A tömegbaleset margójára – Ki lehet a felelős?

  

A szombati, M1-esen történt tömegbaleset számos tanulsággal szolgál, rengeteg mulasztásra, felelőtlenségre hívja fel a figyelmet. Elsősorban az autópályákért felelős felügyelet az, amely súlyosan mulaszthatott, amikor nem hívta fel az autósok figyelmét a veszélyre. Azt a pályaszakaszt, amelyen a baleset történt, már a szélvihar előtt le kellett volna zárni, hiszen a jelenség ismert, és nem pillanatok alatt alakult ki a porvihar.

A közlekedésben tapasztalható súlyos felelőtlenség is közrejátszott a tragédia kialakulásában. Az autósok nem számolnak azzal, hogy a vakon 90-nel való haladás, halálos. A remek, új autók sem adnak tökéletes biztonságot, még ha azoknak a tulajdonosai ezt gondolják is. Videofelvételeken látható, hogy semmit nem lehet látni, mégis 90-100 között rohan a többi autóba a sofőr. Tehát, a közlekedési szabályok be nem tartása, a túlzott önbizalom és a milliós autó adta felsőbbrendűségi érzés (primitívség) együttesen okozta ezt a tömegszerencsétlenséget.

A kamionok már folyamatosan megszegik ezeket a szabályokat, amelyek a közúti közlekedés biztonságát garantálnák. Minden útszakaszon, autópályán és lakott területeken is a megengedettnél sokkal nagyobb sebességgel haladnak, ellenőrzés pedig nincs.

Nem elég tehát, a „pályamatricák” meglétének, vagy a kamionok súlyának a figyelése, hiszen az csak a büntetés, tehát a pénz utáni hajsza ismert technikája. Az ember, a közlekedő is kéne, hogy számítson, akit sokszor önmagával szemben is meg kellene védenie a hatóságnak. A legfőbb ok tehát, hogy nincs a közlekedésben egy normális határ, ellenőrzés híján. Nincsenek megfelelő intézkedések, figyelőrendszerek, és nincs meg az a morál, amely a minimumot biztosítaná.

A tömegszerencsétlenség, amely halált is okozott, tehát súlyos össztársadalmi, emberi és hatósági problémát vet fel.

Sürgősen át kellene gondolni az alábbiakat:

–       A közúti ellenőrzések sokkal szélesebb körben való, állandó bevezetését

–       A kamionok sebességkorlátozását és fokozott ellenőrzését országszerte   

–       A közúti veszélyeztetés és a szabályok megszegése esetén, a jogosítvány azonnali elvételét

–       Jogosítvány nélküli vezetés esetén a gépkocsi lefoglalását (vidéken rengetegen vezetnek jogosítvány nélkül, de ellenőrzés nincs!)

–       A pénzbüntetések tízszeresére emelését

–       A harmadik közúti veszélyeztetésen kapott és az önbíráskodó, agresszív sofőrt örökre el kell tiltani a vezetéstől

–       A közúti baleset okozót pedig, semmilyen rokoni, hivatali vagy baráti alapon ne lehessen felmenteni – ahogy ezt megtapasztalhattuk az elmúlt években.

A jelen helyzet fennállása további halálos kimenetelű balesetekhez vezet. Az intézkedések és a jogszabály módosítások nem várhatnak!

Stoffán György

fotó: Blikk.hu

https://infostart.hu/belfold/2023/03/12/apokalipszis-az-m1-esen-csak-ugy-pukkantak-az-ego-autok-novak-katalin-is-megszolalt

65 év történelem – egy könyvről, megjelenés előtt… (Interjú Stoffán Györggyel)

 

