Lassan kiderülő titkok a kommunista egyházüldözés idejéből... - Pacsay Fidél évforduló

 

Mintha csak az Isten egy utolsó örömet akarna adni egy olyan generációnak, amelynek már semmi köze a mai világhoz, de még benne élni kénytelen a Teremtő akarata szerint. Nagyjaink, példaképeink emléke tűnik fel ebben az évben kerek fordulókban, megemlékezésekben. Kinek-kinek a halála évfordulója ürügyén történik megemlékezés, másoknak a pappá szentelési évforduló jelent alkalmat, s van, akire pappá szentelése évfordulóján emlékeznek meg azok, akik ismerték és szerették, becsülték a megemlékezés alanyát. Ám, vannak különösen érdekes és egymásba fonódó megemlékezések is.

Ilyen ünnep lesz 2025. július 9-én a tiszafüredi templomban, este 6 órakor. Ekkor emlékezünk meg néhai Pacsay Fidél kapucinus szerzetes titkos pappá szenteléséről.

Mint tudjuk, az 1950-es év és az ötvenes évek nem éppen a vallásszabadság és a nemzet szabadságának az évei voltak. Papok, ezrei, püspökök és civil keresztények voltak a kommunista nácizmus börtöneiben, s ez az esztendő volt az, amikor a szerzetesrendek működési engedélyét megvonta a moszkovita hazaáruló hatalom. És innen kezdődött az a leépülés, amely máig tart…

A fiatal kapucinus, a nagyváradi Pacsay Fidél azonban vállalta a hivatást, s nem mondott ellent az isteni akaratnak. A másik nagyszerű ember, aki akkorra már megjárta a sátáni kommunisták börtöneit, s csendesen, mostohaanyja Lotz Károly utcai lakásában élt. Igaz a csendesség nem volt az igazi, hiszen talán ez volt a legaktívabb időszaka: az egyházmentés. A bolsevik hazaárulók persze, észrevették Zadravecz István ofm. egykori tábori püspök „földalatti” munkálkodását, ezért 1951-ben elkobozták a Lotz Károly utcai lakást és anyjával együtt kényszerlakhelyeken kellett meghúzódniuk, amely időszak során idős, beteg mostohaanyja meg is halt… de térjünk vissza Fidél atya szenteléséhez…

Zadravecz püspököt állandó megfigyelés alatt tartották, de ő olyan leleményesen kijátszotta a proli ávósokat, hogy néhányat büntetésből le is szereltek, kötelességszegés miatt. Zadravecz püspöknek különös tehetsége volt arra, hogy másodpercek alatt eltűnjön a vizslató szemek elől. Így készült arra a papszentelésre is, amely titokban, éjnek idején történt, 1950. július 9-én, Máriabesnyőn. Ekkor még működhetett a rend, de itt is olyan titokban kellett történnie mindennek, mintha nem is léteznének. Hiszen, alig két hónap múlva ÁVH-s teherautók vitték a barátokat a kolostorból más-más rendházakba, a szeptember 7-ei rákosista döntésnek megfelelően.

A püspök úr este, sötétben érkezett a máriabesnyői kolostorba, ahol az atyák és a szentelendők is nagyon várták a korábban már börtönökben járt főpapot. A beszélgetés, lelki útmutatás és a kommunisták aljasságára való felkészítés után, hajnali három órakor, néhány pislákoló gyertya fényénél kezdődött Pacsasy Fidél atya és négy szentelendő társa pappá szentelése.

Fidél atya további életéről, amely hasonló, érdekes kalandokkal és megpróbáltatásokkal telt el, a Róla szóló „Az iskolateremtő Fidél atya” címmel megjelent könyvben olvashatunk részletesen és élvezetes megfogalmazásban. A könyv megrendelhető és megvásárolható a budai Fő utcai kapucinus templomban.

(Zadravecz püspök nem kevésbé kalandos életéről, a Zadravecz-passió című életrajzi kötetből tudhatunk meg részleteket. Ezt a művet a titkarsag.julianus@gmail.com e-mail címen rendelheti meg a Nyájas Olvasó.)  

Aki tehát, el tud jutni Tiszafüredre július 9-én, a Fidél atya pappá szentelési évfordulós szentmisére, az emlékezzék meg a másik huszadik századi hősről, páter Zadravecz Istvánról is, akinek a bátorsága és önfeláldozó magatartása nélkül talán nem élték volna túl a magyar keresztények és a betiltott, de a föld alatt működő szerzetesrendek a bolsevizmus borzalmait.

A lelkem mélyén, mindkét nagyszerű pap, akik Szent Ferenc fiaiként élték le az életüket, és mentették a Magyar Katolikus Egyházat, ott vannak a szentek sorában, Mindszentyvel, Márton Áronnal és a megszámlálhatatlan magyar keresztény vértanúval együtt…  

Stoffán György

Nincs új a nap alatt… a budapesti Pride margójára

Tegnap ez a gondolat, ez a régi mondás jutott eszembe, a „magyar” Pride-al kapcsolatban. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy ne lássunk át a kerítésen, pedig, zajlanak az események a saját kis teknőnkön túl is…

A képsorokat, videókat elnézve, beugrottak hasonló jelenetek, amelyeket még hónap elején láthattunk a bukaresti utcákon vonagló „szabadság” menetről, éppen a Pünkösdöt megelőző szombati napon, amikor a parajdi sóbánya beomlott, és Ukrajna kapott Bukarestből horribilis összegű segélyt a segélyalapból… közben Románia víz alatt állt, s Csíksomlyón fohászkodott a nép Isten irgalmáért.

Idén, Bukarestben is rekordot döntött a rendezvény, a román sajtó nem győzött örömködni a résztvevők kiugróan magas száma miatt. A továbbiakban inkább mellőzném a „pride” megnevezést, ugyanis az angol szó magyarul büszkeséget jelent, ám, kétlem, hogy a tegnapi, fővárosunkban zajló vonulás bármelyikünkben is a büszkeség érzését kéne, hogy keltse…

A tegnapi eseményről még nem illik konklúziót levonni, ugyanis, várnunk kell az ódiumra, amely ezután következik…, mert következik! Ez a bizonyos ódium két helyről is várható: az igazságszolgáltatók – vagy nem szolgáltatók – részéről kétséges, ám, az isteni igazságszolgáltatás nem siet, de, nem is késik.

