Gondolatok az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előtt…

Bizonyára nem lesz nagy olvasottsága az alábbi soroknak, hiszen nem a választási kampány mocsaráról kívánok értekezni. Nem is a migrációs problémáról adok közre gondolatokat, és még csak a pápát sem fogom szidni… bár ezek a témák szalagcímesek, címlap-sztorinak számítanak mindenütt, akár a bal, akár a jobboldalon fogalmazódnak meg az ilyen írások. Igaz, amely témáról értekezni szándékozom, az talán valóban megérdemelné a szalagcímet, a címlapot…

A magyar katolikusok társadalmának ismét megadatik, hogy 1938. után újra megrendezhetjük az Eucharisztikus Kongresszust. A rendezés és a szervezés felelősei, a rendezők hivatalai már megvannak, a programokat és a helyszíneket tervezik… azonban keveset hallunk a lelki felkészülésről, annak programjairól és elsősorban a legfontosabbról: a bűnbánat fontosságáról, arról, hogy tiszta lélekkel és megerősödött hittel fogadjuk az Oltáriszentséget 2020-ban Magyarországon.

Mai világunkban az katolikus egyházat sajnos nem a lélek erejéről, Isten szeretetéről, az Isten iránti hűségről szóló hírekben találjuk, hanem a botrányos, vádaskodó, gyalázkodó rovatok, lapok hasábjain. Nem véletlen persze ez a szánalmas, de mégis lelket romboló háborúság a katolicizmussal,  Jézus parancsaival, a Teremtő Istennel szemben. Nem véletlen az a bomlasztás és hitehagyás, amelyet ma az egyházon belül is tapasztalunk, s amelyet sokszor óriásira nagyít a liberális világsajtó. Az sem véletlen, hogy a német katolikus püspökök közül néhányan az elmebetegségig menő, megbotránkoztató magatartást tanúsítanak, és szembe mennek minden józansággal, a hagyományokra, Jézus tanításra, az Evangéliumra épülő elvvel és az Evangéliummal... magával az egyházzal. A bolondmise rendezése, az azonos nemű párok „megáldása”, a Krisztus által tanított egyetlen imádság megváltoztatása, a házasságtörők, azaz, az elváltak szentségekhez járulásának sokféleképpen való új értelmezése és a pápa olykor szokatlan megnyilvánulásai politikai ügyekben mint-mind békétlenséget generálnak. A liturgia megváltoztatásának terve nyugtalanságot okoz, s a műemlékek immár sorozatos, püspökök általi rombolása is rossz érzéseket kelt a hívő emberekben. Igaz persze, hogy ezek a folyamatok nem ma kezdődtek el, hanem fél évszázada, amikor a II. Vatikáni Zsinat elkezdte relatívizálni az elmúlt kétezer esztendőt, Jézus tanításait, a liturgiát és a liturgikus teret, a liturgia nyelvét megváltoztatta. Magyarán, felborította azt a rendet, amely rend az egyetlen biztosítéka a megmaradásnak: azaz, a hagyományban rejlő rendet. Ha megnézzük a görög katolikus vagy az ortodox egyházakat, láthatjuk, hogy az ő Krisztus követésükben nincsenek kérdések, nincsenek relativizáló intézkedések, mert tudják, hogy ami isteni és abszolút, azt ember nem kérdőjelezheti meg. Náluk a hagyomány megtartása, a megmaradás és az erősödés legfőbb záloga. Ha a keleti egyházak tagjainak csak a kitartását, a háborúk ellenére is helyben maradását és az üldözések ellenére is megingathatatlan hűségét nézzük, már abból is látható az a mély és igaz hit, amelyet nem kezdett ki a nyugati liberális szellemiség, a jólét, a Katekizmust érintő relativizálás, a karrier és pénzhajhászás… Mert a keleti kereszténység katolikus hitét a valós Krisztus követés, az Istenhez tartozás határozza meg. Nem fertőzte meg az egyház vezetőit a liberalizmus, a "nyitás a világra" hamis ördögi terve. Csak a Tanítás, csak az Ige, csak az Evangélium mutat utat a számukra! Mert Jézus, már a feltámadásával nyitott a világra... 

