Szomorú történet – hatósági hullarablás

(Képünk illusztráció, Dr. Király Enikő budapesti ügyvéd oldaláról)

A halott gyermeke akkor ment apjához, amikorra megbeszélték. Minden héten ugyanakkor, végezte el a bolti bevásárlást, a patikát, és amit még aktuálisan kellett.

Az utolsó látogatás előtt a fiú felhívta édesapját, de csak a hangposta jelentkezett. Ezért, rosszat sejtve igyekezett Békásmegyerre. Apja lakótelepi lakásának ajtajában rendőr állt… s bent, a hatóság tevékenykedett. A szomszédok hívták ki őket, mert valami furcsa szag kezdett terjengeni az emeleten…

A halottat elvitték, de ilyenkor nem kezd az ember leltározni… így csak később derült ki lépésről lépésre, hogy az elhunyt kezéről eltűnt a pecsétgyűrű, nyakából lelopták az aranyláncot, s a korábban fiainak megmutatott kicsi dobozkából is eltűnt az a néhány arany ékszer, amit temetésének fedezésére tett félre. A kulcscsomó, az autó pótkulcsa, a bankkártya és a kormányzár kulcsa is köddé vált… És hová mehet ilyenkor a gyászoló, meglopott, halott apjának értékiért? Sehova, hiszen lopni lehet, de a meglopottnak bizonyítania kell, hogy ezek az eltűnt dolgok megvoltak… léteztek.

Így a két testvér nem mehetett sehová panasszal, csak nyugtázták, hogy lám az elembertelenedésnek is vannak mély és még mélyebb bugyrai.

A haláleset után két hónappal azonban érdekes fordulat következett. A fiúk felmentek a békásmegyeri lakásba. Hiába próbálgatták a kulcsot a zárban, nem fordult el. Az ajtót csak becsapta valaki kívülről… bent az asztalon pedig ott volt a kulcscsomó és az autó pótkulcsa… mást nem hozott vissza a hullarabló. Hogy ezt is minek, milyen indíttatásból, azt nem lehet tudni. Ám, legalább többé nem látogatja meg a tett helyszínét, hacsak nem készíttetett kulcsmásolatot…

A helyszínelés alatt senki más nem volt a lakásban, csak a hatóság és a hullaszállítók… utána pedig, csak a két gyermek. Ez tehát, a magyar társadalmi valóság. Ide süllyedtünk… A Kereskedelmi és Hitelbank pedig, addig nem tiltja le a Tesco-s kártyát, amíg meg nem történik a hagyatéki tárgyalás. Hiszen nekik is csak a pénz számít… az emberiesség lényegtelen a számukra, noha tulajdonos halott, a kártyát ellopták… a bank pedig tovább terheli a számlát az örökösök kontójára.

A fenti történet mindössze egy - ma már sajnos megszokott - anziksz, Magyarországról, 2022-ből. Ide jutottunk... a temetői viráglopások ehhez képest ártatlan cserkészpróbák...  

O, tempora! O, mores! – kiálthatunk fel Ciceroval… de vajon meghallja-e valaki és aki meghallja, tudja-e mit jelent?

Stoffán György

A visszafordíthatatlan pusztulás… avagy a világ legnagyobb hazugsága

Fotó: PS

Szinte hihetetlen, hogy a média milyen alacsonyszintű gondolkodásra nevelte, vetette vissza az emberi elmét. A rendszer régen működik, és a jelenlegi helyzet, – a társadalmak szellemi leépülése – ennek a régi működésnek a keserű gyümölcse. Azok a bölcsek, akik megtervezték az 1870-es években ezt a tendenciát – ismerve a keresztény világ lélektanát –, azok sikeres munkát végeztek.

A média és a politikusok összjátékának eredménye a mai, európai társadalmak teljes erkölcsi és szellemi leépülése, amely az EU tagság alapfeltétele volt. Ehhez járult hozzá a lelki, hitbéli gyengülés, amelyet szintén az e bölcsek által megvett lelkészek, papok támogattak, támogatnak 1965-től napjainkig. Sok pap otthagyja a hivatását, mert meghasonlottá válik, a Krisztust épp, hogy csak nem tagadó modernizáció és a krisztusi tanítás között vergődve. Persze, ezt érzi a keresztény ember is, ezért kapkodva, olykor tévutakon, tévtanok alapján keresi az igazságot, noha Jézus tanítása egyértelmű és érthető.

A nagy háborúk óta a világ a hazugság mételyének az áldozata. Az élet minden szegmensében ott vannak a hazugságok, legyen szó a politikáról, nemzetről, gazdaságról, egyházakról. Egy kottából zenél minden politikai vezető, és csupán a kotta borítója különbözik… és a kötelezően játszandó szólam.

Háború van, Európa vezetői az európai polgárokkal állnak háborúban, valamint Oroszországgal, de leginkább önmagukkal, hiszen sem az ő sorsuk, sem az európai emberek, sőt a világ lakossága nincs biztonságban, ama szellemiség miatt, amelyet az 1870-es évek terveinek erőszakos megvalósítása okoz. A háborúban az embertelenség, a gyűlölet, az ölni akarás erősödik, és a hazugság világában ez a folyamat visszafordíthatatlan. Hiszen sem a jog, sem az emberiesség, sem a hit nem érvényesül manapság, mindössze a gazdaság, a társadalmi bajok és az ostoba szankciók kerülnek szóba. Bel-, és külpolitikai viták foglalják le az embereket, és a társadalom is belekerül egy olyan hazugságspirálba, amelyben mindenki azt hiszi, hogy ő a legokosabb és csak ő látja jól a történéseket. Mindenki ragaszkodik saját addigi világához, miközben az a világ, amelyben él, oly mértékben változott meg, hogy azt felfogni sem lehet. A keresztényi szeretet tanítását felváltotta egy sátáni, gyűlölettől lihegő szellemiség, amely egyenesen Isten ellen fordul, nem véve tudomásul azt az örök igazságot, hogy aki Isten ellen kezd háborút, az ab ovo vesztes. És ebben a háborúban a társadalmak közkatonák, ágyútöltelékek, kiszolgáltatott áldozatok. A társadalmak ezt remélik, hogy minden visszafordul a „rendes” megszokott kerékvágásba, hogy elkerülheti a háborút, amellyel a közösségi oldalakon viccel, gúnyolódik… és nem érti, hogy egy szempillantás alatt ez az 1870-es években kidolgozott terv mindent elpusztíthat a Földön. Gáz, kőolaj, fűtés, mosakodás, meleg vagy hideg… és ezek ára a legfőbb probléma, erről szól minden, miközben a világ népei az utolsó óráikat élik, mert embernek aligha nevezhető vezetőik is hazudoznak egy minden politikai erőt kötelező akarat szerint, pénzért, remélt túlélésért. Aljas és hazug világ ez, amely egy terv szerint működik, és a szellemileg lealacsonyított társadalmak nem képesek megvédeni magukat a végső pusztulástól, a rabszolgasorstól, a kapitalizmus mindenkit kirabló és istenellenes valóságától. Pedig, van védelem, van remény és van túlélés. Ez pedig nem más, mint a hit. Az a pajzs, amely megvéd, hiszen megteremtett. Ha kéred, a segítségedre lesz, ha elfordulsz Tőle, hagyja, hogy a szabad akaratod érvényesüljön. Az ima, a fohász, az Isten felé fordulás ma mindennél fontosabb és mindennél előbbre való. Nem jámbor beszédeket kell hallgatni, hanem meg kell keresned magadban az ott rejtőző hitet, a benned élő Istent, meg kell hallanod a Teremtő szavát, a hívást, amely a megmentésedért könyörög. Nem vagyunk egyedül mi, átvert és félrevezetett emberek, hiszen az igazság kulcsa ott van a markunkban, a szívünkben, az imádságunkban, a hitünkben. Csak meg kellene érteni, Fel kellene csapni olykor a Bibliát, hogy kéretlenül is választ kapj a kérdéseidre, de ha nincsenek kérdéseid, akkor is találsz válaszokat…  