Az utóbbi időben egyre több olyan beszélgetős műsort láthatunk, ahol a 30 évvel ezelőtti eseményeket boncolgatják, szakértik. Sokszor megmosolyogtató, amikor fiatal kollégák beszélnek úgy az akkor történtekről, mintha részt vettek volna benne, de kicsit utánaszámolva rájövünk, hogy talán akkor tanulhatták az ABC- t. A másik véglet ennél sokkal szomorúbb, hiszen, sokan már nem élnek azok közül, akik tanúi voltak a mára már történelemmé szelídült, sokszor vérbe fúló eseményeknek, gondolva itt a román forradalomra, a marosvásárhelyi márciusi eseményekre, és a délszláv háborúra. Ezért tűnik időszerűnek, hogy Önnek néhány kérdést feltegyek, hiszen, Ön ott volt az események sűrűjében. Ott volt tudósítóként a Parlamentben és a frontvonalakon is.

–        Mint tudósítóként, kiküldött újságíróként melyek voltak a legemlékezetesebb vagy legdrámaibb élményei a Parlamentben?

–        A legdrámaibb az volt, amikor rádöbbentem arra, hogy idegen parancsra működik ez a parlament is. Hiszen, megszavazta a magyar parlament az újvidéki NATO bombázást, amely a szerb lakosság mellett sok civil magyar életet is követelt. Így, az újvidéki szülészet is találatot kapott. Magyar anyák és csecsemők haltak meg. A parlamenti döntéskor ott voltam. A nyakamba borulva sírt a szerb származású újságíró kolléganő. Elmondani nem lehet azt az érzést, azt a szégyent, amit a nyugati „demokrácia” hazai követése generált sokunkban. Attól kezdve csak nagyon ritkán mentem be ebbe a halálos bűnbarlangba, ahol eldőlt, hogy a magyarok élete sem kímélendő, ha nyugati parancsot kell végrehajtani.   

–        A beszélgetős műsorokban sokszor elhangzik idősebb kollégák szájából, hogy a rendszerváltás után, Antall idején és később sem volt olyasmi, hogy utasításra kellett volna írni, és az, hogy nem volt cenzúra…

–        Ez hülyeség. Minden rendszernek megvannak a kijelölt vagy önkéntes seggnyalói, így Antall idején is volt cenzúra, voltak követelmények, mit és hogyan kell leírni, megfogalmazni. Az Esti Hírlapnál dolgoztam akkoriban és ott is volt komisszár, akinek még Hegyi Béla és halbiológus is haptákba vágta magát. A Blahán, a sajtóházban akkor is rengeteg kommunista dolgozott, persze már nemzeti színbe öltözve, mint akkoriban mindenütt. A legádázabb látszat-jobbosok, pont ezek a kommunistából vedlett „nemzetiek” lettek, mert bizonyítási kényszerük volt. Ma is vannak effélék a jobboldali médiában is… elég sokan.  Szakmán belül mindenkinek ismerjük a múltját és, az ahhoz képest elég rendhagyó jelenét. Erről is szól majd a könyv, aminek az okán most beszélgetünk…

–        Az Antall-kormány után is volt ennek folytatása?

–        Ez máig folytatódik a sajtó területén. Antallék után Horn jött. Engem a halbiológusék kirúgtak az Esti Hírlaptól, mert a „Dilettánsok tora” című cikkemet Hegyi Béla főszerkesztő helyettes kitette az Esti Hírlap címoldalára. Ebben kritizáltam a rendszerváltás után Amerikából „hazavándorolt hősök” Parlament előtti összejövetelét, ahol elmondták nekünk, akik itthon szenvedtük végig a diktatúrát, akiknek a szüleit, nagyszüleit meghurcolta a kommunista söpredék… tehát ezek az amerikai jólétből hazaverődött szarháziak, kioktatták az itthon maradottakat a Csurka-tüntetésen arról, hogy mit és hogyan kellene csinálni, hogyan kell rendszert váltani. Csurka szerette ezeket a visszatért amerikásokat, mert jól fizették. Nos, a cikk megjelenése után Horti kirúgott. Nem telt el sok idő, és megkerestetett Horn Gyula. Berendelt magához, és felajánlotta az Esti Hírlap főszerkesztői székét azzal a feltétellel, hogy adnak mellém valakit, aki igazgatja a lapot és csak az jelenhet meg benne, amit ők szeretnének. Természetesen, elutasítottam ezt a nagy kommunista lehetőséget, mert az ember nem szereti szembeokádni magát. Hamar meg is szűnt a Hírlapkiadó Vállalat, de bizonyára addig, amíg volt, a Frankát követő főszerkesztő Horn kérésének eleget tehetett…