Amíg Európában és Amerikában, a római egyházban káosz uralkodik, templomokat zárnak be, a hívek száma drámaian csökken, a papság egy része vakon követ ostoba tanításokat, s némelyik püspök "újításaitól" még Luther is elhatárolódna, addig az ortodox és a görög katolikus egyházak erősödni látszanak minden nyomás, üldözés és tragédia ellenére. „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.” (Mt 17, 20) 

Úgy tűnik, hogy ha nem is hegyeket mozgatnak meg ezek az üldözött egyházak, megmaradásukat sokkal jobban tudják hitük által biztosítani, mint az európai és amerikai katolikusok, akiknek nem fontos térdreborulniuk a legszentebb Oltáriszentség előtt, s kézbe véve Krisztus testét áldoznak, állva, mintegy megszokott cselekedetet végrehajtva a mise részeként. A felújított templomokban már nincs térdeplő, és a pap is már csak odabiccent a tabernákulumra, mint amikor a körúton találkozik egy ismerőssel. A legújabb őrületet pedig, szintén a német püspökök engedélyezték a napokban: az intercommunio-t, azaz, a felekezetek közötti áldozást. "A Sátán célpontja a szentmise áldozata, és Jézus valóságos jelenléte az átváltoztatott ostyában." - írja Sarah bíboros. Tehát, a Sátán legfőbb célpontja maga az Oltáriszentség, az Eucharisztia. Ezért, az Oltáriszentség védelme és az Iránta kifejezett imádat a legfőbb cél kell, hogy legyen a hívő ember számára. Térdre borulva és a nyelvünkre véve az Oltáriszentséget a szentáldozáskor.

Miért is kalandoztam el ilyen távolra, s ebben az elkalandozásban miért is maradtam a Mysterium Fidei közelségében? 

Mert a hazánkban megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nem csak egy szűk papi társulat, nem csak a püspöki kar és nem csak a minden nap templomba járó magyar katolikus emberek kiváltsága, ünnepe lesz 2020-ban, hanem az egész Kárpát-medence magyarságnak közös ünnepe. Hiszen nem egy katolikus kulisszatitok kongresszusa lesz, hanem magát a Megváltót, Jézust ünnepeljük és fogadjuk Magyarországon. 

Ahogy méltó módon együtt ünnepelte – feledve a történelmi sebeket – a katolikus és a református egyház a reformáció 500. éves évfordulóját, úgy a Krisztust ünneplő Nemzetközi Kongresszus sem csak egy vallás ünnepe lesz. Bízom abban, hogy minden Krisztust követő egyház és felekezet Jézus békéjével és az Ő szeretete által tud majd ünnepelni és részt venni ezen a kiemelkedő eseményen.

Azonban van, amiről e helyen csak a katolikus testvéreknek kell írnom. Ez pedig a lelki felkészülés az Eucharisztia ünnepi fogadására. Mert ideje van magunkba nézni, ideje van megvizsgálnunk a Jézussal való kapcsolatunkat, hitünk stabilitását, a Krisztus-követésünk valósságát vagy éppen kétes értékét. Mindennek az előkészületnek az alapja kellene, hogy legyen a Kárpát-medence katolikus magyarsága számára meghirdetendő bűnbánati év.  Nem imanap, nem imaóra vagy egyórás Szentségimádás… Nem! Egy egész esztendő, amelyet bűnbánati esztendőként élünk meg. 

Nem csupán saját bűneinkkel való szembenézés, hanem eleink bűneinek megbocsátásáért való esedezés is. A hosszú évszázadok alatt elkövetett bűneink megbocsátását kell kérnünk, hiszen ha nem is kollektív bűnösségről beszélünk, mégis minden korban minden magyar ember követett el valamit az isteni parancsok ellen, magánéletében és a társadalmi életben hitünk és hazánk ellen. Egyetértett vagy tagadott éppen, de nem Jézus útját követte… Nagy, őszinte és közös nemzeti bűnbánatra van szükség, amelyben arra kérjük Istent, hogy bocsássa meg ennek a nemzetnek a maga ellen elkövetett bűneit, engedje el, a már évszázada tartó büntetését, s adjon erőt, önbizalmat, adjon hitet és ebben a hitben adja meg a Hozzá való hűség kegyelmét. 