A román fővárosban zajló és a nálunk történt események között, tagadhatatlanul sok a hasonlóság, ám a különbség is. Kezdeném talán, a különbségekkel: A bukaresti vonulás, bár létszámban sokszorosan leköröztük őket, ugyancsak rekordot döntött, a maga harminc ezres tömegével, ha az elmúlt évek résztvevőinek számát vesszük alapul. Itt, a választás utáni, demokratikus, szabadságpárti, művelt, mindenki által támogatott és agyondicsért kormányfő lelkes csapata teljes mellszélességgel támogatta a rendezvényt. Mindenki szabadon ünnepelhette másságát, megélhette a szabadosság naturista valóságát. Odasereglettek a demokratikus, szabad Nyugat bátor forradalmárai is, gyarapítandó a román szabadságot. Itt azért, már keverednek a különbségek és a hasonlóságok…

A román sajtó nem győzte agyondicsérni ezt a nagy szabadságmenetet – a tegnapi, budapesti eseményekkel is ezt tette –, lelkesen megosztva a színes képkockákat a szivárvány-menetről, a haladó román – internacionalista – gondolkodásról, a fejlődésről, a Nyugathoz való felzárkózásról. A menet valóban tarka volt. Fiatalok és idősebbek, fel-, és alulöltözöttek, transzparensek, pórázok és gyerekeket vonszoló szülők, szóval, minden volt, ami szem s szájnak ingere. Voltak azonban, a románok közt is rebellisek, akik olyan képeket osztottak meg, ahol a menetben vonuló gyermekek arcán undor és szégyen látható, egy-egy embernek alig nevezhető „izé” láttán. Persze, ezt a szabad sajtó – akárcsak a mi ellenzéki sajtónk – nem igazán reklámozta. A hatalmas tömeget a román csendőrség sorfala biztosította, akik lelkiismeretesen végezték a dolgukat. A „nacionalista, ikonokkal és keresztekkel felvonuló, elmaradott csőcselékkel” nem bántak kesztyűs kézzel – akárcsak a mi rendőreink tegnap, a nemzeti tüntetőkkel. Pillanatok alatt intézkedtek ellenük. Elvégre, a demokratikus, liberális román vezetés nem tűrheti, hogy holmi szélsőséges, vallási buzgalomtól elvakult kissebségi csoportok – a keresztények –, vegzálhassák az ország szabad polgárait, akadályozva őket emberi jogaik kiteljesedésében. Legalábbis, a román sajtó ezt ekképpen tálalta – a tegnap is.

Másnap, a sajtó és közreműködésüknek köszönhetően, a nép remekül szórakozott azon, hogy a menet útvonalát ortodox papok és szerzetesek járták végig, szenteltvízzel meghintve az érintett utcákat. A rendvédelem békén hagyta őket, hiszen, Romániában mégiscsak demokrácia van… A gúnyolódás napokig folyt a médiában és a közösségi oldalakon. Történt azonban egy „kevesebb figyelmet érdemlő” esemény is. Hatalmas vihar vonult át Bukaresten, óriási mennyiségű csapadék zúdult a városra, a víz az utcákon mindent elmosva, folyóként hömpölygött. Mire elmúlt a Pünkösd, az ár lemosta a város utcáiról a szennyet. Talán, büntetés volt, talán, féltő figyelmeztetés, netán, a kegyelem jele, a papok vezeklése miatt és a szenteltvíz ereje? Értelmezheti ki-ki, ahogyan tetszik. Bár, a média és a gúnyolódók serege inkább a klímaváltozásra voksolt. Nekik talán, nem volt elég ez az apró isteni figyelmeztetés.

Ezek után, várok és figyelek. A figyelmeztetés, az ódium ugyanis, nem marad el, csak az a kérdés, hogy felfog-e ebből valamit a nép. Pedig, az ok-okozat a legegyszerűbb, legkézzelfoghatóbb képlet, akár a gyermek is megérti.

 „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” – mondta Jézus, Máté (11,5) Evangéliuma szerint. Csak remélhetjük, hogy „meghallják”, felfogják az üzenetet.

CzA.

Mégis volt "prájd" avagy, mi történik Magyarországon?

 

Hatalmas vitákat generált az a tiltás, engedélyezés, majd ismételt tiltás és engedélyezés, a szabad vonulás és a jobboldali ellentüntetők rendőri vegzálása. „Vérfideszesek”, ellenzékiek, külhoni magyarok és a megszállt magyar területeken élők döbbenten és értetlenül szemlélik a káosz és az anarchia, az Uniós értékek és a főpolgármester ámokfutását, a kormány látszólagos tehetetlenségét. Izzanak a telefonok, mindenki arra kíváncsi, hogyan látja egy negyven éve a nemzeti keresztény értékekért harcoló újságíró, író a mai hazai tébolydát. A válasz ez esetben is nehéz, hiszen ma már nem azokon az erkölcsi és nemzeti, keresztény alapokon történnek az események, ahogyan azt megszoktuk.

Először is, ez nem a szokásos pride volt, hanem Magyarország és annak kormánya elleni össz-európai támadásnak lehettünk tanúi. Olasz, német, holland baloldali-liberális gondolkodású hadsereg gyűlt össze Budapesten, a számomra is kérdéses gyülekezési törvény ellen, valamint dr. Orbán Viktor és kormánya ellen tiltakozva. „Számomra is kérdéses"” – írom, merthogy az. Hiszen egy ilyen horderejű törvény meghozatala előtt fel kellett volna mérni, milyen hatása lesz a mai Európában, és a belpolitikában. A felmérés vagy elmaradt, vagy súlyosan téves volt.

A magyar miniszterelnök és a kormány ugyanabba a hibába esett, mint egykor Antall József, aki nem vette figyelembe, hogy a proli házmesterrel nem lehet Mozartról vitatkozni – mint írtam harminc évvel ezelőtt is. Ma hasonló a helyzet. Egy erkölcsileg teljesen lezüllött Európában hiába áll ki Orbán Viktor és mondja el, hogy „mi nem bántunk senkit és számítunk arra, hogy a magyar törvényeket betartják…” – ezt már nem érti Európa, mert Európa elproliasodott, irigy és a Pozsonyi Csata óta gyűlöli a magyar keresztény nemzetet. Ezt a gyűlöletet pedig most, amikor Európa sárba tiporta a kereszténységet, sőt, minden eszközzel üldözi is, senki nem tudja megállítani, tekintve, hogy Európában a jog és az erkölcs megszűnt létezni. Úriemberként, erkölcsi és jogi alapokra támaszkodva, ma már nem lehet politizálni.

