Arad: gyász és figyelmeztetés

 

Európában, de talán az egész világon nincs még egy nemzetnek olyan történelme, mint a magyar történelem. Mátyás király halála óta, máig(!) vagy ránk erőltetett, vagy szabadon választott igában élünk. Mindig valahová tartoznunk kellett, s mindig voltak olyan hazaárulók, akik az éppen rajtunk uralkodó hatalom érdekeit pénzért kiszolgálták.

Arra, hogy a magyar politika szerkezetében évszázadok óta rosszul működik valami, sajnos tragikus és kézzelfogható bizonyítékokat rejt a valóság: Rákóczi hamvait hazahozták egykor Magyarországra – Kassára (ma Kosice). Hunyadi földi maradványát Gyulafehérváron (ma Alba Iulia) temették el, királyaink közül tizenegyet Pozsonyban (ma Bratislava) koronáztak, Szent László Nagyváradon (ma Oradea) pihen. Dózsát Temesváron (ma Timisoara) végezték ki, Nagyszombatba (ma Trnava) menekítették az Esztergomi érsekséget, ahol Pázmány egyetemet is alapított. Hosszan sorolhatnánk a Kossuth által elindított, és nemzetünk számára egyre súlyosabbá váló, ma is tartó trianoni folyamat történelmi eredményét. Nem hiszem hát, hogy a magyar politika mindent jól csinált az elmúlt századokban. Minthogy azt sem hiszem, hogy a jelen korban jó, és a nemzet megmaradását szolgálja, ahhoz az Unióhoz tartozásunk, amelyhez hazugságokkal és alkotmányellenes népszavazással köteleztek bennünket csatlakozni.  

Október 6-a Nemzeti Gyásznap. S valóban, 171 év után is átérezzük annak a vértanúságnak a súlyát, amelyet a magyar nemzetért vállaltak az akkor és ott kivégzett tábornokok. A politika azonban nem tanult azóta sem. Igaz, van elkötelezett, keresztény, magyar miniszterelnökünk, aki a nemzet szabadságáért küzd, és vannak politikusaink, akik így vagy úgy, más-más úton, de egy célt szolgálnak –, csak jó magyar módra, egymás ellen. Pedig, ma is ott állnak, lesben ellenünk azok, akik a világhatalom, a világkormány pénzén árulják a hazát, s nem csak függetlenségünk morzsányi maradékát akarják semmivé tenni, hanem a nemzetre törnek, a nemzet elpusztítására szövetkeztek.

Arad figyelmeztet bennünket!

Mert a túlerőt, a ma még rejtőzködő világkormányt – amely megölni készül kétezer év minden csodáját velünk együtt –, nem a keresztény logika és lélek irányítja, hanem egy sátáni elképzelés és mérhetetlen, kereszténygyűlölet. Olyasmi, mint Báró Julius Jacob von Haynau, a bresciai hiéna gyűlölete volt 1849-ban.

A végső csata még várat magára, s addig, alig két évünk maradt. E két évet arra kötelező szánni, hogy megértsük végre az összetartás és együttgondolkodás erejét, és zárjunk össze! Megértsük a kétkedések felszámolásának fontosságát és bízzunk a nemzet kormányában és kormányfőjében!  A nemzet ellenségeit, a hazaárulókat minden áron, és minden eszközzel el kell távolítani a közéletből, mert ők a nemzet vesztét akarják. Ha nem mi, akkor majd ők megteszik velünk, 2022. után. Amint Aradon tették, ugyan ezen logika alapján – 1949. október 6-án!

És végül emlékezzünk egy közelebbi dátumra is, amelyet nem emleget a ma még tobzódó marxista történelemtudomány, s a neveket is csak a bennfentesek ismerik 1948. október 6-án is volt egy kivégzés. 13 magyar tábornokot öltek meg Rákosi magyargyűlölő pribékei… Értük is gyújtsunk gyertyát, és ne feledjük: fenyegetés már elhangzott a tömegbe lövető, milliárdos, bolsevik, korábbi miniszterelnök szájából! A tettet, amire készülnek, nekünk kell – egyszer és mindenkorra – megakadályoznunk! Nehogy egyszer utódaink ránk emlékezzek majd úgy, mint mi emlékezünk az „aradi tizenháromra”!

Stoffán György     

Das scheft, etwas gescheft… Patrubányék maszkot árulnak! Pedig szerintük nincs is járvány…

 

Kép: MVSZ Sajtószolgálat

Vannak genetikai jegyek, amelyek egyszer-egyszer „kiütnek”. Ilyen, az a román mentalitásra jellemző rutin, hogy amit tagad, amit utál, abból is pénzt csinál. Most az MVSZ igazolja ezt a tényt.

