Erdélyi vértanúk… akikről a pápa még soha nem hallott(?)…

Nem esik jól az embernek, amikor a romániai pápalátogatás csíksomlyói programját szemezgeti. A nagy készülődés során, sem a papok, sem a püspökök, de az érsek sem említi azoknak a nevét, akiknek boldoggá avatását évekkel, évtizedekkel ezelőtt indította el Gyulafehérvár, vagy az erdélyi, Szent Istvánról nevezett ferences rendtartomány. Pedig ezeknek a nemzetért és hitért szenvedést vállaló magyaroknak a példája teszi lehetővé máig azt, hogy száz év után is vannak magyar katolikus hívek Erdélyben, a Székelyföldön és a Partiumban. Példaképek ők, akikre a mai fiatalságnak, a mai Kárpát-hazában élő magyarságnak, a mai világnak szüksége volna, szüksége van! A politika azonban felülírja a szent hitet, felülírja az emberi szenvedéseket, a példaképeket, és az egész valós nemzeti történelmet. A valóságtól és a józan észtől elrugaszkodott szlogenek látnak napvilágot, s szinte hisztérikusan, majdnem imádattal várják néhányan a meghatározó egyéniségek közül a pápai vizitet, mondván, hogy nagy dolog ez, hiszen ezer év óta a római pápa nem járt Somlyón. Nos, kiegészíteném: nem is hiányzott oda soha… hiszen ott Mária, a Magyarok Királynője a vendéglátó. S a Szentlélek eljövetele, a Pünkösd csodája a szent hely búcsúja. Ám amióta bejelentették e nagy látogatót, azóta se Szentlélek, se a somlyói Segítő Szűz Mária nem számít. S nem számítanak azok sem, akik életüket adták, szenvedtek, belerokkantak a hűségbe.

Nem vitatom el a hét görög katolikus püspök életszentségét, akiket boldoggá avat Balázsfalván a római püspök, de engedtessék meg, hogy fájjon a tény, miszerint mi magyarok, székelyek, s a mi vértanúink a politika igényeinek vettetnek alá ismét… a 21. században is. Abban a században, amelyben véget ér mindaz, amit eddig hitnek, egyháznak, hitvédelemnek, hazának, nemzetnek tudtunk… mert a politika a legszentebbet, az emberi áldozatot és ezzel Jézus tanítását is felülírja. Hiszen ma már püspöki kegy a magyar mise nemzetünk egy részének… és a Pünkösdöt is meg lehet hosszabbítani, ha "nagy vendég" jön a nyeregbe… A Szentlélek pedig a második helyre szorul...

Az alábbiakban kicsit hosszan, de felsorolom azoknak a nevét, akiket nem avat boldoggá a pápa Csíksomlyón… s akiknek a neve is feledésbe merül hamarosan annak ellenére, hogy a jelen magyarsága és az erdélyi katolikus egyház nekik is köszönheti létét, megmaradását. Idáig… Mert, ma már nem csak Trianon fáj a magyar keresztényeknek Erdélyben és a Kárpát-hazában…      

***

Bokor Sándor – Brassó, 1915. június 15. – ismeretlen helyen, 1972. folyamán valamikor erdélyi magyar katolikus pap, vértanú. Családja később Zabolára költözött. A Kézdivásárhelyen végezte (1926–1931), majd továbbtanult Csíkszeredában (1931–1933). A teológiát Gyulafehérváron végezte el (1933–1938).  

Gyergyóremetén, Lemhényben, Csatószegen és Marosvásárhelyen káplánkodott. 1945-ben Nagyágon majd eltűnéséig Erzsébetbányán volt káplán. 1972. június 12-én Márton Áron püspök Erzsébetbányára készült bérmálni. Előtte azonban a plébános bement Nagybányára. Itt beidézték a rendőrségre, majd eltűnt. Novemberben a Duna-deltában a Kilijai-ágból, szovjet területen halászták ki holttestét. A holttestet helikopterrel szállították Kolozsvárra ahol eltemették. Senki nem tekinthette meg. 2003. január 13-án beindították a boldoggá avatásához szükséges egyházmegyei vizsgálatot.

P. dr. Boros Fortunát – Zetelaka, 1895. június 3. – Capul Midia, 1953. március 16.– A Szent Istvánról nevezett ferences rend provinciálisa, történész, író, vértanú. Románia kommunista rezsimjének áldozata. Huszonhét könyvet és 302 cikket írt. Boldoggá avatási eljárását kezdeményezték. A teológiát a Ferences Hittudományi Intézetben, Vajdahunyadon végezte. 1911. augusztus 20-án lépett a rendbe, 1917. április 29-én ünnepélyes fogadalmat tett, 1918. június 1-jén pappá szentelték. Ezután Kolozsvárott, majd Szegeden tanult tovább és doktori fokozatot szerzett. Összesen három ferencrendi kolostorban dolgozott élete során: 1920. és 1932. között Székelyudvarhelyen, 1932. és 1948. között Kolozsváron, és 1948. és 1951. között pedig Brassóban. Kolozsvárra érkezve P. Trefán Leonárdtól átvette a Szent Bonaventura nyomda és könyvkötészet irányítását, ugyanitt felelős szerkesztője volt a Hírnök és a Katolikus Világ című folyóiratoknak. 1942-ben lett tartományfőnök és hat éven át, elhurcolásáig vezette a rendet.  

1944-ben a visszatérni látszó oláh fennhatóság és a szovjet hadsereg elől a rend tagjai közül sokan Budapestre menekültek. Fortunát atya utánuk ment, hogy összegyűjtse és Amerikába (az ohiói Youngstownba) kísérje őket, de az amerikai Szent István erdélyi ferences custodia (lat: őrhely) megalapítása után, a következő évben visszatért Erdélybe. 1948-ban, Márton Áron püspökhöz hasonlóan, dacolva az új kommunista rendszer elhatalmasodó egyházgyűlöletével, ő vállalta vezetni a csíksomlyói búcsú körmenetét. Ezután a hatalom emberei már folyamatosan zaklatták. Kolozsvárt is el kellett hagynia. Brassóba tette át a székhelyét. 1951. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén, a romániai rendházakból összeszedték a szerzeteseket, és Máriaradnára internálták őket. Fortunát atyával kivételesen keményen bántak, őt a készülő Duna-csatornához vitték egy munkatáborba, Capul Midia településre, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták a jogfosztottakat. Fortunát atya 19 hónap után tüdőgyulladást kapott, magatehetetlen beteggé vált, de beszámolók szerint még ekkor is bántalmazták. „A gyengélkedő tudós szerzetest lapáttal agyonverték” – írja a Magyar Katolikus Lexikon. Rendje, a Ferences Rend évtizedekkel ezelőtt elindította a boldoggá avatást. 

Fekete János – Bélafalván született 1885-ben. Középiskolai tanulmányait Csíksomlyón, 1895 és 1903 között végzi el. Teológiát Gyulafehérváron végzett, majd itt szentelte pappá 1908. február 8-án Gróf Majláth Gusztáv Károly, gyulafehérvári püspök. Első szolgálati helyén, Petrozsényben hitoktató és káplán volt  1908 és 1915 között. 1915-től Brassóban hittanár, majd 1916-ban a Zsil-völgyi Vulkán településre kap plébánosi kinevezésé. Itt 1932-ig szolgál, amikor is Sepsi-kőröspatakra helyezi püspöke plébánosnak. 1936. szeptember 22-től Gelencén plébános. 1938. július 1-től kézdi-orbai főesperes.