Ergo: a gyülekezési törvényt a választások előtt, ilyen gyűlölködés közepette öngyilkosság volt meghozni. Az eddig történt események alapján sokan gondolhatják, érezhetik úgy, hogy a törvény kifejezetten a nemzeti oldal ellen lépett érvénybe. Ugyanis, eddig semmilyen ellenzéki megmozdulás, vád és gyalázkodás miatt kommunista és liberális politikus vagy magánember nem kapott büntetést, szemben azokkal, akik fellépnek – akár jól, akár rosszul időzítve – a nemzetellenes, baloldali és uniós utasításokat betartók ellen.

Amíg a külpolitikában zseniális lépéseket tesz a kormányfő és a kormány, addig a belpolitikai feszültség egyre nő, és a kormány közeli média cselekvőképtelensége folyamatosan ront a helyzeten. Nem azt, és nem úgy írja, mondja el, amit és ahogyan kellene. Ugyanis évek alatt sikerült leküzdenie magát a baloldali média szintjére, és a kézi vezérlés minden megnyilvánulásukban megjelenik. Ma már ott tartunk, hogy a kezdetektől Fideszes szavazók is csalódtak, csalódnak választott pártjukban és sokan lesznek olyanok, akik a számos belpolitikai hiba miatt – nem szavazván más pártra – nem akarnak részt venni a választáson. Tehát, azonnali és gyors beavatkozás kellene mind a sajtóban, mind a személyi összetételben, mind pedig abban, hogy mit és hogyan közöl a média, mit kifogásol, és hogyan építi le az egyre csak tömörülni látszó ellenzéket. A „győzünk”, a másokat lejáratunk, a nadrágszíj-csatot emlegetve és egy-egy ellenzéki politikus ostobaságát szajkózva, már nem lehet győzni. Ugyanis olyan erőteljes a gyűlölet, amit szép szavakkal és pénzosztással kecsegtetve nem tud a kormány és a kormány harcos médiája legyőzni. Ám, van más stílus, más megközelítés, és kellene, hogy legyen méltóság is a nemzeti sajtóban és a nemzeti politizálásban.

A pride-hoz való hozzáállás és intézkedés most még – így frissiben –, valóban vérforraló, ha csak a mai eseményeket, nézzük, ám korai a felháborodás. Ugyanis, nincs vége az ügynek. Az európai tömeg eloszlik, a beszédek elhangzanak, a jobboldali ellentüntetőket megbüntetik… de…

A kérdés az, hogy a szervezők, a felbujtók, az idegen érdekeket szolgálók, és a belföldi magyar gyűlölők és törvényszegők megkapják-e a törvény szerinti büntetésüket, vagy őket is hagyja-e futni a magyar igazságszolgáltatás. Kérdés, hogyan egyezik ki a Kúria döntésével szemben fellépő Rendőrség, és e látszólagos ellentét részleteit megismerheti-e a köz?

A politika, a diplomácia és a politikai hazugságözön kiismerhetetlen, ám most a választópolgár, a nemzeti, keresztény értékeket védő és szolgáló, aszerint élő kárpát-medencei magyar társadalom magyarázatot vár. Bölcs, érthető és igaz magyarázatot. Mert ez kell ahhoz, hogy legalább koalíciós kormányunk legyen 2026-tól, nemzeti, és nem csak nevében keresztény vezetéssel.

Ma vizsga volt, de a vizsga eredménye néhány napot várat magára. Addig érdemes csillapítani a felháborodásunkat.  Utána? Majd meglátjuk…

Stoffán György  

Vihar közeleg - éjszakai gondolatok...

 

Fülledt, meleg az éjszaka. A sötétséget néhány fátyolosan világító csillag fénye töri meg csupán. Olyan, mint valaha, távoli időkben, a sötétségben végigzakatoló vonat megérkezett egy állomásra, és ott, a forgalomirányító iroda előtt pislákolt csupán a sárga fényű, légypiszoktól foltos, 40 Wattos égő. Világosságot nem adott ugyan, de arra kiválóan alkalmas volt, hogy hangsúlyosabbá tegye a mindent beborító sötétséget.

Most éppen olyan érzést kelt bennem az a néhány halovány csillag. Néhány felhőfodrocska kúszik előbbre közöttük. Látszólag, ártatlan bárányfelhők a nyugodt, június éjszakai égen.

Csönd van. Madár nem rebben, kutya sem ugat. A templomtoronyban lakó kuvik is csöndben lapít. Valami van a levegőben. Vihar előtti csönd dermeszti a tájat. Még nincs szemmel látható jel, nem cikáznak villámok a horizonton, de érezhető, minden idegszálunk érzi, hogy valami készül. Halk sóhaj, apró szellőcske borzongatja meg a fák lombjait, mintegy a semmiből feltűnve. Csak most tudatosul bennem, hogy a tücskök, a kedvenc, fáradhatatlan szimfonikusok hada is hallgat. A levelek halkan rezegnek, majd ismét csönd…, kísérteties, várakozó csönd honol. Egy újabb, immár erősebb fuvallat szalad végig a kert fáin. Akár, egy gyors futam. Az ágak mozgásba lendülnek. Zizegés, surrogás, halk reccsenések, sóhaj, majd újra csönd. A világ viharra készül. Hatalmas orkánra, fülsiketítő csattanásokra, vakító, pusztító villámokra, jégre, özönvízre, csapásokra. A teremtett lények csöndben lapítanak, a fák némán tűrnek, hiszen sejtjeikben érzik, hogy a pusztító fergeteg után is van élet és a sötét, viharos éj után, újra világosság lesz, éltető fény és megújulás. Állok a sötétségben, körülvesz a vihar előtti lélegzet-visszafojtott világ, és én is csöndben maradok. Kicsit félek. Félek a széltől, a mennydörgéstől, a villámoktól, a pusztítástól. S lám, a többi lény bölcsebb. Az állatok okosan meghúzódnak vackaikban. Érzik, tudják mi a világ rendje, tudják azt, amit én már elfelejtettem.

Néha szükséges a vihar, amely megtisztít mindent, lemossa a mocskot, a szennyet és új reménnyel tölti el a teremtményeket. Újra éltetővé válik a kitisztult levegő, a napfény és a föld, újra bővizűen csobog a forrás és a madarak vígan ünneplik az új virradatot.