Nemrégiben ugyanis megtudhattuk – konferencia keretében – Gödény patikárius úrtól, a Patrubány vezette MVSZ súlyosan lelakott székházában, hogy nincs járvány, a maszk egy marhaság, értelmetlen, és a Fidesz a világhatalmat szolgálja, amikor járványellenes intézkedéseket hoz. Ezzel szemben megjelent az MVSZ sajtószolgálatának oldalán az az információ, miszerint Trianonos maszkokat lehet kapni Semmelweis utcai irodaházukban. Száz darabot potom 160 ezerért… Íme, a megdöbbentő árjegyzék-reklám, a Patrubányék szerint nem létező járvány elleni védekezéshez:

Trianon-maszk

Megvásárolható a Magyarok Világszövetségénél

1052 Budapest, Semmelweis u. 1-3., az Astoriánál 

a hét minden napján, 8-20 óra között

tel: +36-1-267-4511

ÁRA: 1920 Ft (kiemelés – a szerk.)

Jelentős mennyiségi engedménnyel:

5 db esetén 1800 Ft/db, azaz 9.000 Ft 

10 db esetén 1800 Ft/db, azaz 18.000 Ft

50 db esetén 1700 Ft/db, azaz 85.000 Ft

100 db esetén 1600 Ft/db, azaz 160.000 Ft

 

Megrendelhető interneten, az mvsz@mvsz.hu címen.

Ez esetben a postaköltség felszámítódik.

Ha banki átutalással megérkezik a megrendelt Trianon-maszkok ára, még aznap postázzuk azokat. (Banii pe masă, ochii pe uşă – a szerk.)

(Ne feledjék feltüntetni a postázási címet!)

(Forrás: MVSZ Sajtószolgálat)

 

Különösen visszataszító ebben a Trianonos maszkos scheftben, hogy a maszk anyagában a Covid19 felirat látható, és erre nyomták rá a Kárpát-haza térképét, és a nemzeti színeket, valamint az is felháborító, miszerint az 1920-as dátumot, mint árat tüntetik fel, magyarok millióinak fájdalmából gúnyt űzve ezzel. Baloldali tempó! Tehát, a védekezésből, az emberi életek mentéséből, egy magát nemzeti szervezetnek tartó, ellenőrizetlen múltú és jelenű (https://www.valaszonline.hu/2020/09/30/demeter-ervin-nemzetbiztonsag-interju/?fbclid=IwAR1hu4vuPsNaXYM5iv4LyKjTdP4SrU4UwPj6SyAoC91Io3OWC1ChY-zsvcE) vezetéssel bíró klubocska horribilis pénzt csinálna… 1920 Ft-os maszkjaiból ahelyett, hogy ingyen osztogatná térkép és Covid19 – ami szerintük nincs is!  – feliratok nélkül…

Stoffán György

Nyílt levél a „könyvégető” Dúró Dórának

 

Mélyen Tisztelt Képviselő Asszony!

Olvasva a Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, valamint a Pagony Kiadó, Önt  lejáratni igyekvő, de önlejáratásnak  is beillő nyilatkozatát, úgy érzem néhány sorban - magyar keresztény újságíróként is, nagypapaként is - meg kell köszönnöm  azt, amit Ön tett a minap gyermekeink érdekében. Ez ugyanis nem párt-ügy. Nem arról szól, hogy melyikünk, milyen szellemiséget vall magáénak. Ebben az ügyben egyformák az érzéseink, egyformák az aggódásaink, és egyformán ítéljük meg/el azt a veszélyt, amely ellen egyformán hadakozunk. Ön, koránál fogva és előre láthatólag jóval tovább majd, mint én. És ezért is vagyok hálás Önnek. Hiszen látom, hogy van remény arra, miszerint a magamfajta kiöregedő konzervatívok után is lesz, aki megvédi a legszentebbet, a támadhatatlant, a tisztaságot, s bennük született magyar jövőt: a gyermekeket, akikről Jézus is úgy nyilatkozott, mint etalonokról az üdvösséghez: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3)

Tudom, hogy egy könyv megsemmisítése csupán jelképes véleménynyilvánítás, amit a kiadó és a forgalmazó, valamint a könyvkiadók és könyvterjesztők valamilyen szervezete is elítélt, és azonnal nácizni és kommunistázni kezdett, Önt pedig innen-onnan fenyegetik. Ne törődjön vele... Aki hangosan fenyeget, az ártalmatlan. Ez egy elenyésző, nagyhangú, erkölcstelen és ostoba, aberrált, gyermektelen kisebbség, amely pénzért képes gyermekeink tiszta lelke ellen is háborúzni. Olyan kisebbség, amely nem fogja fel ésszel, hogy egy szülő, nagyszülő az élete árán is megvédi a gyermeket, ha bárki bántani merné… ha a gyermek lelkét akarják megsemmisíteni, akkor is mindent megteszünk, hogy ezt megakadályozzuk. Ön, mint a Magyar Országgyűlés választott képviselője, mint édesanya, mint felelős keresztény magyar állampolgár megtette az Öntől elvárhatót. Felhívta a figyelmet egy aljas támadásra. Mint Savonarola, vagy mint az „Ábel a rengetegben” című regényben a gvárdián… de említhetném ifjú korom nagy divatját, a titkon terjesztett „pikáns” füzeteket, amelyeket vagy a tanárok, vagy a szülők égettek el a Marczibányi téri általános iskola kazánjában. Mert akkor még ez volt az európai normalitás. Ma, ez a magyar normalitás, mert Európából az Ön által „bezúzott” könyveket szponzorálják. És a kiadó felhorkan, nácizmust, kommunizmust emlegetve, noha pont azt terjeszti, mint 1917-ben a moszkvai bolsevikok…

