2019. november 9., szombat

Stoffán György: Túlélni, megmaradni!, avagy, "Csak így tovább elvtársak!"


A normális és egészséges többségi társadalom úgy sírdogál manapság, mint a "feredősnaccságák", s közben a „perverziánus” kisebbség nemzetközi segítséggel tobzódik a beteges, és a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező, erkölcs-, és humánumellenes mocsárban. A kárpát-medencei magyar társadalom döbbenten nézi az eseményeket, mert amíg a keresztény kultúra és értékrendszer védelmét vállalta fel a kormány és a kormánynak bizalmat szavazó többség, addig a társadalom azt látja, hogy a bűn és a beteges szemlélet, eszme úgy terjed, mint telente a kályhából a lakásba visszaömlő szénmonoxid, amely békésen alvó családokat öl időről-időre.

Szinte már lehetetlen felsorolni azokat az eseményeket, megszólalásokat, amelyek az LMBTQ-s abnormalitást reklámozzák és erőszakosan igyekeznek elterjeszteni a keresztény és magyar értékek rombolására, megsemmisítésére irányuló téziseiket, tetteiket, megnyilvánulásaikat. 
Sokan azzal intézik el a dolgot, hogy ilyen a világ, ne foglalkozzunk vele, úgysem tudunk semmit csinálni ez ellen a világot behálózó és a keresztény egyházakban is mély gyökereket verő sátáni, rákos betegségként burjánzó szellemiség ellen. A legutóbbi meleg-reklámos Coca-Cola-cirkusz társadalmi felháborodására pedig a hivatalos kommentár az volt, hogy „Magyarország demokrácia, és a demokráciában mindenki eldöntheti, hogy iszik-e Coca Cola-t vagy nem.”  Mintha ebben az ügyben a Cola-ivásról lett volna szó csupán. Noha nem arról volt… nem arról van szó! 
A Cola-reklám, amelyen homokbányász férfiak és leszbikus nők szerepelnek, egy újabb erőteljes hatás, egy újabb lépcsőfok annak természetessé tételére, hogy Mózes törvényei és Jézus parancsai ellenében elfogadjuk, hogy az egynemű szerelmi lét boldogabb és szebb, kiváltságosabb és örömtelibb, mint az Isten által megteremtett és elrendelt férfi-nő párkapcsolat, amely a családnak és a társadalomnak, tehát az emberi létnek, a megmaradásnak és a szeretetközösségnek az alapja.

Budapest megtelt ezekkel az ocsmány, de minimum szokatlan reklámokkal, és néhány magára valamit adó magyar fiatal „takarításán” kívül a világon semmi nem történik az ügyben. A nemzeti oldal háborog és aláírást gyűjt a közösségi oldalon, az LMBTQ-párti közösségi oldal letiltja azokat, akik nemtetszésüket fejezik ki eme „üdítő langyosság” miatt. Ám hivatalosan, a demokráciára hivatkozva szabad jelzést kapott ez az aberrált perverziánus reklámhadjárat (is). Ez az új kezdet, amelyben egyre inkább eltörpül és elhalkul a normalitás, hiszen már az óvodákban és az iskolákban is megjelentek a zöld LMBTQ-sok, akik a klímaügyre hivatkozva hirdetik a Szodomában és Gomorában is végzetes „sikert aratott” eszméiket. Ám, nálunk demokrácia van, kapitalizmus van, és ebbe a kettőbe minden belefér, még ha úgy mellékesen védjük is a keresztény értékeket.
Mi védjük, de a keresztény egyházak egy mukkot sem szólnak például e langyos Cola reklámhoz.  Nincs véleményük, és akinek a papok közül van véleménye, arra azt mondják a bűnnel szimpatizáló felszentelt liberális, bergoglionista társaik, hogy a másik rossz pap… Itt legyen okos, hitében erős a keresztény ember. Hiszen, mint említettem, Mózes is és Krisztus is kifejtette véleményét „erről a Coca Cola reklámról”… tehát sem a zsidók, sem a keresztények – ha, és amennyiben azok – nem támogathatják ezt a fajta perverziánus, LMBTQ-s magatartást, eszmét, e megátalkodott szellemiséget.

Az LMBTQ közösséggel és a homoszexuálisokkal immár a Szentszék is tárgyalásba kezdett az elfogadás szellemében, amolyan sátáni-ökumené keretén belül, épp úgy, mint ahogyan az európai, fehér, keresztény emberek kiirtását is a felebaráti szeretettel és Krisztus tanításait sarkaiból teljesen kiforgatva támogatja. Magyarország sem marad ki ebből az abnormális egyházi „megújulásból”, hiszen az egyik normális gondolkodású és Krisztushoz hűséges pap azt mondta – nagyon helyesen és Krisztus tanítását megtartva! – hogy a migránst nem tekinthetjük felebarátnak! Mire a másik, aki keményvonalas, meleg és bergolionista – hallva paptársa prédikációjáról –, azt mondta egyre apadó létszámú híveinek, hogy a kormány egyházellenes, nem engedi a magyarokat a Mennyországba, mert nem engedi be a migránsokat, akik adott esetben vértanút csinálhatnak a magyarokból… és ez nem vicc! Hallható volt augusztus 4-én vasárnap, a pécsi egyházmegye egyik templomában!
A sátáni világ és annak terjeszkedése nem új ötlet a világot irányító háttérhatalom részéről. Már a bolsevizmus kezdetén, 1917-ben elindult a bolsevik perverziánusok tobzódása. Meztelen felvonulások, fiúkat, lányokat a zabolátlan szexre rábíró nevelőtábor, a homoszexualitás és a pedofília természetességének elfogadtatása, bemutatókkal fűszerezve… és 1918. december 19-én, Szentpéterváron a nagyszabású leszbikus felvonulás, „Le a szégyennel” feliratú táblákkal. Minderre a háttérhatalom akkori „sorosgyörgye” – Lenin – azt üzente: „Csak így tovább elvtársak!” 

Az idei nyár LMBTQ-s fertőző szennyáradata a Sziget-fesztiválon teljesedett ki, ahol egy héten keresztül szodomai előadásokat, a klímavédelem köntösébe bujtatott LMBTQ-s felszólalásokat, liberális és bolsevik szépelgéseket hallgathatott az érdeklődő fiatal. A „Sziget” mára úgy istenigazából a lélekrombolás kígyófészkévé vált… és ezt is hagyjuk, engedélyezzük, eltűrjük, hiszen demokrácia van, és a demokráciában mindenkinek joga van elmenni a Szigetre. Mindenkinek… korhatár nélkül. 
Mindez egy jól működő bolsevik terv része, amelynek a célja erkölcsileg, szellemileg, gazdaságilag és gyakorlatilag rabszolgává tenni az embert. A család és a hit megsemmisítése, a normális emberi közösségek felszámolása, a házasság helyett beteges és erkölcstelen kommunák kialakítása… azaz a család és a közösség védőburkának lefejtése az egyénről, aki azután szabad prédává válik, és csak ehhez az aberrált közösséghez van módja és lehetősége tartozni. Egy ideig… Azután vagy visszatér a normális életszemlélethez és a hithez, vagy – többnyire – az öngyilkosságot választja. 
Nincs tehát kiút ebből a mocsárból. Több mint kétszáz éve folyamatos – és mára sajnos nagyon is sikeresnek mondható – erkölcsrombolás, értékmegsemmisítés folyik. Akik szervezik és eltervezték e rombolást, azok évszázadokra előre terveznek, és egy-két generáció nem tud lebontani évszázados felépítményeket. Túlélni, megmaradni van csupán lehetőségünk, ha akarunk túlélni, ha meg akarunk maradni… Ám, a normálisan gondolkodó és normális életet élni akaró emberek lassan jogi, hitbéli és szellemi kapaszkodó nélkül maradnak. 

Csak a szlogenek változtak és változnak 1789. óta. Az eszközök viszont egyre durvábbakká, erőszakosabbakká, kivédhetetlenebbekké válnak… – ha nincs, ha nem lesz, aki fellépjen ellenük hivatalosan és a törvények teljes szigorával. Egyelőre azonban ez ellen törvények sincsenek… csak demokrácia van és hallgatás… amelyben, és ami által mindenkinek mindent szabad. Szabadosság van, amelyben mindenki élhet a másokat – ha kell, erőszakkal is – befolyásoló, másokra rákényszerített aberrációival…
A bibliai idézet jut eszembe: – „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani...” (Mt., 10, 28.)