CzA.

A magyar bíróság halálra ítélte a Turult

Már-már beletartozott a XII. kerület képébe a Böszörményi sarkán épp repülésre lebbentett szárnyú Turul, amely húsz éve dísze ennek a sarok-parknak. Mindenki beletörődött, és meg is szerette. Hiszen a Turul senkit nem bántott és emellett a magyar őstörténet olyan szereplője, amely a meseirodalmunktól a történelmi regéinkig mindenütt megjelenik.  

Mégis voltak olyanok, akik összekötötték a nyilas söpredék emlékével, s ezért hatalmas támadások érték a szobor létét. A történelmi analógia persze ostobaság, hiszen a nyilasoknak semmi közük nem volt e madarunkhoz, mindössze annyi lehetett a rossz érzés oka, hogy a közeli villát a nyilasok használták aljas, gyilkos tevékenység helyéül.  Akkor azonban még nem volt ott a Turul…

A Kétfarkúak politikai hisztériát és választási cirkuszt generáltak a szobor-ügyből, bár a szobor ideiglenes műemléki védelmet kapott. Most ezt az ideiglenes védelmet szüntette meg a bíróság. Nem, nem a bukaresti vagy a szlovák bíróság, hanem a magyar.  Amolyan Önök kérték, mi teljesítjük alapon, hiszen más ok és indok aligha volt e döntést illetően.

Hovatovább odajutunk, hogy ha valakinek kifogása van a Szent Gellért vagy a Kapisztrán szobor ellen, de bármely más nemzeti jelképünk ellen, a bíróság azt is lebontatja, hiszen „látták a nyilasok és a kommunisták is”… Bár, ez utóbbi ma már – úgy tűnik –, nem ok…

 Stoffán György

Élő adásban a földi pokol

 

Napok óta a képernyők elé vonzza az embereket a Keleten zajló háború. Nézik a rakétatámadásokat, hozzászólnak, szakértenek, politizálnak és szurkolnak egyik vagy másik tábornak. Olyan az egész, mintha egy kedvenc sorozat következő, várva várt évadát néznék, kényelmesen hátra dőlve fotelukban, még több izgalomra, nagyobb robbanásokra vágynának. A szurkolók úgy civakodnak, akár egy Manchester United – Liverpool meccsen. Talán, még totóznak is… A politikus, szakértő vénával megáldottak elemzik az összes fellelhető információt, a tárgyalások kimenetelét latolgatják, a nagyhatalmak érdekei és a nemzetközi egyezmények összhatását emlegetve igyekeznek kitalálni a végkifejletet. Szóval, van itt minden, mondhatnánk…

Azonban, hiányolok valamit. Valamit, amit nem látok, nem olvasok. Mégpedig, a tisztán látó embert. Azt, aki látja és átérzi mások szenvedését. Azt, akinek könny szökik a szemébe, látva a hatalmas robbanásokat. Mert, nem a tűz ezernyi árnyalata nyűgözi le, hanem látja azt a borzalmat, amit az ottaniak átélnek. Nem az országot, nem a vallást látja, hanem Isten, szenvedő teremtményét. Mindegy, hogy a világ melyik pontján történik. A riadt embert látja, gyerekeket, akiknek a szemében az ártatlanság helyett halálfélelem tükröződik, romok közé szorult emberi roncsokat, égő holttesteket, a borzalmat, amely emberi ésszel alig fölfogható. Nem tudom, és nem is akarom, képtelen vagyok arra, hogy az objektív újságíró szemével nézzem a zajló eseményeket.

A tisztán látó ember tudatában van annak, hogy ez a hatalmas gyűlölet nem múlik nyomtalanul és beláthatatlan következményei lesznek az emberiségre nézve. Arra az emberiségre, amely látszólag elvesztette emberi vonásait. Helyette, valami démoni megszállottság uralja az emberek nagy részének elméjét, egyre távolabb Krisztus tanításától és szeretetétől. Mára a háború csupán látványosság, a gyilkosság-izgalom, a szenvedés, a vér pedig, akár a videó-játékokban, a jó grafikusok műve.

Megdöbbenek… Hová süllyedt az emberiség és hová süllyed még? Tényleg ennyire lezüllesztett bennünket az érzéketlenséget készakarva belénk sulykoló média? Már nem látjuk az emberben Isten képmásának hasonlatosságát? Inkább a sátánt szolgáljuk primitív szenzációéhségünkkel és önzőségünkkel? Azt állítjuk, hogy jó keresztények vagyunk és közben a szamaritánus történetét mi úgy éljük meg a mindennapjainkban, hogy az úton fekvőt berugdossuk az árokba. Elvesztettünk valamit – pontosabban fogalmazva –, elfojtottak valamit bennünk. Az élet szeretete, a teremtett világ és az ember, a teremtett lény szeretete kiveszett belőlünk. Az élet örömét felváltotta bennünk az olcsó örömök hajhászása és a hit örömét felváltotta a gyűlölet. Az életünk, a lelkünk sivárrá vált, akárcsak a kiszáradt folyó, amelynek a medre a halál völgyévé vált.

Ha a tisztán látó ember könnyes szemmel nézi a szenvedést, mit érezhet Krisztus? Mit érezhet Ő, aki egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt, a teljes képet és a lelkeket? Mit érezhetett, amikor halála előtt ezekkel a szavakkal fordult az Őt sirató asszonyokhoz:

„Jézus pedig hozzájok fordulván, monda: Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon.

Mert ímé jőnek napok, melyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és a mely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak!

Akkor kezdik mondani a hegyeknek: Essetek mi reánk; és a halmoknak: Borítsatok el minket!

Mert ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?” (Luk 23,28-31)

Jézus tudta, hogy az ember milyen rettenetes dolgokra képes és mégis feláldozta magát lelki üdvünk megmentéséért. Segít, terel, a Szentlelket küldi segítségül. Mi, emberek pedig, tudásunkat esztelenül használva, rombolunk építés helyett és gyűlölünk szeretet helyett. Ez hatalmas bűn, aminek a büntetése is hasonló mértékű lesz. Akkor talán képesek leszünk belátni, hogy az emberi léleknek, amely olykor ezernyi csodálatos dologra képes, a mélység, a sötétség helyett arra kell törekednie, hogy Istennek kedve teljék a teremtményében.

Cz.A. 

Minden háborús fél tömeggyilkos!

