Még egyszer Ókovács Szilveszterről és a zászló-ügyről… – coda

„Mindazonáltal, ha az Önnel kapcsolatos, és a médiában "ezer helyen" közölt, de Ön által nem cáfolt "zászlós-ügy" nem lenne igaz, tekintse levelemet tárgytalannak, s ez esetben az Önt dehonesztáló  tartalomért megkövetem...” 

Ezzel a mondattal zártam cikkemet, amelyet megdöbbenésemben követtem el a Pilhál kolléga által írtakat alapul véve, nevezetesen a Magyar Állami Operaház és a magyar trikolór Ókovács Szilveszter főigazgató úr általi összefüggését boncolgatva. Mintha valami azt súgta volna, hogy nem stimmel a partitúra két egymást követő lapja… és valóban nem stimmel… így a befejező mondatnak eleget téve megkövetem a Főigazgató Urat, mert a történet, amelyet az eddig hitelesnek ismert Pesti Srácok eddig hitelesnek ismert újságírója, Pilhál kolléga papírra vetett, velünk ellenkező irányból áramló információkra épült.

Hosszan beszélgettem Ókovács Szilveszterrel, aki nem tartott igényt a bocsánatkérésre. A beszélgetésből kiderült: ő soha nem mondott olyat, miszerint az Operába nem való a magyar zászló. Mindössze arról van szó, hogy amíg felnő az Opera balettiskolájában az új magyar táncos generáció, addig külföldi táncosokat kell foglalkoztatni, akik egyébként remekül beilleszkednek. A magyar zászlót azonban arra használni, hogy egy vegyes, több nemzet fiaiból és lányaiból álló tánckarban két ember a magyar zászlót tiltakozásra, frusztráltságukat kifejező eszközként, öltözőjük ajtajára tűzzék az megengedhetetlen, hiszen nem ellenségek dolgoznak együtt, hanem kollégák, és nem két focicsapat áll egymással szemben, hanem egyetlen jól működő társaság, akik között a vélt vagy szándékosan generált ellentét a művészet rovására megy. A frusztráció mindkét táncosnál tetten érhető… de az is hozzátartozik a történethez, hogy pont ez a két táncos az, akik, ha más esetben kellene, akkor sem tennék ki a magyar zászlót, sőt bottal sem érnének hozzá...

Arról is beszéltünk, hogy az Erkelben minden évadnyitó előadás a határon túliaké, mert ez az intézmény a nemzeté. Tartjuk magunkat ahhoz, ami az Opera építésénél kritérium volt – mondta a főigazgató: csak magyar építőanyagból, csak magyar mesterek és munkások keze által épülhetett meg. Az évadnyitó előadás után magyar állampolgársági eskütétel is van. Ekkor az Opera azon művészei teszik le az esküt, akik nemzetünkhöz akarnak tartozni az „Isten engem úgy segéljen” mondattal is.

Szó sincs tehát ostoba és elvtelen tiltásról, sem olyan kijelentésről, amelyet sajnálatomra kollégám adott a főigazgató úr szájába, s amelyet az egész magyar nemzeti sajtó – sajnos én is – felháborodva adott elő az újságok és az elektronikus média hasábjain. És ez öröm… mint az is, hogy most nevelődik az az új táncos generáció, akik betöltik majd a ma nehezen helyettesíthető állásokat, és akiknek a nevelésében a zászlóval elűzni szándékozott „idegenek” is nagyban hozzájárulnak. Igaz, Pilhál cikkében a balettiskola is homályosan ugyan, de hírbe lett hozva… hiszen úgy jelent meg, mintha ott az oktatásért beszedett pénz, különböző zsebekben landolna… de erről már beszéli sem érdemes.

Summa summarum: két táncos, a maguk elvtelen módján bevitte az erdőbe a nemzeti sajtót és megpróbálta a nemzeti operát és annak főigazgatóját saját hasznára lejáratni. S bár röstellem, hogy magam is beszaladtam ebbe a csapdába, de hálát adok Istennek, hogy így történt, mert legalább lelkiismeretem szerint világgá kürtölhetem, hogy tévedtem, és tévedett mindenki, aki az ellenség porhintésének hitelt adott.

És még valaminek örülök ebben a szánalmas ügyben: Kellemesen csalódtam, mert Ókovács Szilveszter ugyanaz a szerény, alázatos, nagy tudású és emberi teremtmény maradt, mint volt ezelőtt. És beszélgetésünk után ugyanazzal a szeretettel köszöntünk el egymástól, mint régen… mert amíg másoknál van, nála „nincs az a pénz”…

Stoffán György

Gyűlöletkampány és fehér por Bangónénak…

Kedvencem a helyesírás egyik bolsevik bajnoka, Bangónéni szomorúan, elcsukló hanggal állt a kamerák elé. Panaszkodott. Feltehetőleg szelfis panaszkodás volt, és ki tudja miért és hogyan, de felkerült a FB-ra. Kurva erős kis videó lett, mert a főrendezőasszony minden bizonyíték nélkül, állította, hogy az összes jó szándékú, békés és alázatos bolsevik kollégája életveszélyben van és vele kapcsolatban „átléptek egy határt”… mint mindig. Fehér port kapott. A rendőrség most is itt van és vizsgálódik – mondta. És ez természetesen Orbán bűne, mert valószínűleg kora reggel Orbán felkelt, kiosont a konyhába, keresett egy jóképű staneclit és a hozzá legközelebb eső fehér port beletette. Majd kaján vigyorral, mint a Hófehérke rajzfilmben a gonosz mostoha, leragasztotta a staneclit és elindult, hogy Bangónénit – akinek boldoggá avatását Szél Berni talán már elindította a sűrűn bérmálkozó főbolsinál – megfenyegesse, befosassa… Igaz, ezt már nem mondta a szentéletű béketeremtő asszonyság, de feltételezhető.

Nos, Bangóné, a festékszórós spray-vel remekíróvá vált nemzetmentő félelmét megértem. Azonban nem tudtuk meg végül, hogy mi volt valójában az a por. Cukor, só, narkó, magnéziumcitrát, netán valamelyik ásatásnál előkerült fasiszta magyar canis merga? nem is lényeges… Mert Bangóné azt is elmondta, hogy nem érti, hogy fajulhatott idáig ez a gyűlöletkampány, hogy már őt is megfenyegetik. Én sem értem… – gondolkodtam el magamban, hiszen ez csak egy politikusokból álló kedves színtársulat, tele karakterszínészekkel, amely szabadidejében állandóan próbál, hogy választóit és a magyar népet elszórakoztassa.

Ilyen békés csepűrágókat alig talál az ember a mai világban. Képesek korlátot mászni, elállni az utat a Parlamentben a házelnöki pulpitus előtt, viccesen Orbán arcába dudálni, aszfaltfestő-versenyt rendezni, brahiból mentőt kérni egy teljesen egészséges varnyúhoz, az Országház előtt többhetes ifjúsági edzőtábort létesíteni télvíz idején. Képesek korhűen feleleveníteni az ÁVH-sok stílusát, a trágárságot és az akasztás iránti vágyat, fetrengeni a földön tarkóra tett kézzel… és sorolhatnám az 1920-as évek népligeti kabaré-, és cirkusz-előadásainak nem igazán művészi, de legalább szórakoztató stílusában előadott számokat.