–        Közben, azért történtek dolgok a volt szocialista országokban…

–        Igen. Volt forradalomnak nevezett cirkusz Romániában, ahonnan tudósítottam a Déli Krónikát, forgattunk a Panorámának, de előtte csempésztük a Tőkés-interjúkat Temesvárról Budapestre… Érdekes világ volt. Akkoriban természetes volt, hogy az ember külsősként is dogozik… ennek a keserű eredménye a nyugdíjamban meglátszik. Hiszen, a külsőzés nem bejelentett munka volt… pedig, akár veszélyességi pótlékot is adhattak volna. Temesváron például, több esetben is lövések kereszttüzében dolgoztam… dolgoztunk, de volt olyan is, hogy mint később kiderült a Sekuritate három autóval üldözött Nagyváradon. Izgalmas korszak volt. Sajnos, harmincegynehány év elteltével, már túl sok a hazudozás, a misztifikáció, és azok szoktak manapság „visszaemlékezni” ezekre az eseményekre a televíziós adásokban, akik akkor a mi anyagainkat nézték otthon a TV-ben.

–        Milyen közvetlen élményei voltak a román forradalmat és az azt követő időszakot illetően?

–        A forradalom előtti időszak is érdekes, izgalmas volt. Rengeteg átszökött partiumi és erdélyi fiatal diplomáját csempésztem át a farzsebemben sok alkalommal. Tiltott könyveket és sok István a király nagylemezt vittem Brahms vagy Beethoven lemezborítókban… és interjúkat készítettem olyan emberekkel, akiket figyelt a Secu. Igazi újságírói munka volt… A forradalom alatt is voltak persze, olyan kollégák, akik hamis tudósításokat adtak le. Például, mintha az aradi városházán, az ablak alatt fekve dolgoztak volna. Mások olyan rémmeséket adtak le, amik megközelítik a három éves gyerek Hófehérkés szintjét. Akkoriban minden önként jelentkező, újságíró lehetett… persze, maradtak páran a mai napig ebből a selejtből. Emlékszem több megható jelenetre is. Békéscsabán gyűjtötték az adományokat és megkértek az adománygyűjtők, hogy egy konvojt kalauzoljak le egészen Temesvárig. Amíg pakolták a teherautókat, addig az emberekkel beszélgettem a téren. Egyszer csak odajön egy öreg bácsi és kérdi: – Mondja, hol osztják a fegyvereket? – én csak néztem, mert nem tudtam miről beszél. Majd így folyatta: – Én ott voltam ’40-ben is, és lőni most is tudok még… Amikor elmondtam Neki, hogy most nem Erdélyt visszaszerezni megyünk… sajnos, mert azt Horn Gyula „hazaárulta”, hanem csak élelmet és egyéb dolgokat viszünk, a bácsi könnyes szemmel, csalódottan továbbállt. Egy öreg nénike is odajött. Valami hangedli félébe becsomagolt egy fél vekni kenyeret és egy fél vajat. – Nekem sincs több, de vigyék el az erdélyieknek, valakinek elég lesz vacsorára… Felnőtt emberként folyt a könnyem.

–        Amikor kiértünk Aradra, és kezdtük lepakolni a segélyt, egy oláh földhöz vágta a kenyeret, és azt üvöltötte, hogy „nem kell a magyar kenyér”… közben az egyik magyar teherautósofőrt, Tóth Sándort agyonlőtték… mert segített.  Ilyen a világ.