Nos, röviden ennyit akartam Önnek megírni, köszönettel és abban a reményben, hogy nem Ön az egyetlen édesanya, és nem én vagyok az egyetlen gyakorló apa és nagypapa, akik elítéljük, és ha mód van rá, meg is semmisítjük a perverzitás gyermekeinket veszélyeztető, rothadó magvait.

Olykor eszembe jut… mint most is: milyen szép világ volna, ha mindenben, ami nemzetünket szolgálja és a nemzet céljaiért van, éppen ennyire egyetértenénk. Hiszen minden, ami a nemzetet érinti, a gyermekeinket, unokáinkat is érinti, akárcsak ez a könyvbe kötött métely…  

Isten áldja Önt és gyermekeit!

Stoffán György     

A "rendszerváltás" után, de még időben szóltunk... - II. rész- GONDOLATOK A HOLOCAUST OKÁN

Emlékszem 1919-re, a holocaust első napjaira, amikor Kun Béla pribékjei gyilkolták a magyar értelmiséget, a nemességet, a papokat és a gazdákat, sárba taposták a „Máriás Zászlót” – mint utódaik tették nemrégiben, a Vérmezőn, tiltakozva az egykori kormányzó temetése ellen. 

Emlékszem a Holocaust beteljesedésére, amikor egy ország megcsonkíttatott. Érzem a gyászt, amely áthatotta a nemzetet, s amely miatt félárbocra engedték az országzászlót, s fekete ruhába öltözött Magyarország minden népe. És érzem az örömöt, nyolc millió magyar örömét, amely 1940 után négy évig tarthatott csak, mert a „művelt Nyugat” ismét elárulta Magyarországot, s aláírták a minden reményt eloszlató párizsi békét.

Ámde ne fussak előre a történelem e viharos évszázadában, mert el kell mondanom azt a fájdalmat is, amelyet egy őrült osztrák akvarellista hirdetett meg Münchenben, 1938-ban. Marcangolja a lelkemet a haláltáborok valósága, ahol embereket semmisítettek meg csak azért, mert nem álltak be az embertelenség kiszolgálói közé. Maximillian Kolbe, ifj. Horhty Miklós, a magyar kormány azon tagjai, akik ellenszegültek a náci gyilkosoknak, a sárga csillagot viselők és azok, akik az üldözötteket mentették, ott lelték értelmetlen halálukat, vagy lettek egy életre lelki nyomorultak.

És érzem a fájdalmat a kommunisták által tovább dühöngő holocaust okán is. A gyűlölet és a bosszú okán, amely bosszú százezreket ölt meg a Gulágon, az Andrássy út 60. kínzókamrái vagy a recski tábor vérszomjas pribékjei által. És hordom annak a fájdalmát is, hogy e gyászos évszázad csaknem kétmillió magyart irtott ki semmiért, Szálasitól-Kádárig. 

Ám, a holocaust iszonya nem csak e csonkított ország határain belül dühöng. Romániában, Szlovákiában, a Kárpátalján és a Délvidéken – ma még – magyarul szólalnak meg a gyermekek, s csak hat-hét évesen döbbennek rá, hogy nincs hazájuk, noha szülőföldjük temetőiben és ismeretlen tömegsírjaiban őseik nyugosznak, immár több mint egy évezrede. Mi ez, ha nem holocaust, élve eltemetés, aprólékos és átgondolt kínzás-sorozat... 76 éve tartó dráma?

Holocaust! Tragikus hétköznapok torokszorító valósága ez, minden magyar számára, hiszen akik egykor befogadottak és egyenlők voltak, akiknek életteret biztosított a nemzet, mert Szent István így hagyta ránk, ma ellenséggé váltak, s megpróbálják a világ előtt lejáratni megmentőiket, bűnös nemzetként beállítani az egész magyarságot. Érthetetlen tény!

Az ötven esztendeje történt tragédiáért nem a magyarság felelős, hanem azok, akik a magyarságot is semmibe véve pusztítottak mindent, ami útjukba került. Nemzeteket, értékeket, kultúrákat, öregeket, fiatalokat, zsidókat és magyarokat egyaránt. A magyar nemzetet csonkították meg azzal, hogy százezreket öltek meg...