Egyszerű volna ebből a hazugságvilágból kilépni, csak még mindig nem látjuk, és nem érezzük át a veszélyt, amely bármelyik pillanatban megsemmisíthet… Nem szenvedett még eleget a nép, a társadalom ahhoz, hogy a beletáplált, beleégetett, tudatlan hit feltörjön belőle és Istenhez rohanjon szenvedésében segítségért. Miért nem látja az emberiség, miért nem látja az európai ember, miért nem látja a magyar, hogy egyetlen védelme, egyetlen lehetősége van: Isten? Ő, Aki teremtette, aki mellette áll. Ehelyett, még mindig a zsebre vágható javakért harcolunk, elégedetlenkedünk, noha tető van a fejünk felett, nem fázunk és van mit ennünk is… de több kell, mert mi magunk vagyunk a legfontosabbak önmagunk számára… és senkinek nem tűnt még fel, hogy az összeharácsolt vagyon, a kikönyökölt előmenetel, a más kárán való feljebbjutás nem kerül senki mellé a koporsóba. Mert a test megszűnik létezni, de a lélek… Nos, a lélek az, amelyért ma harcol a Sátán. Az általa elrabolt lélek teszi mindazt az emberiséggel, amiben élünk. Ha pedig, majd feleszmélünk ebből a létminimumból, amely maga a nihil, és meglátjuk a kivezető utat, Istent, akkor megszűnik a szenvedés, az örökös idegesség a holnap miatt, és eltelünk a szeretettel, amelyből a Teremtés fakad!

Mert Ő itt van közöttünk. Csak meg kell látnunk… és az sem nehéz, ám, a túléléshez – az örök túléléshez –, nélkülözhetetlen.

Stoffán György              

75 év után… egy megemlékezés margójára - Máriaremete, 2022.

 

1947-ben, az esztergomi érsek, a nemzetért és a hazáért engesztelő zarándoklatot hirdetett, amelyen százezer férfi vett részt. A Városmajorból, Máriaremetére gyalog indultak a férfiak, akiket követve, egy héttel később a női zarándokok is együtt imádkoztak – ugyanazt az utat végigjárva –, a hazáért és a nemzetért.

Ez mind történelmileg, mind a magyar egyháztörténetben kiemelkedő jelentőségű megmozdulás volt, amelyről, mint a mai, 75. évfordulós zarándoklaton az állami szervek elfelejtkeztek, elsiklottak fölötte. 1947-ben szerencsére, ma sajnos…

Igaz, akik a keresztény magyar nemzetért, a hazáért igazán felelősek, azok ma is ott voltak. Erdő Péter bíboros, prímás, Bábel Balázs kalocsai érsek, és Kocsis Fülöp nyíregyházi érsek-metropolita mutatta be a szentmisét, amelyen az Esztergom-Budapesti érsek mondta a homíliát. Csalódottan láttuk, hogy a kormány tagjai közül senki nem vett részt ezen a megemlékező, jubileumi zarándoklaton. A keresztény értékek védelmének hangoztatása úgy tűnik, csak az épített emlékekre vonatkozik, a lelkiekre nem, noha példával elől járni, a legnemesebb dolog lett volna. 

Soltész Miklós ugyan ott volt, de ő akkor is ott lett volna, ha nem lenne államtitkár… csak egy egyszerű keresztény magyar polgár.

Háború van, gazdasági nehézségek és fájdalmas jövő áll előttünk, ugyanaz, ami után Mindszenty bíboros hívó szavára százezrek élték meg az 1947. augusztus 15-én meghirdetett és 1948. december 31-éig tartó Mária-évet. Ma, a háború kiterjedése minden pillanatban megtörténhet, az erkölcstelenség és a migráció végzetes veszélye ott toporog határainknál, fegyverekkel ellátva, a keresztényüldözés napi valósággá vált, de ez a politikai vezetés számára nem jelenti azt, hogy Mária országában részt vállaljon és részt vegyen egy végzetes kor ellen tartott lelki, Máriához, a Magyarok Nagyasszonyához fohászkodó nemzeti összejövetelen. És ez minden, nemzetben gondolkodó magyarnak fáj!

Mindszenty példája ma is élő példa, ma is ugyanabban a helyzetben – vagy egy még rosszabban – kellene közösen, a kormány tagjaival imádkoznunk, zarándokolnunk. A nép, a választópolgár, aki aggódva figyeli a drámai helyzetet, elvárja, elvárta volna, hogy az állami vezetők ezen a kiemelkedő történelmi eseményre emlékező közös imádságban részt vegyenek. Mert az a kommunizmus, amely 1947-ben Magyarországot fenyegette, ma, Magyarországgal együtt, az egész keresztény világot akarja megsemmisíteni!

Igaz, e napnak megvolt a reménysége is: apukák, gyermekekkel a nyakukban, gimnazisták sokasága, babakocsival zarándokló fiatal párok vállalták az időjárás szerint is „rossz időben”, hogy Máriához menjenek, hogy gyermekeikért, családjukért, a magyar jövőért fohászkodjanak.

