A történelem legalja… gondolatok a híd-foglalás után

 

A politika módszerei sokszor eltérnek az emberiesség, a józanság, az erkölcs és a logika legalapvetőbb követelményitől. Azonban az, ami ma Magyarországon játszódik, minden eddigi, itthon megszokott politikai játszmától és módszertől eltér. Ugyanis, a mai polgár már nem emlékezhet arra, amit ama „dicsőséges 133 nap” alatt a mai hídfoglaló elmebetegek, gonoszok, hazaárulók, erkölcstelenek és a tapasztalatlan, felhergelt fiatalok politikai ősei tettek. Ma ismétlődik 1919 gyűlölködő és hazaáruló, aljas politikai támadása Magyarország ellen. Hála Istennek, egyelőre a páncélvonat és Szamuely még hiányzik, illetve a mai megfelelője nem meri megtenni azt, amit ’19-ben véghezvittek.

A primitív, értelmileg behatárolt társadalmi réteget a kapzsiság, az irigység és a gyűlölet vezérli, pont, mint 1919-ben és 1945. után, amikor az elhagyott kastélyokat kirabolták, és jelentgettek a megszálló szovjet közigazgatásnál. A mai, hazai belpolitikai helyzetért azonban minden politikai tényező súlyos felelősséggel tartozik. Megállíthatatlannak látszik – rend híján –, a mai állapot súlyosbodása, hiszen a politikusok képtelenek normálisan kezelni a káoszt, és elfogadható válaszokat adni, elfogadható emberek által. Valami tehát, nagyon félrement az utóbbi években és főként az egyénieskedés, a rossz világlátás miatt, a kormányba vetett hit is sokaknál kétségessé vált. A jobboldali társadalmi réteg is hajlik bizonyos, az ellenzék által felvetett és a kormányra nézve negatív ügyek miatti ellenségeskedésre, ami azért tragikus, mert a társadalomnak csőlátása lett, s képtelen felfogni, hogy a számos, valóban kifogásolható, főként gazdasági, anyagi ügyektől el kell választani az országos ügyeket, és a nemzet, az ország érdekeit kell első helyen értékelni. Hiszen, itt nem személyekről, egyesek gazdagodásáról és erkölcstelen, de törvényesnek mondott magatartásáról beszélünk, hanem az ország sorsáról, jövőjéről, a megmaradás lehetőségeiről.

Ma a kívülálló egy bánatos, elkeseredett, elégedetlen és gyűlölködő társadalmat és országot lát, hídfoglaló, ordítozó aljanéppel, amely aljanép nem törődik mentőautókkal, beteg gyermeket szállító édesapákkal, hazasiető anyákkal, akik nem tünetnek, hanem dolgoznak… ez a söpredék, alja népség, amely törpe kisebbség a magyar főváros lakosságához képest, voltaképpen arra törekszik, hogy megutáltassa magát, megutáltassa a szervezőket, a felszólalókat. Mert a jobboldali társadalom, amely gyűlöletkeltés helyett gondolkodik és dolgozik a családjáért, a hazájáért, az egyházáért, nem fog nekimenni ennek a proli söpredéknek, amely az emberi tulajdonságok legrosszabbjaira építi a politikáját, és nem csak a fővárost, de a nemzetet és az országot tenné kockára.

A mi oldalunkon viszont sok a teendő. Hiszen ki kellene iktatni azokat a joggal bírált, Lázár szavaival élve: „kullancsokat”, akik miatt anyagi, erkölcsi és vallási téren, saját egyéni érdekükben és anyagi haszonért lejáratták a jobboldali társadalmat, feladták a méltóságukat, és bármit megtettek annak érdekében, hogy anyagi javakat szerezhessenek mások rovására. Évek óta, sokan mondjuk; nem magas lóról kell a bajokat szemlélni, hanem a nép között kell járni-kelni ahhoz, hogy a nép véleményét, meglátásait meghalljuk. Nem pénzben mérik a nemzet lelkét és lelkivilágát. Nem kell pénz ahhoz, hogy a család, család legyen, és a jó pap, a romos templomban is tudja hirdetni a szeretetet. Helyesek és jók a támogatások, az szja mentesség, de nem elég a lélek fejlődéséhez. Mert ahhoz nem napi tornaóra, hanem ének-zene-, művészettörténet-oktatás kellene már alsó tagozatban is. Ezernyi bajra kellene most, időhúzás nélkül megtalálni a megoldást, ami nem minden esetben a pénz.

A nemzetnek fel kellene végre ébrednie abból az álomvilágból, amelyben ma leledzik. A megosztott társadalom ki kell, hogy vesse magából a demokráciára hivatkozó demokráciaellenes söpredéket, azokat, akik gyűlöletet hirdetnek, egyházellenességre buzdítanak, akik a Kárpát-medence megszállt területein élő magyarok ellen lázítanak. Ám, ugyanúgy ki kell söpörni a lehetőségekkel visszaélő, bármely politikai oldalon szereplő gazembereket is. Aki ma Magyarországon milliárdos, az egyben bűnöző is. Ha nem jogilag, akkor erkölcsileg, de az sem szólhat semmit, aki részese volt az erkölcstelenségnek, ám ma már, élve a kapott előnyökből, új, hatalmi elképzelésekről hazudozik a társadalom legaljának. Mert miről is szól ma minden? Csak és kizárólag arról, hogy ki, mennyit tud szerezni a közösből, ha hatalomra kerül vagy hatalmon marad. Minden más hazug mellébeszélés.

A nemzet érdeke az összetartás volna, ám, ehelyett az egymás ellen lázítást látjuk és tapasztaljuk. A tágár proli stílus elárasztotta a hivatalos keresztény jobboldalt épp úgy, mint a balliberális politikai tömörülést. Ma már senki nem tud úriember módjára vitázni, csak vagdalkoznak és ócsárolják egymást… ki-ki a maga adottságai szerint. Sem a gyermekvédelem, sem a családtámogatások, sem a média, sem a jog nem teljesíti azt a kötelező feladatát, amelyre hivatott, mert az egyéni érdekek, a bűnözés és az ebből eredő jövedelemszerzés lehetősége minden felülír. Pedig, a nép, a nemzet nem tulajdona egyetlen pártnak sem! A politikusi bársonyszék nem trón, hanem egy szolgálati hely, amely nem járhatna előnyökkel, jó fizetéssel, hatalmi erőszakkal. Csak és kifejezetten kellő alázattal és a szolgálat minden velejárójával.

A mai politikai helyzetünk tehát, azért süllyedt oda, ahol van, mert egyrészről a hatalmi gőg, másrészről a proli gőg uralkodott el a teljes politikai elit körében. Egyesek a demokráciára, mások csupán a megválasztottságukból eredő képzelt jogokra, megint mások a gazdagságukban rejlő, uram-bátyám csőcselékesedésre támaszkodva gyakorolják a hivatalukat, de a nép, a választók egyik politikai közösségnek sem számítanak.

Így, ilyen körülmények között készülünk Húsvét szent ünnepére. És már nem látja senki a Pilátus előtt álló isteni személyt, Jézust. Nem látja senki Pilátust… az ordítozó tömeg csak egyet lát: Barabást, akit szabadon akar engedni, mert a fellázított, fizetett csürhe nem látja a jövőtlenségét, a bűnöző szabadon engedésében és az ártatlan felé üvöltött „feszítsd meg” közben. Mintha csak a mai magyar belpolitikát látnánk e drámai bibliai eseményben, amikor egy keresztény ország, megtagadva hitét, múltját, Istenét, és Nagyasszonyát, önmagát akarja átadni a végzetnek, az elmúlásnak, a Sátánnak. Mert nem ismeri már a hit, az imádság hihetetlen erejét, a hit nagyszerűségét, megtartó-, és egyesítő erejét, Isten irgalmát. A magyar társadalom vezérei segítségével és ostoba pártoskodásával – jobbról és balról egyaránt – saját magát feszíti meg, s döfi saját oldalába a lándzsát. Azonban, a krisztusi szenvedések és Jézus halálának története a Feltámadással végződik…

A magyar nemzet feltámadása viszont, a jelen tragikus és végzetes helyzetet tekintve –, erősen megkérdőjelezhető… az elmúlt harmincöt év rablókapitalizmusa, hitehagyása és nemzetáruló volta okán.