Hol itt a gyűlölködés? Hol itt az összeférhetetlenség? Mindez csak a Fidesz által kreált probléma, akárcsak az immigárció, amit szintén a Zorbán talált ki 2015-ben. És miért volna baj, hogy egy náci színjátszó csoporttal is összeállnak, hogy végre cirkusz és a varieté válhassék a magyar parlamentből a fasiszta, nacionalista, avitt keresztény, lopós, oligarcha Fidesz és Orbán diktatúra helyett? Miért baj az, ha nem akarják, hogy sok gázkibocsájtó kis magyar féreg szülessen a készen kapható felnőtt agysebészek, fizikusok és biológusok helyett? És miért baj, hogy gyűlölik a sok "románt, ukránt, szlovákot", akik a magyar belügyekbe beleszólnak, mert magyarul beszélnek... 

Szóval érthetetlen ez az orbánista gyűlöletkampány, amelyben már fehér porokat is küldözgetnek a szegény jámbor bolsevikoknak, akik 1919. óta csak a nemzet javát akarják… kiirtani, elvenni...

A színtiszta igazság tehát az, hogy kapott valamilyen fehér port ez a kiváló filmrendező, és ezt elmondani igazi drámai színészi teljesítmény… elcsukló hang, „kurva erős” jelenet… amellyel bizonyára tele lesz a nyugati sajtó… Mert Bangónénak első a bolsevik tisztesség, a szocialista őszinte beszéd, a bolsevik béketeremtés, az Egyesült Európa boldogulása. Amiért, nem csak a fehér por járna…

E bangó asszonyág panasza itt látható: 

https://www.facebook.com/napivonaglas/videos/1332373653572586/UzpfSTEwMDAwNjIwNDYwOTcyNDpWSzoyMDM2MDc4NTY5NzkzNTY2/?comment_id=2037180326350057&notif_id=1552042198475969&notif_t=group_comment

Stoffán György

Édesapám cikkeiből... A KOMMUNISTÁK ÁLDOZATA

vitéz P. Szabó Szerén egyetemi lelkész (1914-1989)

AZ EGYETEMI LELKÉSZ

A háború befejeztével, a budai Pasaréten megüresedett honvédségi épületegyüttest kapta meg az Agrártudományi Egyetem. A földművelésügyi miniszter hitvalló keresztény ember volt, jól ismerte a budai ferenceseknél P. vitéz Szabó Szerént (1914-1989), aki már a háború alatt is a fiatalság lelki vezetője volt. Őt kérte fel egyetemi lelkésznek. Az egyetem ifjúságának katolikus hívei lelkesen csatlakoztak hozzá, megindult az aktív hitélet.

Szerén atya tevékeny ember volt. Programjait a Fő utcában volt Kapucinus Nyomdában készíttetett röpcédulákon és plakátokon hirdette meg. Egyszer nagy zarándoklatot szervezett Máriabesnyőre. A nagy érdeklődésre tekintettel a HÉV két fenntartott kocsit csatolt a gödöllői szerelvényhez. Velünk jött több professzor is. Más alkalommal 3 napos lelkigyakorlatot hirdetett meg; kitűnő, ismert előadót szervezett hozzá. Az előadóterem zsúfolásig megtelt a hallgatósággal.

       Ismerve az akkori politikai helyzetet, ez nem mindenkinek tetszett. Ellenlépésként vallásos hallgató nem kaphatott kollégiumi elhelyezést. Szerén atya ezen úgy próbált segíteni, hogy a tanári fizetését a mellőzött diákok albérleti lakbérére költötte. Nem tudhattam, hogy hány főről gondoskodott és milyen mértékben, mert ezt bizalmasan kezelte. Saját magára nem maradt pénze; ha elmentünk valahová, az irodás frátertől kért villamospénzt. /Nekem diák bérletem volt./

      Az ÁVO-nál betelt a pohár, amikor nyári tábort szervezett a híveinek, részben hitéleti fejlődés, részben pedig a Kalocsa környéki paprikatermesztés szakmai tanulmányozása céljából. Fadd mellett egy kis szigeten volt a sátortáborunk, egyik oldalon a fiúk, másikon a lányok.

      Az első vasárnap bementünk a faluba szentmisére. Már útközben hozzánk csatlakozott egy "érdeklődő" és tudakolta, hogy ugye mi vagyunk a szigeten táborozó egyetemisták és ez a barát a vezetőnk. A szentmisén Szerén atya prédikált. Mise után családoknál ebédeltünk. Ebéd után a megbeszélt időpontban gyülekeztünk a plébánián. Akkor tudtuk meg, hogy Szerén atyát a templomból elvitték az ávósok, minket a faddi káplán gondjaira bízott. Meghagyta, hogy miatta ne aggódjunk, bontsunk tábort és vidáman utazzunk haza.

      Egyébként sem maradhattunk volna tovább, mert a Duna oly hirtelen kezdett áradni, hogy amikor utolsót fordult a költözéshez kapott ladik, már térdig érő vízből szálltunk be. Kevéssel később már csak a Dunában álló erdő mutatta, hogy ott sziget van.

      Döbbenet, bizonytalanság és veszélyérzet rejtőzött a színlelt vidámság mögött. Az áradás elmosta a táborozást… Néhány nap múlva Szerén atya újra otthon volt a budai zárdában. A visszahozott élelmiszereket átadta a zárdának. A rendelkezésére álló pénzt Paskál atyának adta át és vele beszélte meg az elintézendőket. Már nem tudom, hány címre és hány alkalommal vittünk lakbért egy kislánnyal, aki addig is mindenben segített – és maholnap 50 éve a feleségem.

      Megszűnt az egyetemi lelkészség, több hallgatót kizártak az egyetemről. Szerén atyával kapcsolatban pedig más elképzelésük volt az "illetékeseknek".

A KISZEMELT ÁRULÓ

      A katolikus diákok faddi táborozása után felgyorsultak az események. Szerén atyát nem tartották fogva sokáig, néhány nap múlva visszaengedték a budai rendházba. A porta előtt állandóan ott sétált egy rendőr, már látásból ismertük egymást. Szerén atya behúzva tartotta a sötétítőfüggönyét, hogy a szemben levő házakból ne figyelhessék meg, mi történik odabent. Úgy látszott, visszavonult a nyilvánosság elől.

      Egy este megkért, hogy a legnagyobb óvatosság mellett tanúja legyek egy másnap délelőtti találkozójának. 9 órára menjek el Renáta nővérhez /III. rendi/ azzal, hogy egy kölcsönbe kapott könyvet viszek vissza neki. Ő már várni fog és elvezet egy szobába, ahonnan jól lehet látni a találkozás helyét, a Rózsapark felső végét. A jól átlátszó függöny meg ne mozduljon, amíg ott vagyok. 10 órakor kell találkoznia valakivel, ezt kell látnom. Utána még egy órát ott várjak és ellenkező irányba indulva menjek le a sekrestyébe.

