 |
| Sixtus, nevelőanyja és testvére a ferences páter Előd, az egykori besnyői plébános |
Adalék egy kongresszust követően...
Beleborzongok, amikor olvasom a kommunista söpredék gyilkos ámokfutását, amelyre Rosenfeld Rákosi Mátyás adott engedélyt, vagy inkább, amelyet Rosenfeld Rákosi Mátyás parancsolt meg. E sztálinista bandának nem számított sem haza, sem érték, sem hagyomány, sem Isten, sem ember… Épp úgy, ahogyan ma sem számít semmi a szellemi utódoknak. A gyilkos, minden értéket elsöpörni akaró eszme nem változik, csak a személyek, akik ma éppen olyan indulatokkal és magyar- és keresztény gyűlölettel élnek, mint eleik… S épp úgy gyilkolnak is majd, ha úgy érzik, hogy az idegen pénzért már szabadon ölhetnek és árulhatják a hazát… s tán még a pogányok vallását is felveszik a pénzért és a hatalomért, elhagyva akár saját identitásukat is… Mert a Hitlert és Sztálint, valamint a liberális eszméket követők mindenben megegyeznek: az emberiség alja. Erről tanúskodik az egyháztörténelem is…
Dr. DEBRECZENI Sixtus O.Cist., (Székesfehérvár, 1917. október 10. – Eger, 1954. február 21.)
A székesfehérvári nyomdász családban született, öten voltak testvérek. Két ikerpár fiú, akik mind a négyen a papi hivatást választották, és egy leányka. Ritka érdekesség, hogy mind a négy fiú más-más szerzetesrend tagja lett…
Imre 1935.augusztus 29-én lépett a ciszterci rendbe. Egyszerű fogadalmát 1936. augusztus 30-án, az ünnepélyeset 1942. január 3-án tette le apátja kezébe. A Sorbonne-on és a bolognai egyetemen tanult. Francia-olasz szakos tanári oklevelet és doktorátust szerzett. Pappá szentelték 1942. június 21-én. 1942-ben gyakorló tanár és a Bernardinum-rendház tagja Budapesten. 1947-ben a Fejér megyei Nagykarácsony község plébánosa volt, amikor a kommunista párt által feltüzelt fiatalok egy vasárnapi mise után megtámadták, és tettleg súlyosan bántalmazták. Később a rend egri rendházába került. Amikor 1950-ben a szerzeteseket feloszlatták, és házaikat kisajátították, Debreczeni Sixtus egy ideig megmaradhatott plébánosnak a ciszterci templomban, de a rendházat – 1950. június 15-én – neki is el kellett hagynia. A városban, a templomhoz közel kapott az érsekségtől egy kis szolgálati szobát.
Mert melegszívű, jó pap volt, szívvel-lélekkel hivatásának élt, mindenkin segített, s mert mindenkihez volt egy bátorító, bíztató, meleg szava, és hívei is nagyon szerették, ezért meg kellett halnia. Egy előre megrendezett közúti baleset áldozata lett: Egerben a Fő utcán halálra gázolta az ÁVH teherautója.
Miért verték meg a nagykarácsonyi papot? – Nagykarácsonyban szeptember 7-én a vasárnapi nagymise után előre megszervezett csapat, R-gárdisták vezetésével megverte a helybeli plébánost, Debreczeni Sixtus cisztercita atyát. A papverés szűkebb előzménye volt, hogy a székesfehérvári egyházi főhatóság megfosztotta a kántorságtól Ballagó László nagykarácsonyi állami tanítót, mivel püspöke rendelkezéseinek nem tett eleget, tanítói munkáját a legnagyobb fokú lelkiismeretlenség jellemezte, kántor-teendőit pedig kimondottan rosszindulattal hanyagolta el. A kántort tisztségéből fölmentett tanító a verést megelőző héten tüntető tömeget szervezett, hogy megakadályozza a helyébe kerülő új kántor hivatalba lépését. A tüntetés nem sikerült, mert a templom kórusát lezárták. A vasárnapi mise is botrány nélkül zajlott le. Nagymise után azonban az előre megszervezett csoport elállta a templom két kijáratát, és arra akarta kényszeríteni a plébánost, hogy vegyen részt a gyűlésükön. A plébánost hívei előzőleg már figyelmeztették, hogy a gyűlésen meg akarják verni, azért megtagadta a követelést. Értésükre adta, hogy egyházi ügyekben a népképviseleti jog nem a pártpolitikai szervezeteket illeti, hanem az egyházközségi képviselőtestületet. Az egyházmegyei főhatóság döntései ellen azonban még az sem fellebbezési fórum, mint ahogy az állami köztisztviselők ügyében is a főhatóság az illetékes.