 

Az emberiség a 21. század elejére teljesen feladta önmagát, emberségét, józanságát és átadta magát egy sátáni őrjöngésnek. Ezerféle ostobaság terjed, a próféciáktól a háborús hazudozásig. Az igazság azonban csak azoknak adatik meg, akik a hazugság apró mozaikjait képesek összerakni és következtetni is tudnak a történelem által elénk tárt események sorából. Az üldözött és áldozatként szereplők ugyanazok, az erkölcsi normák azonban változnak.

Azaz, nincsenek ma már normák, erkölcsi elvárások, megszűnt a jog, és az emberség, a humánum, az emberi jog, a szeretet hovatovább büntetendő. Még akkor is, ha az ember saját jogával és szeretetével mások érdekében, mások javára kívánna élni. Ha a normalitás pártján van a többségi ostobasággal és hazugsággal szemben.

Nevetséges és szánalmas, amikor a háborús felek lépten-nyomon arról panaszkodnak, hogy hol és milyen épületeket bombáztak le, és ezekben a lerombolt épületekben hány civil halt meg, miközben fiatal életek millióit oltja ki a kötelező katonai szolgálat minden oldalon. A jellemtelenség átitatta a politikát, bár az, a háborúk előtt sem volt erénye egyetlen politikusnak sem. Bátran kijelenthetjük, hogy minden háborút viselő fél, minden háborút jogosnak tartó és támogató politikus bűnöző, tömeggyilkos, aljas és emberiségellenes! Bármilyen párthoz, nemzethez, vallási csoporthoz tartozzék is!  

Gyermekek milliói éheznek, és halnak meg az alultápláltság átkától. Azért, hogy az emberiséget vágóhídra vivők szuper luxusban éljenek és javakat gyűjtsenek a végtelenségig. Hiszen, mindent a pénz, a hataloméhség határoz meg. A világot pénzügyileg vezetők istennek képzelik magukat, és csökött agyuk, aljas embertelenségük minden értéket megsemmisít, s új, általuk értéknek tartott sátáni elveket helyeznek a romok tetejére. A világ pedig az érdekek, a gerinctelenség és a jólét hajszolása következtében megszűnik létezni, noha csak néhány száz gazembert kellene kivonni a forgalomból. A maffiahálózatuk azonban, megfertőzött, megvásárolt embermilliókat, akik az ő aljaságukat szolgálják. Mert ez a maffiahálózat végtelenül primitív és értéknélküli, ezért a józanság tehetetlen velük szemben.  

S mert ezek a tények, mindenki az utolsó időkről, a megsemmisülésről beszél, attól retteg, pedig szó sincs erről. A férgese kipusztul, az emberiség megmaradt része felismeri a rosszat, és visszatér a Teremtés logikájának cáfolhatatlan és örök igazságaihoz. És minden kezdődik elölről, amíg újra eljut erre a szintre… a megtisztulás elengedhetetlen szintjére. Mert a szabad akarat, a jó és a rossz között, mint a viharos tengeren a lélekvesztő, úgy hánykolódik, s rendszerint a rossz azt képzeli, hogy győzhet a jó felett. Ma is ezt látjuk… a gonosz tombol, de egyszer csak megszűnik létezni. Ahogy a tiszai ciánszennyezés, úgy a világ is sokkal hamarabb megtisztul, mint ahogy várjuk, ahogy előre megjósolják. Nem a háborúk végkimenetele dönti el, és nem az emberi logika, gondolat szerint történik majd, hanem egy olyan isteni logika szerint, amelyet az ember felfogni sem képes… Volt már ilyen drámai kor a világban, amikor az ember dölyfössége egy pillanat alatt megtört és térdre zuhant, a magát istennek tartó – Isten előtt…

Nem rettegni és elkeseredetten mindent feladni kell, hanem készülni a boldogabb, világos és szeretettel teli világ eljövetelére, amelyben a mai kor egy rossz álom lesz csupán…

Stoffán György

A parajdi sóbánya-tragédiája... kicsit másképp

Amikor a parajdi, drámai események elkezdődtek, felötlött bennem egy gondolat: olyan ez az egész, mint a világ istentelenné vált, eszeveszett rohanása a megsemmisülésbe. Elmondom miért gondoltam erre: „istentelenné vált”… ez a kulcs gondolat. Hiszen a parajdi sóbánya, ezer éve működő bánya volt, amely az élet, a test fenntartásához elengedhetetlenül szükséges ásványt, a sót adta.

Az isteni törvények ugyanezt adják a léleknek. A hit az élet sója, az örök megmaradás alapfeltétele. Hiszen, a Mózesnek adott isteni parancsok és a krisztusi tanítások az emberi élet használati utasításai. E tanítások mindig újat és újat adnak, mindenre választ kapunk belőlük, tehát, bányászhatunk a tanításokban, a hit legmélyebb bugyraiban. Ésszel, odafigyeléssel, logikával és megingathatatlan hittel.

Azonban, amikor a hit alapigazságait megpróbáljuk – a magunk érdekeit előtérbe helyezve – a mai világra szabni, amikor nem a mélyben kutakodunk, hanem felszínessé válik, önzővé silányul, vagy feledésbe merül a tanítás, a parancs, és akkor elkezd becsöpögni a hitetlen felületesség vize a lélek bányájába, és ez oldani kezdi a hitet – a sót –, akkor oda kellene, kellett volna figyelnünk. Ha nem figyelünk, és nem korrigáljuk, javítjuk ki a repedéseket, ha nem akadályozzuk meg a szivárgást, akkor a lelkünk hit-bányája megtelik a hitetlenség, a felületesség áradatával, amely minden értéket és tartalmat felold… és a bánya beomlik. Megsemmisül.

Ezt a bányaomlást látjuk ma Európában, a világban, és ez a megsemmisülés, ez a bányaomlás várható a fentiek következményeképpen. Mert a legocsmányabb emberi tulajdonságok árasztották el az egykor keresztény világot, azaz, a bányát. Az ember szakított Istennel, megtagadta – saját jóléte érdekében – a törvényeket, a parancsokat, a tanítást. Istennek képzelte magát, elhagyta a hitét, új istene a pénz lett. Nem vette észre a repedéseket, a vízcsepegést, s hagyta egyre szélesebbre nyílni a víz útját. Szembefordult a Teremtés logikájával, új nemeket képzel magának, a betegséget jónak tarja, így, a bolondból lett az útmutató, de az, aki idejében veszélyt kiáltott, az megvetetté és bűnössé lett az új világ szemében. (Akárcsak a 18 évvel ezelőtti mérnökök, akik időben szóltak Parajdon.)

