Bizonyára
nem lesz nagy olvasottsága az alábbi soroknak, hiszen nem a választási
kampány mocsaráról kívánok értekezni. Nem is a migrációs problémáról adok közre
gondolatokat, és még csak a pápát sem fogom szidni… bár ezek a témák szalagcímesek,
címlap-sztorinak számítanak mindenütt, akár a bal, akár a jobboldalon
fogalmazódnak meg az ilyen írások. Igaz, amely témáról értekezni
szándékozom, az talán valóban megérdemelné a szalagcímet, a címlapot…
A
magyar katolikusok társadalmának ismét megadatik, hogy 1938. után újra megrendezhetjük
az Eucharisztikus Kongresszust. A rendezés és a szervezés felelősei, a rendezők
hivatalai már megvannak, a programokat és a helyszíneket tervezik… azonban
keveset hallunk a lelki felkészülésről, annak programjairól és elsősorban a
legfontosabbról: a bűnbánat fontosságáról, arról, hogy tiszta lélekkel és
megerősödött hittel fogadjuk az Oltáriszentséget 2020-ban Magyarországon.
Mai
világunkban az katolikus egyházat sajnos nem a lélek erejéről, Isten
szeretetéről, az Isten iránti hűségről szóló hírekben találjuk, hanem a
botrányos, vádaskodó, gyalázkodó rovatok, lapok hasábjain. Nem véletlen persze
ez a szánalmas, de mégis lelket romboló háborúság a katolicizmussal,
Jézus parancsaival, a Teremtő Istennel szemben. Nem véletlen az
a bomlasztás és hitehagyás, amelyet ma az egyházon belül is tapasztalunk, s
amelyet sokszor óriásira nagyít a liberális világsajtó. Az sem véletlen, hogy a
német katolikus püspökök közül néhányan az elmebetegségig menő, megbotránkoztató magatartást
tanúsítanak, és szembe mennek minden józansággal, a hagyományokra, Jézus tanításra, az
Evangéliumra épülő elvvel és az Evangéliummal... magával az egyházzal. A
bolondmise rendezése, az azonos nemű párok „megáldása”, a Krisztus által
tanított egyetlen imádság megváltoztatása, a házasságtörők, azaz, az elváltak szentségekhez
járulásának sokféleképpen való új értelmezése és a pápa olykor szokatlan
megnyilvánulásai politikai ügyekben mint-mind békétlenséget generálnak. A liturgia
megváltoztatásának terve nyugtalanságot okoz, s a műemlékek immár sorozatos,
püspökök általi rombolása is rossz érzéseket kelt a hívő emberekben. Igaz persze,
hogy ezek a folyamatok nem ma kezdődtek el, hanem fél évszázada, amikor a II.
Vatikáni Zsinat elkezdte relatívizálni az elmúlt kétezer esztendőt, Jézus
tanításait, a liturgiát és a liturgikus teret, a liturgia nyelvét
megváltoztatta. Magyarán, felborította azt a rendet, amely rend az egyetlen
biztosítéka a megmaradásnak: azaz, a hagyományban rejlő rendet. Ha megnézzük a
görög katolikus vagy az ortodox egyházakat, láthatjuk, hogy az ő Krisztus követésükben
nincsenek kérdések, nincsenek relativizáló intézkedések, mert tudják, hogy ami isteni
és abszolút, azt ember nem kérdőjelezheti meg. Náluk a hagyomány megtartása, a megmaradás és az erősödés legfőbb záloga. Ha a keleti egyházak
tagjainak csak a kitartását, a háborúk ellenére is helyben maradását és az üldözések
ellenére is megingathatatlan hűségét nézzük, már abból is látható az a mély és igaz hit,
amelyet nem kezdett ki a nyugati liberális szellemiség, a jólét, a Katekizmust érintő relativizálás, a karrier és pénzhajhászás… Mert a keleti kereszténység katolikus
hitét a valós Krisztus követés, az Istenhez tartozás határozza meg. Nem fertőzte
meg az egyház vezetőit a liberalizmus, a "nyitás a világra" hamis ördögi terve. Csak a Tanítás,
csak az Ige, csak az Evangélium mutat utat a számukra! Mert Jézus, már a feltámadásával nyitott a világra...