Ezek mellett 1924-ben az Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagja volt. Márton Áron bebörtönzése, valamint az erdélyi katolikus egyházmegyék felszámolása után nem ismerte el az állam által felállított gyulafehérvári vezetőséget, ezért - miután 1950. május 13-án házkutatást tartottak nála - őrizetbe vették és kényszermunkára ítélték. Büntetését a brassói börtönben kezdte el, majd a ghenceai, végül a Târgu Jiu-i börtönben töltötte. Teste 92 kg-ról 38 kg-ra fogyott le. 1952. március 25-én halt meg. A rokonság a testét a börtön hullaházából megszerezte, és 1952. április 28-án szállították el Gelencére. 1952. április 30-án a katolikus templom falánál temették el. Boldoggá avatási eljárását a gyulafehérvári főegyházmegye 2003. január 13-án kezdeményezte. Gelencén 2007-ben a templomkertben Petrovits István róla készült szobrával állítottak emléket, melyet Takács Nándor nyugalmazott székesfehérvári püspök szentelt fel.

Gajdátsy Béla – Bécs, 1887. január 16. – Nagyenyed, 1952. szeptember 14. – római katolikus lelkész, vértanú.

A gimnáziumot Budapesten végezte el. Érettségi után, 1904-ben jelentkezett a jezsuita rendbe, 1908-1912-ben Kalocsán és Pozsonyban filozófiát tanult. 

Teológiai tanulmányait Innsbruckban kezdte el, majd amikor egy tantárgyból nem kapott kitűnő minősítést, kilépett a rendből 1917-ben. 1918-ban jelentkezett a gyulafehérvári teológiára, majd még abban az évben Majláth Gusztáv Károly püspök pappá szentelte. Egy ideig Kolozsváron volt káplán, majd Marosvásárhelyen és Nagyszebenben lett plébános. 1924-ben a püspök ceremonáriusa lett Gyulafehérváron. 1926-tól püspöki titkárként tevékenykedett. Majláth püspök halála után a pápa őt szerette volna püspöknek, ő azonban a jelölést nem fogadta el, viszont az ő ajánlatára került a jelöltek listájára Márton Áron, akiből az új erdélyi püspök lett. Azon felül, hogy megjövendölte az egyházüldözés várható részleteit, egyúttal a mártír egyház életben maradásának stratégiáját is kidolgozta. 1945-ben Márton püspök kinevezte Gajdátsyt a teológia doktorává, majd miután a püspököt letartoztatták, ő lett a titkos ordinárius. Mikor erre fény derült, 1951. március 10-én a Securitate Sándor Imre nagypréposttal együtt letartóztatta, majd 25 év kényszermunkára ítélték. 1952. január 10-én több erdélyi magyar paptársával együtt ítélték börtönbüntetésre kémkedés és hazaárulás vádjával, Zsilaván huzamosabb időt töltött magánzárkában. A nagyenyedi börtönben halt meg, holttestét jeltelenül temették el, ma sem lehet tudni sírjának helyét.

Hajdú Erzsébet - mater Gabriella, orsolyita nővér – Csíkmadarason született 1915-ben. Gabriella nővér, történelem és földrajz szakos tanárnő, aki  a gyermekek, fiatalok neveléséért, oktatásáért életét áldozta. Iskoláit Marosvásárhelyen és Nagyváradon végezte. Érettségi után belépett Nagyváradon a Szent Orsolya Rendjébe. Egerben és Franciaországban részesült rendi kiképzésben és kapta a Gabriella nevet. Kolozsvárott és Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, mint földrajz, történelem szakos tanár. Nagyváradon tanított a szerzetesrendek feloszlatásáig. 1950-ben Marosvásárhelyre ment a szüleihez. Itt gyermekek tanításával, hitoktatással, szegénygondozással foglalkozott, míg le nem tartoztatta a rendőrség. Hitből élt, meggyőződését soha nem adta fel. Mentalitásáról, élet erejéről sokat elárul, hogy a társai maguk között kis Gepidának nevezték. Vértanúhalált halt a nagyváradi börtönben 1963. április 20-án.

Maczalik Győző – Nagyszeben, 1890. március 1. – Zsilava, 1953. augusztus 19. Titkos gyulafehérvári segédpüspök, vértanú. Morva eredetű családból származott. Papi tanulmányai idején Majláth Gusztáv Károly püspök felfigyelt képességeire és a római Gregoriana Pápai Egyetemre küldte. Innen hazatérve 1916. július 15-én pappá szentelték. Egy ideig Kolozsváron volt káplán, majd 1921-ben teológiai tanár lett Gyulafehérváron. Majláth halála után ő is a lehetséges utód-jelöltek között volt, de végül Márton Áront szentelték püspökké. 1941–1951 között püspöki igazgató volt. Mikor Márton Áront letartóztatták, titkos ordináriussá léptették elő. 1951-ben arra az időre, amíg Márton Áron börtönben volt, titokban püspökké szentelték. A Securitate azonban tudomást szerzett erről, így 1951. augusztus 24-én letartóztatták. Bírósági tárgyalás nélkül Zsilavára szállították, ahol a mostoha körülmények miatt megbetegedett és 1953. augusztus 17-én meghalt. 1966-ban a Gyulafehérvári érseki székesegyházban temette el Márton Áron püspök.

Pálfy János – Máréfalva, Udvarhely vm., 1874. máj. 15.-Marosvásárhely –, 1958.: plébános – Székelyudvarhelyen és Gyulafehérvárott tanult. 1899. július 6-án pappá szentelték és Zetelakán, Brassóban, majd 1915-től Marosportuson (Alsó-Fehér vm.), 1916-tól pedig Marosvásárhelyen káplán. 1918-ban Brassóban hitoktató 1918-tól, 1958-ig Jobbágyfalva plébánosa. A terménybeszolgáltatások idején a „kulák-plébános” a nyárádszeredai átvevőközpontba vitte szekérrel a gabonát. Útközben, azzal az ürüggyel, hogy nincsenek rendben a papírjai, elkobozták a szállítmányt, s azt nem számították beadásnak. 1958 nyarán házkutatást tartottak a jobbágyfalvi plébánián. Ezt követően a marosvásárhelyi hadbíróság a „hatóság megrágalmazása és a szocialista rend megdöntésére irányuló tevékenység” miatt gyorsított eljárásban 5 évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Bár a kolozsvári fellebbviteli tárgyalás előtt rákban meghalt, ítéletét helybenhagyták.

Sándor Imre – Csíkverebes, 1893. augusztus 23. – Râmnicu Sărat, 1956. február 5. – erdélyi katolikus lelkész, vértanú.   

Iskolai tanulmányait Csíksomlyón és Csíkszeredában, majd teológiai tanulmányait Gyulafehérváron és Budapesten végezte. 1916. július 3-án Gróf Majláth Gusztáv Károly püspök pappá szentelte Gyulafehérváron. Káplán volt Gyergyóremetén és Csíkszeredában, majd hitoktató Gyulafehérváron és Brassóban. 1934–39 között főesperes-plébános volt Székelyudvarhelyen. Később Márton Áron püspöki helynökké nevezte ki. A második bécsi döntés után Kolozsvárról ő irányította a kettészakadt egyházmegye északi, Magyarországhoz visszakerült részét. 1951. március 10-én letartóztatták. 1952. január 14-én a bukaresti katonai törvényszék 25 év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte hazaárulás címén. 1956. február 5-én (egyes források szerint 29-én) a râmnicu sărati börtönben megfagyott. Holttestét – a többi politikai fogolyéhoz hasonlóan – jeltelenül temették el, ma sem lehet tudni, hol nyugszik. 2003. január 13-án megindították a boldoggá avatásához szükséges egyházmegyei vizsgálatot.

Dr. Boga Alajos – Csíkkozmás, 1886. február 18. – Máramarossziget, 1954. –szeptember 14. – magyar kanonok.