A víz, az ár mindent elöntött. És beszakadt a bánya, Európa és a világ elvesztette a természet – az Isten – alkotta kincset, a hitet. A feloldott só, elegyítve a mindet elsodró árral, terjed és kiírt minden élőt, ami az útjába kerül. Szekták merítenek a feloldott és terjedő, gyilkos áradatból, és a tulajdonos, akinek vigyáznia kellett volna a bányára, a lélek értékeire, a hit igazságaira, az is ebből az áradatból merít, így is erősítve a gyilkos folyam erejét. Beszakadt a bánya, oldódik a só, elpusztul az élővilág!

A megoldás pedig, visszaszáll az Alkotóra, a természetre – Istenre. Ugyanis minden, amit a sót oldó áradat tönkretesz – és maga a beomlott bánya is – egyszer újjá születik. És újjászületik a megölt természet, azaz, az emberi lélek is. Ám annak, ami rombolt, először el kell pusztulnia, meg kell semmisülnie, le kell tisztulnia, hogy új élet, az új világ teremtődhessék a helyén.

Ahogyan a parajdi bányába sem lehet visszaerőltetni a feloldott sót, visszaparancsolni a Korond pata vizét a felszínre, úgy a világban zajló bányaomlást sem lehet meg nem történtté tenni. A folyamat önmagát zárja le, a rombolókat önmaga pusztítja el, és önmaga fog új, élhető, az isteni parancsokat újra felismerő és azok szerint létező világot teremteni. Nincs más út. Ma a feloldott só, a telített vizekben – maga a sok háború. Az emberi, primitív ostobaság, a kapzsiság, az istentelenség és a lelketlenség. Ám egyszer csak elfogy a só… letisztul a víz, csodálatos tóvá válik a beszakadt bánya, és az élet újra indul.

Az ezer éves parajdi sóbánya sorsa is, hazugságokon és történelmi igazságtalanságokon billegett – idáig, pontosan úgy, ahogy a világ sorsa is e hasonlóan labilis alapokon – a legrosszabb emberi tulajdonságokon – áll. Mint a parajdi sóbánya sorsát, a világ sorsát is a pénzéhség, a kapzsiság, az emberi butaság és önzés döntötte romba.

Ám, semmi sem veszett el örök időkre. Sem Parajdon, sem a világban. Isten ugyanis nem hagyja elveszni a teremtményeit. A büntetést, az ítéletet magunk mondtuk ki viselkedésünkkel és hitehagyásunkkal, saját fejünkre. A világ is és Parajd is csodaszép lesz a büntetés után. Amikor az ember visszatér a Mózesnek adott parancsokhoz és a krisztusi tanításhoz. Addig azonban, hosszú és magunk kreálta ártó, keserves út vezet.

Mire viszont a parajdi sóbánya helyén, csodás természeti környezetben, gyógyító sóstó jön létre, addigra a világ is békéssé válik, és meghajtja a térdét újra – a Teremtő Isten előtt…

Stoffán György              

Harminchat éves a nagy átverés – 1989. június 16.

 

Rövid ideig valóban rendszerváltásnak hittük azt, ami 1989-ben történt. Ám, már akkor is kissé skizofrénnek hatott, hogy egy egykori kommunista miniszterelnök újratemetésével kezdődött a házi bál, melyhez a legyilkolt Romanov családnak is lett volna hozzászólni valója, de mi maradjunk csak a padlássöprésnél, a parasztság tönkretételénél, és a politikai perek aljasabbnál-aljasabb időszakánál…  de üsse kő, végre valaki kimondta, hogy az megszálló szovjet csapatok legyenek olyan kedvesek és menjenek haza. Néhány idős, bölcs ember már ezekben a napokban is kissé megráncolt homokkal figyelmeztetett, hogy valami itt azért nem stimmel.

A Berecz János által építtetett Jurta Színházban sorra alakultak a pártok, ahonnan minden pártalapítás és gyűlés hanganyaga másnap reggel a BM illetékesének asztalán landolt. Közben az ellenzéki kerekasztalt is megszervezték, amelyet haladár és nem haladár kommunisták ültek körül. Az egyetlen, aki komolyan is gondolta a rendszerváltást – Csengey Dénes – meghalt.

Aztán kikiáltották a Köztársaságot és elindult a rendszerváltásnak nevezett folyamat, ami ellentétes volt önmagával is, így minden arra engedett következtetni, hogy a néhány idős, bölcsnek igaza lehet.

Politikai perek indultak azok ellen, akik ezt a rendszerváltást és annak részleteit bírálni merték, akik komolyan vették, hogy itt tényleg változások lesznek és a magyar függetlenség megvalósulhat, akik keresztény Magyarországot akartak. Ehelyett lett „keresztény kurzus” emlegetés, „ki a magyar” kérdésfeltevés, magyarellenes gúnyolódás, „térdre imához” bekiabálás a Parlamentben, és ugyanitt „cápalátogatás” és kivonulás Trianon 70. évfordulójának egyperces néma megemlékezéséről…

A kommunisták által ellopott vagyonokat nem adták vissza, hanem helyette őrgróf Pallavicini Károly, bécsi bankár által kidolgozott kárpótlási jegy-rendszert vezették be, ami azt jelentette, hogy a kommunisták a politikai hatalomból gazdasági hatalmat csinálhattak, hiszen a kárpótlási jegyeket a diktatúra bukmékerei féláron megvették már a bank előtt, amint kilépett az ajtón a kárpótolt, csőbehúzott polgár. Fájdalmas volt nézni azt a megaláztatást, amit ezekkel a Kárpát-medence minden tájáról idesereglett egykori katonákkal, hadiárvákkal csináltak a lelketlen kommunisták és az új hatalom vámszedői.

A kastélyokkal, kúriákkal, egyházi épületekkel és földekkel kezdtek smúglerolni a politikusok – ezt látjuk máig! – közben szép csendben eladták az iparunkat, a kereskedelmünket, tönkre tették a mezőgazdaságunkat, és amit lehetett szétrombolt a demokratikusan megválasztott első szabad kormány. Minden bizonnyal parancsra. Ráadásul, Jeszenszkyék elkezdték aláírogatni az alapszerződéseket, amelyekben Antallék lemondtak, a legutóbb Párizsban elrabolt magyar területekről, azok magyar lakosaival együtt.