És érzem az egyéni holocaustot, amely lelkemet morzsolja, mert bocsánatkérést követelnek anyámtól, aki tizenhét évesen keresztleveleket gépelt a városmajori plébánián éjszakánként, hogy menthesse az üldözötteket. S e bocsánatkéréssel anyám áldozatát tapossák meg. És apámét, aki barátjának vitte Esztergomba az ételt és tiszta fehérneműt, s nem félt a tábor kapujában, mert tudta, nem az ő szégyene, ami történik... Nem a magyarság szégyene ez az esztelenség.  

De holocaustunkhoz tartozik az is, hogy egy megemlékezésről kidobogják a magyar külügyminisztert, aki a nemzet fájdalmát a nemzet tragédiáját látja, s beszédében láttatta a hallgatósággal, amely hallgatóság nem vállal többé sorsközösséget a magyarsággal, sem szenvedésben, sem együttmunkálkodásban Magyarországért. És ez az igazi dráma!

Hiszen a harc, amelyet az embertelenség ellen vállaltunk, közös. Az egykori szenvedések és megaláztatások közösek, az áldozatok bármilyen vallásúak is, közös áldozatok, s az értük, miattuk érzett fájdalom sem válogatja ki a lelkeket, de az áldozatok figyelmeztetnek is.  

Isten parancsaira intenek, mert a Kőtábla is közös. A Tóra követelése is az, amit a keresztényekre Jézus hagyott: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!"

Szellemi holocaustban élünk mindannyian, s nem vesszük észre, hogy ez is a kommunista rendszer végső bosszúja, Trianon és Párizs bosszúja, amely ismét holocausthoz vezethet. S az a végső holocaust a halálban válik közössé mindannyiunk számára, mert nem értettünk a szóból, a történelem sikolyából, az Isten parancsaiból. Annak az Istennek a parancsaiból, Aki előtt nincs zsidó és keresztény, s Aki egyaránt ítéli meg a nemzeteket és a népeket, bűnük és jótetteik alapján. Nem téve különbséget azok között, akik nem akarták vagy nem tudták megérteni az együvé tartozás és a szeretet kötelező emberi feladatát. A holocaustnak nincs tehát vége, szenvedéseink tovább tartanak, s közben gyűlölettől izzik a terem, amely a közös múltra és a közös jövőre emlékeztetőt is elzavarja a pulpitus elől. 

Balga nemzetek balga országává lettünk, de nem a magyarság szándéka vezérelte idáig, a demokrácia negyedik évében dúló szellemi tehetetlenséget. 

 Isten irgalmazzon mindannyiunknak!

Stoffán György

KAPU, 1994. 4. szám. 74. Oldal

 

Nyílt levél a třebíči Verocskának

Tudja Verocska, ha egy magafajta - třebíči ganyéhordó - stílusú teremtmény meg akarna sérteni, hát nehéz dolga volna. Mert ha megfeszül, akkor sem sikerülne a sértegetés... Ugyanis, nem hallatszik fel a maga szellemi és erkölcsi mélységéből az, amit mond! Mindössze saját primitívségét, ócska, megfizetett bérencségét igazolta azzal, amit Hazámról, nemzetemről és kormányomról állított. Nem haragszom, mert maga egy olyan alja politikusi társadalom tagja, amely politikusi társadalom minden józan, és épelméjű ember megvetésével találja szembe magát Európában, és amely politikusi társadalom nap-nap után veri be saját koporsójába a jókora szögeket. Ugyanis, ez a mentalitás, amelyet maguk, a magát világkormánynak gondoló láthatatlan hatalom parancsára képviselnek, és ami az isteni logikával is alapjaiban ellenkezik, önmagát számolja fel szépen lassan, de számunkra öröm: biztosan! Csak azt sajnálom, hogy egy nemzetet képvisel, amely nemzet sokkal többre érdemes, minthogy maga lejárassa.

Ha nem is messze tekintek vissza a történelemben, akkor ennek ellenére találnék okot arra, hogy felhívjam a figyelmét: magának nem hazudozni és sértegetnie kellene az én nemzetemet, hanem bocsánatot kellene kérnie azért a gyilkosságsorozatért, amelyet maguk követtek el mind az első, mind a második világháború után. Maguk Csehszlovákiában magyarok ezreit hurcolták meg, vetették börtönbe, ölték halomra, telepítették ki, csak azért mert magyarok voltak… de nem is sorolom, mert ez nekem fáj. Hiszen családom tagjai közül is van néhány áldozat az önök ilovai, cseh börtön-számláján.  

Ma pedig, maga mit is csinál? Ismét azért támad bennünket, mint amiért a maga ősei lemészárolták az én őseimet: mert magyarok vagyunk, mert nem akarunk más nációkkal keveredni és nem fogadjuk el, hogy a teremtéssel is ellenkező, nemzeti létünket fenyegető szellemiséget és intézkedéseket erőltessen ránk a maga beteges politikai konglomerációja. Maguk cseh kommunisták sem változnak! Ám, legalább nem gyilkolhat le minket, mint elei tették a maguk által ellopott családi birtokunk határában, Ligetfaluban - a magyarokkal!