Stoffán György   

Idézetek az 1926-os Erdélyi Magyar Református Naptárból

BOD PETER

Ez a kiváló református pap a XVII. században élt.1712-ben született, Felsőcsernátonban, Háromszék megyében, és szegényes viszonyokból küzdötte fel magát, Isten erejében bízva, nem lankadó szorgalommal dolgozva. Nagyon szeretett tanulni, de későn jutott iskolába, mert mezei munkát kellett végeznie otthon a szülői háznál. A nagyenyedi kollégiumban tanul, ahol dicsőséges emlékű nagy fejedelmünk, Bethlen Gábor jóvoltából mindig jutott egy-egy (darab kenyér azoknak a szegény tanulóknak, akik maguk nem bírtak volna tanulni. Nagy támogatója akad Bethlen Kata grófnőben, aki nagyon mély keresztyén lélekkel volt megáldva és csakis Istenben való bizalmával volt képes hordozni a sok fájdalmat, amivel Isten meglátogatta. Abban keresett vigasztalást, hogy szegény gyermekeket segélyezett, és így segítette Bod Pétert is.  Először külföldöt járja meg Bod Péter, ahol nagyon sokat tanul, aztán hazajön, hogy szenvedő hazájában szolgáljon Isten „országának. Magyarigenben  lesz  pap  és ezalatt az idő  alatt egyik  könyvet a másik  után  írja.  Megírja a magyar írók életét és munkái jegyzékét, ami nagyon fontos, mert sok íróról csak a Bod Péter könyvéből tudunk. Megírja az erdélyi református egyházunk történetét egy másik előtte élt író után, ennek a könyvnek a címe:  Kősziklán épült ház ostroma,  mutatja,  hogy  már  akkor  is  úgy ismerték  a mi református  anyaszentegyházunkat, mint amely szenvedések tüzében nőtt és erősödött. Ennek az anyaszentegyháznak volt Bod Péter is egyik büszkesége.  Mint lelkész, tudományával az egész országban nevet szerzett, sőt az idegen országokban is dicsőséget aratott a magyar név számára. Sok szenvedésekkel tele· életében, mely felesége halála, majd két gyermeke halála által súlyos próbák alá volt vetve, soha sem rendült meg lstenbe vetett hite. Pedig, még üldözésekben is volt  része, az  akkori  szomorú időkben,  mikor a  református embernek üldözést és háborgatást kellett hitéért és nemzetéért állani, neki is kijutott ezekből, de ő vallotta, hogy boldogok, akik ezt a háborúságot az igazságért szenvedik. Egyházának a püspökségre jelöltje volt, csak halála, mely 1769. március 3-án következett be, akadályozta meg, hogy püspökké nem lehetett. A Bod Péter temploma és eklézsiája még áll Magyarigenben, de a Bod Péter hitének állania kell minden igaz református magyar ember lelkében, mert csak ez tarthatja meg a mi Anyaszentegyházunkat és óvhatja meg a viharokban is.

Nt. Bod Péter

A  mi időnkben  új Bod  Péternek   kell  támadnia,  akikben  él az  Úr iránti  szeretet  és akik  tudnak áldozni  és  szenvedni  Istenért és az Ő Egyházáért.

Két, máig érvényes intés az 1926-os Erdélyi Magyar Református Naptárból: 

     „A gyermek iránt mindnyájan felelősséggel tartozunk. A gyermek nem ezé vagy azé; a gyermek lstené, aki azt  mindnyájunkra bízta és sorsát mindnyájunktól kéri számon. „Aki pedig megbotránkoztat egyet a kicsinyek közül, jobb annak, hogy egy malomkövet kössenek a nyakára és a tenger mélységébe vessék.„ Képzeljétek el, hogy az ítéletkor előtökbe  meredne  az a sok eltorzult és beszennyezett gyermekarc, amelyet a ti trágár szavatok, rossz példátok rontott meg; amelyik tőletek tanult hanyagságot, haragot, gyengeséget, akik előtt a ti közömbösségetek vagy cinizmustok nyitotta meg és tette kívánatossá a bűnnek útját: - mit éreznétek? Ha kiderülne, hogy lényetek egy szennyfolt vala, amelyik liliomlelkeket értéktelenített el! Valamire való ember vigyáz a nyelvére, ha gyermek van jelen, s azt mondja: kemence van a házban; hát arra gondolunk-e, hogy a mennyei Atya háza, ez, az egész világ, telis-tele van gyermekekkel, akik tágra nyílt nefelejcs szemekkel bámulnak ránk, hogy lelkük hozzánk hasonuljon?   Millió és millió példaadás válik le rólunk; óh áldott az az élet, melynek példaadásai égi buzdítások gyanánt érintik a gyermeklelkeket. Áldott az az élet, amelyből nála jobb, szebb életek fakadnak. Ah, ha másért nem, legalább gyermekeinkért tudnánk jobb keresztyének lenni.

***

Magyarnak születni - önmagában még sem nem végzet sem nem dicsőség, hanem feladat; minél nagyobb, nehezebb feladat, annál drágább, annál gazdagabb ajándék. Minden nemzet csak addig él a földön, amíg sajátos feladata, értékes egyéni jellemvonása van. Találja meg önmagát a magyar, és megtalálta, megmentette a jövendőjét.

Keserű gondolatok…

 

Az idős asszony az udvaron áll és tűnődve nézi a fakupacot. Egy perccel ezelőtt végzett a favágással. Gondosan válogatott a szárazabb és a legutóbb hozatott, nedvesebb fa közül, ebből is, abból is hasogatott, vegyesen. Aztán a gyújtós következett. Külön készített a cserépkályhába és a konyhai spórba. Elfáradt. Ez nem csupán az előbb végzett munka okozta fáradtság. Az át nem aludt éjszakák és a végigdolgozott nappalok fáradtsága okozta a kimerültségét. Most éppen erőt gyűjt, hogy bevigye a tűzrevalót. A fejében gondolatok kavarognak. Nézi a fát, ám lélekben teljesen máshol jár. A beteg férjére gondol, akinek szinte jártányi ereje sincs. Már hónapok óta az ő vállát nyomja a ház körüli teendők terhe és hiányzik a segítő kéz. Mégis, az állandó aggodalom és az át nem aludt éjszakák a legnehezebbek. Nézni tehetetlenül, ahogyan a férje szenved, mindennél rosszabb. Pedig, minden pillanatban ráfigyel. Folyton a kedvére főz, csakhogy táplálja, erősítse, ápolja és beveti minden, a gyógynövények terén, hosszú évek során nyert jártasságát, tudását. Mindhiába, csodát tenni nem képes. A szeme láttára sorvad, gyengül. Mindketten tisztában vannak a helyzet reménytelenségével. Minden hétre jut egy vizsgálat, egy újabb magánrendelés, hiszen a román egészségügyre senki sem bízhatja magát. Fizetnek mindenért és fizetnek a semmiért, hiszen a férje semmilyen gyógyszert sem kap. Nincs kezelés és nincs fájdalomcsillapítás, magukra maradtak. Ott, ahol a fiatalokat sem kezelik, az öregeknek esélyük sincs. Együtt szenvednek nap-nap után.