Ott tartottunk az önfeladás rendszerváltó útján, hogy ha nem lett volna választás 1994-ben, akkor még az OSZK-t és a Nemzeti Levéltárat is dobra verték volna, hiszen ott állt Soros, mint vevő. Ezt azonban, élete egyetlen jócselekedeteként, Horn Gyula megakadályozta.  

Ma már mindenki azt mond a fiataloknak, amit akar, és úgy hazudik a rendszerváltásról, ahogy a csövön kifér. Hiszen, már kevesen vagyunk, (félreállítva, lakattal a szánkon), akik valódi rendszerváltást, köpönyegforgatás nélküli megtisztulást akartunk és hittünk is benne egy darabig. Ám, szomorúan tapasztaltuk meg, hogy csak képmutatás, népátverés, álca, idegen elképzelés szerinti bohóckodás volt az egész, jól megfizetve azokat, akik vállalták már a kezdeti hazaárulást is. Bush és Gorbacsov döntöttek, a politikusok végrehajtottak… mert ki hinné, ki hiszi el ma már, hogy a kommunista blokk országaiban véletlenül történhetett meg egy év alatt a „teljes” vörös bukás. Mindenütt és zökkenőmentesen. Ahol viszont nehezebben ment a dolog, ott a golyó végzett az ellenkezni akaró pártfőtitkárral. Akik akkor liberális rendszerváltók voltak, ma melldöngető nagy magyarok lettek, akik kockázat nélkül ültek át a szélsőséges liberális oldalról a nekik meghatározott, kijelölt, és előírt nemzeti készbe, hogy onnan is learathassák – lelophassák – a bőven termett gyümölcsöt. Közben megszűnt a hirdetett keresztényi elkötelezettség is, ami belépő volt a nemzeti elkötelezettség hitelessé tételéhez.  

Az Uniós népszavazás és a NATO-csatlakozás, az azóta történt változások már egy másik mese…

Ma pedig ott tartunk, ahol tartunk. A fajsúlyos, tudást adó oktatás, az erkölcsi nevelés, a zeneoktatás és a művészettörténet már a múlté. A családok megszűnőben vannak, a hivatalokban, intézmények vezetésében és a minisztériumokban rengeteg hozzá nem értő kiskirály, jó káder végez elkeserítően rossz minőségű munkát, a fiatalságunk pedig, egy, a valóságtól tejesen elszakított, internet varázsolta világban él – amíg öngyilkos nem lesz a különböző avatárok miatt. Ezt tette az a harminchat év, amelynek kezdetére most sokan, nagyon büszkék, de akiknek közük sem volt az igazi, és negyven évig áhított, rendszerváltáshoz. Mert ők utasításokat hajtottak végre, ellentétben az 56-os hősökkel, akik szívvel-lélekkel mentették saját vérük árán is a keresztény magyar nemzetet, illetve azt, ami tizenegy év után megmaradt belőle. Ma már rendszerváltást sem lehet csinálni, mert az nem jelentene mást, mint visszatérést a kommunista diktatúrához, amit ma az ellenzék európai értéknek nevez, és amiért jól megfizetve a magyarság ellen harcol, félrevezet és hazudik. A recept ugyanaz, mint 1989-ben, csak a szereplők és célok változtak, de a rendező maradt a régi.

A mókuskerék effektus tart. És talán ez az utolsó kör, amit a mókuskerekünk megtehet. Mert nem csak minket, keresztény magyarokat vernek át manapság, de az egész világot, amelyet egyébként is halálra ítélt – nagyszerű rendszerváltásunk végeredményeként – Schwab és aljas, embertelen, pénzimádó söpredéke…

A magyarok történetének homokórája lassan lefolyik, és nem lesz már, aki megfordítsa… Ez a folyamat kezdődött el a csonka Magyarországon, 1989. június 16-án…  

Stoffán György

Össztűz a magyarokra - folytatódik a trianoni gyalázat

Nagyvárad premontrei kolostor és templom

Trianon nem lezárt ügy. Nem egy múltbéli rossz emlék, hanem máig élő probléma, baj, tragédia. Ezt igazolja és bizonyítja az elmúlt napok, hónapok természetellenes, magyarellenes, és egyházellenes politikai eseménysorozata, amelyben nem csak a románok, de a romániai „politikai magyarok” is bűnösök. És az ő bűnük mérhetetlenül nagyobb. Igen, politikai magyarokról beszélek, hiszen ha igaz magyarok lennének az RMDSZ korifeusai, akkor bizonyára a választásokat megelőzően, nem egy a nemzeti kisebbségeket semmibe vevő, uniós bérencet ajánlottak volna a székely és magyar választóknak, és szót emelnének a bukaresti parlamentben a premontrei apát nagyváradi üldözése miatt. Mi több! Az elmúlt 18 évben is nekik kellett volna hangosan és sokszor felhívniuk a figyelmet arra, hogy hatalmas veszélyt rejt az a kapzsi román nemtörődömség, amely Parajd ezer esztendős sóbányáját fenyegette. Ezek a jéghegy csúcsai… mert számtalan ilyen ügyet hallgattak el néhány hektár erdőért, javakért, pozíciókért… sokszor a magyarok érdekeivel szöges ellentétben.

A hazai politika is bűnös ezekben az ügyekben, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy a romániai választások előtt az UDMR-re való szavazást döngölte a székely fejekbe és a szórványban élő magyarokéiba, nemzetárulónak titulálva azokat, akik nem erre a kommunista maradékra szavaznak.

Most lassan látszani kezd ez a romániai és erdélyi, magyar politikai vakvágány. Jönnek sorban a keserűbbnél keserűbb poharak, amelyeket kötelezően ki fognak inni a bőszen, lelkiismeretesen szavazó székely-magyarok is! Dan Nicusor szép lassan koldussá váló Romániájából ezután is menekülnek majd a magyarok, mert az új elnök első intézkedései megmutatták, mire lehet számítani a következőkben. Csak arra, amit von der Leyen parancsol neki: egyelőre a nyugdíjak megadóztatása, az energia árának szabaddá tétele (ami milliókat koldusbotra juttat).