Nem a párizsi békeszerződésben maguknak ítélt országrészünkről beszél, és mi nem ott lakunk, hanem egyenlő partnerként, egy közösség tagja vagyunk, és mint ilyen, elvárható magától is az a tisztelet, amit maga is megkövetel – igaz, nem nemzetének, csak – saját magának.

Tartsa magát ehhez Verocska! És mind saját népét, mind az én népemet tisztelje meg azzal, hogy - immár érdemtelenül - jól fizetett bársonyszékéhez illőn próbál viselkedni. Mert maga nem egy alamóci bérház viceházmestere, vagy a třebíči gazdaság ganyéhordója  – ahogyan az viselkedéséből leszűrhető volna, hanem az EU egyik jelentős hivatalának vezetője. Ha ez nehéz magának Verocska, akkor menjen vissza Alamóc mellé ganyét hányni. Azonban ott is vigyázzon a szájára, mert Třebíčben még a ganyé is értékesebb mint maga…maguk...

Stoffán György

Karcagtól-Marosvásárhelyig… – gondolatok a választások után

 

A Kárpát-haza ünnepel. Hiszen Karcagtól, Szatmárnémetin át, Kézdivásárhelyig magyar polgármestereket választott a magyar-, és a székely nép. Ünnepelhetünk tehát… de nem sokáig, hiszen sok még a dolgunk 2022-ig!

Az ünnepet pedig, kezdjük hálaadó imával, mert ezt a lehetőséget bizony kaptuk, mint a beteg a gyógyszert, mint a gyászoló a vigasztalást. Hiszen ebben a Kárpát-hazában az elmúlt hónapokban csak a kétkedést, a szomorúságot, a hitehagyást, az elbizonytalanodást lehetett tapasztalni, Pozsonytól Brassóig. Buszon, vonaton, villamoson is csak vitákat, politikai és járványügyi beszélgetéseket hallottunk. A kormányt és magát a kormányfőt ostorozta a legtöbb nagyhangú alkalmi – hadd mondjam ki: – idióta „előadó”. Ha van sapka, ha nincs sapka alapon, mindenért „a Zorbán” a felelős, a kormány pedig lop… ez a proli-szlogen, minden megalapozott bizonyíték és tényemlítés nélkül. A jellemtelen, buta gazembereknél persze, ez a mindennapok bája. Többre nem telik. Ebben élik ki minden, náluk értékesebb, gazdagabb ember ellen érzett gyűlöletüket, hiszen ők tudják magukról, hogy kicsodák, csak nem képesek megfogalmazni…

Minden alkalommal, amikor ekkora sikert könyvelhetünk el, eszembe jut az emberbőrbe bújt Sátán kijelentése, miszerint: Mária elengedte a magyarok kezét… Hát nem engedte el! A Szentírás Vasárnapját ünnepelte a katolikus egyház, s ezen a napon volt a választás. Tehát az abszolút igazság, azaz, Isten hozzánk intézett üzenetének napján. S bár nem vagyok ama mindent Istentől elváró, és Vele megmagyarázó ember, mégis jó volna meglátni, megérteni ennek a választási sikernek az üzenetét. Jó volna megérteni a Szent István-i felajánlást, annak értékét és erejét. Mert nem legenda, hogy Isten Anyjának, Máriának ajánlotta fel István Úr Magyarországot, annak népeit és nemességét. Ezt a felajánlást gyakran ismétli meg Esztergom és Gyulaferhérvár érseke, püspökeink és a hívő nép. Protestáns testvéreink is Istennek ajánlják hazánkat és nemzetünket, így minden magyar keresztény-keresztyén együtt ad hálát azért, hogy Magyarország, a Kárpát-haza 2020. szeptember 27-én csatát nyert.

Marosvásárhely szimbolikus hellyé vált ebben a nyertes csatában. Húsz év óta először, újra magyar ember áll a város élén. Ám, ez a győzelem is rejt egyfajta figyelmeztetést: húsz év után… négy évre… S azt hiszem, ez a figyelmeztetés az egész országot arra inti, hogy tanuljunk a történelem gyászos lapjaiból. Ne történhessék meg újra, hogy nyomorúságos húsz év után, a boldogság csak négy esztendeig tartson… Ez ugyanis mindannyiunkon múlik. Gánttól – Kézdivásárhelyig!

Istentől kapott lehetőség, és figyelmeztetés is volt egyben a győzelem. Lehetőség annak a felismerésére, hogy a hit, az összetartás, a kitartás, és a politikamentes, emberközpontú gondolkodás megmentheti a nemzetet. Ám, a képzeletbeli Máriás-zászló alatt ma még csak csatát nyertünk! A háborút 2022-ben kell megnyernünk! Készüljünk hát arra a végső csatára Istenben bízva, emelt fővel, tiszta lélekkel, vidáman, legyőzve addig is felmerülő akadályokat… – és tartsuk szárazon puskaport is!