2019. november 5., kedd

Stoffán György: Párhuzamos társadalom – avagy, sírunk, mint a fürdős örömlányok…


Soha nem volt még ilyen szerencséje a jobboldalnak. A kormányon lévő nemzeti keresztény elkötelezettségű politikusok ma végre levetkőzhetik azt az évszázados, ostoba és végzetes mentalitást, amely a nem létező demokráciára hivatkozva még a hazaárulást is demokratikus jogként kezelik, s a rendteremtést valami egészen botor módon azért halogatják, mert a hivatkozási alap súlyosan téves. Arra hivatkozni három évtizeden keresztül, hogy „nem tehetünk semmit, mert erre várnak…” olyan mérhetetlen butaság, amely az önkormányzati választások ma látható eredményéhez vezetett. Nos, szerencse, hogy nemzeti kormányunk van, de a jobboldalnak végre paralel lehetősége van tanulni a választási kampányt, a rendcsinálást, egészen a választási győzelem kivívásának módszeréig. Persze ehhez elég "egy fenék és egy ló"... 

A választások eredményeit mindenféle, okosnak vélt újságírók, politikusok és közéleti személyiségek próbálják győzelemként beállítani, noha a tények mást mutatnak. Nem sorolom az elvesztett városokat, településeket, ahol akkora győzelmet arattunk, hogy már a székely zászlók is lekerültek a tanácsházzá változott önkormányzati épületek oromzatáról.

A tanulási lehetőség tehát adott. S mert mindenkit a saját fegyverével lehet legyőzni, át kell ültetni végre a ma győztes vörös és liberális önkormányzati vezetők által adott leckét a nagypolitikába. Mire is gondolok?

Ha egy újság nem felel meg a kormánypolitikának, akkor annak az újságnak a főszerkesztőjét ki kell rúgni. Második lépésben a lapot be kell tiltani… amolyan demokratikus módon.

Ki kell söpörni azokat a középszintű munkatársakat, akik nem annak a politikai szellemiségnek a követői, amelyet a kormány sajátjának tekint.

A fizetések emelését nem említem, hiszen az nem szoclib sajátosság. A parlamenti képviselők egyetlen dologban értenek egyet évente egyszer: a tiszteletdíjnak nevezett harács megemelésében… millióhoz még kétszázezer. Tehát itt az emberi telhetetlenség a domináns, nem a politikai hovatartozás.

Ha nyerni akarunk 2022-ben, akkor a nyálas demokráciázásnak véget kell vetni és komoly erőkkel, valamint jogi úton le kell számolni a csaló, hazaáruló, rágalmazó, közrendet felforgató civil szervezetekkel, pártokkal, személyekkel. Éppen úgy, ahogyan ezt 1919-ben és 1945-ben a mai vörös és liberális győztesek szellemi elődei tették. A mostani utódok intézkedéseit is követni és alkalmazni kell, hiszen az ő fegyverük, ellenük is használható, ha már képtelenek emberi, tisztességes, és erkölcsös magatartást tanúsítani.

Be kellene fejezni az hülye elemzéseket, a kampány alatti súlyos hibák boncolgatását, a hazug mosakodást, de főleg a bukást győzelemnek hirdető bolsi mentalitást, amiért néhány éve még a beszélgetős műsorokban kiröhögték a mieink a balosokat…
Fel kellene állni, megrázni magunkat, és egy másik fokozatra kapcsolni. Használni azokat a módszereket, amelyeket a Moszkvában kiképzett új budai katonaorvos és elvbarátai alkalmaznak. És el kell felejteni végre a demokrácia szót, amelyet minden véres diktatúra és az embertelen liberális szellemiségű aberrált használ. Van alaptörvényünk, van Btk-nk, vannak bíróságaink és van igazságszolgáltatásunk, vannak derék rendőreink, akiknek felszerelésük is van a nem kívánatos tüntetők és idegen rendbontók nevelésére. Oktatónk e kérdésben a 2006-os szemkilövető csőgörény, aki „remek bemutatójával” még ölt is… sajnos a mieinket. Az orrváladék jellegű eddigi (beígért) számonkérés azonban őt is futni hagyta.

Summa summarum: Ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig, ha a parlamentből pöcegödröt engedünk csinálni, ha az utcára engedjük a mindössze a seggükön tojáshéjjal rendelkező, egyelőre üres fejű diákokat, és nem kérjük számon az őket lázítókat, ha továbbra is abból állnak a nemzeti csatornák műsorai, hogy kiröhögjük a ma már részben győztes ellenzéket (ellenséget), s nem adunk világos útmutatást a választóknak, ha továbbra is a demokrácia ködös voltára hivatkozva engedünk a káosznak, akkor 2022-ben el sem kell menni választani.
Ha azonban rendet teremtünk, politikusaink kiszállnak az Audikból és elkezdenek gyalog járni az emberek között, ha a fiatalokat is megszólítjuk végre, és a vidék is egyenlő rangot kap egy-egy kampányban, és ha lesz normális kampány, akkor kikovácsolható a mostani bukás, mert a társadalom végre erőt is lát, nem csak önelégült, magyarázkodó üres szavakat hall. Nem elég mondani, hogy „a Haza mindenekelőtt, Isten mindenekfölött”… Arra is emlékeznünk kell, amit eleink tartottak a maguk igazságának: „Segíts magadon, Isten is megsegít!”


Kritikáim ellenére azonban, maradok elkötelezett Orbánista!

2019. november 4., hétfő

Stoffán György: Nyílt levél a hősökhöz… november 4-én


Gloria victis!

Aszfalt alatt, jeltelen sírokban, ismeretlen orosz tájon elhantolt magyar Testvéreim!

November 4-e ma is intő jel. Akkor, a szabadságharcot, amelyben életeteket adtátok a haza függetlenségéért, szabadságáért, a hazaárulók által segített szovjet tankok verték le. Az ország hercegprímása idegen nagykövetségre volt kénytelen menekülni, emberek százait ölték meg, s még december 8-án is a tömegbe lövetett a fasiszta vörös gyilkos hatalom. A haza legjobbjai, akik életben maradtak, a kötél és a szovjet invázió elől külföldre menekültek, a börtönök megteltek politikai foglyokkal, s a függetlennek hazudott bíróságok szakmányban adták a hóhér kezére az ártatlan magyarokat, akik nem valakik ellen, hanem a haza védelmében fogtak fegyvert. A saját hazánk védelmében…

Ti pedig véreteket ontottátok ezért a szabadságért, a remélt győzelemért, s nem számítottatok arra, hogy a velejéig romlott kommunista söpredék ráront az országra, és hullahegyeket termel a szocialista demokrácia és proletárdiktatúra elmebeteg, fogalomzavaros rendszere védelmében. Magyarul beszélő hóhérok magyart irtottak, s kevesellték az áldozatokat, amikor már Moszkva is megsokallta a magyar vérontást.

Ma Rátok emlékezünk Testvéreink. Rátok, akik a pesti aszfalt alatt, jeltelen sírokban, ismeretlen orosz tájon elhantolva figyelmeztetitek a mai magyart. Ám, ez az emlékezés kissé álságos, hiszen a Ti áldozatotokat emlegetik a szónokok, Nektek tulajdonítják a győzelmet, s mondják: Ti ütöttetek rést a kommunista rendszeren… Nem! Ti éppen olyan áldozatai voltatok egy nagy forgatókönyvnek, mint mi, mai magyarok. Igaz, Ti hittetek abban, amiért harcoltatok, csak nem tudtátok, hogy eszközei vagytok egy máig ismeretlen és legyőzhetetlennek látszó hatalomnak, amely saját érdekében a világot is képes elpusztítani, s amely minden kormányt és politikust megvásárolt, s ma épp a hitünket és Európánkat rabolja el a szemünk láttára. És a mai magyarok, a mai európaiak nem tanultak a Ti áldozatotokból. Nem lázadnak a jogtiprások ellen, a teremtés logikájával szembeni őrült ámokfutás megakadályozása érdekében, a hazug, demokráciát emlegető néphülyítés ellen, mert ma már nem is látják a valóságot a népek és a nemzetek. Mint a csorda, alkalmazkodik minden nép az egyre elviselhetetlenebb diktatúrához, amelyet politikusok magyaráznak el kívánatos mázzal leöntve, a jólétet és a nép érdekét sulykolva az ötven éve folyamatosan és következetesen lebutított fejekbe.
A mai, telefont nyomkodó fiatalság nem ismervén a diktatúrát, diktátoroknak hisz, önmaga jövőjét semmisítve meg, a középgeneráció a megélhetését hajtja éjt nappallá téve, s mi, akik már nem számítunk, azt érezzük, hogy fiatalságunkhoz képest egy másik bolygón vagyunk kénytelenek élni. Belefáradva és elfásultan nézzük, miként rohan a világ az ismeretlennek nevezett ismert hatalom utasítása, parancsa szerint a vesztébe. Miként semmisül meg az érték, s válik az ember, lélektelen, gazdaságban használható eszközzé.

