Papverés a körúton… (Emlékfoszlányok)

Május volt. 1962 májusa. Az alkonyat vöröses fénye beragyogta Buda kedvelt ligetét, a Mechwart-parkot. Gyermekek játszottak a homokozóban, a budai hölgyek pedig a padokon ülve, kötögetve beszélgettek, miközben a készülő zokniról, sapkáról vagy pulóverről fel-felpillantottak a homokozó felé, ügyelendő az apróságokra. Mindig volt valami jó téma, amit egész délután lehetett boncolgatni... de a témát az anyukák összetétele határozott meg. Ha nem csak a leánykori ismerősök, a régi barátnőkoszorú volt a téren, akkor legfőképpen a Fény utcai piac, az időjárás vagy a Marczibányi téri iskola került szóba. Ha viszont a régi barátnők trécseltek csupán gyermekeik mellett, akkor a politika, a kommunistázás és minden fájdalom előjött, amelyet a vörös, moszkovita diktatúra okozott a budai családoknak.

Az is téma volt olykor, hogy Budán, a tiltás ellenére, két pap még mindig reverendában jár.

Az egyik, a János kórház hajlott hátú, picike, Liszt-frizurás és nagyon öreg lelkésze dr. Korének József (1891-1993) volt, aki foltozott reverendában, kopott kabátban, s valamikor talán az 1900-as évek elején, még felvidéki tábori lelkész korában ajándékba kapott táskával rótta Buda utcáit, folyamatosan betegeket látogatott, mert a kórházakban ezt a tevékenységet akkortájt tiltották. A Széll Kálmán téren sokan sportot űztünk abból, hogy meglátván az öreg reverendás tisztelendőt, jó hangosan ráköszöntünk egy nagy „Laudeturral”… aminek épp olyan hangos és áldással járó „In aeternum” lett a „következménye”. Amolyan tüntetés volt ez a kommunista diktatúrában, a megmaradt arisztokrata és budai polgári fiatalok körében. Valami varázsa is volt ennek a „Laudetur”-os tüntetésnek. Valami olyasmi, amelybe nem köthetett bele a hatalom, de amely mégis markánsan kifejezte a múlthoz, a keresztény magyar szellemiséghez való ragaszkodást. Az igazi élményt az adta, ha még egy rendőr, vagy valami közismert ócska besúgó is volt a közelben, akiknek ilyenkor vörös lett a fejük a tehetetlen dühtől. Hiszen ők legszívesebben az összes kereszténnyel és „kizsákmányolóval” végeztek volna… Mert ők ilyenek. A kommunista eszme alapján, náluk a gyilkolás természetes hatalmi eszköz. (Ma is hallunk tőlük effélét.)…

A másik pap, aki reverendát viselt akkoriban, a Fő utcai görög katolikus parochus volt. Szikár, de kissé már meghajlott termete egyébként is elütött az átlagtól, nagy karimájú fekete kalapjával, méltóságteljes tartásával és a reverenda viselésével sokszor kihívta maga ellen a moszkoviták haragját. 

Most is határozott léptekkel tűnt fel az idős görög pap, s az egytől-egyig római katolikus fiatal anyukák nagy „Dícsértessék”-kel köszöntötték. Ő mosolyogva válaszolt, s áldásra emelte a kezét. Majd tovatűnt. Lépéseinek ritmusa az ikonok előtt énekelt ősi zsoltárok sokszólamú, Istent dicsérő könnyedségét idézte… mindig dúdolt valami csodaszép dallamot. Mint egy angyal, úgy libbent el a fiatalasszonyok előtt. 

Messzebbről rossz arcú proli-fiúk lesték az öreg papot.  

Amikor a vöröslő alkonyat beragyogta a Margit körút macskaköveit, s a tizennyolcas villamos csikorogva vette a Ganz utca előtti kanyart… épp elköszöntek egymástól az anyukák a játszótéren… Az egyik édesanya a Mechwart-ligetből a ferencesekhez igyekezett kisfiával májusi litániára. A kisfiú is szerette azt az éneket, amelyet csak májusban – akkoriban még minden délután – elénekeltek a litánia végén… „Néked ajánljuk Szűz Anyánk”… Azon az úton indult el kisfiával, a kolostor és a bérház közötti széles lépcsőn, amelyen az imént még a görög katolikus tisztelendő úr lépkedett…

A kisfiú elengedte édesanyja kezét, hiszen autóforgalom ebben az időben még a Margit körúton (akkor – a kommunista – Mártírok útjának nevezték) sem nagyon volt, nemhogy a Mechwart-liget aszfaltozott parkolójában. A hosszú lépcsősor jobboldalán nagy bérházak kapualjai, a másik oldalon a ferencesek klastromának öreg falai voltak, s vannak ma is.  A lépcsősor alján Juliska néni, a mindenki által szeretett virágárus cigány nénike bódéja állt… ám ott, most valami történhetett, mert furcsa hangfoszlányok hallatszottak lentről, és a megszokottnál több ácsorgó ember állt a bódé mellett. 

A kisfiú anyukája rosszat sejtett, ezért ölbe kapta a gyermeket, s egy pillanat alatt ő is a virágos bódé mellett termett. A kép, amely eléjük tárult jellemző volt arra a korra, a reakció viszont annál kevésbé.

Az idős szikár pap a járda közepén állt, fejéről a kalap a földre került, táskája tőle nem messze, szintén a földön. Kezét összekulcsolva, szótlanul várta mi következhet még. Úgy állt ott, mint a Colosseumban azok a keresztények, akiket az éhes oroszlánok elé vetettek a rómaiak… Körülötte a korábban rá leselkedő proli-fiúk ugráltak, meg-megütve az öregembert, kalapját és táskáját odább-odébb rugdalva. S trágár hangoskodásban élték ki ostoba, de minden bizonnyal nem a saját kútfejükből kipattanó őrjöngésüket.

A kisfiú édesanyjának sem kellett több. A némán, megbotránkozva álló, és szólni, cselekedni nem merő ember között letette fiát, s hangos szóval lépett elő Juliska néni bódéja mögül: – „Ezt tanuljátok ti a KISZ-ben? Ilyen ócska viselkedésre nevelnek benneteket? Nem szégyellitek magatokat? Öregembert verni dicsőség?   Nem volt még elég az áldozatokból? Ez jellemző rátok! Takarodjatok innen, mert nem állok jót magamért, ócska suhancok”…

A "suhancok" egy pillanatra megálltak, de a Margit körúton is megállt a levegő, mert ilyet és így aligha hallott 1956 óta a vén Buda. Ahelyett, hogy a munkásőrgyerekek tovább gúnyolódtak volna, meglátva a többi ember feléjük tett lépéseit, egy szempillantás alatt elfutottak az Európa Étterem felé.

A fiatalasszony felszedte a földről az öreg pap kalapját, táskáját, fiát kézen fogta, s a görög katolikus tisztelendő urat bekísérte a ferences klastrom portájára, ahonnan egy csapat megtermett ministráns kísérte Fő utcai templomába a vén parochust, aki nem volt más, mint dr. Sztankay András –, Sztankay Istvánnak, a nemzet színészének édesapja… A fiatal anyuka pedig, az én Édesanyám volt… 

S. Gy.