Az Irgalmasság vasárnapján, április 8-án bizalommal fordulunk Istenhez és kérjük, árassza ránk kegyelmét… úgy azt is kérnünk kell, hogy legyen erőnk és hitünk méltóvá tenni magunkat a Kegyelemre. Mert alaptalanul és méltatlanul, mindig csak kérni, de soha magunkba nem nézni… nem egy a végtelenségig. 

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való lelki felkészülés jó alkalom a nemzet hitének megerősítésére, a bűnbánatra, az önvizsgálatra, a keresztény, azaz Krisztust követő egyházak közötti valós béke és egymás iránti tisztelet megteremtésére, és az Oltáriszentség 2020-as méltó, közös fogadására nemzetünk lelki erejének megerősítésére. Jó volna, ha a nemzeti bűnbánati évet nem késlekednék meghirdetni a Magyar Katolikus Püspöki Kar és Gyulafehérvár Érseke!  

Ha pedig ez a kongresszus méltó módon lezajlik, mert méltó módon készültünk rá, úgy minden bizonnyal ismét mondhatjuk, hogy megvédtük az európai kereszténységet!

 

Stoffán György

"Örülök a koromnak" - Születésnapi interjú Stoffán Györggyel

A 2017 decemberében rendezett Dunai Limes irodalmi konferencia résztvevőivel Dunaújvárosban

Pálinkás István alapító-főszerk.
Dunai Limes

„ÖRÜLÖK A KOROMNAK"

                                                Születésnapi interjú Stoffán György író-újságíróval

   
A Dunai Limes irodalmi-kulturális lapba való szerzői-szerkesztői felkérésemkor visszakérdezett a telefonban: „De nem valami aberrált, liberális szutyok?”. Aztán meglátogattam Besnyőn, s érdekesen furcsa harmónia fogadott Stoffán György író lakásában: pianínó, gáztűzhely, hatalmas étkezőasztal székekkel, számítógép, „dikó”… egy helyen. Pedig a meglehetősen nagy, Báró  Maximilian Ferstl bécsi építész által 1897-ben tervezett, és Siegfrid Graf Wimpffen által építtetett 18. századi kúriában másutt is elférnének ezek az idezsúfolt tárgyak. A bejárati ajtóval szemben, a folyosón egy csodálatos Krisztus-szobor! (Időközben persze a Dunai Limes elköteleződését is megbeszéltük!)

• Miért ez a szokatlan szűkösség? Még azt is mondhatnák, igénytelen vagy? – kérdezem az írót, akihez születésnapot köszönteni jöttem (hiszen a napokban betöltötte 60. életévét!) csendben, magányosan… Stoffánosan. És egyáltalán nem ajándékként édesanyját is most veszítette el.

• Ja, mert Te eddig csak nyáron jártál itt, mint Dunai Limes-őrző, határőrző… Én mindenben konzervatív vagyok, így a fűtés tekintetében is. Minek tékozoljam el azt, amiben amúgy sem bővelkedem… egy helyiségben élek télen, de nyáron hatban. Épp elég egy helyiség fűtése a téli időben, amikor a hazai famaffia aranyárban adja a tüzelőt… Ha megvan a nyugalmam, olvashatok, írhatok, gondolkodhatom vagy zenélhetek kedvemre, és ráadásul még meleg is van, akkor olyan békés tudok lenni, mint egy jóllakott oroszlán. Ezért élek egy helyiségben gépestül, konyhástul, pianínóstul, ágyastul.

• Mi tudja megzavarni ezt a „földöntúli”, zsúfolt, falusi nyugalmadat?