Ti ott az aszfalt alatt, a jeltelen sírokban, a feltáratlan hantok alatt, vagy az orosz síkságon pihenve bizonyára újra fegyvert fognátok a magyarságért, a nemzetért, a hitért, az emberért… Az élők azonban nem tanultak Tőletek, nem értik miért fogtatok fegyvert, miért áldoztátok fel életeteket… mert nem érzik a haza szó súlyát, a nemzet szó összetartó erejét, az önzetlenség fogalma pedig ismeretlen a számukra. Ami Nektek szent volt, az a mai embernek semmit nem jelent.

Voltaképpen ott tartunk, hogy van még egy-két generáció, amely még emlékezik Rátok, koszorúz, és nagy szavakban próbálja szebbé tenni – az összefogás nélkül teljesen kilátástalanná váló – jövő képét.

Nincs rend, nincs jog, nincs magyar törvény, mert a Moszkvánál sokkal embertelenebb és aljasabb elnyomók törvényit alkalmazza a mindenkori kormány. Csupán annyi a különbség, hogy az egyik a nagy főpapról, Mindszentyről emlékezik meg, a másik pedig Károlyi Mihály szobrát akarja visszahelyezni Budapestre. A parancs azonban egy helyről jön. Csak a körítés színe változik. Ha nem így lenne, ma nem lehetne „minden nap Karácsony” a fővárosban… a ti temetőtökben, ahol hatalmas öngólt rúgott a kormány és a kormány-média azzal, hogy nem tájékoztatta a választási törvényben foglaltakról a magyar választópolgárokat, és nem ismertette részletesen annak várható következményeit. Ám ezzel nem csak öngólt rúgott, hanem súlyos sebet ejtett a nemzetben gondolkodó magyar polgárokon, hiszen ezzel az öngóllal a jó szándékú és kormánypárti magyarok életét és körülményeit taposta sárba azokon a településeken, amelyeket felelőtlensége átjátszott a nemzetárulók kezére. Ha ugyanis a kormány-média nem csak röhögött és élcelődött volna az ellenzéken, hanem a valós veszélyekre felhívva a figyelmet segíti a választókat abban, hogy megértsék a veszélyt és annak forrását, akkor ma minden idegen szavazat ellenére is nemzeti vezetése volna Budapestnek és az átjátszott városoknak.

Ma is dübörögnek az ellenséges tankok, azaz, a civilnek mondott politikai szervezetek, amelyek mint Kádár 56-ban, idegen utasításra, idegen pénzért árulják a hazát. S minden ugyanaz lesz, ha – mint Ti akkor – nem fogunk össze… Lesz bírói ítélet, lesz kötél, lesz sok idegen szavazó… de nem lesz már, aki Rátok emlékezzen. Tiltott emlék marad a magyar… Itt tartunk ma, 2019. október 13-a óta, 2019. november 4-én.


Nyugodjatok békében és sirassatok minket, tanulni képtelen magyar utódokat! 

2019. október 31., csütörtök

Stoffán György: Ősz… avagy „holnap neked”…

Képünk illusztráció (Forrás: Bükkalja Tájegységi Értéktár)
A temető csendje mindig megnyugtatta. Nem halottak sírhantjait látta, hanem ezernyi történetet, vicces vagy komor megjegyzéseket, a békeidők boldog mosolyát, háborúban fiát sirató anyát, a forradalmak kitörő eufóriáját… Minden kereszt, minden fejfa, és minden sírkő egy-egy élet regénye, és ezeket a regényeket olvasta le a névtáblákról… a dátumokról: mikor született, mikor halt meg… milyen vallású volt…
Inkább a régi, elhagyott temetők vonzották. Kripták, elfoszlott ruhadarabok, szétesett csontvázak vagy az épen maradtak, akiknek kézcsontjai ugyanúgy kulcsolódtak össze a halotti lepel alatt, imakönyvvel, rózsafüzérrel, mint száz, kétszáz éve, amikor szerettei befektették az örökkévalóság korhadó dobozába…
A városszéli temető ilyen régi volt. A kripták előtti egykori sétány - ha őserdő jelleget mutatott is -, látszott még. Egy-egy réges-régi pad vas-kartámasza jelezte, hogy éltek a régiek között, akik szintén itt időztek a végtelen promenádján, s talán, mint ő maga is, regényeket láttak a mára romos, itt-ott kifosztott kripták lakóinak hamvaiban.
Az egyik pad, kissé korhadtan, de még tartotta régi méltóságát. Szemben volt a céhmesterek végső lakhelyével, s mint ilyen, talán tiszteletből, komolyabb anyagból és jobban összedolgozva került ide. Ezért élte túl a többi padot. Zöld lehetett valamikor a kétoldalt díszesen és mesterien öntött vaskönyöklő… vagy csak grünspanos lett az idő múltával...
Leült, és nézte a boltíves bejáratot… a nap halványan világított be a fák között a régi sétányra, s ez valami érdekes melegséget hozott a november elsejei délutánba. 

Végignézett a lelkek promenádján. A levelek ezernyi árnyalata most, a nap beszűrődő fényében gyönyörű tónusokban villódzott. A csupasz ágak irigykedve nézték a még őszi díszben ragyogó társaikat. Az ő leveleik a napokban fáradtan ereszkedtek le a sokéves avar tetejére. A sétány végén a Kárpátok ormai köszöntek be, a maguk kék gyászruhájában. Őket ugyanígy látták még az itt nyugovóra tért mesterek, neves családok… s az őket temető rokonok… Mert a kéklő hegyvonulatot nem érdekelte különösebben ez a kis csendes kert… A hegyek örök életűek.
A mesterek sírboltjának kovácsoltvas kapuja nyitva volt. A zár már régen elrozsdásodott, s a két szárnyat ki tudja mikor nyithatták meg résnyire… tovább ugyanis nem ment… Legalábbis kívülről így látszott. Vagy ezen a kis résen járnak vissza a városba a mesterek? Nem! Az nem lehet… mire lennének kíváncsiak? Hiszen az ő munkájuk ma, száz, kétszáz év után is megcsodálható eszköz, dísz, használati tárgy.. s talán el sem tudták volna képzelni azt a sok drága árut, amelynek nincs minősége, s jól vigyáznak a gyártók arra, hogy két-három esztendőnél semmi ne tartson tovább… Nem! Bizonyosan nem mennek ki ebből a nyugalomból, ebből a békés kertből, ahol a madár, s a csendre vágyó jár csupán.
Felállt a régi padról, s közelebb lépett a résnyire nyitott kovácsoltvas kapuhoz. Megcsodálta a boltívet, amelynek a zárókövén a céh címere volt. Majd kíváncsiságból, vagy csak egy üdvözlés erejéig… hozzáért az egyik, kissé előreálló kapuszárnyhoz. És az minden nyikorgás és erőltetés nélkül kitárult előtte…
Az őszi délután fénye beszűrődött a nagy helyiségbe. Szemben vele kis oltárféle állt a terem végében. Középütt a falon kereszt, amelynek korpusza csonkán lógott, egyik kezénél függve a kereszten. Az oltáron, valamikor nagyon régen, a díszként odatett kővázából kiálló száraz csokor hajolt meg a látogató előtt… csonkig égett mécsesek szegélyezték az oltár lépcsőjét és egy régről otthagyott koppantó hevert a lefolyt viasz mellett. 