Azt, hogy mi következik, ki és hogyan éli majd meg azt az időszakot, amelyről egyre több, sötét, politikai jóslatot hallunk – senki nem tudja. Azonban van egy társadalmi réteg, amelynek nem szégyen az emlékezés, az ima, a Máriához mondott fohász, a gyalogos zarándoklat és a remény. Van egy társadalmi réteg, amely nem tud gyűlölködni, amely ellenségeiért is imádkozik, és amely tudja: – Ha van egymillió imádkozó magyar, akkor nem kell félteni a nemzetet… – mint ahogy ezt, az 1948 decemberében, a vérszomjas, keresztény-, és magyarellenes kommunista pribékek által letartóztatott és megkínzott esztergomi érsek, Mindszenty József mondta.

A jubileumi máriaremetei zarándoklat, számos kérdésre adott választ. Egyben viszont megerősítette a jelenlévőket: Nem hiábavaló a hit, a remény, a Máriához mondott fohász. Hiszen, 75. évvel az első zarándoklat után, a negyvenéves kommunizmus, a kommunista keresztényüldözés, valamint a harminc éve tartó szocialista-liberális magyar-, és keresztényellenességgel szemben él a hit, a Magyarok Nagyasszonyába, a Magyarok Királynőjébe vetett bizalom. Hiszen, a máriaremetei templomkert és a templom megtelt imádkozó magyarokkal, emlékezőkkel, bizakodókkal – keresztény magyar hívőkkel, akik a felújított kegykép megszentelésével e kegyhely alapítóira, a „Kaltenbrunn”-i svábokra is emlékeztek. Azoknak az őseire, akik ma már magyarként fohászkodnak a kegykép előtt, a magyar hazáért, a nemzetért és a túlélésért… a magyar kereszténységért felelősséget érző magyar katolikus főpapsággal.

Stoffán György             

A népszámlálás és a mániákus Orbán-kormányellenesség

 

Elkezdődött a népszámlálással kapcsolatos elmebetegség is. A közösségi oldalon megjelent a „Bojkottáld a népszámlálást” című felszólítás, amely az eddigi összes elmebetegséget magában hordozza. A kitett irományból ugyanis megtudjuk, hogy az elnyomó orbáni hatalom adatokat gyűjt és ezt meg kell akadályozni, hamis adatokat kell beírni, vagy ki sem kell tölteni a kérdőívet. Íme, egy kis részlet a facebookos agymenésből: „Nemes egyszerűséggel magasról tehetsz a rendszer népszámlálásnak álcázott adatgyűjtésére. Máris nem a rendszer szabályai szerint fogsz játszani. Ha nagyon sokan nem a rendszer szabályai szerint fognak játszani, akkor a rendszer előbb-utóbb megbénul és működésképtelenné válik. Ugyanis a rendszert maguk a polgárok működtetik. Te működteted. Rajtad is múlik, hogy mikor esik szét. Kezdheted a falbontást a népszámlálással.”

A csonka-országban tehát éppen annyi beteg elme van lakosságarányosan, mint Erdélyben, ahol – persze, szélsőséges és meglehetősen ostoba – magyarországi inspiráció alapján szintén különböző elméletekkel bolondították a magyarságot a népszámláláskor. Ott a „nemzetiségi” megoszlást igyekezett néhány ottani és sok magyarországi fél (vagy egészen) bolond sulykolni a romániai kérdőívek kitöltőinek. Nem értették meg, vagy szándékosan félremagyarázták a lényeget…

Most ugyanazok a magyarországi elmeháborodottak, a magyarországi népszámlálás ellen acsarkodnak, ugyanazzal a szándékkal, és gondolom, ugyanazon megbízók kérését/parancsát teljesítve, mint Erdélyben tették. A lényeg, hogy káosz legyen, hogy az egyetértésnek nyomát is eltöröljék, és ha lehetséges megint minden magyar ugorjon a másik torkának. Míg Erdélyben azt erőltette néhány eszement, hogy vallja magát az alig néhányszázezer fős székelység székelynek, elkülönülve az összemagyarságtól, megbontva ezzel a romániai magyarság létszámának arányait, ezzel pedig halálra ítélve a Partiumban, Bánságban és a szórványban élő magyarjainkat és persze önmagukat is. Igaz, ez Bukarest célja, amit magyarországi "fedett munkatársaik" a pártok és a civilszervezetek élén igen jól szolgálnak évtizedek óta! Itt, a csonkaországban, ugyanezek a népszámlálás bojkottjára hívják fel az embereket.

Nehéz elhinnem, hogy ezek normális, hazaszerető és a magyarságot szolgáló egyedek lennének. Mert eleve, aki ma azt gondolja, hogy az állam akar titkos adatbázist felállítani a szokásos népszámlálással, az röviden jellemezve: vagy idióta, vagy rémhírterjesztő, vagy egyszerűen csak nemzetellenes és gondolkodásra képtelen, vagy felforgató! Hiszen, az online világban mindenki, mindent, önként elárul magáról az összes közösségi oldalon. Étkezési, alvási, emésztési, vásárlási és egyéb szokásait, de azt is, hogy melyik rokonát szereti és melyiket nem… Ha otthon beszélget bárki egy hamarosan megvásárlandó árucikkről, még aznap megtalálja annak az árunak a hirdetését a neten, saját oldalán… ha akarta, ha nem. A "Nagytestvér" mindenkiről mindent tud, aki a közösségi oldalon „lakik”. A népszámlálási íven található kérdésre már régen válaszoltak. Amint regisztráltak egy közösségi oldalra. A többi, amit tudnak a népekről a közöségi oldalak hírszerzői, az, az idők folyamán került a birtokukba, mert önként megmondta nekik a közösségioldallakó. 

Beteges balgaság tehát azt gondolni, hogy a népszámlálásra körmönfont jobboldali, diktatórikus, náci, orbánista etc... célokkal kerül sor. És a rendszert sem lehet a népszámlálás bojkottjával lebontani, ahogyan ezt a képen látható szöveg próbálja elhitetni, persze megint a taknyos, tudatlan, de pénzért bulizni szerető liberális  fiatalokkal, akiket a lélektelen és magyar gyűlölő hazai belső ellenség, immár fegyverként használ aljas céljainak megvalósításához, akár nemzeti színekbe burkolózva, akár vörösbe csomagolva.  