      10 órakor megérkezett Szerén atya, kezében szokása szerint a kulcscsomójával. Leült a szélső padra, majd amikor megérkezett az A-11-38 forgalmi rendszámú fekete személygépkocsi és megállt. A Margit utca és az Apostol utca sarkán, felállt, elindult a kocsiból kiszálló két férfi felé; előzetes megbeszélésük szerint kézfogással üdvözölték egymást, mintha jó ismerősök lennének. Beszálltak és a kocsi elindult fölfelé az Apostol utcán.

       11 óra után Borbély Achilles sekrestyés testvérrel együtt vártuk Szerén atyát. Végre meg is érkezett. Bárhogy próbálta leplezni, nagyon gyötröttnek látszott; letámaszkodott a sekrestye pultjára, nehézkesen beszélt, rosszul hallott és zsebkendőjébe vért köpött. Kérdésemre, hogy hol volt, csak annyit felelt most, hogy a pokolban.

       Másnap ugyanilyen találkozás ugyanott, amit ismét tanúként látnom kellett. Az előírás szerinti találkozás most mintha hűvösebbnek, feszültebbnek tűnt volna, de ugyanazok az emberek, az A-11-38-as kocsi, az útirány. A jelenet helyszíne és az én helyem között félúton állt már megérkezésem előtt egy kisteherautó, felnyitott motorháztetővel; mellette tett-vett, a járda szélén üldögélt három vagy négy munkaruhába öltözött ember. Amikor az A-11-38-as elment, ők is azonnal távoztak. Biztosítás volt, vagy ellenőrzés, ki tudja.

      Mint tegnap, ma is ketten vártuk Szerén atyát, hiszen ilyenkor már nincs mise, a hívek elmennek. Úgy jött, mint tegnap. Mikor ketten maradtunk, vallatóra fogtam, valóban hol járt. Azt mondta, nem tudja hol volt, valami kőfejtő féle hely barlangszerű részében. Kínjában a kulcsaival jelet karcolt a kőfalba, hogy utólag azonosítani lehessen a helyet.

      A továbbiak közlése előtt becsületszavamat vette, hogy arról soha, senkinek sem fogok beszélni. Több mint 50 év telt el azóta; ő is, édesanyja is, a mellette közreműködők is mind meghaltak már. Én vagyok az egyetlen élő tanú, ne maradjon hát örökre titok, amiről tanúskodnom kell. Az ugyanis, hogy Szerén atya nem könnyelműen távozott külföldre, itt hagyva híveit, hanem súlyos kényszer nyomása alatt menekült. Ez az írás csak történelmi visszaemlékezés, az egyházüldözésnek ma már kiterjedt irodalma van.

      Itt és most kérek felmentéstor Tisztelt Olvasótól a titoktartás kötelezettsége alól, az előző érvek alapján. Elmondta, hogy az AVO nem akarja megsemmisíteni, sőt terveik vannak vele. Elismerik, hogy kitűnő szónok, bárhol beszél, tömegek követik, lelkesednek érte. Azt akarják, hogy tartsa meg a tömegek rokonszenvét, hallgassanak rá, de azt kell prédikálnia, amit előírnak neki. Megfelelő rangot is adnak hozzá: Mindszentyvel szemben ellenprímássá teszik. Így közreműködik egy másik irányzatú egyház kibontakozásában illetve létrehozásában.

      Ha nem vállalja, mártírt nem csinálnak belőle, de akit legjobban szeret, özvegy édesanyján állnak bosszút. Ha ezt a tervet valakinek elmondja, az is okot ad a bosszúállásra.

      Ez volt a nagy titok. Nyilvánvaló, hogy ezt az árulást nem vállalhatja, egyenesen nem utasíthatja vissza, ki kell térnie előle. Gondolkodási idővel taktikázott. Az egyik ávós, akit cigánynak néztem, belement és rávette a társát - aki nem cigány volt - kapjon még egy nap gondolkodási időt, de semmi többet. Becsületére legyen mondva, Szerén atya úgy látta, hogy ezzel egérutat akar adni számára.

      Gyorsan kellett cselekedni, még a harmadik találkozó időpontja előtt. Reggel a zárdában fölkerestem. A szobájában volt már egy civil nyári öltöny; engem átküldött a szemben lévő boltba egy pár 42-es fekete félcipőért. /Vigyáztam, hogy portát figyelő rendőr ne lásson meg./ Tyukodi Paulin testvér szép, rövid frizurát nyírt az akkor még viselt ferences tonzura helyett.

Valaki már megvette a vasúti menetjegyet Sopronig. Tamás G. Alajos atya taxit rendelt a Rómer Flóris /Zárda/ utcai kultúrházhoz. Kis kézitáskával elindultunk a zárda kertjébe vezető kis hátsó ajtón át - ezt hátha nem figyelik - a kert szélében, a kultúrház romos részén keresztül. Ott engem megáldott és csak ketten mentek tovább. Dr. Szabó Antal tanár elindult Sopronba.

      Felkért szerepem itt véget ért. Láttam az eseményeket, megismertem a kényszerítő körülményeket, a menekülés okát és módját. Megbeszélésünk szerint jó ideig nem mutatkoztam a zárdában, sem a ferences templomban. Senki sem tudta, hogy titokban a nővérem hűvösvölgyi lakásában vendégeskedem. Ami személyem hosszú távú biztonságát illeti, meg kellett tanulnom néhány címet és nevet – Soprontól Rómáig - hol és kinél jelentkezzem, ha bajba kerülnék, ők fognak tudni rólam. Akkor nem lehetett biztosan tudni, hogy - mint mondta - két hónap vagy húsz év lesz a számkivetés. Akkor még sokan remélték, nem egészen alaptalanul, hogy a szovjet megszállás tényleg ideiglenes jellegű. Egy szentképet hagyott emlékül, „Találkozzunk Jézusnál” rájegyzéssel.

      Egy hét múlva képeslapot kaptam Nagyboldogasszonyból/ausztriai ferences zarándokhely/, aztán Svájcból, majd Rómából. Amikor megírtam, hogy ledoktoráltam, válaszul egy csomag kávét küldött az IKKÁ-n keresztül, természetesen álnevekkel.

      Mostanában került a kezembe egy régi brüsszeli magyar újság, melyben P. Szabó Szerén OFM magyar kápolnát szervez. Ez lett a mai brüsszeli Magyar Ház magja. Hallottam, hogy Amerikába került, Kanadában plébános és lapot szerkeszt, majd az USA-ban rendi tisztséget visel, hogy már alig lát az öregotthonban, de a szülőföldről hozott ferences derű, tréfálkozó kedve még így sem hagyta el. Többször hallottam halálhírét, míg végül egyszer volt tartományfőnöke értesített a haláláról. A bácskai magyar ott idegenben nyugszik egy örökké tevékeny, szerzetespapi élet után.  Winnipegben (Kanada). Roeblingben temették el. Találkozzunk Jézusnál!

id. Stoffán György

Bp, 2000. jan. 6.

Nyílt levél Bangónénak és festékszórós bűntársainak

Asszonyom!