Keresztet vetett, és mormolni kezdte a Miatyánkot… közben körülnézett. Ekkor vette észre, hogy a fény nem csak a rácsokon szűrődik be, hanem a részben beomlott boltív is utat engedett az "örök világosságnak"… A falban kétoldalt három szinten, szintenként nyolc-nyolc koporsó volt. Mindkét oldalon két-két koporsóhely üresen tátongott. Az egyik koporsó fedelét valaki, valamikor félretolta.
Odalépett. Feketeruhás, csizmás, Bocskai-sapkás mester aludt benne. Csontujján gyűrű, oldalán kard, kezében imakönyv… haja csimbókokban lógott ki a sapka alól, a valaha fehér selyempárnára, amelyen pihent…
A többi koporsó érintetlenül, lezárva őrizte az utolsó sóhajt, a könnyeket, a békét, a csendet, s mindent, ami a temetést végző pap utolsó „Ámen”-je után itt maradt. Csak a természet igyekezett kíváncsian benézni a boltívek alá, s talán fel akarta rázni a jó magyar mestereket… Akik közül az utolsó 1871-ben került erre a végső szállásra, s azóta is várja a feltámadás örömét.

Kifelé indult "vendéglátóitól", s azon gondolkodott, miként lehetséges az, hogy ez a kripta épségben átvészelt két és fél évszázadot, s még a feketeruhás mester gyűrűjét sem lopták ki a felnyitott koporsóból. Visszalépett, mintha keresne valamit… ám igazából csak azért lépett vissza, hogy megbizonyosodjék a koporsó épségéről. A koporsó alól egy megbarnult papír kandikált ki. Megfogta, s szép lassan kihúzta a régi írást. „Hodie mihi, cras tibi”… volt a papíron, több nyelven, cirill betűkkel is…
Mint minden eddig arra járó – kapunyitó, látogató, talán fosztogatni akaró –… ő is visszacsúsztatta a papírlapot oda, ahonnan elvette. Megkapta a választ iménti gondolatára… "hogyan is maradhatott ilyen épségben és kifosztatlanul ez a vadregényes, elhagyott kriptasor". Így! Megértették, akik olvasták: – „Ma nekem, holnap neked”… Vajon miért nem értik meg ma az emberek ezt az egyszerű mondatot? Miért élnek úgy, mintha nem tudnák, miről szól ez a nap és miről szól maga az élet, s hogy a halál senkit nem kerül el?

Sötétedett, mire kiért a rejtektemetőből… Az őszi este megkönnyezte az emlékezés napját… a macskakő fénylett a rácseppenő esőtől.

Lassan ballagott a városközpont felé. Közben az járt az eszében, hogy egy másik világ egykor boldog lelkeitől, a békéből, a csendből távozik egy boldogtalan, békétlen, artikulátlanul üvöltő, és vesztébe rohanó világba. A valóságba, a mindennapokba, a gyűlölködésbe… s borzadva gondolt fiaira, unokájára, szeretteire, amikor újra és újra elismételte magában: „Hodie mihi cras tibi”… 

2019. október 22., kedd

Stoffán György: Proli-tor a Parlamentben


Érdekes napon vagyunk túl. A kommunista-liberális és még ki tudja milyen ellenzéki oldal kimutatta foga sárgáját. Amolyan történelemóra-féle volt, hiszen pont azt láttuk, amiről dédnagyanyám mesélt, és amit Tormay Cécile írt könyveiben a kommunista söpredékről, a ’19-es eseményekről. Durva, primitív magatartás, semmi méltóság, semmi emberiesség, csupán az emberi legalja viselkedés. Igen. Történelemóra volt, amelyen megmutatták, eleik mentalitását, a gyűlöletet, a rosszindulatot, a magyar- és keresztényellenességet, a „gyilkolhatnékot”, amelyet Robespierre és az utána jövő fizetett malterosok éreztek mindenki ellen, aki nem volt malteros, aki nem úgy gondolkodott, ahogyan ők, aki hitt Istenben, aki védte saját hazáját, erkölcseit és nemzetét. Ez a kommunista, és ez a testvére is, a liberális, hiszen ez a két szellemiség egyforma, mint az ikrek. Rombolni, megsemmisíteni, értéket pusztítani, becsületes emberekbe gázolni, ha kell zsidózni, ha kell cipőbe köpni, és ha kell emlékművet bontani vagy újságot betiltani… nekik mindegy… csak a hatalom, a pénz és a rettenetesen elszabadult alpári bunkóság az, amit adhatnak, hisz ez a valójuk, képtelenek másra.
Ám ez a magatartás és viselkedés nem marad megtorlás nélkül. Hiszen a többség nem ez. A többség arca Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László házelnök… de ez az arc kezd mintegy a lélek fájdalmától eltorzulni, s mert kicsinyeit, gyermekeit, családját védi, véget fog vetni ennek a proli ámokfutásnak. És akkor lehet menni panaszra Brüsszelbe, Hágába vagy kenyéradó malteros megbízóikhoz, s lehet fehérterrorról hazudozni, mint tették és teszik szellemi eleik, hasonló, de véresebb viselkedésük megtorlása után 1919-től mindmáig.
Ugyanis: Nem kötelezheti senki a békében élni akaró, nemzetét és hitét, hazáját szolgáló magyar embereket – a társadalom többségét – arra senki, hogy egy számarányaiban elenyésző fizetett, hazaáruló kisebbség terrorizálja a többséget. Nincs az a tolerancia, amelyet ezzel a lyukas-fuszeklis bunkó táblatartóval szemben alkalmazni lehetne. Nincs az az emberi türelem, amely csillapítaná a vágyat egy pofonra, amikor Jakab Péter megszólal, a maga pallérozatlan stílustalanságában, s és nincs az a felelős magyar apa, aki ne gyermekeit védené, ha arra szükség van, szükség lesz.

Mert az Isten irgalmazzon, ha a magyar levetkőzi magáról a jámborságig beléoltott keresztényi magatartást, s visszatér az élni akarástól ahhoz, ami volt egykoron. Mint Zrínyi mondta, a magyar akkor válik jó néppé, ha van kinek engedelmeskedni… azaz, akkor tart össze, akkor harcol vállt-vállnak vetve, ha van ellenség. És ma van ellenség. Sok! Külső, amely fizeti a belsőt… belső, amely hangjával akar vért fakasztani… de ezt nem hagyhatjuk. Igaz, várunk még, mert türelmünk még van, s óva int a józanság attól, hogy eltapossuk ezt a söpredéket.
Ezért jó lenne, ha megértenék: A türelem véges, és a hazaszeretet, a család védelme, a nemzet iránti elkötelezettség sokkal erősebb a fizetett hazaárulás nemesnek nem mondható érzésénél. Ma még az egyetlen ellenérv a többség szószólóitól – joggal – az, hogy ezt akarják. De ha ezt akarják, hamarosan eljön az ideje annak, hogy meg is kapják. Mert, ahogy meg kell tisztítani a kosztól a ruhát, úgy meg kell tisztítani a közéletet is – ha nincs öntisztulás…

’56 ünnepe közeleg… s akkor, október 21-én még senki nem gondolta, hogy az ártatlan szemű gyermek, a munkás, az ápolónő vagy a professzor október 25-én fegyverrel védi a hazát…

Ne gondolja tehát senki, hogy ma nincs ártatlan szemű gyermek, munkás, ápolónő és professzor, aki ugyanerre képes… Mert még ma is génjeikben érzik, hogy: „A haza minden előtt!” 