Alig tett ezután néhány lépést, az egyik támadó belerúgott. Erre a többiek is nekiestek. A plébános védekezés nélkül akart tovább menni a plébánia felé. A vele lévő nővére szállt szembe a támadókkal. Egyedül természetesen nem tudott velük boldogulni. A támadók rárohantak a ciszterci plébánosra, földre teperték, szitkozódtak, káromkodtak, és ilyen jelszavakat kiáltoztak: „Nekünk a püspök nem parancsol! Itt demokrácia van! Itt a nép parancsol!”
(Új Ember 1947. szept. 21.)
Varga László országgyűlési képviselő így emlékezett vissza a drámai eseményekre: – 1947. szeptember 7-én történt. Nagykarácsony-szálláson, a vasárnapi mise után, arra előre felkészült Rákosi-gárdisták megtámadták, és félholtra verték a helybéli plébánost, Debreczeni Sixtusz ciszterci atyát. A tett korántsem volt egyedi: beleillett abba a provokációsorozatba, amely az egyházak elleni támadásokat jellemezte. Ugyanakkor kitűnt súlyossága, hiszen – akkor még – ilyen messzire nem gyakran engedték garázdaságra kiképzett és arra felbujtott embereiket a kommunista irányítók. Mind az erőteljes sajtóvisszhang, mind az ügy egyéb körülményei arra késztettek, hogy a parlamentben se hagyjam szó nélkül a történteket. Interpellációt jegyeztem be a tárgyban 1947. október 8-ra. Már ennek fogadtatása roppant különös volt…
Interpellációm elmondásának napján, a parlamentbe érkezésemkor azzal fogadtak: Nagy Imre házelnök sürgősen beszélni szeretne velem. Mindeddig egyetlen egyszer sem találkoztunk; így hát kíváncsivá tett. Vajon mit akarhat tőlem? Hamarosan megtudtam. Haladéktalanul felkerestem parlamenti dolgozószobájában, ahol is ő arra kért: a parlamenti légkör békességének megőrzése érdekében álljak el interpellációm elmondásától. Kérését természetesen nem teljesíthettem, de azóta is múlhatatlan emlékeim közül ez a pillanat, amelyben ott rejlett a tolerancia és a másként gondolkodás különös kommunista definiálása. „Ami számunkra kínos lehet, arról hallgassunk, és kíséreljük meg elhallgattatni az arról szólni akarókat is.”
Interpellációmat aznap Rajk László belügyminiszter válaszra sem méltatta. Egy későbbi napon semmitmondó, kitérő hangvételében szemtelen, a tényeket tagadó állásfoglalást olvasott fel. Nem túl elegáns, sőt, igencsak keresztényietlen gesztus lenne most részemről az, ha a kelleténél jobban hangsúlyoznám: Rajk kommunista érdekeket szolgáló hazugságait hogyan „honorálta” alig egy esztendő múlva a kommunista diktatúra… Sajnos, interpellációm Debreceni Sixtusz életét is csak meghosszabbította…
(dr. Varga László képviselő)
Még sokan élnek Egerben, akik jól ismerték dr. Debreczeni Sixtus ciszterci atyát, az egri Szent Bernát templom egykori plébánosát. 1948-ban bízták meg a plébánia vezetésével. A hitélet jelentősen fellendült e nehéz időkben. Családközösségek alakultak, magányos öregeket, szegényeket gondoztak, a templom liturgikus élete megújult. Nyári lelkinapokon, plébániai kirándulásokon sok száz hívő vett részt. A gyermekeket korcsoportonként szervezett vezetők foglalkoztatták. Mindennek szervezője, irányítója Sixtus atya, a plébános volt. Ahol csak tudott, segített. A város területére deportált üldözötteknek szerzett kályhákat, nemegyszer a hátán cipelte ki, hogy a szükséglakásokban fűteni tudjanak. Sok elgyengült öreg háza előtt havazás után a járdát még a hajnali sötétben Sixtus atya söpörte tisztára, hogy ne kelljen büntetést fizetnie a lakónak.
1951-ben, amikor az államhatalom – ezernyi szerzetestársával együtt – őt sem engedte papként működni, Egerben maradt kertészeti napszámosnak. Ismerősöknél olasz, francia, latin órákat adott. Magánházaknál megszervezte és irányította a 3-4 fős csoportok hitoktatását, amit akkor illegálisnak neveztek.
1951-től rendőri felügyelet alá helyezték, többször megfenyegették, és Eger város területét nem hagyhatta el. 1953 őszén Sixtus atya elbeszélte (ezt szemtanúk is megerősítették), hogy két alkalommal nyílt, szabad úton halálra gázolták volna, ha az autó elől nem ugrik az árokba. Zúzódásokat szenvedett, de megmenekült. 1954. február 21-én, vasárnap délután ¾3-kor Sixtus atya a Fő utcán, a Tűzoltó tér fölötti szakaszon, az úttest szélén szabályosan maga mellett tolta kerékpárját, amikor egy „katonai” személygépkocsi halálra gázolta. Kb. 20 méterrel arrébb ugyanez az autó egy, az úttesten talicskát toló ötgyermekes református lelkészt is agyongázolt. A kocsiban ittas sofőr – vagy csak úgy tette – és viháncoló lányok ültek. Később a megrendezett bírósági tárgyaláson, enyhítő körülményekre hivatkozva felmentették a két lelkészt elgázoló sofőrt.