Mint szavazópolgárnak, mint adófizetőnek, mint magyar és egyben európai állampolgárnak, engedje meg nekem, hogy szemrehányást tegyek az Önök viselkedését illetően. A mai akciójuk, amely festékszóró sprayvel való rongálással párosult, minden aljasságnak a tetőpontja. Önök a parlamenti demokráciáról, amelyet oly nagy vehemenciával védtek Gyurcsány alatt, tudomást sem vesznek, s a harmadik birodalom kezdetének módszereit használják a magyarok, a tisztességes magyar választókkal, állampolgárokkal, adófizetőkkel szemben. Hazudozásaik égbekiáltóak, s az a módszer, amelyet az imént említettem, a magyar emberek szellemiségétől messze van.

Önök büntetendő cselekményt hajtottak végre, amikor a közvagyont megrongálták, és a magyar nemzet ellen, a bevándorlást támogató személyekről szóló plakátokat lefújták. A közvagyon rongálása nem csupán politikai tevékenység, hanem súlyos károkozás is, amelyre nagypofával azt mondta egyik képviselőtársa, hogy büszkén kifizetik a büntetést, ha valaki megbünteti Önöket tettük miatt.

Igen, Önök kifizetik a büntetést, mert tőlem és sok millió adófizető adójából kapják a milliós nagyságrendű tiszteletdíjat, amit többek között arra használnak fel, hogy az Önök által szándékosan okozott károk miatt kapott büntetést kifizessék belőle. Nem tartja ezt Ön aljasságnak? Nem tarja pofátlanságnak azt, hogy az egyszerű emberek pénzén Önök saját hasznukra rombolják értékeinket, a nép vagyonát, ahelyett, hogy a nép érdekiért állnának ki az Unió magyarellenes politikájával szemben? Nem szégyellik magukat, amikor a szegény emberek támogatása helyett büntetésekre akarnak fizetni olyan összegeket, amelyekről az átlag magyar polgár nem is álmodhat. Nem szégyelli magát az Ön képviselőtársa, Szél Bernadett, amikor azt vágja a kamerákon keresztül a nép arcába, hogy Önök a dolgozókért harcolnak?

Ugyanis Önöknek a legkisebb problémájuk is nagyobb, mint a nép, és annak a sorsa. Önök nem a magyar népért, nemzetért dolgoznak … mit dolgoznak … rombolnak, hanem azért, mert így akarják bizonygatni a Magyarország ellenségeihez való töretlen hűségüket, feltehetően sok-sok pénzért. Önök gyűlölik a népet, gyűlölik a magyart, Önök törvényt szegnek, jogszabályokat taposnak a sárba, egyelőre büntetlenül, s odadobnák az országot és a népet azoknak, akik Párizst, Berlint és Brüsszelt… lerombolták már. Önök munka nélkül keresnek havonta annyit, amennyit egy tisztességes magyar polgár fél-, egy év alatt keres meg, vagy meg sem keres. És ezt a pénzt az ő zsebükből kapják.

Önök nem politikusok, Önök nem tisztességes polgárok, hanem terroristák, mai cselekményüket tekintve pedig, köztörvényes bűnözők. Mert a józan magyar állampolgárokat, a magyar nemzetet akarják megfélemlíteni viselkedésükkel a magyar adófizetők tulajdonának rongálásával, hazudozásaikkal és vádjaikkal, amelyet már kiterjesztettek ránk, magyar állam-, és választópolgárokra is, noha Önöket - sajnos - mi vagyunk kénytelenek megkérdezésünk nélkül fizetni. (És Önöknek is volt képük a kétszázezer forintos fizetésemelésüket, saját maguknak, a mi pénzünkből megszavazni... Ebben az egyben értettek egyet a kormánypártokkal. És ez mit bizonyít? Amit eddig leírtam!)   

Súlyos és elítélendő bűncselekmények ezek, amelyekért Önöknek felelniük kell, és felelni is fognak, mert „egyetlen bűn sem kerüli el a büntetést”, s ezt már a rómaiak is tudták, a történelem pedig ezerszer bizonyította.

Felszólítom Önöket, hogy a társadalmi tulajdon rongálását fejezzék be, mert az az én tulajdonom is, és az én adómból kapott, de messze meg nem érdemelt milliós fizetésükért dolgozzanak a hazáért és a nemzetért. Ne idegen hatalmat szolgáljanak, és ne árulják a hazát harminc ezüstért… naponta. Higgyék el Asszonyom, jegyezzük a cselekedeteiket, s nem kellene bűnt bűnre halmozni, mert egyszer a büntetés is büntetésre halmozódik majd… „Ki mint vet, úgy arat” – mondja a régi magyar közmondás. És ezt jó lenne komolyan venniük. Mert az aratás bizony közeledik…     

Stoffán György

Mindszenty és az áruló vatikáni politika

Nemrégiben emlékeztünk a Parlamentben Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek, bíboros, első zászlós út koncepciós pere kezdetének 70. évfordulójáról. Az ünnepi konferencia közben kapta Ő Királyi Fensége, Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg, a Mindszenty Alapítvány elnöke a hírt, miszerint Róma püspöke elismerte Mindszenty bíboros hősi erényit, a ez az elismerés közelebb visz a boldoggá avatáshoz. A jelenlévők állva tapsolták meg a főherceg bejelentését. Azonban a megemlékezés és a bejelentés mögött igen összetett történelmi és politikatörténeti események húzódnak, amelyekről sokak szerint ma nem illik beszélni, noha ezek is hozzá tartoznak a hazáért, népéért és az egyházért hősi erényekkel küzdő bíboros életéhez, szenvedéseihez. Mert Mindszenty szenvedései nem értek véget azzal, hogy a Szentszék és a kommunista kormány megállapodása szerint elhagyhatta Magyarországot, illetve az amerikai követséget, ahol 15 évig volt kénytelen élni, belső száműzetésben.

A megállapodásban az is szerepelt, hogy Mindszenty a Vatikánba megy, nem prédikál nyilvánosan, nem veheti fel a kapcsolatot a külföldön élő magyarokkal, s nem hagyja el kijelölt tartózkodási helyét. Azonban a prímás nem volt hajlandó a Vatikánban maradni. 1971. október 23-án áttette székhelyét a magyar prímások bécsi rezidenciájára, a Pázmáneumba. Igaz sokan megpróbálták lebeszélni erről a szándékáról a kádári titkosszolgálatok bécsi jelenlétére hivatkozva, de a prímás hajthatatlan volt. A Pázmáneumba való rezideálást követően Mindszenty pasztorációs utakon erősítette a hitet és a nemzettudatot a hazájukat elhagyni kényszerülő magyarok körében. Ez a tevékenysége azonban sem a kommunista budapesti kormánynak és pártnak, sem a Szentszéknek nem tetszett. 1974-ben súlyos, és az egész európai keresztény világot megrázó intézkedésre vette rá VI. Pált külügyminisztere, Agostino Casaroli érsek. A pápa február 5-én, egészen váratlanul és nagyfokú cinizmussal, végtelenül megalázó módon megfosztotta Mindszentyt esztergomi érseki székétől. Ezen a napon volt ugyanis Mindszenty koncepciós pere kezdetének 25. évfordulója. A Szentszék a világsajtónak úgy adta le az érseki szék megüresedésének hírét, mintha Mindszenty maga mondott volna le a prímási címről és hivatalról.