–        Önt reggeltől-estig lehetne hallgatni. Talán ezért engedte ennek a riportkönyvnek a megírását?    

–        Nézze, Kedves! Az ember, ha egy életet áldoz a nemzete, a kereszténysége és a magyar haza védelmére, akkor 65 évesen elgondolkodik azon, hogy meg kell örökítenie azt, amit látott ebben a több mint fél évszázadban. Ilyenkor már az ember nem ködösít, nem nézi, hogy ki, miben árthat neki az őszintesége „fejében”. Mindig azt írtam, amit gondoltam. Öntörvényűen, senkinek az utasítását nem fogadtam el… Egyetlen dologra törekszem, hogy mindent elmondjak a kérdezőnek, és amit megéltem annak a tapasztalatait átadjam a következő generációnak. Csendben, de következetesen. Nekem nem hiányzik ilyen-olyan díj, elismerés… lehet, el sem fogadnám. Amit megéltem és tettem, azt apámtól és az őseimtől megörököltem. Nem szerencsés örökség, de kötelezett 65 éven keresztül és mindaddig, amíg levegőt tudok venni…

–        Köszönöm az interjút! És folytatjuk a könyvben…  

Czeglédi Andrea      

A gyermekvédelem és a hiányos példamutatás

A gyermekvédelmi törvény a mai világban sarkalatos pont a jövő generációjának egészséges nevelését illetően. A beteges gondolkodású uniós vezetés azért támadja hazánkat, és él minden jogellenes pénzügyi lehetőségével, hogy rákényszerítse a kormányt ennek a törvénynek a kiiktatására. Azonban, ez a törvény csak a legrémesebb, legerkölcstelenebb uniós ötletektől védi meg gyermekeinket. Az igazi bajok viszont, nem e törvény szigorától függnek. Hiszen, ha egy családban egészséges nevelést kap a gyermek, akkor ab ovo távol tartja magát a törvény által tiltott szellemiségtől.

Ma, a gyermekek védelme, a családtámogatások ilyen-olyan formája csak egy alapot próbál adni a normális családi élet anyagi bázisához azoknak, akik nem esnek kis ezekből a juttatásokból. Sajnos nem minden család érvényesítheti a támogatások iránti igényét, mert bizonyos törvényi szabályozások átgondolatlanok és merőben eltérnek a valóságtól. Ezek az átgondolatlan szabályozások jobbára a diplomás, többgyermekes, fiatal értelmiségieket sújtják, hiszen előfordul, hogy a diplomás anyuka, aki a diploma megszerzése után vállalja a gyermekeket, a harmadik gyerek megszületésekor már a Gyed-re és a TB-re sem jogosult. Nem beszélve arról, hogy amennyiben a férj is egyetemre jár, így nincs határozatlan idejű munkaszerződése, egyetlen gyermek után sem kaphat babaváró hitelt és semmilyen – bankoktól függő – családtámogatási lehetőséget. A probléma nem egyedi, tehát jó volna változtatni ezen, mert számos nemzeti gondolkodású, keresztény, többgyermekes, magyar fiatal csalódott az utóbbi időben ezen a téren, és gondolkodik a külföldi munkavállaláson, ahol diplomásként, doktori végzettséggel, amúgy is összehasonlíthatatlanul nagyobb anyagi lehetőségek várják.

Térjünk vissza azonban a gyermekvédelemhez és a családi környezet ebbéli felelősségéhez.