A parajdi bányatragédia súlyosan szakmaiatlan kezelése és az ezzel járó ökológiai katasztrófa már küszöbön van, a megoldás azonban még várat magára, hiszen az elmúlt évtizedek figyelmeztetését nem a tulajdonos, hanem a rabló kapta, és a rablót aligha érdekli, mi lesz a lopott holmival. Mint az erdélyi erdőkből, úgy a sóbányából is csak ellopta a pénzt. Befektetni egy banit sem fektetett be. Hasonló felbecsülhetetlen értékek még az épületek, a természet alkotta kincsek, az iskolák, amelyeknek a falai is sugározzák a sok száz éves hagyományt, a tudás iránti elkötelezettséget. És ilyen érték Csíksomlyó, a tordai hasadék, és Várad, Máriaradna, Székelyudvarhely és az Apor lányok feredője... de bármerre nézünk a Partiumban vagy a Székelyföldön csak efféle magyar értékeket látunk – pusztulni! Mert ebben a megszállt országrészben semmi nem érték, ami a „dákok” tegnapelőtt öntött, tegnap elásott, és ma kiásott lándzsahegyeitől eltér. A hazug történelemtudat, hazug jövőt, megsemmisülést ígér csupán.

 ***

 Ma, ki-ki a maga politikai hovatartozásától függően szidja az egyik vagy másik háborús felet, elítéli a vérengzést, súlyos bűnnek tartja a rombolást. A politika aljassága elme-, és lelki beteggé tette a társadalmakat, sok állandóan ismételt hazugsággal és mellébeszéléssel, a jóléttel, de a valóságot senki nem látja, mert vagy nem engedik látni vagy nem is akarja látni, ám esetenként nem meri látni… Mert a társadalmak meghunyászkodóak, kapzsik és gerinctelenek lettek. Olyanokká váltak, mint maga a politika. És ez maga az önfeladás, a kártékony lét, a megsemmisüléshez vezető út. Mindent elhagyott a társadalom: a hitét, a hazaszeretetét, a méltóságát, az igazságát, a józan ítélőképességét. És hallgat a hazudozó politikusokra, akiknek semmi más nem számít, mint a saját érvényesülésük és jólétük.

A politikának és a társadalomnak semmit nem jelent már az erkölcs, a jog, a hit, a nemzettudat, az összetartás, a jövő. Csak egy vékony, törékeny réteg az, amely még mer és tud is gondolkodni, aki látja a bajokat és talán megoldást is fel tudna mutatni, ha engednék azt felmutatni. Persze, vannak irányított nemzetiek, melldöngetők, akik akár oktalanságuk miatt, azt gondolják, hogy a jót szolgálják, és nem veszik észre, hogy ők is egy pártot és annak vezéreit támogatják. E melldöngető „magyaroknak” olyan vezetőik vannak, pártokban és civilszervezetekben egyaránt, akik megkapják az utasítást ahhoz, hogy ma és holnap miben és mennyire, hogyan és mekkora hanggal legyenek magyarok, mennyire trianonozzanak és mennyire szidják közben a kormányt. Ha betartják az utasításokat, akkor megkapják a nekik járó kockacukrot – illetve a rávalót…   

 ***

 Miért is ez a felháborodásom pont most? Mert ma már nemzetközi szinten is arról kellene beszélnie a magyar politikának, hogy ha nem lett volna Trianon, akkor ma nem lenne ökológiai katasztrófa a parajdi bánya drámájából. Akkor lett volna gazdája a sóbányának, ahogyan ezer évig volt is gazdája. Ha nem lett volna Trianon, akkor az épített emlékeink tatarozása nem attól függne, hogy hol, melyik erdélyi politikusnak van olyan barátja, aki kijár némi anyaországi támogatást a felújításra. És nem vegzálnák a premontrei apátot sem Nagyváradon. És még mi jön, jöhet? Isten a tudója, mert mi csak következtethetünk egy olyan országot illetően, ahol nem számít sem Isten, sem ember csak a korrupció, a pénz-isten, de ehhez még hozzá kell számítanunk azt a hírhedt, bárgyú butaságot is, amely jellemzi ma Románia – benne a Partium, a Bánság és a Székelyföld ma „polcon lévő” – magyar és román politikai vezetőit.

A trianoni keservek állandósága, a román politikához asszisztáló RMDSZ harmincöt éves bűne is. Éppen úgy, mint a kommunista korszak negyvenéves, magyarországi aljas hallgatása, vagy a december elsejei budapesti koccintás. Jóvátehetetlen, megbocsájthatatlan és megtorolhatatlan.

 ***

Magyarországon legalább annyi Bukarestnek dolgozó, melldöngető magyarként itt élő gazember él és dolgozik a magyarság ellen, mint amennyi izraeli titkos-szolga telepedet le Iránban, hogy megzabolázza Irán atombomba iránti vágyát… Ma látjuk, hogy az iráni rezsim ellen, e hadműveletekben, ezek a korábban odatelepedett kollaboráns irániak és izraeli titkos-szolgák voltak a leghatékonyabbak. Talán nem ártana, ha egy efféle – ez esetben Magyarország ellen irányuló – hadműveletet, amely az idetelepült bukaresti megbízottak által bármikor elképzelhető, meg tudnánk akadályozni mind Magyarországon, mind Erdélyben. Hiszen tudjuk, hogy Brüsszel bárkivel összefog, ha a magyar kormány megbuktatásáról van szó. Románia pedig, ma az RMDSZ segítségével, Brüsszel csatlósává avanzsált. A többi következtetést, Nyájas Olvasóm fantáziájára bízom.

Summa summarum: Magyar politikai újratervezésre van szükség! Nemzetközi figyelemfelhívásra, hangos szóra és őszinte beszédre. Ha ez nem történik meg, akkor Magyarország és a Trianonban más államoknak odakölcsönzött területeink belesüllyednek abba a büdös és koszos posványba, amelyből Európának és Romániának már csak az orra látszik ki. Orbán Viktor mindig azt hangoztatja, hogy Magyarországnak és a magyaroknak felelősségük van… – hát legyen, ám akkor ennek a felelősségnek megfelelően, következetesen kellene végre cselekedni is. Magyarországnak nem csak Magyarország, hanem a jelenlegi határokon kívül élő magyarok, magyar értékek, magyar egyházak érdekeit is szolgálnia kell – nemzetközi szinten! Végre azt is tudomásul kellene venni és eszerint kellene tárgyalni bizonyos ügyekben: a proli házmesterrel nem lehet Mozartról vitatkozni… Mert mielőtt még Európát akarjuk megreformálni, jó lenne előbb a magyarságot megmenteni!

Stoffán György