Eszébe jutnak a régi idők, a fiatalságuk. A férje magas, jóképű, csinos férfi volt, tekintélyt parancsoló és komoly. Egészen fiatalon házasodtak össze és rengeteget küzdöttek együtt, egy életen át. A család, a gyerekek, az unokák töltötték ki az életüket. Most messze vannak és mindenki éli a saját életét. Ugyanazokat a hétköznapi küzdelmeket vívják, amelyeken ők is átküzdötték magukat. Jönnek-mennek a fiatalok, minden nap beszélnek velük, segítenek, de nincsenek ott a nehéz éjszakákon, amikor a fokozódó rosszullétek és a fájdalom megdermeszti a lelküket – mindkettőjükét. Az asszony érzi, hogy a nehéz küzdelemben az ő ereje is egyre fogy. Sokszor enni sincs ideje és étvágya sincs. Csak a fáradtságot érzi. A férje hónapok óta nem aludt egy-két óránál többet, folyamatosan felébreszti a betegségével járó szenvedés és amint megmozdul az ágyán, az asszony is felébred. Ez már beleidegződött, amióta ez a borzalom tart. Amikor napközben alszik a férje félórát, esetleg egy órát, folyamatosan imádkozik, hogy segítse őket a Fennvaló, az Ő akarata szerint. Egyetlen reménye az imában és a Fennvaló irgalmában van. Oh, hány éjszaka telt már el úgy, hogy rémülten hitte, ez az utolsó! Hányszor sírt tehetetlen kínjában! Aztán valahogy, újra megvirradt és még mindig együtt voltak. Nem akar egyedül maradni, de a gyerekekhez sem akar költözni. Szeretne ottmaradni, ahol együtt élték le az életüket, a közös otthonban, amelyen olyan sokat dolgoztak. Ötvennyolc év nagy idő, ezalatt már a lelkük is összenőtt és ő még mindig szerelmes a férjébe – az egyetlen férfiba az életében…

Pedig, még voltak terveik… A férje mindig aktív volt és előre tervezett. Annyi mindent szeretett volna megcsinálni. Kis előtetőt tervezett a lépcső fölé és a kiöregedett almafát is ki kell vágni, a diófa pedig, úgy elterebélyesedett, hogy már a tetőt veri. Rengeteg munka, rengeteg feladat volna még – csak idő… idő nincs már. Most, betegen, az ágyban fekve is a feladatok járnak a fejében, figyeli a számlák érkezését, befizetését, tervez, gondolkodik és irányít, ahogyan egész életében tette, csakhogy a teste lassan cserbenhagyja ezt a vasakaratot. Nem panaszkodik, sohasem tette, pedig, a fájdalom, a kín, a lassú fuldoklás már az ő kötélből való idegzetét is kikezdte, emészti. Ezelőtt úgy tervezte, hogy munka közben fog meghalni, pillanatok alatt, szinte észrevétlenül… Az asszony őt, ő pedig, az asszonyt sajnálja, mindketten egymásért aggódnak. Most miden az asszonyra szakadt, amit azelőtt ő csinált és tudja: rettenetesen hiányzik a férfikéz. 

Hideg légáramlat zökkenti ki az asszonyt a gondolataiból. Fájós derékkal, lassan lehajol és szedegetni kezdi a felvágott fát. Csak úgy, ölben visz egy kisebb adagot, a megrakott kosarat már nem bírja. Inkább többször jár, amíg az aznapra szükséges mennyiséget beviszi. A gondolatai már az aznapi ebéd körül forognak, miközben az előtte lábatlankodó kutyát kerülgeti. Tegnap tyúkot vágott, abból készít ma húslevest. A főtt hús is könnyű, tápláló… a múlt héten is elég jól evett belőle a férje – Istenem, Jó Atyám… csak egy kicsit erősödne…

 

Cz. A.

Gondolatok, háború előtt....

 

Elnézve a mai világpolitikai helyzetet és a politikusok magatartását, primitívségét, vallásellenességét, nem nehéz megállapítani, hogy egyre nagyobb léptekben közeledünk egy pusztító háború felé, amelynek már a forgatókönyvét is megírták. Ennek a háborúnak az a célja, hogy az emberiség létszámát arra a szintre vigyék le, amelyet a világkormány, a láthatatlan hatalom jónak tart. A hazug világ, a hazug politika, az emberek egymás ellen uszítása és a természetellenes magatartások törvényes elismerése a hívő ember számára kétségtelenné teszi, hogy a Sátán uralma, a bűn eltörlésének a kora beteljesedik. Persze ezt, így, csak az Istenben hívő ember látja, mert a hitetlenség, az istentelenség a mai társadalmakban a legtermészetesebb, sőt, a szabadság teljességét jelenti a nem-hívők számára. A „mindent lehet” sátáni korszakra nevelés, már az óvodákban és az iskolákban elkezdődik, de a családok berkein belül is ez a szemlélet az uralkodó. A sérült családok váltak általánossá, a teljes családok egyre ritkábbak és már-már megcsodálják őket, főleg, ha egynél több gyermeket nevel két „eredeti” szülő. A házasság szentsége a társadalom túlnyomó többsége számára ma már semmit nem jelent, és a viselkedés, a szeretet, az erkölcs, a pallérozott beszéd, a hittan és a művészetek kikoptak a tananyagokból. Mindennek ezer oka van, ám, összességében egy régen megírt aljas, és emberellenes forgatókönyv szerint élünk, amely forgatókönyv létét tagadják ugyan, de ettől az még létezik. A bajokat kár újra és újra leírni, kár meditálni is ezeken, mert ennél sokkal fontosabb az a kérdés, hogy a lelkünket, amelyet ez a velejéig romlott társadalomirányító, láthatatlan hatalom megcélzott, hogyan mentsük meg a pusztulástól… Igen kevés az ezzel a kérdéssel foglalkozó médium, internetes oldal, pap és lelkész.

Lehet a fentieken jókat röhögni, miközben a természetellenesség hirdetésének a tiltása és a gyermekek védelme van napirenden, miközben a fegyvergyártás és eladás hatalmas bevételeket jelent a világ urai számára és miközben a gyűlölet uralja a közbeszédet és a közgondolkodást. Furcsa világ az, amelyben élünk, hiszen a jelen szellemi ferdülések ellenkezőjét, az isteni parancsokat már meg sem ismertetik a fiatalsággal, a felnövekvő generációkkal. Pedig, minden népnek és nemzetnek megvannak, megvoltak a saját erkölcsi normái, amelyek a béke és a szeretet parancsai szerint irányították a közösségeket, a népeket. A Krisztus előtti időkben is voltak isteni törvények, amelyek az emberi lét meghatározóiként a bölcsőtől a koporsóig hatottak. A kereszténység ezeket a törvényeket tökéletesítette a szeretet, a hűség, a megbocsájtás és a bűnbánat előtérbe helyezésével, Isten szeretetének közvetlen, Krisztus általi kinyilatkoztatásával. Ám, a szeretetnek és a békének mindig voltak ellenségei, akik kapzsiságra, irigységre, féltékenységre ösztönözték az embereket, s ezáltal, a krisztusi parancsokat is elvetették, hiszen azok nélkül a keretek nélkül szabadabbnak vélték magukat a társadalom egyes, műveletlenebb tömegei. Ezt a minden korban létező tömeget a hatalom, az erkölcsi értékek és követelményrendszer alapján politikai és hatalmi eszközökkel kordában tudta tartani, mígnem magát a hatalmat is magába integrálta az erkölcstelenség, a kapzsiság, a harácsolás iránti vágy, a hatalom mértéktelen és embertelen gyakorlása. A 20. században leomlottak a királyságok erkölcsi falai, megjelent a liberalizmus, a kommunizmus és a kapitalizmus. Ezzel párhuzamosan csökkent a kultúra és műveltség iránti igény, sőt, a művelt, kulturált társadalmi rétegeket ellenségként kezelte az új proletár vezetés. A liberális szellemiség csak a saját szellemi adottságait és elképzeléseit tűrte meg, a kapitalizmusban pedig, mind a kultúrát, mind az erkölcsöt pénzben mérték. Eluralkodtak az emberi természet legrosszabb jellemvonásai a társadalom legmagasabb szintjétől a legalacsonyabb szintjéig. Míg a kommunizmusban a diktatórikus rendfenntartás alapján vezették az államot, addig a kapitalizmus és a liberalizmus egyfajta új, jóléti társadalmat alakított ki, de mindkettő köztársaság volt, ami magában hordozott egy soha nem volt fogalmat, amely rákfenéje a mi világnak. Ez a demokrácia.