• Manapság nem nagyon kell keresni effélét, mert szinte bekopog a házadba az a sötét társadalmi ellentét, és a választási kampány azon tragikus és primitív hangvétele, amely miatt az ember bizony nyugtalanná, idegessé, felháborodottá válhat. Az egész társadalmi életünkre vonatkozhatnék, hogy „a nyugalom megzavarására alkalmas!” Alapvetően utálom a békétlenséget, a gyűlölködést, a primitív indulatokat, a trágárkodást. Ám, ez most vastagon megadatik. Éppen azért örülök a koromnak, mert 2015. után elkezdeni a hatvan évet…, hát keserves vállalkozása lesz az a mai fiataloknak. Kilátástalanság, ostobaság, erkölcs-, és hitnélküliség… elszabadult gyilkos indulatok butasággal keverve, mint a nyilas vagy a kommunista időkben… migránsok, erőszakos keveredés, iszlamizmus, terror, Európa teljes pusztulása… Ez vár a mai fiatalokra, és ez elviselhetetlen az én korosztályom értelmiségének a számára. Védekezés nélkül belerohanni a megsemmisülésbe, mint Európa teszi, avagy tettetik vele/velük/velünk… elképesztő.

A Dunaújvárosi Intercisa Múzeumban a Dunai Limes első lapbemutatóján, ahol külsős főmunkatársnak kértük fel

• Jönnek a választások (sokunk szerint valóban sorsválasztás lesz!), és minden jel arra mutat, hogy a nép választása a Fidesz-KDNP kormányzást támogatja majd továbbra is. Akkor mi szabadok maradunk… nem lesz migránsveszély…

• Na, ne mondj nekem ilyen marhaságokat ésd magadat se áltasd! Kit érdekelt a világ alakítása során a népek véleménye, szavazata, voksa?

• Például engem, de tudom, hogy téged is, mert Orbánista vagy, mint korábban írtad egy publicisztikádban! De most komolyan!?

• Na, jó, persze, igaz... de a jobbágyfelkelések, a forradalmak, Trianon vagy a szovjet megszállás korában megkérdezték a népet, hogy mit akar? Nem! Illetve egyszer, politikai okokból, Sopronban, amikor odavittek mindenkit, aki élt és mozgott, hogy szavazzon a hovatartozásról… Most még annyira sem kérdezik meg, hogy mit akar a magyar. És még mindig nem látják a veszélyt az emberek. A kis pökhendi és hazaáruló soros-pártokat már rég szét kellett volna verni. Be kellett volna tiltani. Ahol viszont nincs normális bíróság, ott mire számíthatsz? Lehet nálunk két és félmillió ember, aki szavazni is elmegy, és jól dönt, de a katonai és a politikai erő nem nálunk van. Így mindenre felkészülhetünk ismét, ami rossz, és ami miatt ismét kínlódhatunk, illetve kínlódhatnak gyermekeink és unokáink. Ez sajnos akkor is így lesz, ha mi nyerünk április 8-án. Legfeljebb lassabban történik meg, mint az elvetemült, istentelen és ostoba Nyugaton. Ez a világ tragikus rendje. Erkölcstelenségben, kapzsiságban, szeretet-, és Isten nélkül minden összeomlik előbb-utóbb. Európa sem kivétel. Csak ezen a tájon az ellenkezés miatt hosszabb lesz a haldoklás.

• Az utóbbi időben kevesebbet is írsz. Miért?

• Undorom van. No, nem az írástól, hanem a már említett, mélységesen ízléstelen és az emberi, erkölcsi tartást mindenben nélkülöző kampánytól. Mindkét oldal elvesztette a maga sármját, valódi értékét, és valami olyan mélységekbe vergődtük le magunkat, ott a hatalom megszerzése érdekében, itt az ország és a nemzet megmaradása érdekében folytatott szellemi hadviselésben, amelyre aligha volt eddig példa. Semmit nem hallasz, nem olvashatsz, mint trágárságot, proli stílust, és a rossz tulajdonságokra, gyűlölködésre építő szlogeneket. A plakátokon is csak az utálat látható jobbról-balra és vissza, és így már senkinek nincs méltósága ebben a nemtelen harcban. Eljátszották, eljátszottuk.