***

Magyarországon valóban jobb kérdéseket és másképpen kellene feltüntetni a népszámlálási íven, de attól tartok, hogy akik e kérdéseket szerkesztették, szintén nem értik a világot, a nemzet jövőjét, történelmét és a nép lelkivilágát. Ugyanis, ma arról van szó, hogy megtudják a Statisztikai Hivatalban: hányan élünk még mi, magyarok a saját hazánkban, milyen az anyagi helyzetünk, milyen vallásúak vagyunk…  

És itt is meg kell állni egy pillanatra! Míg Erdélyben a magyarság megosztása folyt a népszámlálással összefüggésben, itthon vallási alapon osztják meg a népet. Igaz, át nem gondolt jó szándékkal, mégis, a nemzetre nézve, mai helyzetünkben ártón. Az egyik egyházi portál arra bíztat, hogy vallja meg mindenki a felekezetét… Ez nem baj a hétköznapi életben, de nem célravezető a népszámláláskor. Ma, az volna a cél, hogy statisztikailag is bizonyítsuk: – ez egy keresztény ország, keresztény népességgel. Ehhez három rubrikát kellene felrajzolni a kérdőívre a „vallása” kérdés mellé: keresztény; – nem keresztény; – ateista. Mivel a keresztény a Krisztus-követést jeleni, nem kellene külön, egyházak és felekezetek szerint jelölni a keresztény magyar embereket, mert ez ebben a tekintetben megosztó és nem is ad világos képet a keresztények létszámáról.  

A Krisztus-követők számára Krisztus a lényeg, az Ő parancsainak és tanításainak betartása. A népszámlálásnak pedig az, hogy mi, magyarok, kereszténynek valljuk-e magunkat. Sajnos, a rossz felfogás, a téves hozzáállás miatt másutt van a hangsúly, így, a vallási megosztás marad. Legfeljebb, aki érti is miről van szó, azt írja be a „vallása” kérdés mellé, hogy „keresztény”. Minthogy, a józan székely is magyarnak vallotta magát Erdélyben…  

A bojkottálókat tehát, nem tartja majd számon senki. Nem kerülnek bele a hazai statisztikákba, de a feltehetően idegen pénzzel megfizetett, alantas céljukat sem érik el a távolmaradással. Csak szánni lehet őket… de azt is minek. Megszoktuk tőlük már a covid idején, amikor ugyanezek lázítottak itthon és a Kárpát-haza más területein minden, de főleg a kormány és Orbán Viktor ellen. Épp, mint most. Mert ez a társaság vak, süket, de sajnos nem néma, viszont, mérhetetlenül ostoba, békétlen és maga sem tudja mit, és miért csinál. Csak csinálja. Pénzért vagy passzióból, mindegy. Egy biztos: abnormálisan és a nemzet ellen. Amolyan gyurcsányos tempóban.

Stoffán György 

Trombitás Kristóf véleménye Horthy Miklósról - a PS-ben - részben nyílt levél....

 

Igen erős és jó anyag kell ahhoz, hogy valaki nemzeti létére, kormánypártiként úgy nyilatkozzék a 20. század egyik legnagyobb magyar politikusáról, mint Trombitás Kristóf, Horthy Miklósról. Ha röviden akarnék fogalmazni, azt mondanám a PS újságírójának, hogy „Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”.  Azonban Trombitás ebbéli hallgatása sem jelzett volna ab ovo bölcsességet. Két mondata erre bizonyíték: „Nem, Horthy Miklós, létező, el nem tagadható és dicséretes pozitívumai mellett sem érdemel szobrot Magyarországon.”

Majd bölcselkedve "nagy ívű és mély gondolatot" fűz történelmi ismereteit megkérdőjelező cikke végén: „Szobrokat békeidőkben nem illik lerombolni, inkább vigyük el őket egy parkba, hogy a leszármazottak rémüldözhessenek. Úgyszintén szobrokat sem illik állítani, ha arra méltatlan az, akiről megemlékezne.”

https://pestisracok.hu/nem-tenyleg-nincs-horthy-szobornak-helye-az-orszagban/?fbclid=IwAR24ItE9Ak1H2ZOp5FC3NWYHyHnRt5R2CLQnfzgL6ozFYJxLJ6Tp5oP2SQE

Nos, Kisfiam!

1./ Ha valamiről keveset tudsz, akkor arról ne írj. Ha más a megítélésed Horthyról, mint neves történészeknek, akkor pedig ne járasd le magad hülyeségekkel. A Mi Hazánk akciója nem Horthy tiszteletből szerveződött, hanem némi feltűnési viszketegség, az MVSZ jótanácsai és szerintem, az ebből fakadó szándékos provokáció generálta. Hiszen meghívták e vicces vagy szánalmas kategóriájába tartozó – úgynevezett szoboravatásra – a jelentéktelen civilszervezet román állampolgárságú vezetőjét is. Ergo, nem kellene ezt a szédületes alkalmat a Kormányzóval összekapcsolnod.

2./ Horthy kormányzó megítélése sem a Te dolgod. Te újságíró vagy és maximum tudósítanod kellett volna a történtekről. A cikked lejáratja a PS-t is, mert nem történelmi tényekről beszélsz, és olyan lekicsinylően nyilatkozol a Kormányzóról, mint a kommunista-liberális csürhe. Tehát, Te is rúgsz egyet a budapesti zsidókat megmentő, a zsidók elhurcolását leállító, majd ezért 1944 októberében német segítséggel a nyilasok által megpuccsolt Horthy Miklósba. Persze ez nem Őt, hanem Téged minősít. Azt pedig nem Neked kellene megállapítanod, hogy kinek járna szobor és kinek nem. Ugyanis, nem hallottam a hangodat más szobrok, utca elnevezések és egyéb kérdéses, a mai politikai kuszaságokat jellemző ügyekben.

Szóval, jó lenne, ha maradnál azoknál a témáknál, amelyekben nem feltűnő, ha nem értesz hozzájuk. A többi ügyet titkold el, fizesd le, fenyegesd meg… Az önlejáratás csak ideig-óráig kifizetődő… és egyszer úgyis kiderül minden titok.

Stoffán György

Horthy-szobor a Parlamentben

Fotó: Németh Dániel 444

Szomszédságunkban háború van, Európa megsemmisítésének forgatókönyvét hajtja végre a világkormány az Unió vezetésének tejes egyetértésével, recesszió van, hovatovább semmit sem ér a pénzünk, az emberi aljasság soha nem látott méreteket ölt, a keresztényüldözés és az aberráció rátelepedett a normális gondolkodásra, és mint Damoklész kardja, ott lebeg a fejünk felett az atomháború. Igazán kellemes világot élünk. Magyarországon az ellenzéki politikai pártok azonban, mit sem törődve ezekkel a lényegtelen apróságokkal, azt lesik, hogy milyen százalékban nőtt vagy csökkent a támogatottságuk. Persze mindent meg is tesznek azért, hogy megkérdőjelezhető szellemi lehetőségeik szerint növeljék a szavazói bázisukat. A DK tömegbe lövető elnöke és a mellette asszisztáló bolgár politikusnő beteges mániája, hogy Orbán Viktorra öntik a hazugságaikat, minden bizonyíték nélkül rágalmazva és ócsárolva Magyarország miniszterelnökét, de a bolgár nő az Unióban is a magyar nemzet ellen hőbörög, ott is hazudozva a magyarországi elviselhetetlen diktatúráról és lopásokról. Épp így, a liberálisok is megtesznek mindent, hogy szellemi fogyatékos, és a magyar érdekeket át nem látó szavazóik előtt tetszelegjenek. Persze ezt megszoktuk ettől az ellenzéki bagázstól, amely egyszerre siralmas és nevetséges is.  