2019. október 18., péntek

Stoffán György: „Wass Albert náci”… – Nyílt levél Karácsony Gergelynek


Ami az elmúlt napok történéseit illeti, nincs min csodálkoznom. Világos mi történt és hogyan, mint az is világos előttem, hogy mi fog következni és miért. Azonban vannak dolgok, amelyek mellett az ember, ha magyar és keresztény, nem mehet el szó nélkül. Különösképpen akkor nem, ha maga is tollforgató…
Nos, az Ön megszólalásai közül egyik sem érdekel, hiszen Ön nem egy szavatartó ember, így mindegy, ha ígér, köszön vagy verset mond. A minap viszont olyat mondott egy magyar íróról, ami – bár Öntől ez sem szokatlan – ab ovo hazugság. Gróf czegei Wass Albertet Ön nácinak nevezte. Nos, én Wass Albertet nem vagyok hivatott megvédeni, hiszen erre nincs is szükség, mert ezernyi bizonyíték van arra, hogy ezt Róla csak az oláhok állítják, tekintve, hogy megírta róluk a való igazat. Ön az oláhok hazudozásaihoz csatlakozott, amikor főnökeitől kapott főpolgármesterségének első napján nem csak Wass Albert emlékét sértette meg, de mindazon magyarokét is, akik az Ő könyveit olvassák, akik becsülik e néhai magyar grófot, az írót, a hazaárulásra képtelent, az erkölcseiben megkérdőjelezhetetlent, a zseniális tollforgatót, aki könyveinek első soraival odaröpíti az olvasót Erdély tájaira… és aki soha nem követett el háborús bűnt, nem ölt, nem üldözte a zsidókat és nem kollaborált olyan német szervezetekkel, amelyek vagyonokat raboltak el a munkatáborokba szállított izraelitáktól. Tehát Ön hazudott, sértegetett és saját magát járatta le az Önnek kiadott utasítás szerint. És ez is szomorú ebben a nácizásban.

Szánom Önt, hiszen Önből lehetett volna egy jó tartású, értelmes és szeretetre méltó ember is, ha nem adja el magát olyan eszméknek és szellemiségnek, amelyek bár jóléttel és hatalommal kecsegtetnek, mégis a legundorítóbbá változtatják az embert. Önt is. Istennek hála, nem élek már Budapesten, így Önhöz csupán annyi közöm van, hogy kikérjem magamnak milliók nevében, valamint az USA igazságügyi hatóságai nevében Wass Albert ekként való rágalmazását. Ugyanis Wass nem élhetett volna az USA-ban haláláig, ha bá-milyen náci vagy náci kollaboráns cselekedetet követett volna el. Ez csupán az Ön és az oláhok beteges képzelődése. Amely Önöket minősíti. Mindazonáltal kérem, tartózkodjék az efféle gyalázkodástól. Hagyja az irodalom megítélését azokra, akik értik is miről beszélnek, s ne keverje a politikát és az utcanevekről való elképzeléseit se a művészetekkel, se az irodalommal, se a zenével… Ön hajtsa végre azt, amivel megbízták, amiért fizetik, amit elvállalt. A főpolgármesteri szék sem nem hatalmazza fel a nemzet gyalázására, sem nem ad több észt. Ön marad az a Karácsony Gergely, akivel Wass Albert szóba sem állna. Mert klasszikust idézve: Egy bizonyos szint fölött nem süllyedhetünk egy bizonyos szint alá. 

2019. október 14., hétfő

Stoffán György: Önvizsgálat, választások után…


Ma reggel mindenki siránkozik, csodálkozik, vagy ostobán reménykedik… de senkinek nem jut eszébe, hogy felmérje az okokat… valóban értékelje a választások eredményét. Fájó feladat, de megteszem, hiszen akik megtehetnék, azok ma még a Fideszből élnek, így illedelmesen, mindenféle ostobasággal magyarázzák a történteket, pedig teljesen világos minden ok, amely a balliberális győzelemhez vezette az országot.

A „nemzeti média” bűne

Legelső ok, az önhitt, alázat nélküli magatartás. Április nyolcadikán este, a harmadik kétharmad megszerzése után a Miniszterelnök úr kellő alázatról beszélt, de sok Fideszes könyöklő, haszonleső, talpnyaló ebből mit sem értett. Nemhogy a „kellő” szavunk értelmét nem tudták felfogni, de az „alázat” szó is ismeretlen volt számukra. Tehát, ennek következményeként eredményeinket hőstettekként mutatták be, noha ezeket kötelességtudatként, szolgálatként, valóban kellő alázattal kellett volna ismertetni.
Az önhitt, nagyképű nemzeti média már-már – bár azt is rosszul – átvette azt az alantas és primitív stílustalanságot, amelyben a trágárság, az ellenség lebecsülése, balga beszélgetős műsorokban való kiröhögcsélése volt az egyetlen irány a „győzelem felé”, s amelyet követendőnek és üdvösnek tartott az az öt-hat jól fizetett „csókos arc”, akiket egyre unalmasabbakként tart képernyőn a Hír-, és a Királyi TV. Noha alapvetés, hogy nem lehet évekig ugyanazokkal az arcokkal eredményesen dolgozni. Nincs tehát megfelelő szellemi irányítás e téren, a nemzeti oldalon. Nem volt médiastratégia a győzelem irányítására.
Számos alkalommal és sok cikkben próbáltak a nemzetért aggódó írástudók figyelmeztetni erre a rendkívül nagy és végzetes hibára, de süket füleken kívül mást nem talált meg a figyelmeztetés. Levelek és beszélgetések szóltak arról, mit kellene csinálni, mert veszteni fogunk… reagálás azonban nem érkezett. Változás nem állt be. Minden maradt a rossz, ostoba, nagyképű és a húsosfazekat féltő, trágárkodó és alázatot nem ismerő „legnagyobbak” kezében. És íme, a végeredmény… Lehet magyarázni a beszélgetős műsortokban, és lehet tovább is azt állítani, hogy miért jó ez a vereség, amely voltaképpen nem is az... 2022-ben visszatérünk rá. 

A kiválasztott jelöltek

Rengeteg olyan Fideszes polgármester-jelölt volt, akik semmi mást nem láttak, mint a hatalommal járó, megszerezhető pénzt. Könyököltek, a maguk primitív módján tolták ugyan a Fidesz szekerét, miközben saját érdekeik mentén már a jövőt tervezve ígérgettek mindenkinek fűt-fát… szervezkedtek, de nem voltak tisztában azzal, hogy esélyük sincs saját környezetükben nyerni. Mert magatartásuk, addigi ismert életük ezt nem teszi lehetővé.

Kormány-közeliek bűne

A kormány is megszámlálhatatlanul sok stratégiai hibát vétett. Hiszen nem elég meghallgatni a Miniszterelnök beszédeit, és nagyokat tapsolni, majd önhitten távozni a kongresszusról, ünnepi alkalmakról… tenni kellett volna. Látni kellett volna minden nemzetben gondolkodó embernek, hogy munkahelyén a többség nem Fideszes. Látni kellett volna, hogy melyek azok a pontok, amelyeken változtatni kellene, és látni azt, hogy mivel nincs megelégedve a társadalom. Minden nemzeti érzésű embernek a helyén kellett volna „misszionáriusnak” lenni, egyben tájékoztatni az elégedetlenségről a kormányt, vagy magát a Miniszterelnököt. Fölösleges a „megörökölt elvek szerint” misét befizetni a Miniszterelnök születésnapjára, és közben a nemzetet szolgáló magyar embereket vádolni, lejáratni, rágalmazni önös érdekből, sokak előtt. Ezt a kommunista mentalitást ugyanis belső bomlasztásnak nevezik…

A társadalom félrevezetésének bűne

A társadalom, mint tudjuk olyan, mint az ökörcsorda. Annak engedelmeskedik, az terelheti, aki hangosabban üvölt rá és minél erősebben pattogtatja az ostort. Mindegy ki adja a friss füvet, a szénát… A társadalom hallotta a hangoskodást, a tüntetéseket, a gyalázkodó rágalmakat, és nem látott olyasmit, amit az ellenkezőjéről, meggyőzhette volna. Nem látta, hogy a bíróságok az erkölcsi normák és az igazság mellett áll, nem látta a feljelentéseket a csalás és lopás vádja, a trágár megnyilvánulások és az emberi méltóság védelme érdekében, s mert nem látta elhitte mindazt, amit a „demokrácia” nevében utcai tüntetéseken akár Beer püspök leveléből is kihallott. És ennek megfelelően szavazott...