A demokrácia nevében emberek millióit irtották ki, az emberek vagyonát vették el, ennek a jegyében rabolták ki a parasztságtól az egykori arisztokráciáig az egész társadalmat, öltek meg hivatalnokokat, papokat, s mindehhez segítő kezet nyújtott a mindenkor kötelezően tisztelni parancsolt jog.

A kapitalizmusban is demokráciának nevezték a köztársaságot, ám az a demokrácia a jóléttel zsarolta a társadalmat. Mindkettő észrevétlen célja a vallás megszüntetése, az emberi érzések és tudat eltorzítása, az isteni és krisztusi parancsok diktatúrával vagy jóléttel való felcserélése, feledtetése. Mára ezt a célt, az egész európai kontinensen sikerült elérni, így a gyűlölet, a társadalmi megosztottság, az irigység, a kapzsiság, az erkölcsi züllés, a háborús készülődés, a kulturálatlanság, vált elfogadottá az egyetlen parancs, a szeretet parancsa helyett.

A mai ember nehezen fogadja el, hogy a halál után sem szűnik meg az élet. A lélek – ha az életben törekszünk szeretetben, békességben, hitben élni, akkor Isten országába kerül. Ha nem, akkor a pokolba. Nem tudja felfogni a ma embere, hogy létezik a Teremtő Isten, aki szereti az embert, és aki ezt a szeretetet tudatosan visszautasítja, azt nem Isten bünteti meg, hanem saját maga veszi magára a büntetést, azzal, hogy nem fogadja el a Teremtő szerető, atyai gondoskodását. Mesének tűnik minden, amit a Szentírásban olvashatunk és alig értik meg Jézus példabeszédeit, amelyeket az egyszerű, írni-olvasni nem tudó halászok is megértettek.

E hitetlenségnek van oka, hiszen a társadalmak, vagy a jólét, vagy kommunista diktatúrából való felszabadulás eufóriájának következtében könnyen elhagyták a hitüket.

A vallási leépítés évtizedei alatt a keresztény egyházak is ehhez a tendenciához igazodtak. Nem a vallási parancsokat igyekeztek következetesen megtartatni híveikkel, hanem azon dolgoztak, hogy miként lehetne a keresztény tanítást a világ változásaihoz igazítani. Ez azonban zsákutcának bizonyult, hiszen a templomok két generáció alatt üressé váltak, a hitoktatás színvonala csökkent, egyre több világi alkalmazottra lett szükség, mert a papi hivatások is rohamosan csökkentek. Ahol jó pap, lelkész működik, ott megmaradtak a hívek, ahol azonban a világi változások megérintették a papot is, ott megszűnik a közösség, a vallási élet. Mára csak kisebb közösségek, gyülekezetek élik meg vallási hagyományaikat, főleg a nemzetiségek által lakott területeken, ahol a vallás és az adott egyház nemzetmegtartó erőként is funkcionál.

A keresztény hívek közösségében zavaró tényező az ökumenének nevezett, erőltetett, és olykor erősen képmutató, hagyományvesztő tendencia is, mert sok esetben a helyi lelkész, pap, a saját elképzeléseit viszi be a templomba, és ez több esetben, a hívek régi, megszokott vallási szokásaival ellenkezik. Számos közösség ezek miatt a rossz, egyénieskedő magatartások miatt bomlott fel, szűnt meg.

A mai világban, amikor csaknem minden keresztény egyház és felekezet rohamosan távolodik Krisztus tanításától és igyekszik a „modern világ” követelményeihez alkalmazkodni, megálljt kell parancsolni ezeknek a modernista törekvéseknek. Ugyanis ebben a háborús, erkölcseiben lezüllesztett világban nem a tanítások megváltoztatása, relativizálása a jó irány, hanem a Krisztus-központúság, amelynek első és legfontosabb követelménye a bűnbánat, a magunka nézés és a krisztusi tanítás követése. Számos esetben azt látjuk, hogy az isteni kegyelemre apellálva elmarad a bűnbánat, de maga a bűn fogalma is semmibe vész. Ez az isteni megbocsájtás és az isteni szeretet téves megítéléséből, felfogásából ered. Bűnbánat nélkül sem kegyelem, sem megbocsájtás nem létezik!

Ma a lelkek megmentése a legfőbb cél, hiszen a halál ott kopogtat mindnyájunk ajtaján a háború és a betegségek szándékos kiterjesztése miatt. Ma minden perc bizonytalan, és ha nem bánjuk meg bűneinket, nem fordulunk Isten felé, nem könyörgünk az isteni irgalomért, akkor nem csak a testünk, de a lelkünk is odavész. A keresztény embernek nem csak a saját lelkét kell megmentenie, hanem törekednie kell arra, hogy családja, környezete, barátai körében is megértesse a bűnbánat fogalmát, lényegét és értelmét. Ez nem valamiféle emberi tevékenység, hanem isteni segítséggel, sokszor tudtunkon kívül tesszük másokért. Nem valamilyen meseszerű, fantáziadús kísérlet, hanem a szereteten, a magunk körül békét teremtő magatartáson múlik. Tehát, amikor pártoskodást, irigységet, gyűlölködést tapasztalunk magunk körül, akkor nem olajat kell önteni a tűzre azzal, hogy elmondjuk mivel értünk egyet és mi a saját pártpolitikai agymenésünk, hanem fel kell tenni a kérdést: – Mit számít, melyik párt van hatalmon, amikor majd a háború megöl? Mi lesz azután a lelkeddel? Miért nem tudjuk szeretni egymást Jézus Krisztus útmutatása szerint? Miért kell keresztény emberek között is politikai vitákban vérre menni?

Apostoli keresztény közösségekre van szükség – egymás vallási meggyőződésének tiszteletben tartása mellett –, ahol egyedül Jézus számít, ahol nem akar senki okosabb lenni mindenkinél, hanem Jézus tanításait a mindennapokra hangoljuk, ahol meg lehet beszélni, hogy ki, hol és milyen apostoli munkát végezhet saját körülményei szerint. És ezekben a közösségekben – ha sikerül ilyeneket létrehozni –, mindegy, hogy ki, melyik egyház, felekezet tagja. Egy a lényeg: Jézust vallja magáénak, Őt kövesse, és mindenki egyformán értse a tanítást… Ha mi magunk, egyenként, önmagunkban eljutunk odáig, hogy őszintén megbánjuk a bűneinket, már megtettük az első lépést a lelkünk megmentése felé. A többi feladatunkat Istenre bízhatjuk…

Stoffán György

Orbán Viktor és a "poloskaírtás"

 