Amíg
Európában és Amerikában, a római egyházban káosz uralkodik, templomokat zárnak
be, a hívek száma drámaian csökken, a papság egy része vakon követ ostoba tanításokat,
s némelyik püspök "újításaitól" még Luther is elhatárolódna, addig az ortodox és a görög
katolikus egyházak erősödni látszanak minden nyomás, üldözés és tragédia
ellenére. „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és
semmi sem volna lehetetlen néktek.” (Mt 17, 20)
Úgy tűnik, hogy ha nem is
hegyeket mozgatnak meg ezek az üldözött egyházak, megmaradásukat sokkal jobban tudják
hitük által biztosítani, mint az európai és amerikai katolikusok, akiknek nem
fontos térdreborulniuk a legszentebb Oltáriszentség előtt, s kézbe véve Krisztus testét áldoznak, állva, mintegy megszokott cselekedetet végrehajtva a mise részeként. A felújított templomokban már
nincs térdeplő, és a pap is már csak odabiccent a tabernákulumra, mint amikor a
körúton találkozik egy ismerőssel. A legújabb őrületet pedig, szintén a német püspökök
engedélyezték a napokban: az intercommunio-t, azaz, a felekezetek
közötti áldozást. "A Sátán célpontja a szentmise áldozata, és Jézus
valóságos jelenléte az átváltoztatott ostyában." - írja Sarah bíboros.
Tehát, a Sátán legfőbb célpontja maga az Oltáriszentség, az Eucharisztia. Ezért,
az Oltáriszentség védelme és az Iránta kifejezett imádat a legfőbb cél
kell, hogy legyen a hívő ember számára. Térdre borulva és a nyelvünkre véve az
Oltáriszentséget a szentáldozáskor.
Miért
is kalandoztam el ilyen távolra, s ebben az elkalandozásban miért is maradtam a Mysterium Fidei közelségében?
Mert a hazánkban megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus
Kongresszus nem csak egy szűk papi társulat, nem csak a püspöki kar és nem csak
a minden nap templomba járó magyar katolikus emberek kiváltsága, ünnepe lesz
2020-ban, hanem az egész Kárpát-medence magyarságnak közös ünnepe. Hiszen nem
egy katolikus kulisszatitok kongresszusa lesz, hanem magát a Megváltót, Jézust
ünnepeljük és fogadjuk Magyarországon.
Ahogy méltó módon együtt ünnepelte –
feledve a történelmi sebeket – a katolikus és a református egyház a reformáció
500. éves évfordulóját, úgy a Krisztust ünneplő Nemzetközi Kongresszus sem csak
egy vallás ünnepe lesz. Bízom abban, hogy minden Krisztust követő egyház és
felekezet Jézus békéjével és az Ő szeretete által tud majd ünnepelni és részt
venni ezen a kiemelkedő eseményen.
Azonban
van, amiről e helyen csak a katolikus testvéreknek kell írnom. Ez pedig a lelki
felkészülés az Eucharisztia ünnepi fogadására. Mert ideje van magunkba nézni, ideje van
megvizsgálnunk a Jézussal való kapcsolatunkat, hitünk
stabilitását, a Krisztus-követésünk valósságát vagy éppen kétes értékét. Mindennek
az előkészületnek az alapja kellene, hogy legyen a Kárpát-medence katolikus
magyarsága számára meghirdetendő bűnbánati év. Nem imanap, nem imaóra vagy egyórás
Szentségimádás… Nem! Egy egész esztendő, amelyet bűnbánati esztendőként élünk
meg.
Nem csupán saját bűneinkkel való szembenézés, hanem eleink bűneinek
megbocsátásáért való esedezés is. A hosszú évszázadok alatt elkövetett bűneink
megbocsátását kell kérnünk, hiszen ha nem is kollektív bűnösségről beszélünk,
mégis minden korban minden magyar ember követett el valamit az isteni parancsok
ellen, magánéletében és a társadalmi életben hitünk és hazánk ellen. Egyetértett vagy tagadott éppen,
de nem Jézus útját követte… Nagy, őszinte és közös nemzeti bűnbánatra van szükség, amelyben
arra kérjük Istent, hogy bocsássa meg ennek a nemzetnek a maga ellen elkövetett
bűneit, engedje el, a már évszázada tartó büntetését, s adjon erőt, önbizalmat,
adjon hitet és ebben a hitben adja meg a Hozzá való hűség kegyelmét.
Az
Irgalmasság vasárnapján, április 8-án bizalommal fordulunk Istenhez és kérjük, árassza
ránk kegyelmét… úgy azt is kérnünk kell, hogy legyen erőnk és hitünk méltóvá tenni magunkat a Kegyelemre. Mert alaptalanul és méltatlanul, mindig csak kérni, de soha magunkba
nem nézni… nem egy a végtelenségig.
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra
való lelki felkészülés jó alkalom a nemzet hitének megerősítésére, a bűnbánatra,
az önvizsgálatra, a keresztény, azaz Krisztust követő egyházak közötti valós béke
és egymás iránti tisztelet megteremtésére, és az Oltáriszentség 2020-as méltó, közös
fogadására nemzetünk lelki erejének megerősítésére. Jó volna, ha a nemzeti
bűnbánati évet nem késlekednék meghirdetni a Magyar Katolikus Püspöki Kar és Gyulafehérvár
Érseke!
Ha pedig ez
a kongresszus méltó módon lezajlik, mert méltó módon készültünk rá, úgy minden
bizonnyal ismét mondhatjuk, hogy megvédtük az európai kereszténységet!
Stoffán
György