Ma, nagyszámban vannak olyan iskolák, amelyekben a családi háttér a gyermekek cca. 90 %-nál: rendezetlen, elvált, egyedülálló szülő, élettársi viszony stb… tehát, nem a hagyományos családmodell tapasztalható. Ennek megfelelően a gyermekek szeretetigénye kielégítetlen, ebből eredően pedig, a gyermekeknek két lehetőségük van: vagy az iskola pedagógusai próbálják erejük felett, tanítási időn kívül is gyógyítgatni a gyermekek lelkét, vagy a gyermek olyan társaságba kerül, ahol valamilyen hozzá való ragaszkodást érez. Ez utóbbi a legtöbb esetben nem jó, negatív hatású, mert az összeverődött társaságok minden tagja hasonló helyzetű. A helyzet azért romlik, mert már a mai gyermekek szülei is hasonló körülmények között, hasonlóan csonka családokban nőttek fel és nem is tudják átérezni, nem is értik a család létének a lényegét, a szeretet, az egymás iráni tolerancia, a megbecsülés jelentőségét… sokhelyütt az értelmét sem.

Az állami gyermekintézetek léte sem garancia a gyermekek lelki nevelésére, hiszen ma már tendencia, hogy a jól működő intézményeket lerontják, a gyermekeket utcára engedik, ahol leginkább a bűnözői körök „veszik kezelésbe” őket és a vége a börtön. Jó példa erre a Béke nevelőintézet, ahol a kinevezett új vezetés kitiltotta a fiatalokkal foglalkozó szakképzett papot és a kápolnát is felszámolták. A nyolcvan, jó úton lévő állami gondozott helyett ma három-négy kölyök lézeng a lepusztított intézetben.

Amikor tehát, az állami intézkedésekről beszélünk gyermek-ügyben, meg kell állapítani, hogy az elmondottak valóban egy remek elgondolás szerint hangzanak el, de a valóság, ettől egészen eltérő.

Hogyan jutottunk idáig?      

Ha a keresztény felekezetek és a katolikus egyház nem tesz még többet a fiatalokért, ha az evangelizáció mellett, a családok látogatása mellett és szűk körű csoportos foglalkozások mellett nem lép fel sokkal radikálisabban, sokkal szélesebb körben az ifjúság védelmében, akkor kár bármiről is beszélni. A keresztény egyházaknak hatalmas felelőssége van a mai korban is az ifjúsággal szemben, ám, amit ma fel sem fog az elvilágiasodni, pénzközpontúvá, hit-, és Krisztus nélkülivé válni látszó „kereszténység”. A vallásos és általában véve zsidó családok hagyományosan családcentrikusak, iskoláikban mind a tudás alapú oktatás, mind vallási, mind a zsidó közösségi életre nevelés az egyik legfőbb szempont. Sajnos, a mi keresztény fenntartású iskoláink ebben messze elmaradnak.

Ha pedig, nem tudjuk a mai fiatalokba beleoltani a család szentségének, a szeretetközösségnek a lényegét, ha nem értetjük meg velük, miért a legfontosabb elem egy társadalomban a család, akkor ugyancsak felesleges bármiről beszélni.

A szerelem szabadossága és az erkölcsi követelmények elhomályosodása a társadalom végét jelentik. Az igazán egészségesen fejlődő gyermekek, csak teljes családban nőhetnek fel, ahol a szülők számára megszűnik a magánélet és a karrierhajhászás abban a pillanatban, amikor a gyermek a világra jön. Attól kezdve nincs új szerelem, nincs olyan anyagi vagy egyéb probléma, amely a gyermek, apa és anya által biztosított nyugalmát megzavarhatja… Az csupán önámítás, amikor a válófélben lévő szülők fogadkoznak és ígérgetik, hogy a gyerekeket, ha külön is, de ugyanúgy – mert nem ugyanúgy! Ugyanúgy csak a lemondás, az önös érdek teljes mellőzése és a család fenntartása – ha sok lemondással is –valósulhat meg. A válás minden egyes esetben hatalmas törést okoz a gyermekek számára. Nem lehet, mert képtelenség az államon számon kérni mindent.