Az idős esztergomi érsek döbbenten fogadta az intézkedést, de titkársága haladéktalanul – február 6-án – kiadott egy nyilatkozatot a sajtó számára, amelyben a következőket fogalmazta meg:

„Mindszenty bíboros nem mondott le sem esztergomi érseki székéről, sem prímási méltóságáról. A döntés kizárólag a Szentszék határozata volt. A bíboros, ebben a kérdésben tanúsított magatartását hosszas megfontolás és lelkiismeretes mérlegelés után a követ­kezőkkel indokolja:

1.     Magyarország és a magyarországi katolikus egyház nem szabad.

2.     Az egyházmegyék kormányzása a kommunista rezsim ál­tal felépített és ellenőrzött egyházi közigazgatás kezében van.

3.     Egyetlen magyar érseknek, megyés püspöknek, illetve apostoli kormányzónak nincs módjában az említett egyházi közigazgatás összetételén, illetve működésén bármit is változ­tatni.

4.     A rendszer dönt abban a kérdésben is, hogy ki milyen egy­házi állásba kerülhet, és abban meddig maradhat. A rezsim dönti el, hogy kit szentelhetnek pappá a püspökök és kit nem. Az alkotmányban biztosított lelkiismereti és vallásszabadsá­got a gyakorlatban a rendszer elnyomja. Az iskolai hitoktatást a városokból és nagyobb helységekből már száműzték. Folya­matban van a falusi iskolákban a még meglévő hitoktatás el­sorvasztása is. Az ifjúságot kizárólag ateista szellemben neve­lik a szülők akarata ellenére. A vallásos emberekkel szemben alkalmazott diszkrimináció mindinkább érvényesül. Legutóbb a vallásos pedagógusokat szólították fel, hogy válasszanak hi­tük megvallása vagy kenyerük között.

5.     Új püspökök, illetve apostoli kormányzók kinevezése a fenti sérelmek orvoslása nélkül nem oldja meg a magyar egy­ház problémáit. Békepapok fontos egyházi állásokba való emelése pedig megrendíti az egyházhű papok és hívek bizalmát még a legfőbb egyházi vezetésben is.

Ilyen körülmények között Mindszenty József bíboros nem mondhatott le."

­

A nyilatkozat következtében a Vatikán arra kényszerült, hogy korábbi hamis állítását korrigálja.

Kordokumentum az a levél is,amelyet az akkor még "szabad földön" élő európai magyar papság nevében intéztek is VI. Pál pápához. A levél aláírói, Msgr. Ádám György, európai főlelkész,  és a papi szenátus elnöke, P. Szőke János szaléziánus szerzetes. Ő, haláláig Mindszenty József és Márton Áron boldoggá avatásának posztulátora volt:

Őszentsége VI. Pál pápa Vatikánváros              Stuttgart, 1974. febr. 11.

Őszentsége!

   Nyugat-Európa magyar katolikus hívei és papjai megdöbbenéssel értesültek róla, hogy Őszentsége Mindszenty József bíboros-hercegprímást, Esztergom érsekét magas hivatalától megfosztotta. A hír megsebezte a gondjainkra bízott 120000 magyar katolikus szívét is. Jelen pillanatban nem tudjuk felmérni a súlyos következményt, amelyet a fájdalmas hír okozni fog híveink lelkében. Biztos, hogy a mai világban, mikor az Egyház tevékenységét szigorúbban ítélik meg, nem tudjuk megmagyarázni Őszentsége intézkedését.

Hercegprímásunk érintetlen és szilárd egyénisége mindannyiunk számára élő jelképe a magyar Egyház megfosztott szabadságának, amely a történelem folyamán mindig bástya volt az ellenséggel szemben. A prímás letételének híre egybeesik életfogytiglani bebörtönzésének 25. évfordulójával. Jól emlékezünk elődjének, XII. Pius pápának magatartására, aki imahadjáratra hívta fel az egész katolikus világot a bíborosért és Magyarországért. Ugyanazt a Bíborost negyedszázaddal később Őszentsége megfosztotta magas hivatalától. Tisztelettel, de felelősségünk teljes tudatában kérdezzük, melyik magatartás hordozta magán a krisztusi szellem igaz és hűséges jegyét? A magyar nép századok folyamán csak a pápánál talált segítséget és most ettől az erkölcsi biztonságtól hosszú évekre megfosztották. A kommunizmust jól ismerjük, és ezért nem tudjuk elképzelni a magyar Egyház hierarchiájának erősödését, annál kevésbé paptestvéreink lelkipásztori munkájának megkönnyítését. Biztos forrásból tudjuk, Őszentsége intézkedése által csak a kommunista rendszer és a békepapi mozgalom látja törekvését igazolva, a hűséges papok és hívek, akik tulajdonképpen az Egyházat alkotják, megalázva érzik magukat.

   Legmesszebbmenő együttérzésünket fejezzük ki érsekünk, Mindszenty József bíboros-hercegprímásunk iránt, Őszentsége előtt pedig mély fájdalmunknak adunk kifejezést.

   A magyar hívek és az Európai Magyar Papi Szenátus nevében

P. Szőke János                                           Mons. dr. Ádám György 

szenátusi elnök                                          főlelkész

Kádár ezen a napon Mátészalkán tartott munkásgyűlést, s megtudva a pápa döntését, kárörömmel, mosolyogva jelentette be a munkásoknak, hogy „A pápa cser­benhagyta az antikommunizmusnak egy nagy harcosát… kipenderítette Mindszentyt az esztergomi érseki székből”. Kádár bejelentését a halálos csend fogadta. Nem volt sem taps, sem ujjongás.

Eközben a nemzetközi sajtó a felháborodásnak, csalódottságnak és elkeseredésnek adott hangot. Európa nyugati felében értetlenül álltak a pápai állam árulása előtt. Azonban az árulás és a megaláztatás folytatódott, abban a levélben is, amelyet VI. Pál írt Mindszentynek. Ebben, Róma püspöke megalázó módon vette semmibe Mindszenty magyar katolikus egyházát, és az egyházat ért súlyos támadásokat.

„Mélyen lelkünkbe vésődött még mindig ele­venen élő fájdalmas emléke annak, hogy éppen huszonöt évvel ezelőtt pert indítottak ellened és elítéltek. Ebben érték el csúcspontjukat az egyre növekvő támadások, melyeket szemé­lyed ellen intéztek. Pered és elítélésed magára vonta az egész világ figyelmét, és mindenkiben döbbenetet keltett. Ilyen sú­lyos szenvedésekből készült az a fejedre tett töviskorona, amely nem kevésbé értékes, mint a Krisztus egyháza iránt ta­núsított hűséged.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1974. január 30-án, pápasá­gunk 11. évében.