Csak kapkodtam a fejemet, amikor az Orbán-beszéd után – amely voltaképpen egy friss értékelés és egy célokat felmutató összegzés volt március 15-én –, elhangzott egy másik „ünnepi” beszéd, amely mindenről szólt csak nem az ünnepről, nem a nemzeti méltóságról, hanem az uniós elmebetegek és árulók kusza, sötét álmairól. Velejéig romlott, ostoba, hazug és gyűlöletet szító verbális moslék volt mindössze, amihez a csonka-ország alja őrjöngött, mint Szamuely vért inni kívánó 1919-es beszédéhez az akkori söpredék. A történelem ismétlődni látszik, hiszen ugyanúgy megvannak az árulóink, az akasztani akaró pribékek, az irigy prolik, akik szemrebbenés nélkül hazudoznak bármit akár a bíróság előtt másokra, akár a nép előtt, magukat szentté avatva. A patkányozó, fenyegető, börtönnel és halállal vagdalózó primitívség a tetőpontjára hágott a nemzeti ünnep délutánján és azóta is egyfolytában, hiszen most Orbán Viktor beszédéről képzelődnek és felháborodva hazudják, hogy a miniszterelnök ki akarja végezni az ellenzéket és poloskának nevezte mindazokat, akik nem értenek egyet vele. A nyilvánvaló, igaztalan proli gyűlölködésből egyetlen gondolat sem igaz, és ezt ők maguk is tudják, de genetikailag beléjük oltatott ez a mentalitás. 

Egy másik „csapat” a kitüntetettek miatt háborog, egy költőt és egy irodalomtörténészt illetően, leantiszemitázva őket, noha ettől a két embertől az emberek iránti gyűlölet olyan távol áll, mint Apró Antaltól a nemzeti érzés, vagy mint Avram Jancutól a magyarság szeretete. Ez a tömör gyűlölködés azonban súlyos és végzetes társadalmi bajokat szül, generálja az antiszemitizmust, hiszen azzal vádolni bárkit, amit nem követett el, pontosan az elkövetésre inspirál.

Mert miről is volt szó Orbán Viktor beszédében?

Arról hogy a népnyelven, a lehallgatásról hírhedt és emiatt poloskának nevezett uniós cseléd áttelelt. Pont! Ennyi volt a poloskázás, majd egy következő gondolattal folytatódott a beszéd, miszerint ki fogjuk söpörni azokat, akik a nemzet ellen tevékenykednek Magyarországon, és akik idegen érdekeket, idegen pénzen szolgálnak a magyar nemzet, a magyar érdekek ellenében, akik bármi áron, puccsal, hazudozással meg akarják dönteni az ország vezetésével – a népakarat által – megbízott kormányt. A belső árulóktól megszabadítani az országot, nem számíthat bűnnek. Ha ezt az USA-ban is megteszik, miért ne tehetnénk meg mi is, mentve, ami még menthető. Nem volt tehát szó a bírók, az ellenzék poloskának nevezéséről, csak egy – megkésett –, de talán még véghez vihető húsvéti nagytakarításról, amelyet Antall József óta minden nemzeti kormány belenget, de aztán az ígéret csak ígéret maradt, a manus manum lavat alapon. Nem akarok prejudikálni, de a magam részéről nem nagyon hiszek a nagytakarításokban. Ifjú korom óta, újságírói pályám 43 éve alatt ezerszer hallottam erről az eddig soha meg nem történt húsvéti, tavaszi etc… takarításról, ezért nekem csak annyit jelent, mint egy folyosó végén, a felmosó vödrön üldögélő és cigarettázó takarítónő ablakpucolást ígérő fogadkozása. Pedig, most versenyt futunk az idővel. Hiába írtuk, mondtuk, sürgettük a rendcsinálást évek óta, semmi nem történt, csak a cinikus válasz jött: "Demokrácia van, belefér”. Ám most, a finisben, a poloska áttelelése után végre észbe kaptunk. És emiatt zúdul a miniszterelnökre – és mindnyájunkra – a hazug rágalom, és a gyilkos indulatukban gyilkossággal vádolnak bennünket olyanok, akiknek a családja generációkon keresztül mást sem csinált, mint gyilkolt spicliskedett és mindent megtett a magyarság, a kereszténység ellen régen Moszkva, ma Brüsszel akaratának megfelelően.

Szögezzük le: Orbán Viktor nem akart kiirtani senkit, de joggal akarja megszüntetni a nemzet ellen idegen pénzből és idegen érdekek mentén működő, hazaáruló szervezeteket. És jól teszi, ha megteszi. Ám, saját sorainkban is hasonló nagytakarítást kellene végezni! Ki kell húzni a társadalmat mérgező zápfogat, az irigység és a kapzsiság fogát a mindennapok politikájából. Mert amíg a társadalomnak van kikre, és van miért irigynek lennie, addig az ellenzék ezt hangsúlyosan ki is játssza, erre a primitív, de olykor jogos emberi érzelemre épít, ez az ellenérve, cselekedeteinek oka és okozata. Tehát, a nagytakarítást haladék nélkül meg kell kezdeni, kívül-belül. Nehogy a kosz fogja meg a partvis nyelét…

Stoffán György

Van kapcsolata a kommunizmussal? – A Trump-kormányzat megtisztítja az ENSZ-ügynökségeket

 

A Trump-adminisztráció arra kötelezte az Egyesült Nemzetek humanitárius ügynökségeit, amelyek amerikai pénzeszközöket kapnak vagy osztanak szét, hogy töltsenek ki egy űrlapot, amely felfedi a kommunizmushoz, a szocializmushoz vagy az Amerika-ellenes hithez fűződő kapcsolataikat.

Az Associated Press megszerezte a kérdőív egy példányát. Az űrlap 36 kérdést tartalmaz, és az Egyesült Államok Menedzsment és Költségvetési Hivatala (OMB) küldte.

Az Egyesült Nemzetek Gyermekalapja, az UNICEF és az UN Refugee Agency és az Egyesült Államok hivatalai és ügynökségei közé tartozó Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség – USAID (United States Agency for International Development), is megkapták az OMB kérdőívet. A dokumentum foglalkozik a Trump-adminisztráció több aggályával, beleértve azt is, hogy valamelyik program támogatja-e a sokszínűséget, a méltányosságot és a befogadást – DEI – erőfeszítéseket.

Míg a kérdőív egyes kérdései rutinproblémákkal foglalkoznak, mint például, hogy a megcélzott ügynökség olyan projektet futtat-e, amely rendelkezik kockázatkezelési keretrendszerrel, mások a szervezet álláspontját vizsgálják a republikánusok számára kényes témák széles körében, beleértve azt is, hogy abortusszal kapcsolatos szolgáltatásokat nyújt-e, vagy a DEI-vel valamint a „gender ideológiával” kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik-e.

A kérdőív arra kéri a válaszadókat, hogy erősítsék meg, hogy „ez nem éghajlati vagy ökológiai igazságosság projekt”, hogy a szervezet ösztönzi a véleménynyilvánítás szabadságát, és nem működik együtt kommunista vagy Amerika-ellenes nézeteket támogató pártokkal: „Meg tudja erősíteni, hogy az Ön szervezete nem működik együtt kommunista, szocialista vagy totalitárius pártokhoz kötődő entitásokkal, vagy egyetlen olyan párttal sem, amely Amerika-ellenes meggyőződést vall?”

Egy másik kérdés magát az ENSZ-ügynökségeket mutatja be problémaként, és azt kérdezi a hazai szervezetektől, hogy projektjeik „erősítik-e az Egyesült Államok szuverenitását azáltal, hogy korlátozzák a nemzetközi szervezetekre vagy a globális kormányzási struktúrákra (pl. ENSZ, WHO) való támaszkodást?”