A teológiát a bécsi  Pázmáneumban végezte el. 1910. július 14-én szentelték pappá Bécsben, 1914-ben Kolozsváron szerzett filozófiából doktori fokozatot. Az első világháború alatt tábori lelkész, majd a kézdivásárhelyi (ma Nagy Mózes) katolikus gimnázium tanára és igazgatója volt. 1931-ben kinevezik az Erdélyi Római Katolikus Státusreferensévé. 1945-től Márton Áron püspök általános helynöke, a püspök letartóztatását követően a főpásztor titkos megbízásából ő irányította az egyházmegyét. A papoknak határozottan megtiltotta az államilag kezdeményezett papi békemozgalomba való bekapcsolódást, ezért 1950. május 10-én letartóztatták. A văcăreşti-i, majd a máramarosszigeti börtönbe hurcolták, ahol mindvégig ítélet nélkül tartották fogva. A börtönben is komoly lelkiéletet élt, tartotta a lelket paptársaiban. 1954. szeptember 14-én, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén hunyt el. Ismeretlen sírban, valószínűleg a Tisza-parti csárdai vagy szegények temetőjében nyugszik.

Ambrus György – Gyalár, 1923. december 4. – Duna csatorna, Brăila-Mocrin mocsarai, 1960. február 18. – bányamérnök, plébános. Középiskoláit bátyjával együtt a Gyulafehérvári Főgimnáziumban végezte. Nagykászonban, Szászrégenben volt káplán, majd Katonán plébános. Itt tartóztatták le, mert nem követte a békepapság vonalát. A vád ellene: fegyverrejtegetés. Kolozsváron állították bíróság elé 1956. március 18-19-én. A nagyváradi katonai törvényszék hat év börtönre ítélte. Még azzal is vádolták, hogy hűséges volt Márton Áron akkori erdélyi püspökhöz, és titokban ő tájékoztatta a papságot a titkos püspök-helyettesekről (ordináriusokról).

Futár volt és összekötő. A Duna-csatornához hurcolták rabmunkára. Majd a Brăila-Mocrin mocsaraiban nádat vágott hajnaltól késő estig, combig érő vízben. A vele együtt raboskodó foglyok szerint ő volt az első erdélyi katolikus pap, aki a fertőző ivóvíztől legyengülve, az éhezéstől csonttá soványodva vértanúhalált halt 1960. február 18-án. Halálakor P. Hajdú Leander ofm fogta le szemét. Sírja teljesen ismeretlen, csupán halálának idejét jegyezte meg Leander atya.

P. Csiszér Elek ferences – Csiszér (Imre) Elek Csíkcsobotfalván, született 1856. november 6-án. Jakubinyi György érsek egyik könyvéből tudjuk, hogy gyengesége miatt még aznap megkeresztelték. Haton voltak testvérek, ő volt a negyedik. Szülőfalujában kezdte elemi iskoláit is, majd Csíksomlyón folytatta, s ugyanott végzett öt év gimnáziumot is. 1874. szeptember 8-án lépett be a rendbe, ahonnan Kolozsvárra, a piarista gimnáziumba küldték egy évre. 1875. július 16-án beöltözött, és az Elek nevet kapta. A teológiát is Kolozsváron végezte el, majd 1879. július 25-én, Gyulafehérváron Fogarasy Mihály erdélyi püspök pappá szentelte. Másnap volt a kegytemplomban az első miséje. Érdekes, hogy odahaza tanító, majd 1883-tól Nagyszebenben hitszónok volt. Egy év múlva hazakerült, és tanítóként és novíciusmesterként dolgozott. Egyben a híres zenész és tudós, Simon Jukundián ferences titkára is volt. Ezt követően számos helyen töltött be tisztséget a Szent István Királyról nevezett Erdélyi Ferences Provinciában, de talán a vajdahunyadi tartományfőnöksége volt a leggyümölcsözőbb 1911-1914 között, amikor véglegesen megerősítette a rend reformját, és felvirágoztatta az erdélyi ferences tartományt. Elek atya életének szinte felét - 1914-től haláláig, 1942. április 17-ig - Brassóban töltötte, ahol legendás hírű lelkiatya és a vidék ferences gyóntatója volt. A korabeli Csíki Lapok 1944. május 14-ei számában ezt olvassuk róla: „Nagyon egyszerűen élt: kenyér, túró, sovány leves volt éveken át egésznapi tápláléka. Brassóban megszervezte szíve legféltettebb kincsét: a harmad-rendet.  Gróf Mailáth püspök valahányszor megfordult Brassóban, hozzá ment gyónni. Csiszér főatyát magányában Márton Áron is sokszor kereste fel. Koporsójára gyönyörű koszorút küldött. Meghalt, 1942. április 27-én. A brassói központi temetőben helyezték örök nyugalomra, ahonnan 1976-ban vitték át a ferencesek Keresztelő Szent János kriptájába. Rendjének akkori provinciálisa, P. dr. Boros Fortunát, 1947-ben(!) beindította boldoggá avatási eljárást.

Márton Áron, erdélyi püspök. Született: Csíkszentdomokoson, 1896. augusztus 28-án, elhunyt Gyulafehérváron, 1980. szeptember 29-én…

Stoffán György

Kibújik a szög a zsákból... avagy magyar mise, román parancs

Mindenki ostobán örvendezett annak, hogy Bákóban végre magyar mise van havonta egyszer. Néhányunknak kétségei voltak e nagylelkű oláh püspöki engedményt illetően, s még néhány erdélyi paptól is megkaptuk az eligazítást, amikor cikkekben fejtettük ki álláspontunkat arról, hogy ez az úgynevezett engedmény Krisztus ellen való nyílt szembeszállás, hiszen Jézus nem nemzetiségekhez, elnyomott kisebbségeknek adott lilaöves engedélyekhez kötötte tanításainak megismerését, a „szent és tiszta áldozat” bemutatását. Gergely Péter, alias Petru Gherghel azonban magát Jézusnál is nagyobbra tartva kegyesen engedett a sok évtizedes kérésnek, s így lett havonta egy alkalommal miséje a moldvai csángóknak – magyarul. Ám, a pápalátogatás kérdése sem egyszerű. Újabb és újabb problémákat okoz az egyházi vakság, amely az oláhokat jellemzi, s a magyar papokat is nagyban befolyásolja e megszenvedett és ma is nyomor szélén élő csángó testvérek ellen, s mindenki ellen, aki meri bírálni a helytelen, s olykor istentelen egyházi intézkedéseket.

A szeg azonban kibújt a zsákból március 31-én, Bákóban a magyar mise alatt. Ismét elárulták a csángó magyarokat, ismét pap árulta el őket, s ismét azért, hogy egyházi hivatala, előmenetele megmaradhasson. S nem állt oda hívei mellé a miséző pap, hogy elkísérje Csíksomlyóba Isten árva csángó népét.

Kérdezem a pápalátogatást oly nagy vehemenciával előkészítő erdélyi papságot, mi is a véleménye ma erről az egyre jobban forrongó helyzetről, azokról a csángókról, akiket eltiltanak a szentmiseáldozattól, hiszen Jászvásáron nem lesz mise… Van-e egyházi diplomácia a hívek érdekében, vagy fontosabb a bársonyszék, a püspöki palota, a csendes kolostor? Van-e joga eltiltani egy papot a püspöknek attól, hogy elkísérje népét pápalátni, de van e joga egyetlen papnak is ahhoz, hogy a hívő sereg részt vegyen a somlyói pápai misén… ha már… Micsoda ördögi és egyben megmagyarázhatatlan cselekedet ez ismét a hívő emberekkel, a hívő magyarsággal szemben?

Olvassuk el Nyisztor Tinka most írt levelecskéjét, s döntsük el: érdemes-e részt venni a pápai misén a Szentlélek eljövetelének pünkösdi miséje előtt egy héttel, s egyben, ahelyett… amikor e látogatással megaláznak, s e látogatást illetően parancsolnak a nacionalista katolikus jászvásáriak azoknak, akik nemzetük legfőbb kegyhelyére mennének papjukkal?