VI. Pál pápa."

A pápai levél nem arról szól, hogy Mindszenty a magyar katolikusokért, Magyarországért, és a hit védelméért került börtönbe… valami olyasmi rajzolódik ki e levélrészletből, hogy a Vatikán igyekezett a kommunistáknak tetsző vagy tőlük elvárt módon Mindszenty személyére, makacsságára szűkíteni a koncepciós per okát. Személyed ellen – áll a levélben, noha nem Mindszentyt támadta a kommunista diktatúra, hanem az egyházat… a magyar katolikus egyházat. A pápa levelében nem említi a szerzetesrendek és az iskolák védelmét… csak Mindszentyt, „aki saját konoksága” áldozatává vált…

A nemzetközi sajtó súlyos véleményeket fogalmazott meg a pápa döntését illetően, és felismerte minden európai katolikus, hogy a Szentszék elárulta leghűségesebb főpapját, Mindszenty József esztergomi érseket.

A bécsi „Die Presse": A vatikáni elgondolás Magyarországon éppúgy, mint a többi kelet-európai államban, az ottani rend­szerek felértékeléséhez vezet... A vatikáni diplomácia, minél kevesebbet ért el Keleten, annál türelmetlenebbé vált. Szent Péter trónusa előtt ugyanis a diplomáciai misszió és a prófétai hivatal egymás útjában áll. Így most feláldoztak egy embert, aki valamikor, a terror első idejében szikla volt, tanú, akire a római katolikus egyház szüntelenül hivatkozott. Feláldoztak egy embert, aki példájával millióknak adott erőt a kitartásra... És bár Mindszenty már eljött Magyarországról, kijövetele óta az egyház és az állam viszonya odaát nem javult, az egyház számára nem alakult ki „modus vivendi", hanem csak „modus moriendi".

A londoni „Guardian": A magyarországi kormány számára a vatikáni lépés győzelem, de a győzelemnek ára van: a pápa ugyanis lehetőséget kapott, hogy szabadon betölthessen több egyházmegyei tisztséget.

A londoni „Times": A Vatikán lépése példátlan lépés. Mind­szenty, akit sem a nyolcéves börtön, sem a követségi tizenöt éves önkéntes emigráció nem tört meg, ellenállt, mert úgy lát­ja, hogy ez a lépés a kommunista rezsimnek tett engedmény. Mindszenty állhatatosságának láttán a pápának nem maradt más, mint hogy hatalmát érvényesítse.

Az amerikai „International Herald Tribune": Alessandrini vatikáni szóvivő szerint Mindszenty többé „nem prímás". A prímási cím manapság inkább tiszteletbeli és díszes külső­ség csupán. Ennek ellenére a magyarok nagy jelentőséget tu­lajdonítanak neki, mert történelmileg a prímás mindenkor in­terim államfő (első zászlós úr) is volt e többségében katolikus országban olyankor, amikor a király vagy a régens nem volt a helyén. A prímást mind a mai napig úgy tekintik, mint a hétmillió ma­gyar katolikus szellemi-lelki vezetőjét.”

Hosszan idézhetnénk a nyugati lapokat, amelyek hűen tükrözik a közvélemény súlyos és jogos bírálatait. Hiszen a Szentszék nem csak Mindszenty esetében helyezte az egyháznál, a hívő népnél magasabb szintre a politikát, de Márton Áron erdélyi püspök szenvedéseinek mérséklése ügyében sem tett egyetlen lépést sem.

Mindszentynek még egy súlyos fájdalmat kellett elviselni. A Vatikán nem engedte kiadni Emlékirataim című művét teljes terjedelmében. A hatezer oldalnyi visszaemlékezésből mindössze 400 oldal jelenhetett meg, s napjainkban sem tervezik a teljes mű közreadását, noha Mindszenty végakaratában úgy rendelkezett, hogy kiadott műveinek bevételéből a magyar papképzést kell támogatni. E művek gyöngyszeme volna Mindszenty történelemkönyve: az „Egy különös sorsú nemzet”, amelyre a művelt, magyar keresztény-keresztyén világnak olyan szüksége volna, mint a vízre vagy a levegőre, mert az a történelem az igaz magyar történelem…

Mindszenty hercegprímás boldoggá avatásának időpontját még nem hozták nyilvánosságra, ám az ő életszentsége ma már a Vatikán szerint is megkérdőjelezhetetlen. Azonban felfedezni vagyunk kénytelenek a mai vatikáni politikában is azt az irányt, amely XII. Pius halálát követően gyökerezett meg a Vatikán külpolitikájában, s amely a legkevésbé sem tükrözi a keresztény Európa és a keresztény nemzetek védelmét, s nem vesz úgy tudomást a kommunista hatalom ellen, a kereszténység védelmében küzdő vértanúk áldozatáról, ahogyan ez elvárható és méltó volna.

Emlékeztetőül adom közre a teljesség igénye nélkül azoknak a névsorát, akikről mi hívő keresztények tudjuk, hogy szentek, de ezt – egy-egy esetben fél évszázadnál hosszabb ideje – nem sikerült megerősíttetni… Mert a politika mindent felülír.

Isten "Tiszteletreméltó" Szolgája Kelemen Didák Sámuel

Isten Szolgája Hám János

Tiszteletreméltó Bogner Mária Margit

Tiszteletreméltó Kaszap István

Isten Szolgálója Bódi Mária Magdolna

Isten Szolgái Károlyi Bernát és hat társa ("Ferences vértanúk")

Tiszteletreméltó Marton Boldizsár (Marcell atya)

Isten Szolgája Mindszenty József

Tiszteletreméltó Vándor (Wech) József SDB

Isten Szolgája Bálint Sándor

Isten Szolgája Márton Áron

Isten szolgája P. Csiszér Elek szent életű Brassói ferences

Isten szolgája P. Dr. Boros Fortunát ferences vértanú

Isten szolgája Vezér (Wieser) Ferenc OSPPE pálos szerzetes vértanú
Sándor Imre vértanú, gyulafehérvári püspöki helynök

A fentiekkel szemben VI. Pált, mai utódja már szentté avatta…

Stoffán György

(az idézett cikkeket fordította: Emilio Vasari)

Nyílt levél Ókovács operaigazgatónak, a magyar zászlóról, amelynek "nincs helye az Operában"...

Elmondanék néhány gondolatot a magyar zászlót illetően...   

1./ Az első világháborúban nagyapám 15 évesen került Piave mellé a frontra. Nagybátyja a szárnyai alá vette, lévén ő K.u.K. tiszt volt. Egy összeütközéskor a zászlótartó katonát lelőtték, és a zászló a véres sárban maradt. Nagyapám nagybátyja Johann von Rechnitzer ezt látva odarohant, a zászlót felvette és abban a pillanatban egy golyó átfúródott a mellkasán. A csata végén ez a magyar zászló lett a szemfödele. Johann von Rechnitzer egyetlen szót sem beszélt magyarul.  