Stoffán több kiváló és hiánypótló kötet szerzője

• Ebben a versenyben az ingerküszöb kiverése is követelmény, hiszen másként senki nem figyel oda, te sem!

• Persze, csak közben nem győzzük mondani, hogy a keresztény kultúrát akarjuk védeni. Apropó, kereszténység: A minap azt is hallottam egy beszédben, hogy mindegy, hogy valaki gyakorolja-e a vallását vagy nem, akkor is a keresztény kultúra a legfontosabb… Nos, ez a megfogalmazás számomra értelmezhetetlen, hiszen a kereszténység nem csupán a fennálló kultúra neve, hanem egy nemzeti életforma, amelyet nem a szekularizált társadalom tart fenn, hanem a hitében erős civil társadalom. A keresztény kultúrára kell épülnie a törvénykezésnek, a jognak, a gazdaságnak, a politikának, az oktatásnak és az egészségügynek. Ahogy nem lehet keresztény egy Istentagadó kommunista, úgy nem lehet keresztény egy, a profitra hajtó, és ezért mindenkit kizsákmányoló kapitalista sem. A keresztény emberek hite társadalmi berendezkedése és elkötelezettsége tartja meg és fejleszti tovább a keresztény kultúrát. Ez, azonban ami itt van, már csak egy relativizált, komolytalan változat. Mint egy műláb, egy üvegszem, egy töltő nélküli, lemerült okostelefon. Olyan, mint az igazi, de nem az, nem használható! Nos, hit nélkül a keresztény kultúra is csupán ennyit. És ez nem vicc! Amiben ma élünk, az ennek a kultúrának csak a szánalmas imitációja úgy egyházi, mint világi viszonylatban. Ezért fogja legyőzni az iszlám Európát. Mert ott nem relativizálnak. Ott a vallás a megtartó erő. Igaz, fanatikusok, de ezzel együtt ők maradnak meg, nem mi!

• Az egyházi részével mi a probléma szerinted?

• Nem a magyar katolikus egyházzal van bajom, hanem azzal a szemléletmóddal, amelyet most először tapasztalok ennyire nyíltan az egyházban. A relativizálással. Ma mindent lehet, bűn nincs, ha van, akkor, az nem olyan, mint korábban, a házasság smafu, a nyugat-európai püspökkari konferenciák hülyébbnél-hülyébb dolgokat határoznak és adnak közre. A keresztényeket üldözik a világban, de a Vatikán az üldözők befogadására sarkall, és ennek a mentalitásnak vannak magyarországi követői is… mondjam tovább? Ha egy pápa megbotránkozást, ellentéteket generál, akkor le kell mondani, hiszen az egyház egységét nem bonthatja meg senki, s főleg nem Krisztus nevében vagy épp Krisztust kirekesztve. átértékelve, szavait megváltoztatva. Akkor is le kellene mondania, ha meggyőződése szerint jó szándékkal tesz és mond botorságokat. Soha nem volt ilyen, hogy egy pápát ne a tisztelet, hanem a bírálat és hovatovább a gyűlölet vegyen körül. Tehát valami nagy baj van… amit nem csak a liberális sajtó generál, mint mondják a Bergoglio-fanok. Igazságokat tagadunk, hazugságokat tartunk igazságnak, de a lényeget nem mondjuk ki és a Szentírást is úgy forgatjuk, mint a pénzéhes prókátorok a jogtárakat a tárgyalás előtt. Ez sem nem kereszténység, sem nem hit számomra. Bolondmisét és homokos-esküvőt az én római katolikus egyházam nem ismer! A Miatyánkhoz pedig abban a formában ragaszkodom, amint azt Édesanyámtól megtanultam. Épp elég volt a II. Vatikáni Zsinat mérhetetlen rombolása, pusztítása, amelynek drámai „gyümölcsét” ma is láthatjuk, amikor egyes magyar főpapok műemlékeket „puritánosítanak” aggasztó és agressziv, „proliházmesteres” primitívséggel! Győr, Pannonhalma, vagy Vác a legjobb példák erre.