A „jobbikos mitanyánk” azonban nemzeti elkötelezettségéről tett tanúságot, amikor az asztali Lenin-szobor nagyságú Horthy-szobrot hurcolták egyik szobából a másikba, és sebtében beadtak egy új ünnepnapra vonatkozó törvényjavaslatot, miszerint a II. Bécsi Döntés aláírásának napja, legyen ünnepnap.

Én nem tettem volna efféle apolitikus ostobaságot azzal együtt, hogy Horthyt az eddig utolsó legitim, elkötelezett és megkérdőjelezhetetlen magyar államfőként tisztelem. Horthy Miklósnak nem egy íróasztalra való szobrocska járna, ha már szoborról beszélünk, hanem egy egészalakos, életnagyságú szobor, mondjuk Marosvásárhely főterén – ha már a visszatérés napjáról beszélünk. Vagy, néhány nagyszerű magyar szoborparkjában, az újjáépített Regnum Marianum templom kertjében, Zadravecz István, Gróf Teleki Pál és Hóman Bálint társaságában. A „jobbikos mitanyánk” parlamenti bohóckodása inkább megalázó és bosszantó volt, semmint méltó megemlékezés. És nem az állandóan hőbörgő kommunista és liberális hazudozás miatt, amely Horthyt fasiszta ilyen-olyan államfőnek hazudja, mert azt is megszoktuk, hanem a nemzeti oldal megtévesztése és a Kormányzó ilyetén való porig alázása miatt. Épp olyan ez a szoboravatási cirkusz, mint aláírást gyűjteni Trianon felülvizsgálata érdekében a liberális, keresztény-és magyarellenes európai vezetés regnálása idején… Ám, e két akció persze egy tőről fakadhat, hiszen ott volt a Parlamenti cirkuszon az aláírásgyűjtés román állampolgárságú kezdeményezője is...    

A II. Bécsi Döntés után, a Keleti Pályaudvarra beérkező vonatról leszállva, az ünneplő tömeget látva Teleki Pál csak ennyit mondott: „Nem tudom, minek örülnek….” –, tehát már akkor is világos volt, hogy ez egy ideiglenes, egy vesztes háború befejezéséig tartó állapot, amelyet a Nyugat nem tűr el, mert a Nyugat pont azt a keresztény magyar birodalmat akarta megszüntetni 1920-ban, amelynek romjain ma Orbán Viktor próbálja megmenteni a még menthetőt. Ám, ilyen ellenzékkel borzasztó nehéz lesz.

A „jobbikos mitanyánk” ismét bizonyította apolitikus, és önfényező, a magyar ügyekben dilettáns és az európai politikai viszonyokat látva, magyarellenes magatartását, amolyan „jakabi iskola” szinten. „Háromféle politikus van ma Magyarországon – mondta vitéz nagybányai Horthy Miklós. Az egyik a szívén viseli a nemzet sorsát, a másik úgy tesz, mintha a szívén viselné a nemzet sorsát, de nem ért a politikához és így csak árt a nemzetnek, a harmadik pedig csak a saját anyagi gyarapodását viseli a szívén. És ebből van ma a legtöbb.” A „jobbikos mitanyánk” a legjobb esetben is csak a második meghatározás hatálya alá esik…

Egy percre sem szűnök meg abban reménykedni, hogy egyszer lesz egészalakos, életnagyságú szobra egykori kormányzónknak, Telekinek, Hómannak és Zadravecznek, amit nem egy sokszor köpönyeget cserélt politikai niemand társulat és nem idegen állampolgárok állítanak, hanem a nemzet egy akarattal állít valahol Pozsonyban, Kassán, Újvidéken, Marosvásárhelyen, Huszton vagy Sepsiszentgyörgyön… és abban is remélek, hogy azt már nem bontják le, négy esztendő elteltével. Addig viszont, a nemzet túléléséért, megmaradásáért kellene, a mai világpolitikai viszonyokat szem előtt tartva, közösen szolgálni a hazát kormánynak és ellenzéknek, három nagy példaképünk, Zadravecz István, Márton Áron és Mindszenty József püspöki jelmondatát élve mindennapjaikban: Mária országáért, szent Pannoniáért - nem futamodom meg a munkától… (Pro regno mariano, Pannonia sacra, Non recuso laborem)   

Végül egy megjegyzendő figyelmeztetés: Horthy Miklós személye és emléke nem lehet a mai politikai játszmák, amatőr politikusok és magyarellenességet generáló cirkuszok eszköze!

Stoffán György

Idióták és/vagy nácik… – avagy az orosz tornászok sem versenyezhetnek Budapesten

 

Bizonyos politikai helyzetekben az emberek kivetkőznek józanságukból, ha ugyan volt nekik ilyenjük. Korábban Bán Teodóra tagadta meg a művészetet, most a tornászok szakavatott testülete hozott hasonló döntést. Igaz, a Szigeten, a színpadon koncert közben lehetett nyilvánosan Orbán-képet tépni, a Nemzeti Színházban a magyarokat gyalázni, sporteseményen ukrán zászlót lengetni… azonban nem lehet Lisztet játszani, ha már másutt is eljátszotta az orosz művésznő, s a belorusz tornászok sem vehetnek részt a játékokon, mert hát azok akik. Mintha csak Hitler idejében élnénk, ahol kirakatokat törtek be, festhettek gyalázkodó feliratokat, embereket verhettek az utcán, csak mert zsidó volt az illető. Ma is ez történik, csak mert orosz vagy fehérorosz valaki.

https://www.atv.hu/belfold/20220824/nem-indulhatnak-budapesten-az-orosz-tornaszok

Döbbenetes, hogy a magyar politika is hangsúlyt fektet az unióhoz tartozás fontosságára, s a Sándor-palota mai lakója nem győzi hangoztatni, hogy mi kiállunk Ukrajna mellett, amely ország egyik nagykövete azt fejtegette, hogy ma azért kell sok oroszt megölni, hogy a gyermekeiknek ne kelljen… Elfelejtettük a nyolc éves tömeggyilkosságot, amelyet az ukránok cselekedtek oroszok ellen, és amely kirobbantotta a háborút. E súlyos és embertelen demencia következtében agresszornak kiáltjuk ki Oroszországot, s azzal büntetjük, hogy Európát megsemmisítjük.