A kérdőív második része arra kéri ezeket a szervezeteket, hogy a „nincs hatás” és a „nagy hatás” közötti pontszámot adjanak az olyan kérdésekre, mint például: „Milyen hatással van ez a projekt az Egyesült Államokba irányuló illegális bevándorlás megelőzésére?” és „Mennyire befolyásolja ez a projekt a rosszindulatú befolyás leküzdésére irányuló erőfeszítéseket, beleértve Kínát is?”

Egy másik kérdés azt kéri az ügynökségektől, hogy erősítsék meg, hogy nem kapnak forrást Kínától, Oroszországtól, Kubától vagy Irántól, mint ENSZ tagoktól.

A kérdőív olyan projektekre vonatkozó kérdéseket is tartalmaz, amelyek hatással lehetnek „az Egyesült Államok ellátási láncainak megerősítésére vagy a ritkaföldfém ásványok biztosítására tett erőfeszítésekre”. „Néhány kollégánktól tudom, hogy több ügynökség is kapott ilyen típusú kérdőívet” - mondta Stephane Dujarric, az ENSZ szóvivője, amikor a felmérésről kérdezték. A BBC szerint a világ néhány legnagyobb humanitárius szervezete kapta meg a kérdőívet, köztük az ENSZ Menekültügyi Ügynöksége és a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága. Újságírók kijelentették, hogy az ENSZ segélyszervezetei közül sokan, amelyek megkapták az űrlapot, nemcsak az USAID-től kapnak támogatást, hanem közvetlenül az Egyesült Államok kormányától is. A BBC szerint az ENSZ-csoportok attól tartanak, hogy a Trump-kormányzat lépése annak a jele, hogy az Egyesült Államok teljesen fel kíván hagyni a humanitárius munkával – vagy akár az ENSZ-ből is kilép. A BBC a diverzitás, a méltányosság és a befogadás kérdéseire vagy az éghajlatváltozással kapcsolatos projektekre hivatkozva azt mondta, hogy ez kényelmetlen lehet az olyan ügynökségek számára, mint az UNICEF, amely támogatja a lányok oktatáshoz való egyenlő hozzáférését, vagy a Világélelmezési Program, amely az éhezést próbálja megelőzni azáltal, hogy támogatja az aszálytól sújtott közösségeket, hogy áttérjenek a klímaváltozásnak ellenállóbb növényekre.

 

Az amerikai pénzeszközöket fogadó ENSZ-ügynökségeknek küldött űrlap a Trump-kormányzat által elindított hatalmas kormányzati költségcsökkentési akció része. A műveletet Elon Musk milliárdos és a Kormányzati Hatékonysági Minisztérium (DOGE) vezeti, amely már leállította az amerikaiak által nyújtott külföldi segélyek nagy részét. A közvélemény-kutatások szerint a legtöbb amerikai úgy gondolja, hogy az ország túl sokat költ külföldi segélyekre. „Az amerikaiaknak az amerikaiak miatt kell aggódniuk. Ha nem tudjuk kitakarítani a saját házunkat, akkor mi a fenéért próbáljuk kitakarítani valaki más házát?”

Ugyanakkor a felmérések kimutatták, hogy az amerikai felnőttek hajlamosak túlbecsülni a szövetségi költségvetés külföldi segélyekre szánt százalékát.

A BBC szerint az USA GDP-jének kisebb százalékát költi humanitárius segítségnyújtásra, mint az európai országok, de a hatalmas amerikai gazdaságnak köszönhetően a globális humanitárius finanszírozás mintegy 40%-át biztosítja.

A Trump 2.0 adminisztráció egyik legfontosabb döntése a USAID programok, a külföldi fejlesztési támogatások kezeléséért felelős amerikai kormányzati intézmény felszámolását célozta meg.

Az 1961-ben alapított USAID humanitárius és gazdasági fejlesztési projekteket támogat világszerte, amelyek fő célja, állításuk szerint, a szegénység csökkentése, a demokrácia előmozdítása, a közegészségügy, az oktatás javítása, valamint a természeti katasztrófák és humanitárius válságok kezelése.

Miután januárban visszatért az Egyesült Államok élére, Trump drasztikusan csökkentette az Egyesült Államok külföldi segélyeit, megszüntetve a USAID által irányított programok 83%-át, egy olyan művelettel, amely az elmúlt évtizedekben épült fejlesztési projektek teljes kategóriáit bontotta le. A múlt hét elején Marco Rubio külügyminiszter is bejelentette a hatalmas csökkentéseket, és az X platformon közzétette, hogy az USAID globális programjainak körülbelül 83%-át megszüntették. A tisztogatásokat túlélő kezdeményezéseket – Amerika korábbi segélyállományának kevesebb, mint egyötödét – a külügyminisztérium fogja ezentúl átvenni és irányítani.

„Szorgalmas alkalmazottjaink, akik hosszú órákat dolgoztak” a DOGE csapatai mellett, elismerést érdemelnek ezért a „történelmi és régóta várt reformért” – írta Rubio.

Rubio bejegyzésében bejelentette, hogy a felülvizsgálat „hivatalosan befejeződött”, az USAID 6200 programjából körülbelül 5200-at töröltek. Ezek a programok „dollártízmilliárdokat költöttek olyan módon, amely nem szolgálta (sőt, bizonyos esetekben sértette is) az Egyesült Államok alapvető nemzeti érdekeit” – írta Rubio.

„A Kongresszussal egyeztetve azt kívánjuk, hogy a megtartott programok 18 százalékát hatékonyabban irányítsák a külügyminisztérium koordinálásával” – tette hozzá.

– Nehéz, de szükséges. Jó együttműködés volt. „Az USAID fontos részeinek mindig a külügyminisztériumban kellett volna lennie” - reagált Musk Rubio bejelentésére.

A tömeges elbocsátások az USAID-nél Donald Trump január 20-án aláírt végrehajtási rendeletét követték, amely felülvizsgálatra befagyasztotta a külföldi segítségnyújtást, arra hivatkozva, hogy az egy liberális globális menetrendet támogat.

Segélyszervezetek szerint még néhány életmentő program is, amelyeket Rubio és más tisztviselők megkíméltek, felmondást kaptak, például sürgősségi táplálkozási támogatást az alultáplált gyerekeknek és a tiszta vízhez való hozzáférést a hatalmas szudáni menekülttáborokban.

A két nagy tengerentúli pártnak eltérő elképzelései vannak az USAID-ről és a külföldi segélyekről. Az amerikai republikánusok egyértelműen kifejezték azon óhajukat, hogy a nemzetközi segítségnyújtást sokkal korlátozóbb módon határozzák meg újra, elősegítve az Egyesült Államok nemzeti érdekeinek korlátozottabb értelmezését.

A külügyminisztérium az USAID gyors bezárásával kapcsolatos számos per egyikében, a hónap elején azt mondta, hogy az USAID-programok több mint 90%-át bezárja.

A járvány elleni védekezéstől az éhínség megelőzéséig, valamint a szakmai és demokratikus képzésig terjedő programokat irányító vállalkozók és alkalmazottak munkáját leállították. A segélyszervezetek és más USAID-partnerek több tízezer munkavállalót bocsátottak el az Egyesült Államokban és külföldön.

A perek azt állítják, hogy az USAID hirtelen bezárása miatt az ügynökséggel szerződést kötött segélyszervezetek és vállalkozások dollármilliárdok nélkül maradtak.

A bezárás következtében sok USAID alkalmazott és alvállalkozó, családjukkal együtt még mindig külföldön tartózkodott, akik közül sokan a hátralékos kifizetésekre és az utazási költségek megtérítésére várnak, hogy hazatérjenek.

Valójában a USAID hivatalos oldala tartalmaz egy üzenetet, amely bejelenti, hogy február 23-tól a USAID összes közvetlenül foglalkoztatott alkalmazottját adminisztratív szabadságra helyezi a világot, kivéve a küldetéskritikus funkciókért, a felső vezetésért és/vagy a speciálisan kijelölt programokért felelős kijelölt személyzetet.