A fészbúk nagyúr... Őt is letiltotta - NEM CSODÁLKOZUNK RAJTA, HISZEN NEMZETI

• Nagyon sötéten és keserűen látsz mindet… Nem a hatvanadik születésnapod pszichés megnyilvánulása ez?

• Mert nagyon sötét és keserű minden. Köze nincs ennek a születésnapomhoz… legfeljebb annyi, hogy örülök a koromnak, mert nincs vissza annyi, amennyi eltelt.

• Mit vontál le magadnak tanulságul az elmúlt hat évtizedből?

• Nem szeretek elmélázni a múlton, mert sok pótolnivalóm van, és a meditáció időpocsékolás. A legfőbb tanulság az, hogy hit és Isten nélkül az ember – nagyon öntelten és önelégülten – csak hülyeséget tud elkövetni. Olyan dolgokat, amelyeket később megbán… vagy a halálos ágyán bán meg… nem tudom…, de, hogy megbánja, az bizonyos. A másik tanulság, a megbízhatóság fontossága. Ha valami fekete, az fekete, ha fehér, akkor fehér. Nem lehet a fekete sötétszürke, a szürke pedig világos-fekete. Mindent a helyén és világosan, egyenesen kell kifejezni, mert láthatjuk, hogy a „pc” és a hazudozás vezette ide a világot, ahol ma áll. A világ a liberális és  beteges ószövetségi  hazugságokra épült, és ez a hazugság-alap ma rothadni kezdett és minden összeomlik, amit ráépítettek. Ma is hazudozik minden hatalom, ma is vannak titkok, amelyeket nem árulnak el, és omladozik a mi nagy nemzeti összetartásunk, és minden, amiről azt hisszük, hogy tökéletes. Mert görcsölünk... Nem tudtunk alkotmányos rendet tartani, nincs jog-és igazságszolgáltatásunk, mert nem volt merszünk – mint '48-ban a kommunistáknak –, lecserélni a múlt rendszer gyilkos taláros katonáit, a halálos ítéleteket szakmányban hozó ócska kommunista bírákat, de hadseregünk sincsen, és disszonánsak a szlogenjeink, mint már említettem a kereszténységet illetően. Ellenségeket is pénzel a kormány, és rendre árulóknak ad  pályázati pénzeket, de kettős mércével mér vallási téren is. Ez pedig nem jó módszer. Két lovat próbálunk egy fenékkel megülni, és nem vagyunk magunkhoz sem őszinték. Ez talán a legnagyobb baj. Ezek az én hatvan esztendőmnek a tanulságai. Egyetlen reményem van, hogy április 8-a után rend és fegyelem lesz végre. Ám, hogy érez-e majd olyan erőt az újabb Orbán-kormány, hogy tényleg pofán vágja a renitenseket, és megbünteti az árulókat, nem tudni előre. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy hazánkat csak rend és fegyelem mellett, a hazaárulás minden formájának a teljes megszüntetésével tudjuk még egy darabig megtartani. Aki viszont időt nyer, életet nyer!

• Mit üzensz hatvan évesen az utánunk következő generációnak?

