A Nemzeti Napló most induló sorozatával a jellemző magyar feledékenységet szeretnénk orvosolni. Sokan vagyunk ugyanis, akik a múlt század 90-es éveiben írókként, újságírókként már felhívtuk a figyelmet arra, mi következhet azokból a hibákból és bűnös politikai cselekményekből, irányvonalakból, amelyek világosan kirajzolódtak a '90-es évek elején a magyar belpolitikában, gazdasági intézkedésekben a nemzet vagyonának elherdálásában. Sajnos ma is vannak még, akik az Antall-i politikát mintegy etalonként kezelik, noha az a hazaárulássorozat és erkölcsi züllesztés, ami a társadalmat érte, a történelemben csaknem egyedülálló volt. Nincs jogom az akkor író társadalom cikkeiből "mazsolázgatni", de kérem, olvassák újra azokat, amelyeket harminc-harminckét éve vetettem papírra jobbító, figyelemfelkeltő szándékkal, nemzetünk érdekében a Kapuban, a Demokratában, a Dátumban, a Tér-Kép-ben, a Katolikus Magyarok Vasárnapjában, a Szabad Európa Rádióban és más, akkoriban a nemzeti újságírás fellegvárainak számító lapokban...
KAPU 1994. 9. SZÁM. 6-7. OLDAL
MEGMARADUNK!
Helytelen
az a szemlélet, amelyben a mai jobboldalinak (ki)nevezett politikusok és
újságírók jellemzik a nemzet jelenlegi és jövőbeni helyzetét. Olybá tűnik, hogy
a kesergők, a bizalomvesztett írástudók nem rendelkeznek kellő történelmi,
politikai és nemzeti ismerettel.
Ám, írhatnám azt is, hogy a magát
kereszténynek nevező jobboldali „tömegek" vészharang-zúgatása, ellentmond
keresztényi mivoltuknak. Összegezve tehát, érthetetlen ez a nagy
elkeseredettség. Politikailag és társadalmilag magyarázható ugyan a jelenség,
ám mélyebben vizsgálva a nemzetet, annak történelmét, önvédelmi rendszerét,
önbizalmát és veszélyérzetét, cáfolatát kapjuk a félelmekkel teli, a nemzet
kipusztulását jövendölő kesergéseknek.
A 94-es választások utáni baloldali
liberális hatalomátvétel, önmagában még nem tragédia. Illetve, nem itt
kezdődött a tragédia, hanem Antall József, ez idáig nem tisztázott
paktumpolitikájánál. Mint a politikában és a gazdasági életben oly sokszor
előfordult már, Antall hatalomra jutásakor is homályos és talán soha meg nem
tudható egyezkedések sorozata akadályozta meg a valódi rendszerváltást.
Amikor a mai politikai vezetők az elmúlt
negyven és az elmúlt négy évet teszik felelőssé az ország mai helyzetéért, nem
gondolnak arra, hogy ugyanazok – ők maguk – felelősek mindezért. Hiszen Antall
kormányában és tanácsadó testületében számtalan MSZMP-s és egykori felelős –
bűnös – volt található.
A
tényeket tudjuk, ezért fölösleges részletekbe bocsátkoznunk. Csupán nagy
vonalakban fussunk végig az elmúlt négy esztendőn: (…)
Antallék
egyik mulasztásos bűne, hogy elmaradt a tavaszra ígért „nagytakarítás”. Nem
vonták felelősségre a „guruló dollárok" keletre juttatóit, a nemzet ellen
súlyos bűnöket vétő gazdasági, politikai, katona-politikai és a gyilkos társadalmi
vezetőket, bírókat, ügyvédeket, ügyészeket. Antall szemet hunyt a rabolt
vagyonok felülvizsgálata ügyében is, segítve ezzel egy primitív, jogtalan
haszonszerzésből meggazdagodott kommunista-proli réteg, már-már maffiához
hasonlító gazdasági hatalmának kialakulását, amely a közismert
megvesztegethetőség által befolyásolta a legfelsőbb állami vezetőket is.
Persze, illetlenség erről beszélni, és büntetendő is, hiszen bizonyítani
nehezen lehet a hatalommal való visszaélést. Bizonyítás nélkül pedig, az
állítást rágalmazásnak nevezik „demokráciánkban”.
Antallék másik nagy bűne a privatizálás és a
kárpótlás, amely szintén politikai lépés volt, s aligha igazságos. A
kommunisták által 1950-ig elrabolt privatizálandó ingatlanokat ugyanis, nem
eredeti és így jogos tulajdonosaik kapták vissza, hanem azok, akik a fennebb
említett lopott vagyonok tulajdonosai voltak, s mint ilyenek gyarapíthatták
pénz- és ingatlan-eszközeiket, ezáltal pedig politikai hatalmukat. Így vált az
antalli vezetés (haza)árulóvá is egyben. A jogos tulajdonosok kárpótlási
jegyeket kaptak, ám ezek a jegyek az átvételkor negyven-ötven százalékot
veszítettek értékükből, tehát a kirabolt ingatlantulajdonosokon kívül azokat is
súlyosan félrevezették, megalázták, akik háborús részvételükért kaptak némi
kártérítést…
A kárpótlási jegyek, kommunisták által irányított
feketepiaca által is, a fent írt réteg tehetett szert újabb vagyonokra.