A tragikus hír megdöbbentette Eger lakosságát. Az emberek még az esti sötétben is, és a következő napokon, csapatostól keresték föl ezt a helyet, némán álltak a járda szélén és imádkoztak. Mindenki meg volt győződve, hogy nem véletlen baleset történt… Egyes történészek sajnos még ma is megkérdőjelezik a de facto gyilkosság tényét és véletlen balesetként próbálják beállítani ezt az aljas egyház-, és papellenes támadást.
Február 24-én délután 3 órára volt kitűzve a temetés, az egri Hatvani temető ciszterci sírkertjében, aznap este 6-ra gyászmise a ciszterci templomban. A családtagok Székesfehérvárról és környékéről már előző nap Egerbe érkeztek.
A volt Irgalmas kórház hullaházában feküdt Sixtus atya szétroncsolt holtteste. Senkinek sem engedték, hogy ruhát adjanak a halott részére. Február 23-án este 8-kor az öreg kapus suttogva közölte az érdeklődőkkel: délután a rendőrség elvitte a tisztelendő urat Székesfehérvárra, hogy ott temessék el, a család külön kérésére – így mondták. Másnap a temető környéke kora délutántól tömve volt emberekkel. Az esti requiemen is mérhetetlen tömeg vett részt. Sixtus atya földi maradványait exhumálták, és a székesfehérvári ciszterci templom altemplomában helyezték örök nyugalomra.
(Gonda Imre)
Egy szemtanú elbeszélése: “Egy jó pásztorra emlékezve – Dr. Varga László írásának (Jézus vérző sebei – a közszolgálati Magyar Rádióban, április 21.) első mondata az ötvenes évek tájáról ifjúkorom egyik szomorú emlékét idézte fel bennem. Debreczeni Sixtus atya az egri (volt) ciszterciek templomában szolgált, mindenkinek mindene volt, ahogyan az a Szentírásban áll. Egy csendes vasárnap kora délutáni órájában kerékpárjával az úgynevezett Ráchóstya felé tartott,amikor éppen a mi lakásunk előtt autódübörgést, zuhanást, csörömpölést, majd kiáltozást hallottunk. Sixtusz atya feküdt a földön halálra gázolva. Csak suttogni merték az emberek, hogy pártautó ütötte el. Demonstrációtól tartva nem engedélyezték helyben megadni neki a végtisztességet. Székesfehérváron temették el…”
Amikor a kommunista hatalom embertelenségéről, gyikosságairól, nemzet-, és egyházellenességéről beszélünk, akkor mindenkinek tudnia kell, és ma világszerte látnia is, hogy egy sátáni eszme, az ószövetségi gondolkodásmódból kifejlődött embertelen, bosszúálló és szeretet nélküli, anyagi világot építő szellemiséggel áll szemben a szeretetközpontú és ezért védekezni is alig képes többség, amely a keresztény lelkiséget és az értékelvűséget képviseli. Történemi sorozatunkban nem csak a gyilkosságokat akarjuk láttani, de azt is, hogy miként élte túl és vállalta a szenvedést a jövőért – értünk – sok ezer felszentelt pap, Istennek fogadalmat tevő szerzetesnő, hitéért meghalni is hajlandó civil… ezt nevezzük életszetségnek, amit a történelem során újra és újra – olykor kívülről, máskor belülről – teszi próbára az embert. Épp ezért fontos a példaképek folyamatos felemlítése, vállalásaik megismertetése, amelyekből erőt és példát vehetünk, nyerünk. Számos szerzetessel, pappal volt alkalmam beszélni ezekről a megpróbáltatásokról, s nem egyszer csodálattal tekintettem azokra az egykor megkínzott, nyomorékká vert emberekre, akik e szenvedések után nem gyűlölettel, hanem Istennek hálát adva, szeretettel és imádságos lélekkel gondoltak vissza kínzóikra. Ez is példa kell, hogy legyen a számunkra. Mert az értékrombolásnak, és az embertelenség tüzének az oltásához – mint a valódi tűzhöz a víz -, a szeretet és a bűnösökért való imádság szükséges. Persze az önvédelem és a haza védelme is kötelesség, s nem élhetünk letett fegyverrel, s nem adhatjuk fel gyermekeink jövéjét és életterét. Ám, mindig csak annyira védekezzünk, amennyire támadnak bennünket… És soha ne azokkal a módszerekkel, amelyeket ez a sátáni eszme használ ellenünk.
Írta és a dokumentumokat közreadja: Stoffán György