A szülők önzését... az anyagi helyzet miatti válásokat, a fellángoló szerelmeket, amelyek sutba dobják a gyermek lelkét, egészséges lelki fejlődését stb… Mert, bár lehet az elvált szülő gyermeke boldog is az anyuka vagy az apuka új kapcsolatában, de a lelki, érzelmi törés keserű gyümölcse, előbb vagy utóbb ott lesz a gyermek életében. Álságos tehát a fogadkozás, és álságos a további teljes élet, mind a gyermek, mind az elvált, önzésből a gyermeknek fájdalmat okozó szülőket tekintve is.

Mi lehet a megoldás?    

Ha őszintén akarnak mind az állam, mind az egyházak és felekezetek a gyermeki lélek természetes és egészséges fejlődésével foglalkozni, akkor össze kell fognia a világi és az egyházi szerveknek. Meg kell szervezni egy ifjúságmentő és állandó iskolai vagy iskolán kívüli foglalkozást, amely kifejezetten a család újbóli felismeréséhez, megismeréséhez ad támogatást. A mai világban, amikor az elektronikus médián keresztül ömlik a lélektelen mocsok és a szabadosság sátáni tana a társadalmakra, jól kidolgozott program szerint kell a társadalmat „érzékenyíteni” a normalitásra, az iskolákba pedig vissza kell vezetni a zeneoktatást. Hiszen, eddig csak az abnormális elleni fellépést látjuk, de a normális utat senki nem igyekszik felvázolni a társadalom számára és az oktatás terén sem történt pozitív változtatás. 

Nem elég a templomokban azoknak beszélni a helyes életútról, akik amúgy is ismerik azt. Nem elég politikai gyűléseken átkozni az abnormális, beteges világot és hangoztatni a keresztény voltunkat, ami már voltaképpen nem is az! Összefogás szükséges és terv szerinti lépéseket kell – kötelező – tennünk ahhoz, hogy a következő generációkat, így a magyraságot is megmentsük. Sajnos azonban, a kapitalizmus a pénzt tartja a legfőbb értéknek, és a társadalom tagjai másodrendűek lettek. Jó, hogy van gyermekvédelem, de nincs mellette a gyermeki lélek védelme, a család, azaz, a szeretetközösség megismertetése, újbóli elplántálása a fejekben, a szívekben és nincs következetes példamutatás. Van tehát tennivalónk… mind az állam, mind az egyházak részéről ez a példamutatás volna a legfőbb követelmény. 

Mert nem elég beszélni a gyermekvédelemről és ebben hadakozni az unió beteges elgondolásai ellen. A személyes példamutatás, a csorba – akár lemondással járó – kijavítása is fontos volna. „Akinek füle van, hallja meg!”(Lk. 8.8.)

Stoffán György   

Van-e még esélyünk túlélni?

Aki egy háborúban egyik vagy a másik fél háborús álláspontját, azaz a tömeggyilkosság érveit elfogadja, az, az emberségét adja fel és nem nevezhető többé kereszténynek! Minden háború gazdasági érdekeken alapszik, tehát embereket ölnek pénzért, haszonért. A jelenleg dúló és Európát is tönkretenni látszó háború is ilyen. Ha csak a jogaiktól megfosztott, halomra gyilkolt oroszok védelmében, egy behatárolt területen volna az a különleges hadművelet, amely Moszkva valós és alapvető célja volt, akkor – bár ez is csak feltételes módban – Putyinnak lenne igaza. Ám, ez a háború már nem az orosz lakosság védelmében, nem az orosz kisebbség jogainak visszaállításáért zajlik.

A történelem ismétlődik és, ha nem is mindenben, de számos szegmensében hasonlatos mindkét, ezt megelőző világégéshez. Talán Oroszország nem számított arra az eshetőségre, hogy Európa az USA oldalán világháborúvá kívánja alakítani a hadműveletet, az USA pedig, mint konkurenciáját, Európát is tönkreteszi a fizetett uniós vezérkar támogatásával.