Tinka Nyisztor „Valóban a Szentlélek a fontos, a csíksomlyói Szűzanya! A tegnap, márc 31-én , Bákóban voltunk magyar nyelvű misén és ott adta át a celebráló pap, az üzenetet (parancs) Jászvásárról, hogy oda kell menni, a Pápát ott kell fogadni!. Mi nem fogunk oda menni , mert már bejelentkeztünk Csíksomlyóra. Meg akartuk kérni a miséző papot Varga Andrást, hogy jöjjön el velünk Somlyóra a búcsúra, a Pápalátogatásra!! Gondoltuk, hogy végre van pásztorunk, aki velünk van, lesz! Hát nincs, vagy nem lehet velünk, mert Ő is parancsot teljesít! Az üzenet sokatmondó! A moldvai magyar mise mögött nem tudjuk, mi lehet, de nincs szeretet azt már érezzük! Kifürkészhetetlenek Isten útjai! Imádkozunk.”

Őszinte-e tehát a pápalátogatás szlogenje: „Menjünk együtt Máriához”…. Vagy egyáltalán katolikus-e a szemfényvesztő Petru Gherghel?

Stoffán György

Az igazság védelmében, avagy hogyan maradhatunk keresztények?

A keresztény ember, ha manapság gondolkodik, akkor drámai változásokat lát maga körül. Az új világrendnek nevezett valami előkészítése az élet minden szegmensében ott rejtőzködik, és rombol. Így a keresztény ember is látja, bőrén érzi a rombolást, a hitigazságok átértékelését, Jézus tanításának relativizálását. Számos pap buzgón hirdeti mindazt, amit Rómából idefúj a tavaszi szél, s gondolkodás nélkül tart jónak és követendőnek olyan tanokat, amelyek nem csak az egyházat, a hitet gyengítik és szintén relativizálják, hanem a haza, a keresztény nemzet voltát, megmaradását is komolyan veszélybe sodorhatják.

A Szentírás krisztusi tanításait kiforgatva, átértelmezve modernizálnak bizonyos körök, s ma már a parancsok is úgy értelmezendők, ahogyan egyes papok értelmezik, vagy ahogyan a római szél idesöpri.

Pedig Jézust, Jézus tanításait nem lehet a mai modern világhoz szabni. Nincsenek új vagy másképpen érthető, mást parancsoló hitigazságok, mert az erkölcs és a Szentírás nem relatív, nem változtatható meg. A keresztény embernek ma is úgy kell élnie, ma is azt kell tennie, ahogyan azt Jézus a maga idejében tanította. S Jézusnál a fenti mondattal szemben nincs olyan, hogy a maga idejében, mert Jézus isteni személyként az idő és a világ felett áll, tanításai pedig abszolút tanítások.

Miért is írom mindezt? Mert a világban ma egy új, kereszténynek mondott, és keresztények által, sőt papok által is terjesztett szellemiség igyekszik megmételyezni a hívő embert, az egyházat. Ez pedig az önfeladás – Krisztusra hárítva annak felelősségét. A kereszténység szeretet parancsának mindenekfelettisége nem megkérdőjelezhető, azonban vannak egyéb olyan utasítások, parancsok és tanítások, amelyek a megmaradást, a fejlődést és a hitélet kiterjesztését, azaz a ma oly nagymértékben ellenzett hithirdetést, az evangelizációt erősítenék. Ezzel szemben ma inkább arról hallunk, hogy a hithirdetés, az evangelizáció szükségtelen, minden vallással együtt kell élni, nem kell másokat a mi hitünkkel megismertetni, s el kell tűrni azt, ha hitünkért és erkölcsi beállítottságunkért, a Teremtő Istennel való egyetértésért hátrány ér.

Európa és benne – úgy tűnik –, Róma is csatlakozott ahhoz az új világlátáshoz, amely a kereszténységet relativizálja és Jézust nem veszi komolyan.

A római szellő lidérces hangokat hoz felénk, s elnyomja a megölt, üldözött keresztények sikolyát, de a gyilkosok üvöltését tisztán hallatja. Nem emeli fel szavát az Egyházért, a hitért és Krisztusért senki azok közül, akiknek ez volna az életcélja, hivatala, kötelessége, mert ezek az emberek is a betóduló, más vallású idegeneket tartják elfogadhatónak, noha Jézus világosan beszél azokról, akik nem ugyanazt vallják, mint mi, vagy nem hallgatják meg Isten Igéjét… A szentírási helyeket most nem részletezem, de aki érti, tudja, miről beszélek.

Az Eucharisztia épp olyan relativizálásban részesül, mint minden más hitigazság és parancs. Pedig az Eucharisztia Maga az Úr Jézus, aki személyesen van jelen kenyér színében. Az Ő vételét ma már püspökök és papok is komolytalanul és hit nélkül engedik, és semmibe veszik az Egyház ebbéli tanait. Igaz, a tabernákulum előtt ma nem hajt térdet, csak úgy biccent Krisztus felé a pap és a ministráns, mint a Váci utca egyik oldaláról a másikra, ismerőst köszöntve.

A Mária tisztelet is relatív lett, s ennek ékes és hitehagyó bizonyítéka a ferencesek kordájáról végleg eltűnt rózsafüzér.

Tanok, újdonságok, Jézussal szembe menő tanítások látnak napvilágot, s közben az ember érzi, hogy valami közeleg, valami nagyon rossz, amely támadja mind a katolikus, mind a protestáns egyházakat, de mondhatnánk, minden keresztény egyházat… Istent támadja, Jézust feszíti újra és újra a keresztfára.

Most a Nagyböjt idején is azt tapasztaljuk, hogy mindent visz a politika és a római szél sem az önvizsgálatot, a bűnbánatot, Jézus halálának és feltámadásának ünnepéről szóló gondolatokat hoz felénk, hanem zavaros együgyűséget…

Fontos tehát, hogy újra és újra leírjuk, elmondjuk: Az Evangélium mindenre választ ad, nem relatív, hanem abszolút. A keresztény ember ma a legüldözöttebb, de a legnagyobb biztonságban is van egyúttal, hiszen hitét megtartva Isten áll mellette. Sem liberális papokra, sem a római szél hozzánk sodort zavaros hangjaira nem szabad hallgatnunk, csak Jézusra, csak a Szentírásra, az Igére! Mert, aki követni kezdi a kereszténynek nevezett liberális szirének hangját, azok lelki hajótöröttek lesznek és elpusztulnak, mert azokra hallgatnak, akik a lelket is megölik. Aki viszont megtartja a hitét, annak csak a testét ölhetik meg.     

A Nagyböjt időszakában negyven nap áll rendelkezésünkre, a teljes önvizsgálatra és bűnbánatra. S ebben a zavaros világban ez Isten ajándéka. Mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát… és az óra talán közel is lehet!

Stoffán György

Támogassuk erdélyi testvéreinket! - FELHÍVÁS

Kedves Olvasóink! 

Sokan vagyunk a világban, így a kevésből is sok lehet!

A román törvénytelenségek áldozatai, magyar testvéreink, akik békésen és senkit nem támadva kiállnak nyelvünk, hagyományaink és nemzeti jelképeink mellett folyamatos atrocitások ellenére is, számos büntetéssel kell szembenézniük. Ez sokszor súlyos anyagi problémákat okoz családjaiknak, mert a büntetési tételekkel nem bánnak szűken a nemzetközi és román jogot tipró román hatóságok, bíróságok, önkéntes feljelentgető, és Dan Tanasa újnáci magyargyűlölő. Kezdeményeztem, hogy a világ magyarsága - ha csak néhány euróval, forinttal is, de - támogassa erdélyi testvéreinket. 