2./ Majd jött a trianoni diktátum, amely érintette a Felvidéket is, azaz elcsatolta és Csehországnak adta Felső-Magyarországot. Családomé volt ebben az időben többek között a rózsahegyi Bellevue Szálloda. Dédnagyanyám és az ott lévő személyzet felháborodván e gyalázatos döntésen, kitette a főbejárat fölé a hatalmas magyar nagycímeres zászlót. A csehek 5 órát adtak arra, hogy elhagyják – mindenüket hátrahagyva – az új „cseh országrészt”, „Szlovákiát”. Dédnagyanyám akkor még egy szót sem tudott magyarul…

3./ Máig őrzök egy – igaz csak – szalagot, amelyet 1956-ban hordott a nagynéném, aki a forradalomban a sebesültek ápolását, ha kellett golyózáporban, ha kellett, a kórház alagsorában végezte… s mielőtt nekem adta e karszalagocskát megcsókolta és a könnye kicsordult. – Vigyázz rá! – mondta, - mert ez tartott életben.

4./ Székelyudvarhely polgármestere jogi harcba hívta a Székelyföld polgármestereit, mert székely intézményeikről leparancsolták azt a magyar és székely zászlót, amelyért sok vér folyt már a történelem során, s amely a ragaszkodást, a létet, a hitet, a megmaradást jelentette és jelenti. "Mert ez tartott életben"... 

5./ Apám úgy nevelt fel öt gyermeket, hogy – már lassan vénülve is, de máig – kötelességünknek, sőt természetesnek tartjuk, hogy ha egy darabka magyar nemzeti színű szalagot, elejtett kokárdát látunk a földön elszórva, felvesszük azt… mint a kenyeret… és mint a feszületet…

Mindazonáltal, ha az Önnel kapcsolatos, és a jobboldali médiában "ezer helyen" közölt "zászlós-ügy" nem lenne igaz, úgy kérem, tekintse levelemet csupán a nemzeti zászlóval kapcsolatos, érdekes és szép emlékek sorának.... 

  

Stoffán György

Még egy szó az utcanevekről… Nádudvarról…

Sajnos a képviselő testületek nem mindig a település értelmiségéből választatnak meg. Vannak olyan településeink, amelyekben az értelmiségi képviselők aránya igen alacsony… Volt már példa arra, hogy egy-egy község, amely világhírességek gyermekkorának volt tanúja, a kicserélendő kommunista utcanevek helyett nem a NASA ott nevelkedett professzora, vagy a világhírű építész, Max (Miksa) Ferstl lett az új utcanévadó, hanem az akácfa… Ilyen lehet Nádudvaron is a testület, amelyet a „független” Beke Imre vezényel.

Történt pedig, hogy egy honfitársunk 2019. február 5-én felterjesztette javaslatát a nagyméltóságú önkormányzathoz, miszerint, a kiváló írónőről, nádudvari Tormay Cecileről illő és méltó lenne megemlékezni egy utcanévvel és egy emléktáblával.  A felterjesztés nem lehetett könnyű elhatározás, hiszen még a Kádárék által is megbecsült Tormay Béla agrármérnököt, aki szobrot is kapott a kommunista világban, még ma is lazán lefasisztázza némelyik túlképzett művelt elvtárs Nádudvaron. Tehát a javaslat elérte a képviselő testületet, amely nagyméltóságú grémiumot a Schönherz Zoltán, egykor kivégzett hazaáruló neve nem zavarja a városban… ellentétben Tormay Cecile nevével. A nemes testület azonban február 21-én határozott. A polgármester az MTA aktuális szakértő kommunistáinak indoklását felhasználva a következőket volt bátor leírni az 1937-ben elhunyt írónőről: 

„Mind írói, mind közéleti tevékenységének vezérelve volt ugyanakkor a fajvédelem és a faji kategóriákban való gondolkodás. Népszerűsége és tekintélye révén hatékony képviselője és terjesztője volt annak a katasztrofális következményekhez vezető szemléletnek, amely a történelmet és a politikát „fajok” létharcaként próbálta értelmezni. Büszkén vallotta magát antiszemitának és fasisztának, e nézeteit sohasem vonta vissza. Az általa alapított és vezetett nőszervezet (MANSZ) támogatta a numerus clausus bevezetését. Mindezek alapján nem vitatható, hogy ideológusként és propagátorként szerepet játszott a későbbi önkényuralmi rendszer szellemi hátterének és társadalmi beágyazottságának kiépítésében.” (MTA)

Majd azzal zárja sorait Nádudvar feje, hogy a 27/2019 (II. 21) Ök. határozatával úgy döntött a helytartótanács, hogy nem kíván Tormai Cecileről közterületet elnevezni…

Nos, itt tartunk harminc esztendővel az állítólagos rendszerváltás után. Az 1941-ben kivégzett Telekinek, a kommunista börtönben ártatlanul halálra kínzott Hómannak és másoknak nem lehet szobra, a magyar történelmet nem szabad tanítani az iskolákban, s Tormay Cecile annak ellenére, hogy konferenciákat szerveznek irodalmi munkásságáról, hogy Magyar Örökség díjat kapott… és sorolhatnánk érdemeit és értékeit, könyveinek történelmi tanúságát, egy kisváros önkormányzata is szembe köpheti a magyarság igazi harcosait, értékteremtőit, míg saját kommunistáinak jelenléte egyáltalán nem zavarja a rendszerváltást átaludt városvezetést.

Az ember elgondolkodik: miféle aljas hazugságban élünk mi itt, a megcsonkított és tönkretett maradék hazában. Hazában… de kinek is a hazája ez immár?

Talán lesz egyszer olyan városvezetése Nádudvarnak, amely valóban értékteremtő, és lecseréli hazaáruló kommunista utcaneveket is magyar nagyságok neveire. És talán lesz emléktáblája Tormay Cecilenek is ott, ahol ősei kenyeret és tudást adtak a ma még hatalmaskodó vörös-törvénytisztelő urak eleinek…   

Stoffán György 

Valóban európai értékeket sért Orbán Viktor és a Fidesz-KDNP!

Korunk Matuska Szilvesztere

Nos, melyek is azok az európai értékek, amelyeket mi magyarok sértünk, amely sértés miatt jobb esetben akár kiebrudalhatnak május után az Unióból, de rosszabb esetben megszállhatják hazánkat?

A legfőbb európai érték a haza-, és nemzetárulás. És mi magyarok és keresztények ezt az európai értéket valóban megsértjük, hiszen alig van olyan politikai párt, amelynek tagsága egyetértene ezzel a mélyen gyökerező európai értékkel.

A másik érték, a család és a gyermekvállalás tagadása… s ezt is sértjük. Mert mi magyarok és keresztények még emlékszünk a Teremtő Isten parancsára, amely tiltja a gyilkolást… Számunkra egy ártatlan élet kioltása a legnagyobb bűn. Ahogy a magatehetetlen öregember arcára sem nyomjuk rá a kispárnát, úgy a csak az édesanyja szeretete által életben maradható magzatot sem vágatjuk szét a nőgyógyásszal, hogy jobban éljünk… Mi pedig galádul erre akarjuk rávenni a magyar fiatalokat, a magyar családokat. Ez valóban szembe megy az európai értékekkel.  