A rendnélküliség a kormány bűne

A fentiekhez kapcsolódva meg kell jegyezni, hogy a demokrácia ostoba emlegetése, valamint a demokráciára való hivatkozással az anarchia megvalósulása a kormány és a kormányfő bűne is. De facto bűnözők, hazudozók és törvénysértők ellen a törvény kellő szigorával kellett volna és kellene fellépni, nem pedig azzal magyarázni a félelemkeltő és bukáshoz vezető eseményeket, hogy „a demokráciába ez is belefér”. Mert nem fér bele! Ugyanis, ha a társadalom nem tapasztal rendet, törvényt, akkor a társadalom is úgy kezd viselkedni, ahogyan rend és törvény nélkül viselkedni lehet. A társadalomnak az igazságszolgáltatás és a hatalom adja a mintát, s olyanná válik, mint a hatalom és az igazságszolgáltatás összessége, kapcsolata. És akkor tetszik neki, ha rágalmazhat, ha leszólhatja az ország vezetőit, ha felveheti bírói engedéllyel az O1G pólóját, és senki nem veri pofán érte, hiszen a „demokráciába ez is belefér”. A kormány legnagyobb bűne azonban az, hogy mulasztásaival, rendnélküliségével és a nemzeti gondolkodású emberek cserbenhagyásával, a nemzeti média ostobák és „haverok” kezére engedésével, nem csak önmaga ellen vétett, hanem az ország lakosságát teszi ki beláthatatlan következményeknek. Mert amit a társadalom nem tud és nem fog fel, azt a kormánynak a közmédia által kellene közvetítenie, megértetnie. Nem véleményezni, kiröhögni, trágár (szoci) módon élcelődni, hiszen a média elsődleges feladata a hírközlés, a második legfontosabb feladat pedig a tanítás, az olvasó, a társadalom pallérozása… A kormány nem gyakorolt kulturált felügyeletet, mert „a személyi politikája csapnivaló” a médiát illetően is. Ehelyett eltűrte a „nagy arcú szakértők” beszélgetős bölcsességműsorait. Rosszul tette! Íme, a következmény… A szavazótábor pedig, minden aggódó bírálat után, mintegy horda esett a bírálónak, átgondolás és megfontolás helyett. Lassan olyan lett a nemzeti média, mint egy-egy szerzetesrend vagy egyházközség belterjes havi értesítője… és ez a legrosszabb, ami létezhet egy választás előtt, mert kellett volna lennie legalább egy lapnak, amely az egész társadalomhoz szól!  

A keresztény értékek védelmére való hivatkozás is homályos és érthetetlen, amikor erről a politika szintjén beszélünk. Hit nélkül nincs keresztény kulturális érték, hiszen pont a lényeg, azaz Isten hiányzik belőle. A mai Európát nézve épp elég és érthető volna a kulturális értékek védelméről beszélni. Nem mondhatunk olyat, hogy „mindegy ki hogyan áll Istennel, a keresztény értékek védelme a fontos”. Eközben pedig négerek táncolnak a magyar óvodákban, hogy szokják a gyermekek a „másságot”. Az oktatásban nem térünk vissza a léleképítéshez, nem tanítunk zenét, nem tanítunk művészetet, hanem gazdaságban felhasználható, mindennap tornaórára kötelezett eszközként tekintünk a gyermekre.

Summa summarum: 2019. október 13-án megbukott az eddigi nemzeti stratégia, a magyar társadalom bebizonyította, hogy évezredes ostobasága és árulási kényszere önmaga ellen is kiválóan működik. A liberális világ pénzén sikerült az ellenzéki a győzelmet elérni, és ez még drámaibb következményeket hoz majd azoknak, akik hittek és hisznek a nemzeti keresztény lét megmaradásában. Közben az rossz személyi politika miatt és a meg nem értett NER idején könyvek és filmek maradnak az íróasztalfiókokban, mert egy-egy nemzeti vagy keresztény tartalmú könyv kiadására koldulni kell a nyomdaköltséghez, noha nemzeti, egyháztörténeti értékekről, filmekről van szó. A nemzeti oldal néhány „nagysága” pedig egymást tünteti ki, mint egykor az antifasiszták szövetségében volt szokás.
Vesztettünk, és ez ma már tény. És ez a tény nem a liberál-bolsevik, internacionalista, migráns-kedvelők erénye és ügyessége, hanem az ostoba és rossz személyi feltételekkel rendelkező, sajátjaira sem odafigyelő, talpnyalóktól és haszonlesőktől hemzsegő, nagyképű és öntelt politika holdudvarának a bűne, amely nem hogy önmagát, de a rá szavazók társadalmát sem tudta megvédeni. És nem is akarta, hiszen Fejér megyei kis falumban egyetlen Fideszes képviselőt sem láttam kampányolni… és ez így lehetett más vidékeken is.

Várható következmények

Ezzel a hozzáállással és nagyképűséggel, trágárkodással és magabiztossággal 2022-ben elveszítjük az egész országot, mert ezzel a mentalitással nem lehet többé nyerni. Ez(!) a nemzeti média ma csak erre képes. Mert nem a Hazához, a Nemzethez, hanem csak a jól fizető a párthoz és saját jólétéhez hűséges. Magára marad majd a nemzeti érzésű magyar, mint Ferenc pápa egyházában a római katolikus…


Pio atya magyarokra vonatkozó – ismeretlen eredetű – próféciájában említett magyar kalitkára a liberális kommunisták, a Fidesz-média és a 2002-ből jól ismert Fideszes önteltség, cinizmus és alázat nélküliség rákattintották a lakatot… A lakat kulcsa azonban még nálunk van, és ha akarjuk, ha tudjuk, akkor használhatjuk is. Ehhez azonban mindenben(!) változtatni kell. Mert nem a Fideszről, nem a Miniszterelnökről, hanem a magyar nemzet megmaradásáról van szó! Azzal pedig – párthűségből és haszonért – hazaárulás volna tovább játszadozni. Vagy ez az egész cirkusz egy forgatókönyv jól kitervelt és végrehajtott része? – ki tudja… 

2019. október 6., vasárnap

Stoffán György: Október hatodikai emlék, a kommunizmus korából


Gyerekkoromban más volt az emlékezés. Igaz, szívből jövő és nem csak az aradi 13 vértanúnak és az 1849. év megtorlások áldozatainak szólt. A kommunista világban ekkor emlékezett a magyarság ’56 áldozataira is. Ha nem is nyilvánosan, de otthon. Minden általam ismert család ebédlőasztalán égett a mécses, a gyertya… reggeltől estig. Nálunk is, a Lövőház utcában. Szüleim reggel egy fohász kíséretében meggyújtották, s este a harmadik-negyedik gyertya lángja magától kialudt… a viasz, mint könnycsepp dermedt meg az öreg gyertyatartón… Este rendszerint elmentünk a ferencesekhez, ahol gyászmisét mutattak be a hősök emlékére és lelki üdvükért.

A gyermekkori emlék mélyen a lelkembe vésődött, s ma is tartom e megemlékező szertartást… az egész napos gyertyalángot. Mert ma is vannak olyan eltávozottak, akikről nem beszélünk, akikről tilos vagy nem illendő megemlékezni. S rájuk az aradi vértanúkkal együtt emlékezem, hiszen október hatodika a nemzet gyásznapja. Ezrek és ezrek emlékét felejtjük el, s ma már október 6-a áldozataira is csak megszokásból emlékezünk, ha emlékezünk.

Ma nem egy korszak áldozataira emlékezem a tizenhárom vértanú mellett. Ma a méltatlanul elfelejtett hős magyar halottainkra emlékezem a gyertya fényénél. Azokra a magyarokra, akiket a politika (nemzetközi parancsra) semmibe vesz, akik életüket áldozták, tették fel nemzetünk megmaradására, akik önzetlenül szolgálták a hazát, akiket mind az egyházi, mind a politikai „píszí” feledésre ítélt. Mert sokan vannak olyanok, akikről nem illik ma beszélni… mert más korban születtek és annak a kornak a szellemisége szerint voltak magyarok, székelyek, papok, püspökök. És belehaltak vagy belerokkantak, szegényen, koldusként éltek a haza szolgálata miatt. Ők nem panaszkodtak és nem követeltek jóvátételt, fizetést, honoráriumot, s el sem tudták volna képzelni, hogy állásért, pénzért, hivatalért hazát áruljanak, hazudozzanak. Számukra megtiszteltetés volt a hazáért élni, a nemzetet szolgálni… az egyházat vezetni, a magyar keresztény-keresztyén létet megtartani.
  