Ezért a Székelyudvarhelyen működő Civil Kurázsi Egyesület számlát nyitott, amelyre nemzeti egységünk és összetartozásunk, Erdélyről való le nem mondásunk bizonyságául mindenki saját lehetőségei szerint átutalhatja a pénzbeli támogatást, a meghurcol, beteg vagy számkivetett, de mégis Erdélyben maradt és ott magyarságát vállaló honfitársaink számára. Az adományokat Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere ellenőrzi és adja át azoknak, akik valóban rászorulnak.

 

Az adatok a következők:

 

Asociatia Curaj Civic CUI: 29971443

(adószám); 42/ 29.11.2011 (bejegyzési szám); 

Odorheiu Secuiesc (Székelyudvarhely),

strada Cetatii (Vár utca) nr 4.

SWIFT: OTPVROBU

IBAN: RO37OTPV 2610 0059 4865 HU 01

Minden magyarhoz, bárhol éljen is... (nyílt levél)

Nem használok megszólítást, mert nem szívesen írom le a honfitárs, a nemzettestvér… és a hasonló elcsépelt pátoszos szavakat. Magyarok… – írhatnám megszólításként, de az már a címben szerepel.

Miért is fogtam tollat – illetve miért ültem a gép elé –? Mert rengeteg olyan hibát és baj látok, amely létünket teszi hiteltelenné, elhatározásainkat kérdőjelezi meg, jövőnket teszi bizonytalanná.

Emberi, politikai, erkölcsi hibák ezek, s úgy gondolom, írni kell efféléről is, mert nem érzékeli a nemzet annak a drámai kornak a veszélyeit, amelyben élünk, és amely ránk is mérhetetlen tragédiát hoz, ha minden így marad.  Hiszen amíg a politika, a migráció, az ilyen-olyan ellenségeskedés, a feltépett sebek fájdalma lefoglalja mindennapjainkat, addig a leglényegesebb dolgokra nem figyelünk oda, nem tűnik fel a pártoskodás szélmalomharcaiban az, hogy mi magunk, mi magyarok teszünk magunk ellen a legtöbbet. Mi magunk vágjuk magunk alatt a fát, és mi magunk ássuk meg saját sírunkat úgy, hogy arra nem kötelez senki bennünket halántékunkra szorított pisztollyal. A mindennapok nemtörődömsége, a magyar hit, és a magyar tisztesség egyre észrevehetőbb silányulása felemészti a még meglévő reményeket, a nemzeti összetartást, s ezzel gyermekeink jövőjét itt a Kárpát-hazában.

Többnyire a választási kampányok alatt derül ki az egyéni érdekek melletti harc. A pénz utáni vágy hajtja a politikusoknak nevezett átlagon aluli embereket, s ez nemcsak az uniós, de az őszi önkormányzati választások előszeléből is látható. Szemem előtt zajlik az aljaskodás, a másik ember kihasználása, vagy letaposása, a könyöklés és a parlagian kifejezve – nyalás… Senkiházi helyi kiskirályok ígérgetései, fenyegetőzései, mézes-mázos jellemtelenségei mindennaposakká váltak.

Mert a pénz-, és a hatalomvágy a mi nemzeti oldalunkon is épp olyan mérteket ölt, mint a másikon, amelyet lenézünk és megvetünk. Igaz itt ezen a térfélen egy dolog, a hazaárulás még nem terjedt el. És legalább ezért hálát kell adni Istennek. A megbízhatatlanság és a hazudozás azonban már széles körben tapasztalható. Az emberi és nemzeti méltóságot alárendelik sokan a várható győzelemnek, de a piszkos munkát másokkal végeztetik, nehogy folt essék a köz előtt bizonygatott patyolat tisztaságukon.

Nem beszélünk érthetően és világosan, sajátos píszí jellemzi a nemzeti oldalt is, mert a bírálat elviselhetetlen és elvetendő, még ha a nemzet érdekében történik is. Általános az is, hogy ígéreteket nem tartanak be az ígérgetők, s levelekre sem válaszolnak az érintettek. Mert nekik így esik jól, ők így látják jónak.

A média is egyre lejjebb csúszik, mert ostoba törtetők vették a kezükbe azt is. Nincs ma már méltósága az írott szónak, az nemzeti televíziók beszélgetős műsoraiban pedig egyre több alkalommal tűnik fel az alpári, proli modortalanság, a nézők tegezése, a miniszterek, államtitkárok vagy épp a miniszterelnök-helyettes nyilvános le-”Zsoltikám”-ozása, s trágár beszéd és a minden alázatot mellőző magatartás. Azaz, a proliasodás, a „lám, én ezt is megengedhetem magamnak” stílus, vagy inkább stílustalanság. Noha a sajtónak, az írónak, az újságírónak nem ez volna a feladata, hanem a méltóság megtartásának, a tiszteletadás kötelezettségének a tanítása…

Ha szűkebb, csonka pátriánknál messzebbre tekintünk, akkor mind a Felvidéken, mind a déli részeken és Erdélyben is valami önfelszámoló elmebetegséget látunk. Mindenütt politikai vitákat, politikusi, egyéni érdekeket és a nemzetet pusztító széthúzást látunk. Hogyan engedheti meg magának egy egyre elnyomottabb magyar nemzetrész politikusi gárdája, hogy másfélmillió magyar és székely három pártra szakadva váljék az elnyomók martalékává? Milyen lelkiismerettel állnak reggelente a tükör elé ezek a politikusok, akik a választók szavazatai alapján jutnak – vagy nem jutnak – pozícióhoz, de akik választóik jövőjét és magmaradását teszik kétségessé saját jólétük és pénzük érdekében? A magyar jövőt, a magyar megmaradást veszélyezteti ma minden politikus, aki nem az egységet és az összefogást sürgeti, hanem önös érdekek mentén pártoskodóvá, ellenségeskedővé teszi a megmaradt magyarságot?

A hatalomvágy és a pénzéhség minden nemzeti érdeket felülír, pedig a mai válságot így, nem lehet túlélni. Vannak, akik lesik a támogatásokat, mert abból sokat lehet zsebre tenni, mások nem fogadják el a felajánlott lehetőséget, megint mások csak a saját dolgukkal foglalkoznak és sem a politika, sem a pártok, sem a hitük nem érdekli őket…

A ránk leselkedő veszély ma sokkal megbízhatóbb, sokkal kitartóbb, sokkal egységesebb, sokkal józanabb magyarokat kíván. Ma, minden állami pozícióban találunk semmirevaló gazembereket, felelőtlen és nemtörődöm szerencselovagokat, nagyszájú és nagyképű percemberkéket, másokra hivatkozó, de nem szavatartó kegyenceket, akik pillanatnyilag idetartoznak, de tartoztak ők már sokszor máshová is…

Miért is írom le mindezt? Mert elegem van a mindennapok aljaskodásaiból, a politikai félrebeszélésekből, a sajátos jobboldali pc-ből, az arcátlanságból, a szeretetlenségből, és a túlzott önbecsülésből, a melldöngetésből – a magunkba nézés, a bűnbánat, a hibák beismerése és az erkölcsi önvizsgálat helyett. Mert választások jönnek, mert ma mindenki igyekszik odanyalni ahonnan többet, vagy csupán szemernyi lehetőséget, mit sem jelentő kinevezést, pénzt kap. Eközben elvesztjük emberségünket, elvesztjük hitünket, elvesztjük méltóságunkat, amelyeket visszaszerezni aligha lehet. Igaz, lassan ez sem érdekel senkit még a jobboldalon sem, Mert egyre kevesebben vannak, akik meglátják, és helytelenítik mindazt, ami egyre inkább elharapódzik.