Stoffán György

A "rendszerváltás" után... még időben szóltunk... - I. rész

 

A Nemzeti Napló most induló sorozatával a jellemző magyar feledékenységet szeretnénk orvosolni. Sokan vagyunk ugyanis, akik a múlt század 90-es éveiben írókként, újságírókként már felhívtuk a figyelmet arra, mi következhet azokból a hibákból és bűnös politikai cselekményekből, irányvonalakból, amelyek világosan kirajzolódtak a '90-es évek elején a magyar belpolitikában, gazdasági intézkedésekben a nemzet vagyonának elherdálásában. Sajnos ma is vannak még, akik az Antall-i politikát mintegy etalonként kezelik, noha az a hazaárulássorozat és erkölcsi züllesztés, ami a társadalmat érte, a történelemben csaknem egyedülálló volt. Nincs jogom az akkor író társadalom cikkeiből "mazsolázgatni", de kérem, olvassák újra azokat, amelyeket harminc-harminckét éve vetettem papírra jobbító, figyelemfelkeltő szándékkal, nemzetünk érdekében a Kapuban, a Demokratában, a Dátumban, a Tér-Kép-ben, a Katolikus Magyarok Vasárnapjában, a Szabad Európa Rádióban és más, akkoriban a nemzeti újságírás fellegvárainak számító lapokban... 

KAPU 1994. 9. SZÁM. 6-7. OLDAL

MEGMARADUNK!

Helytelen az a szemlélet, amelyben a mai jobboldalinak (ki)nevezett politikusok és újságírók jellemzik a nemzet jelenlegi és jövőbeni helyzetét. Olybá tűnik, hogy a kesergők, a bizalomvesztett írástudók nem rendelkeznek kellő történelmi, politikai és nemzeti ismerettel.

Ám, írhatnám azt is, hogy a magát kereszténynek nevező jobboldali „tömegek" vészharang-zúgatása, ellentmond keresztényi mivoltuknak. Összegezve tehát, érthetetlen ez a nagy elkeseredettség. Politikailag és társadalmilag magyarázható ugyan a jelenség, ám mélyebben vizsgálva a nemzetet, annak történelmét, önvédelmi rendszerét, önbizalmát és veszélyérzetét, cáfolatát kapjuk a félelmekkel teli, a nemzet kipusztulását jövendölő kesergéseknek.

A 94-es választások utáni baloldali liberális hatalomátvétel, önmagában még nem tragédia. Illetve, nem itt kezdődött a tragédia, hanem Antall József, ez idáig nem tisztázott paktumpolitikájánál. Mint a politikában és a gazdasági életben oly sokszor előfordult már, Antall hatalomra jutásakor is homályos és talán soha meg nem tudható egyezkedések sorozata akadályozta meg a valódi rendszerváltást.

Amikor a mai politikai vezetők az elmúlt negyven és az elmúlt négy évet teszik felelőssé az ország mai helyzetéért, nem gondolnak arra, hogy ugyanazok – ők maguk – felelősek mindezért. Hiszen Antall kormányában és tanácsadó testületében számtalan MSZMP-s és egykori felelős – bűnös – volt található.

A tényeket tudjuk, ezért fölösleges részletekbe bocsátkoznunk. Csupán nagy vonalakban fussunk végig az elmúlt négy esztendőn: (…)

Antallék egyik mulasztásos bűne, hogy elmaradt a tavaszra ígért „nagytakarítás”. Nem vonták felelősségre a „guruló dollárok" keletre juttatóit, a nemzet ellen súlyos bűnöket vétő gazdasági, politikai, katona-politikai és a gyilkos társadalmi vezetőket, bírókat, ügyvédeket, ügyészeket. Antall szemet hunyt a rabolt vagyonok felülvizsgálata ügyében is, segítve ezzel egy primitív, jogtalan haszonszerzésből meggazdagodott kommunista-proli réteg, már-már maffiához hasonlító gazdasági hatalmának kialakulását, amely a közismert megvesztegethetőség által befolyásolta a legfelsőbb állami vezetőket is. Persze, illetlenség erről beszélni, és büntetendő is, hiszen bizonyítani nehezen lehet a hatalommal való visszaélést. Bizonyítás nélkül pedig, az állítást rágalmazásnak nevezik „demokráciánkban”.