És itt van elegem az egészből! Miért köteles a magyar politika ebben részt venni? Miért alázzuk porig magunkat egy olyan „új világ” megteremtésének folyamatában való részvétellel, amely a magyar nemzetet is elsodorja, megsemmisíti éveken belül? Miért nevezzük magunkat keresztény államnak, a keresztény értékek védelmezőjének, amikor egy sátáni konglomerátum részese vagyunk?

Tudom, hogy a politika egy méregkeverő boszorkánykonyha, de van más út is a magyarság számára. Nem lehet egy fenékkel két lovat megülni! Jó volna végre emlékezni Teleki Pálra is, aki azt mondta: A „kompromisszum a legrosszabb megoldás!” A magyarság minden történelmi időben a kompromisszumok miatt lett vesztes, de ez egy olyan világ, amelyben a kompromisszum végzetes lesz, végzetes lehet! Nekünk járó pénzekért kuncsorgunk az Unió sátánista vezetőinél, miközben itthon nem tudunk, vagy nem merünk rendet teremteni, és az igazsággal szembeni információk is mételyezik a társadalmat. Belső árulások sokaságát látjuk, és a nemzeti elkötelezettség is egyre ellaposodik mert a zsebekben turkáló Uniós parancsok az egyéni érdekek védelmére kényszerítik a kényelemhez és bőséghez szokott társadalmat. Nemzeti nevelésünk is csak vánszorog, mert nincs pénzt a határon túli iskolai kirándulásokra és olyan iskolák működését is engedi a magyar hatóság, amely iskolák tananyaga beszélő viszonyban sincs a nemzeti elkötelezettséggel, a magyarságtudattal.

Rossz irányba indultunk a háború megítélését illetően, és rossz irányban haladunk, miközben azt hisszük, hogy minden remekül megy, mindenben mi, magyarok lehetünk, vagyunk elsők. Pedig, csak a pénzünk után futva, lassan feladunk mindent, amit elértünk tizenkét év küzdelmes munkájával, erőbefektetésével, kitartásával. És nem is tehetünk mást, hiszen nyakunkon a „szabadon választott” NATO hadsereg… Magyarország ma ott tart, mint 1938-ban. Egyetlen különbséggel: akkor még volt nemzettudat, hazafias nevelés, cserkészet, XII. Piusz pápa, Zadravecz István… és sorolhatnám. Ma minden efféle nemzeti kötelezettségnek, adottságnak szűkében vagyunk, mert csak szóban létezik minden, ami nemzeti....

Bár vigasztaló, hogy a magyar emberben, a társadalomban, a gyermekekben kialakulóban van egyfajta jóra való hajlam. Nemrégiben egy első osztályos kisgyermek azzal ment haza az iskolából, hogy meg akar keresztelkedni. A szülők, mivel nem hívő emberek döbbenten álltak a kérés előtt, s igyekeztek kideríteni, mi vezethette a gyermeket erre a döntésre. Kiderült, hogy senki és semmi… magától jutott erre az elhatározásra. Azóta a szülőkkel jár templomba az apróság. A másik eset: Egy barátom költözködött, s mivel baráti segítségként egy hasonló idős ember költöztette, nem tudtak megbirkózni egy hatalmas szekrénnyel, amit a harmadik emeletre kellett volna felvinni. A közeli kocsma teraszán ült két markos fiatalember, akiket megkért a barátom, hogy segítsenek. A két srác felvitte a szekrényt, s beállította a helyére. A fiúkat, a munka végeztével megkérdezte a barátom, mivel tartozik a segítségért, mire a fiatalok válasza az volt, hogy semmivel. Ha lesz rá módjuk, ugyanígy segítsenek másoknak…

A társadalomban nem csak a sátáni erők működnek, hanem az isteni szeretet és az emberiesség is. Minden jó éledezik, ami a politikából hiányzik.

A magyar nemzet nem jobb-, és baloldalból áll, hanem népből, társadalomból, hitből, igazságérzetből, békeszeretetből és magyarságtudatból. Aki ezek ellen érvel, tesz vagy harcol, az elárulja a nemzetet. Legyen akár művészeti-, vagy sportvezető. Mert sem a tornász, sem a zenész nem tehet arról, hogy – mint parancsra lett szövetségeseink –, sátánisták és idióták vezetik ma a világot!

Stoffán György

Carlo atya (is) lapáton, avagy Veszprém urai nem változnak

Nagy Károly, kanonok, címzetes apát, kerületi esperes, plébános atya is fölöslegessé vált Veszprémben. Úgy tűnik, hogy az érsek, hasonlóan a korábbi politikai vezetéshez, minden tekintetben követi a kommunista egyeduralom veszprémi megtestesítőjét, Pap János elvtársat. Igaz, Veszprém mindig az „állam az államban” szerepet játszott, és az uram-bátyám virtus a megye mindennapjaiban, a politikában, a jogszolgáltatásban és immár egyházi vonalon is elhatalmasodott.

Nagy Károly, Carlo, vagy Karcsi atya a város kulturális életében, hitéletében a papnevelésben és a közszereplésben is elnyerte a Veszprém megyeiek bizalmát, odaadó szeretetét. A művészeti, színházi életben is kedvelt lelkipásztor, barát és hozzáértő kultúrember most, elérve hetvenötödik születésnapját, kötelezően beadta nyugdíjazási kérelmét, arra számítva, hogy – Istennek hála –, ereje teljében folytathatja papi szolgálatát, valóban áldásos egyházi és társadalmi tevékenységét. Ám, Veszprém teljhatalmú érseke másképpen döntött. Karcsi atyának mennie kell… méghogy mennie! Az érsek első utasítása a város elhagyására kötelezte volna. A papi öregotthonba kellett volna mennie, amit Karcsi atya természetesen visszautasított, hiszen szülői háza Veszprémhez köti, s nem egy elaggot vénember, aki magatehetetlenségében ápolásra szorulna. Van, ahol eltöltse nyugdíjas, de remélhetőleg igen aktív éveit. Így tehát, október elsejéig a Vár lakója és plébánosa marad, utána pedig saját, családi örökségében él majd a veszprémiek, hívei és barátai örömére.