Mi kellene tenni? Önvizsgálatot kellene tartani, bocsánatot illenék kérni, felül kellene emelkedni az öncélúság értéktelenségén, s meg kellene látni, hogy a dobozba senkivel nem teszik be azt a pénzt, amelyért hitelét és erkölcsét, nemzetét és gyermekei jövőjét, emberségét eladja. Mert számot kell adni egyszer mindenkinek… és nem korrupt és részrehajló földi bíróságok előtt, hanem a Teremtő Isten előtt – ha ez jelent még valamit a nemzeti oldalon. Hittel és alázattal kellene szolgálni a nemzetet, a magyar népet és a magyar kereszténységet. Mindenkinek, aki ezen az oldalon áll, és ennek az oldalnak a szellemiséget vallja magáénak a géplakatostól a sajtón keresztül a miniszterig. És nem elég, ha egyetlen ember, a miniszterelnök viszi a hátán tisztán és erkölcsösen, magyar keresztényként a terhet… Kellenek ehhez a papok, a püspökök, a miniszterek, az újságírók és az egész nemzet. Tisztán és erkölcsösen, szeretetben egymás iránt, az önös érdekeket félretéve. Mert ha az egyén, a magát nemzetinek valló nem vállalja ezt, akkor elveszünk mindnyájan. Merjünk – tehát – tisztességes magyarok lenni, s nézzünk önmagunkba, amíg nem késő… ha még nem késő…

Stoffán György

Jelentés Habsburg Ottóról... és rólam...

Érdekes III/III jelentésre bukkantam, amelyben a kommunista csürhe állambiztonsága leveleim felbontásával is informálódtak. Habsburg Ottó főherceggel a rendszerváltást megelőzően is találkoztam, hiszen tanácsokat kértem Tőle, és számos kérdést is megbeszéltünk a várható eseményeket illetően. Münchenben, Stuttgartban és Édesanyja temetése után Budapesten is  volt alkalmam találkozni a magyar trónörökössel, aki akkoriban a legagilisabb, nemzetközileg is elismert magyar politikus volt. Levelezésünk máig tananyag a számomra. Nem gondoltam azonban, hogy III/III-a ügyosztály is figyelt emiatt. Nemrégiben kaptam kézhez ismét egy jelentést, amely számomra megtisztelő - is lehetne... azonban csupán a primitív kommunista rendszer egyik jellemzője...  

NOIJ – összefoglaló jelentés. 1989.07.18. (138)

Stoffán György budapesti lakos javaslattal fordult Habsburg Ottóhoz, sürgetve egy emigrációs kongresszus összehívását.

A javaslatot Habsburg Ottó politikailag időszerűtlennek minősítette, s elutasító véleményét azzal indokolta, hogy „Magyarország felszabadítása olyan cél, amelyet csak lépésről lépére tudunk elérni. Sokan túl gyorsan akarnak haladni”.

Tájékoztatta továbbá Stoffánt, hogy kész előszót írni egy – a szerv előtt ismeretlen – Mindszenty könyvbe.

Az információ ellenőrzött.

Intézkedés: hasznosítják a tájékoztató munkában.

(III/III)

„Dicsőséges” bolsevik centenárium * 1919. április 21. – 2019. április 21.*

Nem telik el nap, hogy ne volna valamilyen megemlékezés a százmillió ember életét követelő kommunista tobzódás egy-egy áldozatáról. Tegnap Mannsfeld Péter embertelenül aljas kivégzéséről emlékeztünk meg, akit nagykorúsága eléréséig Kádár és Apró börtönében tartottak fogva, majd 18. életévének betöltésekor kivégeztek. És minden napra jut egy-egy áldozat… Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János áldozatai közül…

Ma a 133 napos kommunista ámokfutásra, gyilkosságsorozatra vagyunk kénytelenek emlékezni. Arra a 133 napra, amely a magyar kereszténységet, a magyar hagyományokat, a magyar társadalmi berendezkedést és a magyar létet akarta kipusztítani Magyarországról, a magyar emberekkel együtt. Ez a 133 nap generálta a magyarországi az antiszemitizmust is.

A kommunista történetírás persze negyven évig hazudott erről a korról, s tagadta az esztelen proli magatartást, a résztvevők hovatartozásáról pedig ma sem lehet egyértelmű kijelentést megfogalmazni, noha mindenki tudja kik és miért, kinek az irányításával tocsogtak a magyar vérben 133 napon keresztül. A kommunista történetírás ma is él, létezik, hazudik, és cáfolhatatlanul építkezik is, hiszen vannak követői ennek a gyilkos és embertelen, magyar gyűlölő eszmének. Csak ma már nem Moszkvát tekinti ez a söpredék irányadónak, s maga Izrael is ellenségévé vált. Mert ennek a társadalmi szennynek mindegy kit és hol árul el, csak az illető magyar legyen. Mindegy nekik, kitől kapják a pénzt a hazaárulásra, s az is mindegy, ha saját magukból csinálnak hülyét… csak árthassanak, rombolhassanak és uralkodhassanak.

Ma a 19-es gyilkosok utódai nem internacionalizmust hirdetnek, de a szocialista internacionálét tartják bibliájuknak, az Egyesült Európa megalapításában, s ezzel együtt a magyar nemzetállam megszüntetésében.

Méltó utódok ezek, hiszen ugyanazt teszik, mint hírhedt 19-es elődeik, akik még Sztálinnak is terhére voltak, s a Generalisszimusz tett is róla, hogy ez a teher megszűnjön. Ma még várnunk kell arra, hogy a követőkkel is leszámoljon a megbízó. Hiszen a végrehajtókat már Attila temetése óta megölik, hogy ne tudjanak szólni az igazságról, a tervről, a kivitelezés kulisszatitkairól.

Igen, a mai utódok is fenyegetőznek, akasztást emlegetnek, hazudoznak, és viszik az általuk kitalált rosszhírünket szerte a nagyvilágba úgy, hogy sok távol élő magyar diktatúrát emleget, ha a mai keresztény magyar kormányról hall. A kivitelezés tökéletes a részükről, hiszen ma sem ők találják ki, mit kell tenni, hanem mások adják az écákat… csak ma már nem Moszkvából. Nekik ugyanis nincs hozzá sem műveltségük, sem eszük, s ezt a megbízók is jól tudják.

Ma a centenáriumra kellene emlékeznünk, és emlékezünk is a vörös fasizmus magyarországi első jelentkezésére. Könnyű ezt tennünk, hiszen velünk él ma is ugyanaz az eszme, ugyanaz a söpredék. Csak a nevek változtak.  Illetve azok sem mind…

Akkor egy általunk ellenzett, elveszített háború után voltunk. Ma háborúban állunk. Akkor sem volt velünk senki a nemzetközi politikában, és ma sem áll ki mellettünk senki. Akkor is köztársaságot követelt és vezetett be a vörös fasizmus, ma pedig a kapitalista milliárdos vörös fasiszták mondják magukat szocialistának… Követelnek köztársaságot a köztársaságban, és szervezkednek az állam, a haza, a nemzet ellen saját javukra, hasznukra, hiszen a hazaárulás ma már nem eszme, hanem európai bérmunka.

Akkor felakasztották az ártatlan embereket, ma felakasztják magukat az ártatlan emberek, mert a vörös fasiszták örök adóssá, talajt vesztetté, koldussá tették nyolc év alatt a magyar társadalom egy részét. Ugyanakkor csaltak, loptak és züllesztették a társadalmat. Akkor megölték a miniszterelnököt, ma egyelőre csak meg akarják ölni a miniszterelnököt.

Minden ugyanaz tehát, s ezért könnyű a megemlékezés… mintha csak ma lett volna… Mert ma is van.

Akkor volt jogos számonkérés, amit fehérterrornak neveztek a vörös történelemhamisítók. Ma – még – nincs.