Láthatjuk tehát, hogy egyetlen rossz – bűnös – intézkedés végig húzódik minden
rossz vagy jó intézkedésen, súlyos társadalmi feszültséget okozva ezzel a
primitív, lélektelen, de gazdaságilag és szociálisan jó körülményeknek örvendő,
és a mind mélyebbre süllyedő néprétegek között. Antall tehát, nem csupán
társadalmi szakadékot hozott létre ember és ember között, hanem egyfajta évtizedekre
kiható erkölcsi zsákutcába vezette Magyarország lakosságát. Mert javarészt azok
jártak jól, azok gazdagodhattak, akik régebben is loptak és csaltak, de
Antalltól megbocsátó rábólintást nyertek. Szemben a „középosztállyal",
amely fölélte tartalékait és látja a fent leírt problémát, amelytől egyre
nagyobb gyűlöletet érez a gazdag és a nagyon gazdag „új arisztokráciának” nevezett,
újgazdag, proli réteggel szemben.
Mindezek
ellenére nincs itt az ideje egy új „Tőke" megírásának, mert ez a
társadalmi feszültség föloldható volna egy szigorú elszámoltatással, indokolt
esetben állami tulajdonba vétellel. Ilyen intézkedésre mihamarabb szükség lesz,
mert bár elejét már nem lehet venni a vagyonból és a még nagyobb vagyon utáni
vágyból eredő bűnözésnek, de ezt a folyamatot még meg lehetne állítani. A
korrupciós botrányok kis hányada került napvilágra. Rend azonban csak akkor
lesz, ha ismert politikusok és közéleti személyiségek lesznek a Híradó bűnügyi
rovatának mindennapos témái. Ha ez bekövetkeznék, akkor a kisstílű
élelmiszerboltosok éppen úgy lebuknának, mint az ukrán-orosz maffiák, amelyek
ellen a magyar rendőrség azzal védekezik, hogy be sem megy abba az utcába, ahol
ezek a maffiózók tevékenykednek.
A
gazdaság másik – Antallék által bevezetett – rossz iránya, a külföldiek
munkavállalási engedélyhez juttatása. És itt nem a határokon túli magyar
munkavállalókra gondolok, hanem a távol- és közel-keleti kereskedőkre, akik
bizonyos tekintetben még előnyt is élveznek a határokon túli magyarokkal
szemben.
A
harmadik szarvashiba a magyarság túlhangsúlyozása volt. Az állandó és üldözési
mániához hasonlító félelmek hangoztatása, a nemzeti-keresztény szellem sulykolása
többet ártott, mint amennyit használt. Ezzel ellentétben kiéleződött a
liberális és magyarellenes logikának áldozó szűk társadalmi réteg nemzetközi
ellenállása… Sokan azt hiszik, hogy a nemzeti-keresztény politikai irány megbukott
a 94-es választásokon. Ez nem igaz. Csupán azok az álpolitikusok veszítettek,
akik nemzetinek és kereszténynek hirdették magukat, de semmi közük nem volt a
kereszténységhez és a jobboldali elkötelezettséghez. Hiszen, sem a lopás, sem a hazudozás, sem a mások lenézése, sem pedig a
hazaárulás nem tartozott Krisztus tanításai közé. Az előző nómenklatúra azonban
– kevés kivétellel – e korántsem keresztényi magatartást tanúsította,
kormányfőjével az élen.
Lezsák és Csoóri meggazdagodásáról népmesék
születtek, a Duna TV gazdasági visszaéléseiről regék és tanulmányok járnak
szájról-szájra, az MDF anyagi felelősségét pedig, ne is említsük... úgysem
történik semmi kézzelfogható. A nagy tanulmányíró író 28 milliós „tévedésének”
sem bírósági sem egyéb vonzata nincs. Mondhatnók: – de ha a kisember lop...?!
Ám
ezek a „nagy" emberek, akik jobbára meg is tudják magyarázni maguknak,
hogy joggal loptak, csaltak, hazudoztak négy kerek esztendeig, nem gyakorolták
az emberi nagyság azon gesztusát, hogy csendben lemondjanak a politikáról, hogy
ne jelöltessék magukat, hogy a Kossuth térre még az unokáikat se vigyék
sétálni. Maradtak. S hiszik, hogy ők az igazi népi vezetők, akik nélkül a keresztény-jobboldaliság
elvérzik Magyarországon. Mentalitásuk, kitartásuk és kényszerképzeteik miatt
sajnálni kellene őket, ám a nemzet nem egyszerű család, s főleg nem az övék.