Az is az európai értékek megsértése, hogy maradi módon mi az – a Sodoma és Gomora óta, az emberi értékeket tagadó Mózes nevű fanatikus gyűlölködő miatt mélyen és igazságtalanul elítélt – azonos nemű házasságot is elvetjük. Ez a Mózes, akit követünk, még megkövezésre is ítélné e csodálatos egynemű párokat… Hiszen, két férfi igazi szerelménél nincs is szebb szerelem… és ezt már a görögök is tudták. (Mi meg? Ostobán és értetlenül állunk a jelenség előtt, s nem támogatjuk a szép színes Andrássy úti felvonulást…)

Az is az európai értékek ellen szól, hogy nem engedjük át a földrészt a muszlimoknak, s ellenezzük, hogy lányaink és asszonyaink szabad prédává válhassanak. Ez pedig végképp felháborító tendencia. Mint az is, hogy a gyermekeket nem adjuk át a szexuális örömökre vágyó liberális szemlélet alapján huncutkodni az erre vágyó felnőtteknek, akiknek elemi joguk volna nőként vagy férfiként e lehetőséggel élni. Mit nő és férfi… Hiszen ma már végre Európában nincs férfi és nő, anya és apa… és a gyerek meg majd eldönti, mi akar lenni. Addig is meg kell akadályozni, hogy nemileg fejlődjön. Mert joga van ehhez a szabad és szép, új „értékekkel” teli európai világhoz.

Szóval, Orbán és kormánya, velünk együtt sérti az európai értékeket, mert ragaszkodik (ragaszkodunk) a keresztény értékrendhez, a családhoz, a nemzethez, a hazához, a magyar nép megmaradásához, s nem akarja (nem akarjuk), hogy Szent István népe, amely oly sok vért áldozott a 150 éves muszlim elnyomás alól való felszabadulásért, ma önként átadja a Kárpát-medencét ugyanazoknak.

Emiatt gyűlölt nemzet maradtunk (nem lettünk, mert mindig is azok voltunk, hol ezt fogva ránk, hol amazt…), s már az is baja az uniós vezetésnek és az általuk fizetett hazai talpnyaló hazaárulóknak és a gyilkos, maffiózó ősökkel bíró, reményeikben leendő uniós képviselőknek, ha ugyanolyan plakátokat teszünk ki egy uniós választási kampányban Junckerről, amilyeneket Svájcban látni…

Korunk Matuska Szilvesztere pedig, levélben ajánlja fel Merkelnek a de facto lehetőséget – mint a nácikkal paktáló milliárdos, kommunista, rabló, internacionalista, „hazafi” –, hogy az unió megdöntheti a demokratikusan megválasztott kétharmados kormányt… s hozzá hazudja, hogy a fél ország esedezik Európa megsemmisítőjének kegyeiért…

És ebben az esetben az Orbán-kormány valóban európai értéket sért. Klasszikus európai értéket! Ugyanis, Európában évszázadokig a legsúlyosabban büntették a hazaárulást…

S mert a mai európai értékek nem a mi évezredes keresztény értékeink, így továbbra is sértjük ezt a mai Európát, de tennünk kellene annak érdekében is, hogy a mi magyar értékeinket legalább Magyarországról ne sérthesse meg senki!

A hivatkozott „demokrácia”, amelynek jegyében minden bűnöző bármit megtehet, soha nem létezett. És ezt végre be kellene látni, be kellene vallani… mert ez a hazug szó, ez a hazug és logikátlan ostobaság sem tartozott soha a magyar értékekhez…

Stoffán György 

Kommunista utcanevek, elfeledett Szent Imre város

Vannak kommunistákról elnevezett utcák és a kommunizmusban adott utcanevek, amelyeket illenék visszaállítani. Mindkét verzió fontos volna, hiszen egy diktatúra emléke semmiképpen sem építő, s mint a náci Németország elnevezéseit megváltoztatták, úgy a kommunisták magyarországi ámokfutásának emlékeit is el kellene törölni – de végleg.

Az első verzió – miszerint a kommunistákról elnevezett utcákat át kell nevezni, magától értetődő. Hiszen Kun Béla, Szakasits Árpád vagy Szamuely Tibor neve épp olyan, mintha Drezdában Churchill, Goering vagy Adolf Hitler srtaße is létezhetne.

A második verziót sokan nem értik. Ez nem más, mint a kommunisták által alkalmazott utcanév változtatás megsemmisítése. Hiszen nem elegendő, ha a kommunistákról elnevezett utcaneveket változtatjuk meg, de az általuk megváltoztatott utcanevekkel is foglalkozni kellene. Kivált olyan városokban, kerületekben, amelyeknek a vezetői nemzeti elkötelezettségűek. Példaként sokszor említettem már a XI. kerületi Ménesi út neve visszaállításának szükségességét, hiszen ez az út a kommunista rémuralom előtt Nagyboldogasszony út volt. Hasonlóképpen érthetetlen, hogy a Szent Imre herceg útja is maradt Villányi út, s Szent Imre, István királyunk fia nem érdemelte meg e kerület vezetőségétől és lakosságától, hogy a szobrával véget érő útszakasz nevét visszaállítsa a tiszteletre méltó önkormányzati testület. Lehet itt hivatkozni anyagiakra, az igazolványcserék nehézségére, és minden másra… de a lényeget nem szabad, nem kellene elkerülni: gátat kellene vetni végre a diktatúra emlékének, egyesek nosztalgiájának, s annak a nemzetet is sértő magatartásnak, amelyet a kommunisták – például, e két út átnevezésével – okoztak.

Az MTA összeállított ugyan egy utcanév ajánlást, de az inkább a vicc kategóriájába tartozik, semmint megalapozott és elfogadható történelmi utcanév-áttekintés, ajánlás. Hiszen minden településnek és városnak vannak saját nagyjai, értékei, amelyekről el lehet nevezni az utcákat, s ha kifogyna egy-egy település ezekből, akkor ott van a magyar történelem, s magyar haza, a magyar művészet, a magyar egyházak nagyjai… s a Kárpát-medence, amely ezrével kínál névlehetőségeket. Igaz, ehhez kellően felkészült önkormányzati testület is kell, hiszen, sokhelyütt előfordult, hogy a névváltoztatáskor – az önkormányzat említésre sem méltó szellemi kapacitása miatt –, a település nagyjai helyett az akácfáról és más növényekről nevezték el a megváltoztatandó utcákat. Nem egyeztettek az ott lakókkal, s az öt kissé műveletlen képviselő gyakorlatilag saját butaságának bélyegét nyomta rá a településre. Sajnos az ő névsoruk nem szerepel az utcatáblán, így a település szégyene marad ez az ostobaság.

Jó volna tehát ésszel, kellő műveltséggel és/vagy szakemberek bevonásával újranevezni, visszaállítani vagy átnevezni a közterületeket. És jó lenne végigsétálni a Szent Imre herceg útján, amely út neve a városrész nevével azonos… bár e név – Szent Imre város –, a városrész említésekor sem kerül már elő, harminc évvel a rendszerváltás után… Helyette az Új Buda (Újbuda) elnevezés dukál… s ez nagyon szomorú.

Ám, akkor milyen alapon követeljük meg bármilyen indokkal az utcanév változtatásokat, ha a saját szellemiségünket sem tartjuk tiszteletben e téren? …  

Stoffán György