Akkor országot vesztettünk miattuk, ma azt akarják, hogy országot veszítsünk az ő forgatókönyvük szerint, amelyben mi magunk veszejtjük el hazánkat, nemzetünket, értékeinket, hitünket… és elvennék a lelkünket is, ha volna rá hatalmuk.

Akkor jött egy újabb háború, ma háború van, még ha nem is beszélünk róla. Majd ők nyertek negyven évre… a keletnek mondott Közép-Európában. Ma ők veszejtik el Nyugat-Európát. S önmagukat. Mert a történelem az igazi bíró. És ez az igazi bíró igazságos, de nem késik, és nem is siet. Időben érkezik.

Százmillió ember életéért fizetni kell. Ha nem holnap, akkor holnapután.

És az igazságos bíró jóvátételt is ad a sértetteknek, ha együtt, közösen kérik, követelik. És ma itt az ideje a kérésnek, a követelésnek és az összetartásnak ebben a történelmi pertársaságban… A magyar nemzet itt, a Kárpátok alatt és a világban mindenütt, lassan de biztosan összekovácsolódik, hazajön és meghallgatja együtt a történelem ítéletét. Amely ítélet Isten nevében hirdettetik ki a felperes javára… a kommunisták és hazaárulók felett. Ha összetartunk. Ha nem, elveszünk. Nem száz esztendőre, hanem örökre. Mert ezt üzeni a vörös fasizmus elmúlt száz esztendeje nekünk, keresztény magyaroknak!

Stoffán György

Európai néppárti boszorkánykonyha... avagy kétség az egységben

Sikerült elérnie az EPP-nek, hogy látható és a közösségi oldalakon világosan érzékelhető megosztottság legyen a Fidesz-KDNP szavazói között Magyarországon. Ugyanis amíg a bolsevik-liberális oldal tenyerét köpködve örvendezik a néppárti döntés miatt, addig a magyarországi kormánypárt hívei egymásnak ugrottak Orbán Viktor miniszterelnök brüsszeli sajtótájékoztatóját követően.

A magyarországi választó nem politikus, hanem olyan ember, aki megbízik a pártjában és elvárja, hogy aszerint cselekedjék az általa megválasztott párt, ahogyan ő gondolja, elvárja. A néppárti ultimátum után, amelyet „mi döntöttünk el”, felmerül benne a kérdés… jó döntés volt-e egy olyan pártban maradni, amelynek 190 tagja ellenünk, 3 pedig mellettünk döntött.

A felvetés pedig jogos, bár félve írom le, hiszen ma odáig jutott a civil politizálás, hogy mindenki áruló, aki bírálja a meghozott döntést. (Akárcsak a csíksomlyói pápalátogatás… Azt sem lehet bírálni, mert akkor a pápafan engedelmességet fogadó erdélyi liberális katolikus papok és az őket követő hívek kövezik meg az embert.) Tehát: ebben is felfordult a világ. A jó szándékú, jogos bírálat is bűn…

Mi is történt az Európai Néppárt tanácskozásán?

Röviden annyi, hogy nagytöbbséggel megszavazták a felfüggesztésünket, majd ezt a határozatot magunknak vindikálva adtuk elő a sajtótájékoztatón, és az azt magyarázó jobboldali médiában. Bizonyára van valamilyen politikai mesterkedés ebben a „magunkat felfüggesztő” elhatározásban, de nem hiszem, hogy lett volna más választásunk egy ilyen többséggel megszavazott liberális, megvett néppárti szavazást követően. Kondor Katalin, a Magyar Rádió korábbi elnöke röviden és teljesen érthetően fogalmazott akkor, amikor a királyi Tv-ben azt mondta: „Ebben a Néppártban szégyen bennmaradni.” Az is kérdés, hogy mitől támogatjuk mi, nemzeti elkötelezettségű pártként azt a Webert, aki ellenségeinkkel ellenünk szervezkedett, s a Fidesz kizárását Bukaresttel is egyeztette? Ismét a régi politikai betegségünk jött elő. Két lovat akarunk biztonsággal megülni egyetlen és immár szétrúgott seggel! Megalázó módon kapaszkodunk egy minket semmibe vevő európai pártelegyhez, s el kell tűrnie a már sokat eltűrt magyar jobboldali választónak, hogy három „bölcs” liberális szarjankó idepofátlankodjon, és ellenőrizze a magyar választók döntését a saját szája íze szerint.

A legnagyobb közösségi oldalon felvetődött kérdést ismétlem: „meddig és miért kell tűrnünk ezt a megalázó helyzetet?” Miért nem elég a demokráciában, ha egy ország népe kétharmados többséget ad egy pártnak, s felruházza azt bizalmával? Kinek van joga a népfelséget megkérdőjelezni, és hárommillió magyar embert a hazug és megbízhatatlan jelzőkkel ellátni e döntés által. Mert ez nem más, mint hárommillió keresztény magyar hitelességének a megkérdőjelezése, sárba tiprása, amelyet a hazai ellenzék meg nem torolt hazaárulással ért el. A tisztességes magyar ember eközben szolgálja a hazát, dolgozik és reménykedik, de a remények egyre áttetszőbbeké válnak, s talán meg is szűnnek. A reményvesztettség viszont a legrosszabb tanácsadó. Kedvetlenné, rossz hangulatúvá válik tőle az ember… s csak néhányan maradnak bizakodóak, lendületesek…

Igaz, már megszoktuk ezt a kommunizmusban.  Csakhogy ma sokkal nagyobb a tét. Sokkal többet veszíthetünk, ha minden úgy megy tovább, ahogyan eddig. Ha nincs büntetési tétele a hazaárulásnak, s ha nincs rend és törvénytisztelet, ha nincs a politikánk minden szegmensében Szíjjártó-i erő és határozottság, ha minden alkalommal mi megyünk a magunknak is pozitívan megmagyarázott pofonért. Mert így a teljes szabadságunkat vesztjük el. Idegenek országa lesz Magyarország is, ha nem mutatunk erőt, nem mutatunk határozottságot.

Gróf széki Teleki Pál mondta: „A legrosszabb megoldás a politikában a kompromisszum”.  És a néppárti megbeszélés csupán a legrosszabb megoldást vonta maga után. A kompromisszumot.

Felvetődik a kérdés: most melyik pártcsaládba kell beszavaznunk május 26-án a magyar kormánypártot? Hiszen jogainkról lemondattak, kitettek, felfüggesztettek… és nem a pártot, hanem hárommillió magyart, akik egyébként is már hidegrázást kapnak az Uniótól, Webertől, Néppárttól. Ugyanis nem szívhatnak el egy cigarettát nyugodtan egy étteremben, egy esküvői rendezvényen is, ki kell menni a vendéglő elé dohányozni… mert az Unió így látja jónak. A disznóólba piros labdát kell tenni, hogy a disznó jól érezze magát, az uborka pedig meghatározott görbületű kell, hogy legyen… de a magyar törvényeket is felülírja a lakosság érdekei ellenében az uniós törvénykezés. Az oktatás lezüllesztése is az Unió „érdeme”, s a demokráciára való hivatkozással a hatályos törvények is megsemmisülnek… Mert minden Uniós törvény és határozat az emberi méltóság és az emberi szabadság ellen irányul!

És mi mégis Unió pártiak vagyunk…. avagy láncot hordunk.