Ezzel párhuzamosan az USAID bejelentette, hogy megkezdte a munkaerő-csökkentési terv végrehajtását, amely körülbelül 1600 USAID-alkalmazottat érint, akiknek az Egyesült Államokban van szolgálati állomása.

A külföldi alkalmazottak számára az USAID ügynökség által fizetett önkéntes utazási programot és egyéb juttatásokat tervez megvalósítani. A USAID elkötelezett amellett, hogy külföldön dolgozó munkatársait biztonságban tartsa. Hazatérésükig a munkatársak továbbra is hozzáférhetnek az Ügynökség rendszereihez, valamint diplomáciai és egyéb erőforrásaihoz – áll az üzenetben.

 

Czeglédi Andrea

Nem értek egyet az ukránok uniós csatlakozásával kapcsolatos népszavazással!

Arról, hogy az ukránok Uniós tagok legyenek-e, én nem akarok szavazni. Ennek több oka is van. Első sorban a demokrácia, amiben én ugyan nem hiszek, de hivatalosan az van Magyarországon. Igaz, a nem jól teljesítő, csaló, rabló, hazug képviselőket, polgármestereket, megválasztott tisztségviselőket, bírókat stb… nem lehet visszahívni, ami pedig alapvető lenne egy valós demokráciában, de hát a demokrácia olyan, amilyennek mondják azok, akik gyakorolják.

Az ukránok uniós csatlakozásáról azonban nem vagyok hajlandó szavazni, mert nem az én dolgom. Megválasztottam a nemzeti kormányt, a parlamentet, tehát, az én demokratikus kötelezettségemnek eleget tettem. Másrészt, egy ilyen ügyben akkor látnám jogosnak a szavazást, ha arról is lehetne szavazni, hogy mi bent maradjunk-e az Unióban vagy ne. Erről szintén tilos népszavazni, tehát, senki ne várja el tőlem, hogy egy másik nép felvételéről én döntsek a kormány helyett. Mondom ezt azzal együtt, hogy az ukránok uniós csatlakozását szívesen venném, mert ilyen rosszat az ember csak a legnagyobb ellenségének kíván, s ők bizony nem tartoznak a kedvenceim közé, ismerve a történelmi eseményeket, akár sok-sok évtizedre is visszatekintve. Az uniós tagság megítélésében tehát, más az álláspontom, mint bármelyik magyarországi pártnak és a saját magam választotta kormánynak.

Végül azért sem akarok én dönteni, de még véleményt sem kívánok mondani ebben a kérdésben, mert ennek súlyos következményei lehetnek és ma, minden rosszara fel kell készülnünk!  Ha véget ér a háború, és egy vesztes, de vérgőzös ukrán sereg rátörne Magyarországra, amit persze sem a kis létszámú és a védelemhez felszereltségében sem elegendő magyar hadsereg, sem a NATO nem védene meg, akkor ez az ellenséges hadsereg, jogosnak vélt bosszút állna a magyar lakosságon, a polgárokon. Eleink igen jól ismerik az ukrán bosszú efféle módját. Ám akkor sem kizárt a lakosság elleni erőszak, ha nincs népszavazás az Uniós csatlakozásukról… – hát még, ha van!  

Szóval, nem jó ötlet a választókat belekeverni egy ilyen politikai döntésbe, egy ilyen háborús helyzet kellős közepén, amikor három éve minden fél, csak hazudozik a népnek. A kormány véleményével, mint kormánypárti választó, természetesen egyetértek ukrán ügyekben is, azonban helyettük dönteni nem akarok, és nem fogok. Ha ez az elvárás, akkor kérek egyhavi képviselői tiszteletdíjat, ugyanis én lennék kénytelen felelősséggel igent, vagy nemet mondani e kérdésben, azaz én nyomom meg a gombot – helyettük, akik egyébként is erkölcstelenül magas tiszteletdíjért, nem csinálnak semmit.

És még valami: mi változik, ha belépnek, vagy ha nem? Nos, erre a kérdésre, ahogy ezer másra sem, aligha kapunk őszinte választ. De ez már egy másik cikk… lenne…

Stoffán György

Fájdalom és remény… 2025. március 15., Nemzeti Ünnep

 

Éveken keresztül Erdélyben töltöttem a márciusi ünnepet, mert ott a tiszta, magyar emlékezés felemelő hangulata, a nemzeti összetartozás szelleme, és a megmaradás keresztény reménységének a közös öröme töltötte el a lelkemet, s tölti el azoknak a lelkét, akik ott ünnepelnek. A történelem csodája, hogy pont ott, ahol a fájdalom minden formáját és kínját élték át a székely-magyar emberek, ahol az elnyomás, a számkivetettség verte végig egy századon keresztül a nemzetet, ott csobog a tiszta magyar forrás, ott zöldül a jövő facsemetéje, s talán ott marad meg egy kis közössége egykor volt büszke, hittel teli, tiszteletet parancsoló nemzetünknek. És nem csak ott, hanem hazánk minden olyan részében, amelyekben ma nap, mint nap meg kell küzdeni a nyelvünkért, a kultúránkért, a hitünkért, a szülőföld minket illető kis részecskéjéért. Felvidék, Kárpátalja, a déli végek… Hiszen, ahol magyarok élnek és születnek a Kárpátok gyűrűjében, ott van a magyar szülőföld, ott van a magyar föld. S amely földről azt hinnők, hogy az volna Magyarország, nos, ott a politikai káosz, árulás, önzés, istentelenség, kapzsiság önmegsemmisítés zajlik. Persze, ott is van ünneplés, de az az ünneplés, amelyet maga körül lát az ember, inkább egy szomorú agónia képe. Olyan agóniáé, amelyben az egyik haldokló üti a másikat, mert azt gondolja, hogy az életelixírből több jut neki, ha a másikat megöli.

Most, hogy a betegség nem enged kedvemre utazni, csak az éteren keresztül lehetek részese a Kárpáthaza ünneplésének, s annak a fájdalmas, halálos vonaglásnak is, amely idehaza, a még anyaországnak nevezett csonka-országban zajlott.

Minden városunkban, ahol magyar él, büszke és méltóságteljes volt az ünnep. Nem ugrott egyetlen politikai párt a másik nyakának, nem pellengérezte ki a magyar a magyart, nem köpködött a hallgatóság előtt magyar magyart. Méltósággal emlékezett egy korra, amelyben a szabadságért együtt küzdött a magyar, a tót, a szerb, a zsidó, s csak egy nép mészárolta a Habsburgok parancsára a magyart… ismét… akkor is. Ám, azt az egy népet sem szidalmazta ma egy szónok sem, mert ma már együtt tud ünnepelni és emlékezni mindenki, aki békét és szeretetet kíván ebben a háborúba induló világban.

Csak itt, a csonka-honban volt gyalázkodás. Csak itt nincs egy asztal, ahol az ünnepen kívül, egy pohár bor mellett, a közös magyar érdek mentén lehetne tárgyalni… Csak itt verte egymást – ki-ki a maga tehetsége szerint –, minden párt, s cserélt köpenyt jó néhány politikus, aki az ünnep égisze alatt is lázította a népet, gyűlöletet szított és az emberi gonoszság minden lehető módszerét felhasználta, a primitív irigységtől, a gyilkos szándékig. Csak itt képes hazát eladni, idegen pénzen magyart öletni magyarral, s olyan hangulatot teremteni hazudozással és gerinctelenséggel, amely tragikussá is válhat, ha így folytatódik. Csak itt, ebben a megmaradt, szerencsétlen kohóban égett el a józanság, a mértékletesség, az alázat, a hit, a méltóság… s váltotta fel mindezt a pénz imádata, a mértéktelenség, a cinikus nagyképűség, az Isten nélküli szürke, kilátástalan élet, a harácsolás. A napi politika, a szándékosan észre nem vett bajok, az erkölcs hiánya felemészti az értéket, s ennek a kis országnak a jövőjét is.