Lobban a gyertya lángja, olykor egy-egy füstkarika száll fel, s az öreg gyertyatartón ma is ott vannak a viaszkönnycseppek. És ez így lesz, amíg a világ… mert a magyar nem tanul, de villámgyorsan felejt. Szabadon emlékezni meg értelmetlen dolog, hiszen abból nem lesz pénz, szamárlétrán való emelkedés. Arra emlékeznünk csak, akikre szabad emlékeznünk, s annak állítunk szobrot, akinek a szobrát engedélyezik felállítani. S nem annak, aki megérdemli. Hőstettekről is csak azoknak az esetében beszélünk, akikkel kapcsolatban a politikai divat engedi. A megemlékezésekkel is így vagyunk ebben a nagy magyar független demokráciában…  

A gyertya azonban (egyelőre még) szabadon pislákolhat, azt sem tiltja senki, hogy egy fohász kíséretében megemlékezzünk a nemzet hőseiről. Az engedélyezettekről és a tiltottakról… akikért a gyertya viaszából megdermedt könny fakad… 

2019. október 4., péntek

Októberi ünnepeink


Október a télbehajló idő… a természet álomra hajtja fejét, erőt gyűjt a tavaszi újjászületéshez. A lombok elköszönnek a fától, s indulnak a földet táplálni… a Nap sem emelkedik olyan magasra, mint nyáridőben, hiszen ő is elfáradt. Az árnyékok hosszan, lustán fekszenek, s hamar alkonyodik is már.  
Az ember azonban ebben a hónapban is csodálja az ezerszínű illatos tájat, hallgathatja az erdőt, amelyből hol a szerelmes szarvasbika hangja, hol az őszi szél orgonamuzsikája hallatszik. A patakok is nagyobb hanggal csörgedeznek a hegyoldalon, sokszor emberi hangot hallatva. S a vár földrengés bontotta csonka tornya is mintha kinőne a Bálványos tetején. És az ember fel sem fogja, hogy mennyi ajándékot kapott a Teremtőtől. Bármerre néz, bármit hall és lát a természetben, az mind épülésére és feltöltődésére szolgál. Ősszel is.

Így van ez a lelki és szellemi dolgainkban is. Mert minden hónap, minden évszak, minden év új és új lehetőséget kínál arra, hogy megerősödjünk magyarságunkban, hitünkben, reményeinkben… amelyekért jó, ha tenni is akarunk.

Október van. És jönnek sorban az emlékezések, az ünnepek. Egyszer szomorú, másszor örömteli. A katolikus magyarok ebben a hónapban „edzenek” a legnemesebb és leghatékonyabb fegyver forgatásának elsajátításhoz. Azaz, rózsafüzért imádkoznak, mert október a rózsafüzér hónapja. Esténként néhol már csak idős asszonyok csikorgatják meg a templomkaput, s veszik remegő kezükbe a felfűzött szemeket, mondják könnyezve unokáikért az imát, a titkokat… s könyörögnek a pokol tüze ellen. Másutt gyermeksereg ül az oltár körül és csillogó szemmel morzsolja a rózsafüzért, mert Máriával beszélgethet fél órán át… sajnos ebből egyre kevesebb van…  
Október elseje a Zene Világnapja. A zene sorsa azonban iskoláinkban szánalmas. Igaz, kell az ötvonalas füzet, de mindössze ennyi az, amit megkövetel ma az énektanár. Sem zenetörténet, sem zenehallgatás, sem kottaírás… pedig Kodály szerint, „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.” Sajnos az oktatási kormányzat tovább viszi a liberális zeneellenességet, noha jól tudja: „a gyermek lelkét a zene teszi fogékonnyá a szeretetre, a műveltség utáni vágyra és a nemes érzelmekre. Zene nélkül a gyermeki lélek csak kiszáradt rózsatő.”
Szent Ferenc halálára október 4-én emlékezünk. S eszembe jut ezen a napon a sok ferences, akik megszenvedték a hitet, kiálltak a nemzet mellet azokban az időkben, amikor ezért a kiállásért verés, börtön és halál várt. Ki-ki a Duna-csatornánál, mások az Andrássy út 60.ban vagy Márianosztrán várták a halált vagy sorsuk jobbrafordulását. Ám, nem adták fel. Sokat ismertem közülük. Majsai Mórt, Horváth Jusztuszt, akit nyomorékká vert a mai ellenzék korábbi szellemisége, s hírből, műveiből ismerem a tudós Boros Fortunátot, akit a Duna-csatornánál vert agyon lapáttal egy oláh. Ferenc ma fentről nézi a kései utódokat, akik levetették a rózsafüzért a csuháról, s már csak valamiféle jelmezként hordják a koldusruhát… a templomban, vagy ha épp szerepelnek valamilyen adománygyűjtés alkalmával. Majd a rendezvény végén levetve a rendi öltözetet, farmerosan, pólósan „bevágják magukat” a dzsipbe, a kapott adománnyal tovaszáguldanak… a fűtött kolostorba, ahol várja őket a meleg étel… Vajon Szent Ferenc mit szólna ehhez a mai szerzetesi élethez, amely az alázaton kívül semmit sem nélkülöz?
Október hatodika nemzeti gyásznapunk. Az egyik. Az a nap, amelyen az aradi várból fegyveresek kísérték ki a magyar szabadságért küzdő tábornokokat, s a magyar Tichy lova nyergéből levezényelte tábornoktársai kivégzését. A bűnük az volt, hogy szuverén magyar államot akartak, küzdöttek a harctereken a Habsburg elnyomás ellen, a nemzet érdekében. Az uralkodó pedig késett a kegyelmi kérvények aláírásával… mert épp könnyed hölgyek társaságát élvezte Bécsben. Aki pedig az első bitót érdemelte volna, a családi vagyonnal és a megmaradt bankókkal már heted-hét határon túl volt… Ma sok iskola kihagyja programjából a becsület, a tisztesség, a hazafiasság eme példaképeire való emlékezést. Pedig nem csak Aradon, de az egész országban tébolyodott megtorlás folyt, s Kufstein falai is regényeket tudnának mesélni a magyar szenvedésről, amelyet az akkori Dobrevek, Aprók és Gyurcsányok akkori árulása okozott, azoké, akik akkor is idegen hatalmat szolgáltak idegen pénzen genetikai magyargyűlöletük okán. Az iskolák kiszorítják a megemlékezést… Pedig Arad 1849-es októbere nem megismételhetetlen, kivált, ha a felnövekvő nemzedék nem tudja miért és mi történt október 6-án.
Október 8., Magyarok Nagyasszonya ünnepe. Ám mi magyarok nem maradunk csak a gyásszal. Királynőt ünnepelhetünk. 1896-ban XIII. Leó pápa a magyar millennium alkalmával Vaszary Kolos esztergomi prímás-érsek kérésére engedélyezte a magyaroknak a Magyarok Nagyasszonya ünnepét. Az ünnepet először október második vasárnapján tartották, majd X. Piusz pápa áttette október 8-ra. A politika azonban kis ideig e szép ünnepünket is igyekezett eltörölni, hiszen a kommunisták soknak tartották a Mária-ünnepeket. Többek között ezért is, a II. vatikáni zsinat után a Magyar Katolikus Püspöki Kar szeptember 12-re helyezte át az ünnepnapot, de 1984-től ismét október 8-án tartják. A magyar emberek Máriát, Krisztus anyját, királynőjükként tisztelik 1038. augusztus 15-e óta. E tisztelet országos kinyilvánítása az október 8-iki ünnepnap, amikor Szent István felajánlására emlékezünk, s bizalmunkat fejezzük ki, hogy bűneink ellenére is Mária égi oltalmazónk marad ebben a kusza és istentelen világban.
Október 23-a a kommunista korszak egyik olyan eseménye, amikor a felkelők, a forradalmárok azt hitték, hogy szembe lehet szállni a világhatalom által írt forgatókönyvvel, amelyben ez a forradalom is szerepelt. Idegen hatalom által megbízott magyar fiatalok feltüzelték a valóban jó szándékú embereket, akik fegyvert fogtak a szabadságért, a szovjethatalom ellen… életüket adva a hazáért 11 év embertelen diktatúra után, amelyben a mai ellenzék szellemisége uralkodott. A magyar-, és keresztényellenes idegen elnyomók oldalán, a nemzet árulói erősebbnek bizonyultak. Gyermekeket, betegeket, öregeket, férfiakat és nőket gyilkolt le a kádári megtorlás, Dobrev Klára nagyapjának, Apró Antalnak és párttársainak parancsára. Igaz, ez a família a Szent II. János Pál elleni merényletben is szerepet vállalt… s vállal ma is mindent, ami a magyar nemzet és a keresztény magyarság ellen irányul. Hazudozva és áskálódva törnek hatalomra, ám nincs jog és törvény, amely a hazug „demokráciában” megvédené tőlük a nemzetet… Október 23-a azonban annak a kezdetnek az évfordulója, amely utoljára igazolta a 20. században a nemzeti összetartás és  haza iránti szeretet létét a magyar szívekben. A már akkor is, a már a kezdetek kezdetén is félrevezetett magyar szívekben.  
Mindezen napok és ünnepek mellett számtalan világnapot és egyebet találunk október hónapban a naptárakon, de egyre fogynak a jeles egyházi, vallási ünnepeink ezekről a kalendáriumokról. Így nem találjuk meg a Reformáció október 31-iki ünnepnapját sem, noha nemzetünk kereszténysége és megmaradása a magyar protestánsok imáin is múlik. Nemzetmegtartó erőként hangzik fel a református templomokban a „Tebenned bíztunk elejitől fogva” vagy a „Perelj Uram perlőimmel” zsoltár, amely Istentől kér kegyelmet és erőt a megmaradáshoz. A katolikus és protestáns magyarság Krisztusban válik eggyé, s közös örömet hordozó ünnepeinkben nyilvánul meg, hiszen magyarul és a magyarságért száll a zsoltár a hívek ajkáról.
Mai világunkban a közös imádság, a közös emlékezés, a közös gyász, a közös öröm és a vállhoz vetett váll biztosíthatja csak a magyar nemzet megmaradását. Ha nem győzzük le az ellenünk acsarkodókat, a nemzet hazaáruló niemandjait, akkor elveszünk. Ám, ekkora luxust sem elődeink, sem utódaink nem bocsájtanák meg nekünk. Üljük meg tehát ünnepeinket, s bízzunk a Teremtő szeretetében, s éljünk úgy, hogy erre a szeretetre méltók is legyünk. Akár szerepelnek a kalendáriumban a keresztény-keresztyén magyarság októberi ünnepei, akár nem. Hiszen az ünnepi érzés, a keresztény lét, a magyarságtudat nem a kalendáriumtól, hanem a megélt, erőt adó emlékezéstől, ünnepléstől függ… októberben is…