Antallék másik nagy bűne a privatizálás és a kárpótlás, amely szintén politikai lépés volt, s aligha igazságos. A kommunisták által 1950-ig elrabolt privatizálandó ingatlanokat ugyanis, nem eredeti és így jogos tulajdonosaik kapták vissza, hanem azok, akik a fennebb említett lopott vagyonok tulajdonosai voltak, s mint ilyenek gyarapíthatták pénz- és ingatlan-eszközeiket, ezáltal pedig politikai hatalmukat. Így vált az antalli vezetés (haza)árulóvá is egyben. A jogos tulajdonosok kárpótlási jegyeket kaptak, ám ezek a jegyek az átvételkor negyven-ötven százalékot veszítettek értékükből, tehát a kirabolt ingatlantulajdonosokon kívül azokat is súlyosan félrevezették, megalázták, akik háborús részvételükért kaptak némi kártérítést…

A kárpótlási jegyek, kommunisták által irányított feketepiaca által is, a fent írt réteg tehetett szert újabb vagyonokra. Láthatjuk tehát, hogy egyetlen rossz – bűnös – intézkedés végig húzódik minden rossz vagy jó intézkedésen, súlyos társadalmi feszültséget okozva ezzel a primitív, lélektelen, de gazdaságilag és szociálisan jó körülményeknek örvendő, és a mind mélyebbre süllyedő néprétegek között. Antall tehát, nem csupán társadalmi szakadékot hozott létre ember és ember között, hanem egyfajta évtizedekre kiható erkölcsi zsákutcába vezette Magyarország lakosságát. Mert javarészt azok jártak jól, azok gazdagodhattak, akik régebben is loptak és csaltak, de Antalltól megbocsátó rábólintást nyertek. Szemben a „középosztállyal", amely fölélte tartalékait és látja a fent leírt problémát, amelytől egyre nagyobb gyűlöletet érez a gazdag és a nagyon gazdag „új arisztokráciának” nevezett, újgazdag, proli réteggel szemben.

Mindezek ellenére nincs itt az ideje egy új „Tőke" megírásának, mert ez a társadalmi feszültség föloldható volna egy szigorú elszámoltatással, indokolt esetben állami tulajdonba vétellel. Ilyen intézkedésre mihamarabb szükség lesz, mert bár elejét már nem lehet venni a vagyonból és a még nagyobb vagyon utáni vágyból eredő bűnözésnek, de ezt a folyamatot még meg lehetne állítani. A korrupciós botrányok kis hányada került napvilágra. Rend azonban csak akkor lesz, ha ismert politikusok és közéleti személyiségek lesznek a Híradó bűnügyi rovatának mindennapos témái. Ha ez bekövetkeznék, akkor a kisstílű élelmiszerboltosok éppen úgy lebuknának, mint az ukrán-orosz maffiák, amelyek ellen a magyar rendőrség azzal védekezik, hogy be sem megy abba az utcába, ahol ezek a maffiózók tevékenykednek.

A gazdaság másik – Antallék által bevezetett – rossz iránya, a külföldiek munkavállalási engedélyhez juttatása. És itt nem a határokon túli magyar munkavállalókra gondolok, hanem a távol- és közel-keleti kereskedőkre, akik bizonyos tekintetben még előnyt is élveznek a határokon túli magyarokkal szemben.

A harmadik szarvashiba a magyarság túlhangsúlyozása volt. Az állandó és üldözési mániához hasonlító félelmek hangoztatása, a nemzeti-keresztény szellem sulykolása többet ártott, mint amennyit használt. Ezzel ellentétben kiéleződött a liberális és magyarellenes logikának áldozó szűk társadalmi réteg nemzetközi ellenállása… Sokan azt hiszik, hogy a nemzeti-keresztény politikai irány megbukott a 94-es választásokon. Ez nem igaz. Csupán azok az álpolitikusok veszítettek, akik nemzetinek és kereszténynek hirdették magukat, de semmi közük nem volt a kereszténységhez és a jobboldali elkötelezettséghez. Hiszen, sem a lopás, sem a hazudozás, sem a mások lenézése, sem pedig a hazaárulás nem tartozott Krisztus tanításai közé. Az előző nómenklatúra azonban – kevés kivétellel – e korántsem keresztényi magatartást tanúsította, kormányfőjével az élen.

Lezsák és Csoóri meggazdagodásáról népmesék születtek, a Duna TV gazdasági visszaéléseiről regék és tanulmányok járnak szájról-szájra, az MDF anyagi felelősségét pedig, ne is említsük... úgysem történik semmi kézzelfogható. A nagy tanulmányíró író 28 milliós „tévedésének” sem bírósági sem egyéb vonzata nincs. Mondhatnók: – de ha a kisember lop...?!

Ám ezek a „nagy" emberek, akik jobbára meg is tudják magyarázni maguknak, hogy joggal loptak, csaltak, hazudoztak négy kerek esztendeig, nem gyakorolták az emberi nagyság azon gesztusát, hogy csendben lemondjanak a politikáról, hogy ne jelöltessék magukat, hogy a Kossuth térre még az unokáikat se vigyék sétálni. Maradtak. S hiszik, hogy ők az igazi népi vezetők, akik nélkül a keresztény-jobboldaliság elvérzik Magyarországon. Mentalitásuk, kitartásuk és kényszerképzeteik miatt sajnálni kellene őket, ám a nemzet nem egyszerű család, s főleg nem az övék. Aki a nemzetet veszi semmibe, veri át, csalja meg, az bűnös. A bűnökért pedig már a görög demokráciában is fizetni kellett. (Talán Magyarországon sem kerülik el azok, akik méltók a büntetésre.)

