyetlen főbíró sem. Talán ez a tény is mutatja azt a politikai tévutat, amely jellemzi az 1944. október 15-e utáni, máig tartó skizofréniát. Ám, maradjunk október 9-e megalázó és felháborító eseményeinél.

Egy ország keresztény, magyar népe állt ott, Orbán Viktor személyében, s egy ország minden nemzetben, békében, kereszténységben gondolkodó polgárát háborította fel az a magatartás, amelyet von Leyen, Weber és a magyarországi fizetett árulók tanúsítottak. Meddig tart még ez, mit lehet még megtenni a magyarokkal? – tehetnők fel a kérdést, de fölösleges. Mert a válasz, a demokrácia ostoba emlegetésének görbe tükrében igen egyszerű: „Mindent!” 

Ha nem értek egyet valakivel a családban, azt nem viszem a körfolyosós ház udvarára, mint egykor a házmesterek a közérdekű bejelentéseket. Így, ha az országon belül vannak kifogásolnivalók, azt nem egy, a magyarok iránt zsigeri gyűlöletet érző grémium előtt olvasom a felelősnek tartott fejére. Persze, ez intelligencia kérdése. Ez azonban, már nem szempont. Hiszen, a magyarokat gyűlölni, ma jól jövedelmező politikusi szellemiség abban az erkölcsét, hitét és józanságát vesztett Unióban, amelyhez úgy ragaszkodunk, mintha az életünk függene tőle. Igaz, sok függ tőle, így az életünk is. Mert ha ebben az Unióban benne maradunk, akkor az, az életünkbe kerülhet.

Ha nem az lesz az amerikai elnök, akire – mint a roulette-asztalnál – mindent feltettünk, akkor mi lesz a hárommillió magyar választópolgárral, mi lesz a többi magyarral, a megszállt országrészekben élő magyarokkal, a gyermekekkel, az egyházakkal, a kereszténységgel? Mert ne felejtsük el: a krupié ma már szabadon csalhat, mozgathatja az asztal lábát, ha a tét színe és a száma a játékosnak kedvez… Straßburgban ma az orosz-roulette a divat. És nincs üres járat!

Saját bűnünk is tehát az, ami történt és fájdalmas következményei lehetnek mindannak, amit elmulasztott a kormány, amire nem figyelt oda, és aminek az egyetlen cinikus, de ártó gyógymódja volt, a „demokrácia van, belefér” – mondat. Október 9-étől nem fér bele. Semmi nem fér bele, amely a – megmaradt – nemzeti szuverenitást, a keresztény szellemiséget, a történelmi hagyományainkat, a jogot, az erkölcsöt és a megszállt területeken élő magyarokat sérti. Igaz, így kellett volna lennie másfél évtizede, s így kellett volna gondolkodni sok más, ma sajnos joggal támadható gondolat és intézkedés helyett. Ami pedig a legfontosabb: be kell fejezni a mellébeszélést, a hazudozást! Rendet kell tenni – még ha fájdalmas is –, erkölcsi, anyagi ügyekben akkor is, ha ez a rendcsinálás magas rangú kormány-, vagy családtagokat is érint! Olyan dolgokról is tájékoztatni kellene a miniszterelnököt, amely ügyeket a saját környezete igyekszik elsimítani, súlyos károkat okozva a hitelesség terén. A kontraproduktív, pénznyelőgépet, azaz, kormánysajtót, kulturált, intelligens, kiegyensúlyozott és hozzáértő kézre kellene bízni, mert a Médiaworks, a Megafon és a hozzá hasonló – és/vagy általuk működtetett – médiumok többet ártanak, mint Magyar Péter és Dobrev Klára együtt, mert olykor szidják azt, amiről tudomást sem kellene venni, máskor dicsérik a védhetetlent. Ha pedig – jó esetben – véletlenül nem is ártanak, úgy sincsenek hasznára a nemzet és a kormány ügyének.

És ott kell végre hagyni ezt az ócska, hitevesztett, erkölcstelen, és aljas uniós kuplerájt… mert a Straßburg-i, hazugságokkal való tetemrehívás nem fest fényes jövőt a kormány és a nemzeti oldal számára, ugyanis, világos az üzenete: a forgatókönyv címe ugyanaz maradt, ami ezer éve volt: „Ugros eliminandos esse…”

Stoffán György

Ps: A fentiek mellett, Straßburgban az is világossá vált, hogy dr. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke nem csupán ellenfele, hanem a legnagyobb ellensége az Unió mai, Európa-, keresztény-, erkölcs-, és magyarellenes vezetésének. S mint ilyentől – nézetem szerint –, az Uniónak parancsokat osztó pénzhatalomnak – bármi áron –, szándékában lehet megszabadulni. Ez pedig azt jelenti, hogy egy emberként kell kiállnia ma minden magyarnak a miniszterelnök mellett. Akkor is, ha úgy érzi, csalódott a Fideszben, akkor is, ha bármit elhisz abból, amit az ellenzék hazudozik, s akkor is, ha vannak olyan valós bajok és ügyek, amelyekről tényként tudunk. Mert Orbán Viktor ma, Magyarország és a megszállt országrészek magyarjai megmaradásának a biztosítéka, záloga! És ezt, ott is tudják, ahol az Uniónak adott sátáni parancsok születnek…