Igen, a néppárti kiszavazás és a „bölcsek” magyarországi kutakodása minden Fidesz-párti és bevándorlás-ellenes keresztény, jobboldali magyart megaláz, szembeköp. A magyarázkodás pedig még rosszabbá teszi a helyzetet. Azonban nincs alternatíva. És ezt figyelembe kell venni. Bíznunk kell, és bíznunk kötelező Orbán Viktorban. Mert ő nyilván többet tud, mint az író, mint a civil polgár, mint az átlag magyar. S mint minden magyarnak, a miniszterelnök úrnak is az egyetlen célja, hogy megmaradjunk kvóták és egyéb Uniós megsemmisítő intézkedések nélkül magyarnak, önálló és szabad országnak, megszállók nélkül. S talán ez a néppárti kompromisszum is ennek a célnak az érdekében történhetett… ám, akkor azt kell kimondani, ami az igazság… hogy ne legyen kétség az egységben… És ne állítsuk azt, hogy jól esett a verés… hiszen mi kértük…  

Arról pedig, hogy mekkora gólpasszt adott a Fidesz önmaga ellen a kibukott és hitelvesztett jobbikosokból kommendált Mi hazánknak... talán egy másik cikkben lesz érdemes szólnom... 

Mindazonáltal, én maradok Orbánista… S ezt ajánlom minden joggal kétkedőnek. Ugyanis nincs alternatíva!  

Stoffán György 

Gálfi Árpád büntetése, avagy meddig tűrhető a román elnyomás?

Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy, de egész Erdély méltón ünnepelte a magyar szabadság napját, március 15-ét. S mert Uram bocsá’ e városaink megmaradtak magyarnak – mint más városok és falvak is – e két városban is kitették hát a magyar nemzet jelképeit és saját zászlajukat, a Székely Zászlót. Hiszen ahol magyarok élnek a földön, mindenütt ünnepelnek ezen a napon. Ám sem Amerikában, sem Argentínában, sem Londonban nem zavarta a magyar zászló, a magyar ünnep a megyei vezetőket, a lakosságot vagy a vallási közösségeket. Ez csak és kifejezetten két helyen fordult elő. Erdélyben és Magyarországon, ám itt az önjelölt hazaárulók remélhetőleg nem fognak olyan helyzetbe kerülni, hogy büntessenek is a nemzeti jelképek használatáért. Itt „csak” megzavarják az állami ünnepségre készülő két legfőbb méltóságot, önmagukat járatva le ezzel.

A mai Romániában azonban igazán súlyossá vált a helyzet. Hiszen a fasizmus lángjai magasra csapnak napjainkban. A békés és méltóságteljes ünneplést, amelyen másutt példamutatóan, a románok is szép számmal részt vettek, a Székelyföldön becstelen, ócska oláhok, mint állami megbízottak, Hitler és Sztálin birodalmi „rendjére” emlékeztetve büntetik a magyar lakosságot, mert használja nemzeti jelképeit, saját nemzet ünnepén. Noha a román alkotmány a következőket mondja a Román államban élő nemzetekről és az állam kötelezettségéről:

6. cikkely

1 bek.

Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozók jogát az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzésében, fejlesztésében és kifejezésében.

2 .bek.

Az államnak védő szerepet kell vállalnia a kisebbségi nemzetekhez tartozók iránt az identitás megőrzésében, fejlesztésében és kifejezésében, biztosítva az egyenlőséget és a diszkriminációmentességet, minden állampolgárával szemben.

A fasiszta valóság, az alkotmány semmibevételével, Romániában természetes. Hiszen nem románellenes tüntetés, nem Románia létének veszélyeztetése volt március nemes ünnepe a Székelyföldön, hanem az együttélés gyönyörű példája… az emberek között. Nem úgy az állam és a társadalom tekintetében. Az állam saját polgárainak jogait, emberi méltóságát, nemzeti önérzetét taposta sárba, amikor Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy polgármesterét megbüntette, mintegy összesen csaknem egymillió forintra. A többiről még nem tudunk, hiszen nem volt olyan város és falu Erdélyben, ahol ne lett volna kint a magyar és a székely zászló. Csíkszeredában például, a polgármesteri hivatalban még képen sem lehet magyar nemzeti jelkép… mert az ostoba és primitív oláh vezetők és a bíróságok így döntöttek. Igen oláht írok, mert van erdélyi román, aki évszázadok óta él Erdélyben, a Székelyföldön és a Partiumban. Aki nem ellenséges, mert megérti, hogy közös a sors, közös a megmaradás lehetősége, s van a regáti oláh, aki betelepedett és az a feladata, hogy mérget szórjon a béke ellen, hogy fertőzzön, mint a lepra, hogy békétlenséget szítson, mert Bukarest retteg. Még mindig retteg és még mindig olyan fasiszta, mint Jankó Ábrahám (Avram Iancu), Iuliu Maniu (Maniu Gyula volt országgyűlési képviselő) vagy Ion Antonescu (Zsidók kiirtására parancsot adó román fasiszta tábornok, ma nemzeti hős)… persze joggal hasonlíthatnám a mai székelyföldi főispánokat Ceausescu primitív és gyűlöletből élő, ócska gazember utódaihoz, vagy a hitleri megszállás alatt kivezényelt, megbízott birodalmi konzulokhoz, hazaárulókhoz. Ám, nem is érdemes hasonlítgatni, mert a mai korban ez a magatartás mérhetetlenül aljas, minősíthetetlen és öngyilkos magatartás is egyben. Hiszen a világ ma nagy változás előtt áll. Ebben pedig nem egymás elleni gyűlölettel, de összefogással és kart-karba öltve lehet megmaradni… Aki pedig ma gyűlölködik, az halálra van ítélve. Románia primitív vezetése ezt nem érti, mert genetikai magyargyűlölete és a rabló lelkiismerete – vagy inkább félelme –, a rablott és lezüllesztett területek védelme hajtja. Csak azt nem tudja már, hogy mitől és kitől véd, és mit véd…  

És büntet a zászló miatt, büntet a himnusz miatt. Az ortodox egyház egyes pópái pedig még fizetnek is azoknak, akik szakmányban jelentgetik a magyarokat, székelyeket, a magyar önkormányzatokat, közben pedig képmutatóan várják a pápát, aki állítólag a magyarokhoz megy a somlyói nyeregbe… de aki elfelejtette Márton Áron püspök boldoggá avatásának igényét és lehetőségét, szemben hét román görög katolikus püspök balázsfalvi boldoggá avatásával… No, de ez most nem ide tartozik…

Gálfi Árpádot 10.000 lejre, Antal Árpádot pedig 5000 lejre büntette a fasiszta primitívség Romániában. És ezzel nem csak a két városvezetőt büntették meg, hanem a világ magyarságát. Az amerikai magyart, az Argentínában élőt, a kanadai magyart és budapestit egyaránt.

Épp ezért gondoltam arra, hogy mint nemrégiben egy magyarországi hazaárulónak is aprópénzben fizette ki tanult kollégám a rá – a román főispánokéhoz hasonló, de sajnos magyar bírósági jogi álláspont alapján – kirótt büntetést, úgy kellene összegyűjtenünk a két székely polgármesternek is… – nemzet adományából. Ezt az aprópénzt a magyar emberek adták össze tiltakozva a nem minősíthető bírói önkény, mondhatni magyarellenesség ellen. Most kezdjünk el gyűjteni világszerte egy erdélyi nemzeti alapba, amelyből a fasiszta oláh főispánok által meghatározott büntetéseket fizetnék ki a megbüntetettek. A napokban felkérem Gálfi Árpád barátomat, hogy nyisson a magyar nemzetnek egy bankszámlát, amelyre a nemzetmentés eme adományát befizethetik a világ minden tájáról. Hiszen a messzi idegenben könnyes szemmel énekelt Székely Himnusz nem elég a megmaradáshoz. Áldozat is kell. S ez ma aktuális, filléres áldozat volna… mert a büntetés minden magyart sújt, nem csak azt, aki megvallja – mint városvezető – hűségét a nemzethez, a hazához, a hithez…

A bankszámlaszámot közölni fogom Gálfi Árpád barátom levelével együtt…

Mert a román fasizmus a 21. században is fasizmus… amely ellen – amennyit lehet – minden magyarnak tennie kell!

Stoffán György