Aki a nemzetet veszi semmibe, veri át, csalja meg, az bűnös. A bűnökért pedig
már a görög demokráciában is fizetni kellett. (Talán Magyarországon sem kerülik
el azok, akik méltók a büntetésre.)
Átfutva
a négy elmúlt éven, s bele-bele kapva a jelenbe is, láthatjuk, hogy a
társadalomban alapvető és máig elhallgatott hibák rejtőznek. Legfőbbképpen az,
hogy 1990-ben csak hatalomváltás volt, s a rendszerváltás elmaradt.
A
katasztrófa érzése mégis fölösleges. Csurka tanulmánya, amelyben arról írt az
1994. augusztus 20-i Magyar Fórum hasábjain, hogy Magyarországot fölszámolják,
alaptalannak ugyan nem nevezhető, de túl sötét. A magyar nemzetet több ezer éve
nem sikerült fölszámolni. Pedig, ha csak az utóbbi századot nézzük, megvolt rá
a lehetőség. Trianon, Hitler, Szálasi, Párizs, Rákosi, Kádár, Antall.
A
fenti urak tevékenységének ellenére a magyar nemzet él, van, fejlődik. Igaz, a
nemzetközi gazdasági hatalmak szívesen látnák, ha kis hazánkban nagyobb
odaadással lennénk az Egyesült Európa iránt, ha még inkább liberálissá válna
Magyarország, s ha nem beszélnénk annyit a szétszakított nemzetről, az 1920-as
tragédiáról, amelyről a nagyhatalmak véletlenül sem vesznek tudomást. Csak
egy-egy, kisebbségi ügyekkel foglalkozó nyugati polgárt küldenek Romániába,
hozzánk, s Tótiába. (Igaz, Mária Terézia pozsonyi szobráért egyetlen magyar sem
emelne szót...)
Elkeseredni
mégsem kell. A tatárok rombolása után néhány ezren maradtunk. A török 150 évig
volt Magyarországon, mégis tovább élt a magyar, s génjeiből nem lehetett
kiirtani az olykor halállal büntetett identitástudatot. Csaknem ötven évig hasonló
helyzetben voltunk e gyászos században is. Se vallás, se magyarságtudat, se
erkölcs, se szülői tisztelet... – semmi.
Mégis
megtelnek a templomok, gyermekeket keresztelnek, van jelentkező a teológiákra,
és erősödik a nemzeti tudat a fiatalság nem kis részében. A magyarság tehát nem
kihal és elvész, hanem a természetes kiválasztódás okán valamivel kevesebben
leszünk. De csak az szül, aki hiszi, hogy fontos szülnie a nemzetért, aki
erkölcsre oktatja majd gyermekét, aki identitástudatot olt már a csecsemőbe,
aki vallja, hogy ez az ország kősziklára épült, amelyen a pokol kapui sem
vehetnek erőt.
Minden
kornak megvoltak a félelmei, és az árulói, akik harminc ezüstért még a
Megváltót is eladták. Miért ne lennének ma is? Miért ne lennének magyarok is az
árulók között? Ha nagy nemzeti – vagy csak egyszerűen: magyar – költőink,
íróink, krónikásaink megmaradt sorait olvassuk, kitetszik belőlük a
nemzetféltés. Miért ne éreznénk ma is, hogy veszélyben forog a magyarság léte,
erényei, s eluralkodik a kokakola-kultúra, a bézbollsapka, a rágógumi, az
amerikai üresség, a pénzimádat, a szabadosságra épülő „liberalizmus"?
Félni
azonban nincs okunk, ám, ha lenne is, hát jogunk nincs! Mindaddig, amíg
magyarságunkat természetesnek véljük, amíg hiszünk a szentistváni államalapítás
nagyságában, s érezzük Istent, érezzük a hitet, s annak vigasztaló, könnyítő
erejét, segítségét. Mert akár kereszténynek, akár ősmagyarvallásnak nevezzük is
hitünket –, az egyisten hit. Eleink e hit által, e hit katonáinak segítségével
teremtettek államot, amelyet István úr Istennek ajánlott. Lehet-e hát
keresztény az, aki Istent semmibe véve kesergésre adja a fejét a nemzet sorsa
fölött érzett reménytelenségben? Ez is a természetes kiválasztódás.
Hiszen,
valójában csak az mondhatja magát kereszténynek és jobboldalinak, nemzetinek – vagy
nevezzük a természetes magyarságot bárminek –, aki utolsó pillanatában is hisz
e nemzet megmaradásában, aki cselekszik, aki életvitelével példát tud mutatni
nap-nap után. Mert egyetlen nemzetet sem lehet mindaddig kiirtani,
megsemmisíteni, „agymosni”, amíg annak a nemzetnek akár csak tíz tagja is hisz
a megmaradásban. És mi, ennél jóval többen vagyunk...
Stoffán György