Átfutva a négy elmúlt éven, s bele-bele kapva a jelenbe is, láthatjuk, hogy a társadalomban alapvető és máig elhallgatott hibák rejtőznek. Legfőbbképpen az, hogy 1990-ben csak hatalomváltás volt, s a rendszerváltás elmaradt.

A katasztrófa érzése mégis fölösleges. Csurka tanulmánya, amelyben arról írt az 1994. augusztus 20-i Magyar Fórum hasábjain, hogy Magyarországot fölszámolják, alaptalannak ugyan nem nevezhető, de túl sötét. A magyar nemzetet több ezer éve nem sikerült fölszámolni. Pedig, ha csak az utóbbi századot nézzük, megvolt rá a lehetőség. Trianon, Hitler, Szálasi, Párizs, Rákosi, Kádár, Antall.

A fenti urak tevékenységének ellenére a magyar nemzet él, van, fejlődik. Igaz, a nemzetközi gazdasági hatalmak szívesen látnák, ha kis hazánkban nagyobb odaadással lennénk az Egyesült Európa iránt, ha még inkább liberálissá válna Magyarország, s ha nem beszélnénk annyit a szétszakított nemzetről, az 1920-as tragédiáról, amelyről a nagyhatalmak véletlenül sem vesznek tudomást. Csak egy-egy, kisebbségi ügyekkel foglalkozó nyugati polgárt küldenek Romániába, hozzánk, s Tótiába. (Igaz, Mária Terézia pozsonyi szobráért egyetlen magyar sem emelne szót...)

Elkeseredni mégsem kell. A tatárok rombolása után néhány ezren maradtunk. A török 150 évig volt Magyarországon, mégis tovább élt a magyar, s génjeiből nem lehetett kiirtani az olykor halállal büntetett identitástudatot. Csaknem ötven évig hasonló helyzetben voltunk e gyászos században is. Se vallás, se magyarságtudat, se erkölcs, se szülői tisztelet... – semmi.

Mégis megtelnek a templomok, gyermekeket keresztelnek, van jelentkező a teológiákra, és erősödik a nemzeti tudat a fiatalság nem kis részében. A magyarság tehát nem kihal és elvész, hanem a természetes kiválasztódás okán valamivel kevesebben leszünk. De csak az szül, aki hiszi, hogy fontos szülnie a nemzetért, aki erkölcsre oktatja majd gyermekét, aki identitástudatot olt már a csecsemőbe, aki vallja, hogy ez az ország kősziklára épült, amelyen a pokol kapui sem vehetnek erőt.

Minden kornak megvoltak a félelmei, és az árulói, akik harminc ezüstért még a Megváltót is eladták. Miért ne lennének ma is? Miért ne lennének magyarok is az árulók között? Ha nagy nemzeti – vagy csak egyszerűen: magyar – költőink, íróink, krónikásaink megmaradt sorait olvassuk, kitetszik belőlük a nemzetféltés. Miért ne éreznénk ma is, hogy veszélyben forog a magyarság léte, erényei, s eluralkodik a kokakola-kultúra, a bézbollsapka, a rágógumi, az amerikai üresség, a pénzimádat, a szabadosságra épülő „liberalizmus"? 

Félni azonban nincs okunk, ám, ha lenne is, hát jogunk nincs! Mindaddig, amíg magyarságunkat természetesnek véljük, amíg hiszünk a szentistváni államalapítás nagyságában, s érezzük Istent, érezzük a hitet, s annak vigasztaló, könnyítő erejét, segítségét. Mert akár kereszténynek, akár ősmagyarvallásnak nevezzük is hitünket –, az egyisten hit. Eleink e hit által, e hit katonáinak segítségével teremtettek államot, amelyet István úr Istennek ajánlott. Lehet-e hát keresztény az, aki Istent semmibe véve kesergésre adja a fejét a nemzet sorsa fölött érzett reménytelenségben? Ez is a természetes kiválasztódás.

Hiszen, valójában csak az mondhatja magát kereszténynek és jobboldalinak, nemzetinek – vagy nevezzük a természetes magyarságot bárminek –, aki utolsó pillanatában is hisz e nemzet megmaradásában, aki cselekszik, aki életvitelével példát tud mutatni nap-nap után. Mert egyetlen nemzetet sem lehet mindaddig kiirtani, megsemmisíteni, „agymosni”, amíg annak a nemzetnek akár csak tíz tagja is hisz a megmaradásban. És mi, ennél jóval többen vagyunk...

Stoffán György