• Olvassanak… Stoffánt is! Cikkeket, tanulmányokat, könyveket… van mit… Tettem róla. Az elmúlt harmincöt év alatt ugyanazt írtam, nem voltam sem kommunista, sem liberális, nem forgattam köpenyeget… ezért nem is nagyon kapkodnak utánam még azok sem, akik ma már mellüket döngetve Fideszesek, nemzetiek, jobboldaliak és véresre nyalnak minden államtitkári ülepet. Jó pénzért… az egyes TV-knél, az elektronikus és a nyomtatott médiában. Nekem elég, ha „magyar-svábnak” nevezhetem magam. Magyar-svábnak-katolikusnak. Kevesen vagyunk, akik nem tévedtek más „színű” utakra életük során. Erre büszke is vagyok, és ezért hálát adok az Istennek. A Kárpát-haza, a nemzet és a hit ügyében a lelkiismeretem tiszta. Nincs ennél nagyobb ajándék a számomra. Nem kell magyarázkodnom a fiaimnak, hogy mit miért írtam vagy tettem régen, mert ma is ugyanazt írom és teszem. Csak a hitemet és a nemzetet szolgálom, íróként és magánemberként immár 35-40 éve. S remélem, még egy darabig tehetem a dolgomat itt a földön a nemzet és a haza javára… SoliDeoGloria!

Pálinkás István

Papverés a körúton… (Emlékfoszlányok)

Május volt. 1962 májusa. Az alkonyat vöröses fénye beragyogta Buda kedvelt ligetét, a Mechwart-parkot. Gyermekek játszottak a homokozóban, a budai hölgyek pedig a padokon ülve, kötögetve beszélgettek, miközben a készülő zokniról, sapkáról vagy pulóverről fel-felpillantottak a homokozó felé, ügyelendő az apróságokra. Mindig volt valami jó téma, amit egész délután lehetett boncolgatni... de a témát az anyukák összetétele határozott meg. Ha nem csak a leánykori ismerősök, a régi barátnőkoszorú volt a téren, akkor legfőképpen a Fény utcai piac, az időjárás vagy a Marczibányi téri iskola került szóba. Ha viszont a régi barátnők trécseltek csupán gyermekeik mellett, akkor a politika, a kommunistázás és minden fájdalom előjött, amelyet a vörös, moszkovita diktatúra okozott a budai családoknak.

Az is téma volt olykor, hogy Budán, a tiltás ellenére, két pap még mindig reverendában jár.

Az egyik, a János kórház hajlott hátú, picike, Liszt-frizurás és nagyon öreg lelkésze dr. Korének József (1891-1993) volt, aki foltozott reverendában, kopott kabátban, s valamikor talán az 1900-as évek elején, még felvidéki tábori lelkész korában ajándékba kapott táskával rótta Buda utcáit, folyamatosan betegeket látogatott, mert a kórházakban ezt a tevékenységet akkortájt tiltották. A Széll Kálmán téren sokan sportot űztünk abból, hogy meglátván az öreg reverendás tisztelendőt, jó hangosan ráköszöntünk egy nagy „Laudeturral”… aminek épp olyan hangos és áldással járó „In aeternum” lett a „következménye”. Amolyan tüntetés volt ez a kommunista diktatúrában, a megmaradt arisztokrata és budai polgári fiatalok körében. Valami varázsa is volt ennek a „Laudetur”-os tüntetésnek. Valami olyasmi, amelybe nem köthetett bele a hatalom, de amely mégis markánsan kifejezte a múlthoz, a keresztény magyar szellemiséghez való ragaszkodást. Az igazi élményt az adta, ha még egy rendőr, vagy valami közismert ócska besúgó is volt a közelben, akiknek ilyenkor vörös lett a fejük a tehetetlen dühtől. Hiszen ők legszívesebben az összes kereszténnyel és „kizsákmányolóval” végeztek volna… Mert ők ilyenek. A kommunista eszme alapján, náluk a gyilkolás természetes hatalmi eszköz. (Ma is hallunk tőlük effélét.)…

A másik pap, aki reverendát viselt akkoriban, a Fő utcai görög katolikus parochus volt. Szikár, de kissé már meghajlott termete egyébként is elütött az átlagtól, nagy karimájú fekete kalapjával, méltóságteljes tartásával és a reverenda viselésével sokszor kihívta maga ellen a moszkoviták haragját. 

Most is határozott léptekkel tűnt fel az idős görög pap, s az egytől-egyig római katolikus fiatal anyukák nagy „Dícsértessék”-kel köszöntötték. Ő mosolyogva válaszolt, s áldásra emelte a kezét. Majd tovatűnt. Lépéseinek ritmusa az ikonok előtt énekelt ősi zsoltárok sokszólamú, Istent dicsérő könnyedségét idézte… mindig dúdolt valami csodaszép dallamot. Mint egy angyal, úgy libbent el a fiatalasszonyok előtt. 

