„Mindazonáltal, ha az Önnel kapcsolatos, és a médiában
"ezer helyen" közölt, de Ön által nem cáfolt "zászlós-ügy"
nem lenne igaz, tekintse levelemet tárgytalannak, s ez esetben az Önt
dehonesztáló tartalomért megkövetem...”
Ezzel a mondattal
zártam cikkemet, amelyet megdöbbenésemben követtem el a Pilhál kolléga által
írtakat alapul véve, nevezetesen a Magyar Állami Operaház és a magyar trikolór
Ókovács Szilveszter főigazgató úr általi összefüggését boncolgatva. Mintha
valami azt súgta volna, hogy nem stimmel a partitúra két egymást követő lapja… és
valóban nem stimmel… így a befejező mondatnak eleget téve megkövetem a
Főigazgató Urat, mert a történet, amelyet az eddig hitelesnek ismert Pesti Srácok eddig hitelesnek ismert újságírója, Pilhál
kolléga papírra vetett, velünk ellenkező irányból áramló információkra épült.
Hosszan beszélgettem Ókovács
Szilveszterrel, aki nem tartott igényt a bocsánatkérésre. A beszélgetésből
kiderült: ő soha nem mondott olyat, miszerint az Operába nem való a magyar
zászló. Mindössze arról van szó, hogy amíg felnő az Opera balettiskolájában az
új magyar táncos generáció, addig külföldi táncosokat kell foglalkoztatni, akik
egyébként remekül beilleszkednek. A magyar zászlót azonban arra használni, hogy
egy vegyes, több nemzet fiaiból és lányaiból álló tánckarban két ember a magyar
zászlót tiltakozásra, frusztráltságukat kifejező eszközként, öltözőjük ajtajára
tűzzék az
megengedhetetlen, hiszen nem ellenségek dolgoznak együtt, hanem kollégák, és
nem két focicsapat áll egymással szemben, hanem egyetlen jól működő társaság,
akik között a vélt vagy szándékosan generált ellentét a művészet rovására megy.
A frusztráció mindkét táncosnál tetten érhető… de az is hozzátartozik a
történethez, hogy pont ez a két táncos az, akik, ha más esetben kellene, akkor
sem tennék ki a magyar zászlót, sőt bottal sem érnének hozzá...
Arról
is beszéltünk, hogy az Erkelben minden évadnyitó előadás a határon túliaké,
mert ez az intézmény a nemzeté. Tartjuk magunkat ahhoz, ami az Opera építésénél
kritérium volt – mondta a főigazgató: csak magyar építőanyagból, csak magyar
mesterek és munkások keze által épülhetett meg. Az évadnyitó előadás után magyar
állampolgársági eskütétel is van. Ekkor az Opera azon művészei teszik le az
esküt, akik nemzetünkhöz akarnak tartozni az „Isten engem úgy segéljen” mondattal
is.
Szó
sincs tehát ostoba és elvtelen tiltásról, sem olyan kijelentésről, amelyet
sajnálatomra kollégám adott a főigazgató úr szájába, s amelyet az egész magyar
nemzeti sajtó – sajnos én is – felháborodva adott elő az újságok és az
elektronikus média hasábjain. És ez öröm… mint az is, hogy most nevelődik az az
új táncos generáció, akik betöltik majd a ma nehezen helyettesíthető állásokat,
és akiknek a nevelésében a zászlóval elűzni szándékozott „idegenek” is nagyban
hozzájárulnak. Igaz, Pilhál cikkében a balettiskola is homályosan ugyan, de
hírbe lett hozva… hiszen úgy jelent meg, mintha ott az oktatásért beszedett
pénz, különböző zsebekben landolna… de erről már beszéli sem érdemes.
Summa
summarum: két táncos, a maguk elvtelen módján bevitte az erdőbe a nemzeti
sajtót és megpróbálta a nemzeti operát és annak főigazgatóját saját hasznára
lejáratni. S bár röstellem, hogy magam is beszaladtam ebbe a csapdába, de hálát
adok Istennek, hogy így történt, mert legalább lelkiismeretem szerint világgá
kürtölhetem, hogy tévedtem, és tévedett mindenki, aki az ellenség porhintésének
hitelt adott.
És
még valaminek örülök ebben a szánalmas ügyben: Kellemesen csalódtam, mert
Ókovács Szilveszter ugyanaz a szerény, alázatos, nagy tudású és emberi
teremtmény maradt, mint volt ezelőtt. És beszélgetésünk után ugyanazzal a
szeretettel köszöntünk el egymástól, mint régen… mert amíg másoknál van, nála „nincs
az a pénz”…
Stoffán
György