 

Talán megbocsájthatatlan bűne az érsek szemben, hogy gardírozta az öreg, már korábban kiseprűzött papokat, s Márfi emeritus érsek urat is az utolsó Veszprémben töltött percéig? Nem lehet tudni… Ki tud egy „mindenható, liberális érsek” fejével gondolkodni?

 

A lényeg az, hogy Carlo atya marad Veszprémben, szabadon, a köz, a lovagrend és a hívek lelki, szellemi javát továbbra is szolgálva. Udvardy érsek pedig marad azon kevesekkel, akik érdekből vagy ki tudhatja mi okból, de követik a Veszprém és az egyház krónikájában már idáig is feketével bejegyzett, a hívek többsége által ártónak tartott munkásságát.

Ám, mindnyájan bízhatunk abban, hogy a Szent Mihály imádság előbb vagy utóbb hatással lesz erre, az egyházban is igen ritka körülményre, amelyet maga az érsek teremtett – az állami támogatás 39 milliárdjából, és saját, keresztényinek aligha nevezhető magatartásával… Imádkozni kell érte, mert lehetséges, hogy nem tudja, mit cselekszik…

…és imádkozni kell Carlo atyáért is, hogy még sokáig örvendeztesse jelenlétével, életével és munkájával Veszprém híveit és a megye egész társadalmát.  

 

Stoffán György

Elfelejtett magyar ünnep… gondolatok Nagyboldogasszony napján…

Kép: Esztelneki Madonna - Futásfalván

Mi magyarok, valahogy mindent másképpen ünneplünk. Az egyházi ünnepeket is másképpen, a magunk módján, magyar módra üljük meg, mert a magyar kereszténység nem ugyanaz, mint az európai, és ezt, Szent László óta, a pápák egész sora is kénytelen volt belátni és engedélyezni magyar ünnepekként az egyházi ünnepeket is. Így válhatott magyar ünneppé az októberi Magyarok Nagyasszonya napja, s ilyen gyönyörű magyar ünnep Mária, Krisztus anyja mennybevételének magyarított ünnepnapja is; augusztus 15-e. Igaz, az egyetemes egyházban Szent Istvánról augusztus16-án emlékeznek meg, hogy ne ütközzék a Mariahimmelfahrt-tal, de ez, minket, magyarokat a legkevésbé sem zavar. Az ünnep lényegét nem érinti.

Mert az ünnep, István király felajánlása számunkra olyan biztosíték, amelyet nem lehet a naptárban ide-oda tologatni. A magyar király, haláloságyán e napon, augusztus 15-én ajánlotta fel országát, népeit, az ország nemességét az istenszülőnek, Máriának. És a mi augusztusi Szent István ünnepünk voltaképpen nem az 1083-as szentté avatás napja, augusztus 20-a, hisz az csupán egy egyházi szertartás emlékezete, hanem annak a ténye, hogy Magyarország koronáját István király Máriának ajánlotta, a mindig, és ma is aktuális kéréssel, miszerint mentse meg népét a pusztulástól, s járjon közbe Fiánál országáért.

Azt, hogy e felajánlást Mária elfogadta, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még vagyunk… még itt vagyunk, hogy a száz esztendeje megszállt országrészekben is élünk és fejlődünk, bár ezer veszély leselkedik népünkre, s ezer gyűlölet fenekedik ránk itt, e felajánlott, részben megszállt, s a világ keserves hazudozásaiba keveredett országban, a Kárpát-medencében…. Mária országában, a Regnum Marianumban.

Minden Nagyboldogasszony napján várom, hogy a miséző pap megemlítse a szentistváni felajánlást, megemlítse augusztus 15-ét, mint a legnagyobb magyar ünnepet, de egyetlen szó sem hangzik el évtizedek óta e nap keresztény magyar történéséről. Pedig, nem csak Zadravecz István ferences püspök vagy P. Faddy Ottmár tudott e nap mindennél fontosabb történéséről… és mégsem erről beszél a magyar katolikus pap, akinek azt is tudnia kell, hogy a magyar kereszténység nem mindenben egyezik a nemzetközi kereszténységgel, mert a nemzetközi kereszténységet a magyar lélek nem tartja magáénak. A magyar kereszténységben ott rejtezik sokezer év istenhite, sokezer év magyar ünnepeinek emléke, a Mária-ünnepek eredete, és a színtiszta ragaszkodás a természet Isten alkotta csodájához, az ősi tudáshoz, amelyet Isten adott a csodálatos kelet népeinek, így nekünk, magyaroknak is. A magyar kereszténység szerető, segítő, toleráns és nem gyűlölködik. Krisztust követi, és soha nem akart megszállni felfedezett földrészeket az aranyért, soha nem ölt bizonyos javak megszerzése érdekében, és az utolsóját is odaadja a krisztusi tanítás szerint, ha azzal másokon segít. Ebben különbözik a magyar kereszténység a nemzetközi kereszténységtől!

Ám az évezredek során egyre fertőzöttebbé váltunk. Relativizáljuk az Igét, Jézust is a kor szelleméhez akarjuk igazítani, mindent, még a hitünket is az anyagi javakkal mérjük, s az evangelizálás, a „tegyetek tanítványommá minden népet” – felszólítás is elvesztette krisztusi jelentőségét. Pedig, a hitehagyással, a pénzimádattal, az idegen kapitalizmussal és az álkereszténykedéssel elveszünk. István király egy keresztény országot ajánlott fel Máriának, a Magyarok Nagyasszonyának… S mivé lett mára ez az ország? Rommá! Rommá a hitében, rommá a magyarságtudatában, rommá az ifjúság magyarnak nevelésében, az oktatásban, rommá a keresztény egyházak és felekezetek tekintetében, rommá a szeretetben… de nem is sorolom.

Talán úgy érezhette magát Szent István is e felajánlás idején, ahogy ma a még gondolkodni tudó, hazáját szerető, Máriát tisztelő magyar keresztény ember érzi magát, körülnézvén a Kárpát-hazában. Reménytelennek látszó, erkölcstelen, hitehagyott, képmutatás, kapzsiság, irigység, gyűlölet mindenfelé… Mindenki szépeket mond, de senki nem mondja az igazat, s mindenkit a pénz idomít a mai sátáni világ kerékvágásába terelve. Politikust, papot, egyszerű polgárt… s csak kevesek ismétlik el ma remegő szájjal és könnyes szemmel, méltatlannak érezve magukat a kérésre, István király felajánlását.