Messzebbről rossz arcú proli-fiúk lesték az öreg papot.  

Amikor a vöröslő alkonyat beragyogta a Margit körút macskaköveit, s a tizennyolcas villamos csikorogva vette a Ganz utca előtti kanyart… épp elköszöntek egymástól az anyukák a játszótéren… Az egyik édesanya a Mechwart-ligetből a ferencesekhez igyekezett kisfiával májusi litániára. A kisfiú is szerette azt az éneket, amelyet csak májusban – akkoriban még minden délután – elénekeltek a litánia végén… „Néked ajánljuk Szűz Anyánk”… Azon az úton indult el kisfiával, a kolostor és a bérház közötti széles lépcsőn, amelyen az imént még a görög katolikus tisztelendő úr lépkedett…

A kisfiú elengedte édesanyja kezét, hiszen autóforgalom ebben az időben még a Margit körúton (akkor – a kommunista – Mártírok útjának nevezték) sem nagyon volt, nemhogy a Mechwart-liget aszfaltozott parkolójában. A hosszú lépcsősor jobboldalán nagy bérházak kapualjai, a másik oldalon a ferencesek klastromának öreg falai voltak, s vannak ma is.  A lépcsősor alján Juliska néni, a mindenki által szeretett virágárus cigány nénike bódéja állt… ám ott, most valami történhetett, mert furcsa hangfoszlányok hallatszottak lentről, és a megszokottnál több ácsorgó ember állt a bódé mellett. 

A kisfiú anyukája rosszat sejtett, ezért ölbe kapta a gyermeket, s egy pillanat alatt ő is a virágos bódé mellett termett. A kép, amely eléjük tárult jellemző volt arra a korra, a reakció viszont annál kevésbé.

Az idős szikár pap a járda közepén állt, fejéről a kalap a földre került, táskája tőle nem messze, szintén a földön. Kezét összekulcsolva, szótlanul várta mi következhet még. Úgy állt ott, mint a Colosseumban azok a keresztények, akiket az éhes oroszlánok elé vetettek a rómaiak… Körülötte a korábban rá leselkedő proli-fiúk ugráltak, meg-megütve az öregembert, kalapját és táskáját odább-odébb rugdalva. S trágár hangoskodásban élték ki ostoba, de minden bizonnyal nem a saját kútfejükből kipattanó őrjöngésüket.

A kisfiú édesanyjának sem kellett több. A némán, megbotránkozva álló, és szólni, cselekedni nem merő ember között letette fiát, s hangos szóval lépett elő Juliska néni bódéja mögül: – „Ezt tanuljátok ti a KISZ-ben? Ilyen ócska viselkedésre nevelnek benneteket? Nem szégyellitek magatokat? Öregembert verni dicsőség?   Nem volt még elég az áldozatokból? Ez jellemző rátok! Takarodjatok innen, mert nem állok jót magamért, ócska suhancok”…

A "suhancok" egy pillanatra megálltak, de a Margit körúton is megállt a levegő, mert ilyet és így aligha hallott 1956 óta a vén Buda. Ahelyett, hogy a munkásőrgyerekek tovább gúnyolódtak volna, meglátva a többi ember feléjük tett lépéseit, egy szempillantás alatt elfutottak az Európa Étterem felé.

A fiatalasszony felszedte a földről az öreg pap kalapját, táskáját, fiát kézen fogta, s a görög katolikus tisztelendő urat bekísérte a ferences klastrom portájára, ahonnan egy csapat megtermett ministráns kísérte Fő utcai templomába a vén parochust, aki nem volt más, mint dr. Sztankay András –, Sztankay Istvánnak, a nemzet színészének édesapja… A fiatal anyuka pedig, az én Édesanyám volt… 

S. Gy.