Jó volt tehát, az éteren keresztül részt venni ismét Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Torja és Zágon székely ünnepén, jó volt Szatmárnémetiben, Váradon és Temesvárt ott menetelni – lélekben – a magyarok között, jó volt Kassán, Pozsonyban, Újvidéken, Felsőőrben látni az emlékező, egymásra mosolygó, boldogan ünneplő magyarokat. E látvány által pedig, jó abban reménykedni, hogy ha itt, e csonkahonban a hazaárulás, a gyűlölet, a mértéktelenség és a rend hiánya miatt elvész is minden, azért maradnak a Kárpát-medencében kicsiny, hittel teli, egymást szerető magyar közösségek. Olyanok, amelyek egyszer újra virágba borítják a magyar hazát, és minden itt lakó nemzet örömére és boldogulására megmutatják újra azt az országot, amelynek Krisztust követő lakóit, a szeretet és a hit tartotta meg.    

Stoffán György

Akkumulátorgyári tömeges elbocsájtás – suttyomban

 

A külföldi beruházók nem kis összegű, vissza nem térítendő támogatást kaptak gyáraik felépítéséhez és a magyar munkavállalók foglalkoztatásához. Az utóbbi kikötés öt évre szólt. És az öt év letelt…

Most sorra keresik szerkesztőségünket azok a munkavállalók, akiket elküldtek az öt év leteltével, de azok is, akik minden nap rettegve állnak munkába. Ugyanis, nem tömeges elbocsájtás történik – hivatalosan –, hanem a magyar munkavállalókat egyenként küldik el, kötelezően közös megállapodás aláírása mellett. (Hasonló menetrend ez, mint ami a Magyarságkutató Intézetnél történt két évvel ezelőtt, amikor negyven munkatársat zsarolt meg a munkaügyes végrehajtó a közös megegyezéssel…) Tehát ezzel, a munkavállalókat megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe hozó technikával, úgy tűnik, az illetékes hatóságok is egyetértenek, de legalábbis elfordítják a fejüket, és hazudoznak is arról, miszerint a gyár arra törekszik, hogy minél kevesebb dolgozót kelljen elküldenie. Ez a jelen információk szerint nem igaz!

Az iváncsai akkumulátorgyár egyik munkatársa, sokak nevében kereste meg szerkesztőségünket és mondta el aggályait. Ugyanis a napokban számos magyar munkatársat tettek utcára, miközben vietnámi és ukrán dolgozókat hoznak a gyárba. A magyar dolgozók elkeseredése indokolt, hiszen a környéken laknak, itt nevelik gyermekeiket, és más munkalehetőség alig akad a számukra. Mások itt vettek házat, és itt képzelték el a család jövőjét, a kormány ígéretére építve. Sajnos, a jelen helyzettel senki nem foglalkozik és olyan statisztikai adatok látnak napvilágot, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Olvasónk szerint, nem csak az akkumulátorgyár munkásai vannak ebben a helyzetben, hanem több, más, Fejér megyei gyár dolgozói is azt tapasztalják, hogy külföldi munkavállalók foglalják el a helyüket. Arról is beszámolt a szerkesztőségünket felkereső informátor, hogy a külföldi munkavállalónak sokkal több joga van, mint a magyaroknak. A magyar dolgozó nem használhatja termelés közben a telefonját, nem ülhet le, stb… míg ha ugyanezt az ukrán vagy a vietnámi csinálja, annak nincs következménye. A félelmetes aljasság ebben az, hogy a magyar munkafelügyelő a magyar dolgozót „szivatja”és talán meg is dicsérik, ha okot ad a mószerolással egy magyar elbocsájtására… – mondta el olvasónk.

Igyekeztünk meghallgatni a másik felet is, de ez – talán érthető okokból – nem járt sikerrel.

Stoffán György

A Hunyadi-film margójára

Voltaképpen nem a filmmel van baj, hanem az erkölcsileg megváltoztatott társadalommal. A film a mai szellemiségnek megfelel. Amolyan hollywoodi fantáziafilm, amiben a mai kor minden ízléstelensége, történelemhamisítása, erkölcs-, és hitnélkülisége megtalálható. Jó portékaként eladható maga az alkotás mindenütt a világon. Természetesen nagy előnye a filmnek, hogy megosztja a társadalmat, ami manapság elvárás. Hiszen, a többlépcsős tetszési index társadalmi réteg-, hit-, és kulturáltságfüggő. Van, akinek politikai okokból tetszik, hiszen amiben a hatalom támogatását látják, azt csak jónak lehet tartani e réteg elképzelései szerint. Mások azért nem szeretik a Hunyadi-filmet, mert a NER adta rá a pénzt. Megint mások – és ez ma már csak egy szűk réteg –, nem találják meg benne azt a szellemiséget, amely számukra Hunyadit, Kapisztránt és az ő korukat jellemezte.

A leszbikus jelenet, a szexualitás ma szintén alapvető követelmény, ha üzleti szempontok alapján forgatnak filmet. A hatalmas összeg, amit erre az „alkotásra” a keresztény magyar kormány adott, elég lett volna egy valódi történelmi filmsorozat elkészítésére is, de nem ez történt. A Hunyadi-film nem a magyar néplélek, nem a magyar történelem és nem a keresztény magyar nemzet filmje, csak egy film, a kapitalizmus, az aberráltság, a jelen kor elvárásait szem előtt tartó fantáziaszülemény.

Miért van ez így? Mert sem a forgatókönyvíró(k) műveltsége („FUCK NER” – mint láttuk), sem a rendező lelkivilága nem volt elég a magyar nemzet legnagyobb történelmi alakja és az ő kora megfilmesítésére. Hiszen, alapvető követelmény, ha egy nemzet nagy alakjairól írunk, és az írásműből filmet rendezünk, úgy tőrőlmetszetten ahhoz a nemzethez kell tartoznunk, amelyről szólni akarunk. És ez, minden nemzetre igaz. Egy multikulturális városban (Temesvárott), nem keresztényként és nem magyarként felnőtt rendező, aki Bécsben lakik, az a legjobb szándékkal sem képes egy másik nemzet történelmét a sajátjaként kezelni, belülről látni. És ez nem bűn, de tény.   

Summa summarum: a film elkészült. Van, akinek tetszik, van, akinek nem, mert a tetszési index egyéni politikai, erkölcsi, vallási, nemzeti alapokon jelenik meg. Üzleti vállalkozásnak viszont elmegy, még akkor is, ha maga a mű megalázó arra a nemzetre nézve, amelynek történelméről próbál szólni. És itt nem is a Hunyadi-film milyensége a lényeg, hanem az az irányvonal, amely bizonyos alapvetéseket megkérdőjelez a szavak és a tettek tekintetében, őszinteségében, magyarságában és kereszténységében. Immár nem az első efféle alkotás finanszírozása által…

Az már senkit nem érdekel a filmet finanszírozók és a filmet készítők közül, hogy ki, miként vélekedik a filmről nézőként, filmesztétaként, történészként etc. Ők megkapták a pénzüket, a filmet el lehet adni, az elvárásokat teljesítették. A pénzt nem kéri vissza senki. Kár tehát, egymás nyakának ugrani emiatt a film miatt. Olyan, amilyen. Hunyadi és Kapisztrán azonban a miénk marad akkor is, amikor ezt a filmet már régen elfelejtette mindenki... 

Stoffán György