Mert ma csak egyetlen reménye lehet a magyarnak: – az a szentistváni felajánlás, amely megvédte ezer esztendeig, a sokezer év istenhitében élő magyar nemzetet, mert égi Édesanyánk, a Boldogasszony szeretete, mint a földi édesanyáké akkor is megbocsájt, ha a bűn börtönében tengődünk, hitehagyottan, keseregve, s nem felismerve azt, hogy lehetnénk boldogok, kiegyensúlyozottak is, ha nem a mai sátáni világ istene, pénz, nem a képmutatás, hanem az őszinte, Krisztus iránti gyermeki szeretet válnék mindent elsöprő erővé a lelkünkben… s ha Mária Isten iránti alázatából merítenénk példát. Mint a gyermek, aki anyját utánozza…

Nem lesz tehát ma Szent István felajánlásáról prédikáció, nem emlékezik meg a keresztény ország, keresztény kormánya sem erről az eseményről és nincs munkaszüneti nap sem… a magyarság legszebb, legkeresztényibb és legnagyobb ünnepén. Marad tehát a Kedves Olvasó, e néhány méltatlan sorommal, amelyeket egy gyönyörű Mária-himnusz eredeti szövegével be is fejezek: „Magyarországról, romlott hazánkról, ne felejtkezzél el, szegény magyarokról…”  (A szöveg „édes hazánkra” változtatását 1939(?)-ben kérte Horthy Miklós, Serédi Jusztinián hercegprímástól… sajnos ma már nem volna aktuális sem a kérés, sem a szövegmódosítás. – a szerk.)

Stoffán György

A veszprémi dráma – avagy Pap János elvtárs is elkérné a receptet

 

Nem kisebb tragédiáról beszélhetünk Veszprémet illetően ma, a 21. század hajnalán, mint 1948-1950 körül. A különbség nagy és félelmetes, mert immár nem csak valamilyen belső pletykálkodó hírekből hallani az érsekség ügyeiről, hanem maga a nyugalmazott, és városából kiutasított érsek is megerősítette mindazt, ami eddig csak meg nem erősített hírtömeg volt.

(https://www.valaszonline.hu/2022/08/08/marfi-gyula-udvardy-gyorgy-veszprem-szekesegyhaz-felujitas-interju/)

A tragédia a vár „felújításával”, azaz rombolásával, valamint az érsek részéről tapasztalható folyamatos megbotránkoztatásról szól. A Pécsről oda ejtőernyőztetett Udvardy érsek hasonlatos a hírhedt Pap János elvtárshoz, aki mindent a maga képére és hasonlatosságára alakított, embereket, lelkeket, hitet és jövőt feláldozva, Moszkva parancsai szerint. Ma nem Moszkva, de Moszkvához igen hasonló diktatórikus (háttér)hatalom adja a parancsokat…  Csak remélni tudja a halandó, hogy a Szentszék nem követi a hagyományt, és Erdő Péter Esztergom-budapesti érsekünk évek múlva esedékes nyugdíjazása után, nem nevezi ki esztergomi érseknek ezt a felforgató, megbotránkoztató és a múltat megsemmisítő, a híveket és elődjét is megalázó főpapot.

Udvardy már Pécsett sem volt a hívek és papsága egy részének kedvence. Veszprémben pedig, olyan felfordulást idézett elő, amely a Királynék Városának történelmében egyedülállónak is nevezhető.

A város védelmében civil szervezetek alakultak, mert hatalmas ellentétek merültek fel a székesegyház felújításának ügyében. Épp olyan rombolás terve került jóváhagyásra, mint amilyet a II. Vatikáni Zsinat után a szembe miséző oltárok helyének megépítése, és így, a korábbi építészeti emlékek lerombolása idején tapasztalt a katolikusság. Magyarországon évek óta dívik ez a rombolási hullám, különböző építészek és modernista teológusok ostoba elképzeléseit megvalósítva. Említhentők e sorban Vácot, Győrt, Mátraverebély-szentkút templomát, Esztelnek ferences templomának porondra emlékeztető egykori szentélyét vagy Pannonhalma liturgikus terét…

A veszprémi székesegyház védőszentjét, Szent Mihály arkangyalt ábrázoló ólomüvegablak és a szentély többi üvegablakának eltávolítása, a falfestés lemeszelése, a főoltár megszüntetése teljesen megváltoztatja a székesegyház hangulatát, amely az Istenhez való közelséget, az átszellemülés lehetőségét is megszünteti. A durva beavatkozás tervezőinek neve titokban maradt, s az érsek nem volt hajlandó a hívekkel és a város lakosságával szóba sem állni egy estleges kompromisszum lehetőségét keresve. Míg más egyházmegyékben, mint a sajátomban is, mind a püspök, mind a papság arra törekszik, hogy templomaiban otthon érezze magát a hívő nép, addig Veszprém érseke papokat küld vagy tilt el, helyez át, tesz lehetetlenné, de volt olyan plébános, aki a legnagyobb Covid-járvány alatt volt kénytelen szolgálati helyét elhagyni, majd megkapva a betegséget, hazaköltözött Isten országába. A ferencesek balatonakarattyai tóparti miséi is veszélybe kerültek, de a hívek nyomásásának engedve, hosszas levelezgetés után, ezt újra engedélyezte az érsek.

Fájdalmas hír volt, hogy a papi öregotthon lakóinak is menniük kellett a várbéli intézményből, és egy Zala megyei, állami idősotthonban találtak menedéket. Végül, az emeritus érsek is megkapta utódjától a nemvárt levelet, amelyben tudatta vele az utód, hogy persona non grata-vá vált volt egyházmegyéjében. Noha a szívbeteg emeritus érsek egészségének is megfelelőbb lenne a megszokott környezet, de ennek klímája is a maradást követelné. Mégis mennie kell, mert Papp elvtárs veszprémi reinkarnációja így rendelkezett. Mit számít neki egy öreg, kiszolgált, magyar, konzervatív katolikus pap élete ebben a felgyorsult liberális világban…

Veszprémben tehát, nincs béke, nincs szeretet és nincs egyetértés. Mindezt pedig, az az egyházi méltóság generálja, akinek a békét, a szeretetet és az egyetértést kellene szorgalmaznia, mint egyházmegyéje főpásztorának. Mint országszerte teszik ezt püspökeink és papjaink.

Ha Udvardy érsek hiszi Jézus tanításait, ha követi az isteni parancsokat, akkor békét teremt. Ha nem, úgy minden így marad … Mert „hit nélkül sem élni, sem alkotni nem lehet…” csak rombolni, megbotránkoztatni és megalázni másokat. Parancsra vagy önszántunkból… mindegy!  

Reméljük, hogy Isten kegyelméből, előbb-utóbb visszatalál a magyar kereszténység szellemisége, a hit és a krisztusi béke a veszprémi érsekségre, ahogyan ez évszázadokon keresztül természetes volt…

Stoffán György