Stoffán György  

2019. szeptember 27., péntek

Megcsonkított Mária-szobor


Elsikkad, észrevehetetlen, nem jelentős hír, ha egy katolikus – de nevezzük inkább kereszténynek – intézményt, templomot, szobrot valamilyen atrocitás ér. Mai világunkban kisebb gondja is nagyobb annál mindenkinek… hiszen itthon választási kampány van, az Unióban egyre nagyobb a káosz és magyar- és keresztényellenesség, a háború pedig a nyakunkon egy új, és vészterhesebb gazdasági válsággal egyetemben. A keresztény emberek is döbbenten és kapaszkodó nélkül állnak ama drámai valóság előtt, amely szerint hitük és múltjuk immár mit sem ér egyházi vezetőik számára, mert a liberális modernizmus, a hitetlenség és a krisztusi parancsok elvetése kényelmesen és jól megfizetve összeegyeztethetők a világi őrült irányvonallal, ideológiákkal. Róma püspöke pedig, minden történelmi tényt és tapasztalatot félredobva – Krisztust semmibe véve – arról beszél, hogy a különböző (nem keresztény!) vallások is Isten akarata szerint léteznek, ezért az elfogadás az egyetlen járható út. Mondja ezt Bergoglio úr, a Vatikán evilági államfője kétezer év küzdelmeinek ellenére, azok mély megvetésével. Tehát szentjeink és vértanúink is csupán a múlt „mesebeli alakjaivá” változnak hamarosan.  

Tehát a világ, mindenestül a feje tetején áll, jog és törvény nincs (ahol van, ott a regnáló őrültek törvényeit követi), az emberi élet semmit nem számít, a múlt értékei kidobandó szemétként kezeltetnek, a teremtés logikája, az isteni akarat pedig immár nem is említhető – büntetés terhe mellett. Ez jellemzi ma a világot, mert egyetlen forgatókönyv szerint játszik minden állam feje és kormánya. Ők a megfizetett Uniós vezetők, akik a népeket, mint ostoba statisztákat igazgatják a világpolgárság, az új világvallás és a nyomorúságos rabszolgasors felé.

Ebben a nyomorult káoszban rendezzük mi a választásokat, amelyeknek az volna az értelme, hogy a településeket arra rátermett és művelt, a közösségekért áldozatot is vállalni tudó emberek vezessék. Ez volna az értelme, de valójában egészen másról szól immár minden oldalon ez a közelgő választás. A kormányoldal és a nemzetben, kereszténységben gondolkodó ember, védekező állásokból hirdeti a maga igazát, mert nem volt képes megvédeni azt, amire életét tette föl, ami számára természetes, amit a klasszikus értékek jellemeznek. Mert a liberális elmebaj hat a jobboldalon is, amikor demokráciáról beszélnek a jobb oldali vezetők… megfelelési kényszer? Vakság? Parancs? Ki tudja? A demokrácia emlegetése mára az anarchiát jelenti, hiszen mindent szabad, ami az emberi jogok meglehetősen széles skáláján található. Hazaárulás, rendbontás, nyilvános hazudozás oda-vissza, feljelentősdi, és jogi útvesztők erkölcstelen használata. Ez a demokrácia. A liberális baloldal pedig nemzetközi támogatással, kis létszáma ellenére is azt sugallja, hogy ő a nyerő, az ő igaza mindenható és mindenekfelett áll. Miközben pedig folyik az országon belüli háború, politikai bűnözők és niemandok eszeveszett támadásokat hajtanak végre Magyarország ellen az Unióban is. Igen, ez a mi saját hibánk is, mert lehet szépeket mondani, hasznosan cselekedni, de, ha nincs rend és jog, igazság és erkölcs, akkor semmit nem ér az az erőbedobás, amellyel a nemzetet és a kereszténységet igyekszünk védeni.

Ma egyik barátom egy képet tett ki a közösségi oldalra. Megcsonkolt Mária-szobor képét. A szobor Madridban áll. Ha belegondolunk, akkor ez a Mária-szobor, Krisztus anyjának csonkolt szobra, mindent elmond mai világunkról. Hiszen Mária minden keresztény-keresztyén vallás szerint Jézus anyja. (Más kérdés, hogy mely vallások helyeslik, vagy nem helyeslik a szoborként való megjelenítést…) Máriát tisztelik a katolikusok és protestánsok egyaránt. A szoborcsonkítás olyan cselekedet, amelyben minden aljasság és minden embertelenség, kulturálatlanság és beteges hajlam benne foglaltatik. A madridi Mária-szobor tükre annak, ami 2019-ben az egyházi és világi életben, politikában történik. Benne vagyunk mi is, hiszen csak beszélünk a kereszténységről, jobb esetben pénzzel támogatunk bizonyos egyházi beruházásokat, de nem épül vissza a Regnum Marianum, noha a Liget-projekt remek lehetőséget adott volna erre, és a fogadalmi kegyhely sem épül még a budai hegyek gyönyörű tisztásán. Mi is mindennap csonkoljuk a fiatalság lelkében Mária szobrát, mert nem tanítunk éneket, nem tanítunk művészetet, nem tanítunk hitet és erkölcsöt… csupán gazdaságilag jó befektetés a gyermek. A lelke senkit nem érdekel.

Nézem Mária megcsonkolt madridi szobrát, és nem tudok megbékéli a jelen kor betegségeivel, liberális értékpusztításával, a teremtés logikájának és törvényeinek semmibevételével… mert arra gondolok, hogy holnap saját hibánkból vagy bűnünk miatt megtörténhet bármelyik keresztény-keresztyén egyház épületével, emlékhelyével, kegyszobrával, kegyképével ugyanez.

Apró hír e szoborcsonkolás a százával felégetett francia templomok elhallgatott igazságával szemben, de nézzük a képet együtt és gondolkodjunk el azon, hová vezet a pitiáner, pénzhajhász, választási hisztériás létünk… rend nélkül: Ide!


Stoffán György