Moszkva kénytelen megvédeni saját országát is, ezektől az agresszoroktól, akik mind gazdaságilag, mind létében Oroszország megsemmisítésére törekednek, hiszen az USA a háborúiból tartja fenn a gazdaságát. Feltevődik azonban a kérdés, hogy Putyinnak egyetlen lehetősége volt-e a katonai megoldás? Nem biztos. Még akkor sem, ha az USA és az uniós vezetés háborút akart.

Azonban, amikor Putyin nem törődve az emberiség létével, atomfegyverekkel fenyegeti meg Európát és a Nyugatról beszél, mint ellenségről, akkor ő maga is a sátáni embertelenség útjára lép. Ettől kezdve hiába hangoztatja bárki, hogy a keresztény világ egyetlen védelmezője, hogy emberséges és nem akar vérengzést… stb, ő maga is az USA, az uniós vezetők és a kijevi csepűrágó erkölcsi szintjére süllyed. 

Már-már azt hihetnők, hogy egy közös, nagy forgatókönyv végrehajtása zajlik, más-más szerepkörrel, és Putyin is éppen úgy szolgálja ezekkel a fenyegető, és minden bizonnyal később, az aktuális parancs szerint beváltandó, emberiség ellenes ígérettel a világkormányt, a világ háttérhatalmi vezéreit.

Hinnünk kell abban, hogy nem csak mi, magyarok, nem csak egyedül dr. Orbán Viktor miniszterelnök óhajtjuk a békét. Hinnünk kell abban, hogy nem vagyunk egyedül, mint a bárány az kiéheztetett ordasok között. És hinnünk kell, hogy ha mi megállás nélkül a békét hirdetjük, annak lehetőségeiről beszélünk és hatni tudunk más nemzetek társadalmaira, akkor a világ változik. Mert kijelenthetjük: az összes, háborúban érdekelt és a háborút támogató politikus tömeggyilkos-jelölt. Lélektelen aljas gazember, Moszkvától, Európán keresztül, Washingtonig.  És ezeket a férgeket meg kell állítani. Hittel, imával, a békevágy kinyilvánításával, összefogva minden nemzet józan társadalmával. És a hazai, háborúpárti és hazaáruló ellenzék nyomatékos rendreutasításával. Vagy meghalunk mind! Ellenzékestől, nemzeti jobbig. Fel kell sorakoznunk a miniszterelnök mögött, és be kell bizonyítanunk azt, amit évszázadok óta nem sikerült bebizonyítanunk: van hitünk, össze tudunk tartani és fogni, meg tudjuk védeni Magyarországot és a Szent László-i magyar kereszténységet. 

Ez az utolsó esélyünk, mert most, az USA, Oroszország és az uiós vezetés háborújának képében, maga a Sátán az ellenségünk! De, „Krisztus megvédi az övéit” (2Pt 2,9)

Isten velünk, ki ellenünk!

Stoffán György 

 

Nemzeti skizofrénia – avagy, ma is minden magyar, a kommunizmus áldozata!

 kép: STRINGER | Forrás: Anadolu Agency via AFP

Eltűnődöm egy-egy, valamilyen megemlékezésre kijelölt nap aktualitásán. Ma például, a kommunizmus áldozatainak emléknapja van. Szokás ilyenkor a Gulágról, Sztálinról, nemzetiségi alapon történt deportálásokról, az Andrássy út 60-ról, Recskről, Mindszentytől beszélni. Azaz vannak állandó, és a kisebb szellemi energiával rendelkező, de mégis demokratikusan bársonyszékbe került politikusok számára is könnyen megtanulható mantrák. Nem nehéz tehát, a megemlékezéseken hatásos és könnyeket fakasztó beszédben felidézni a jelent. Mert senkit ne tévesszen meg az, hogy amikor a kommunista múltat és a múlt áldozatait emlegetjük, akkor mindössze egy letűnt korról beszélünk. A kommunizmus ugyanis nem szűnt meg, illetve ma ismét felülír mindent, egész Európában. Ám, nem olyan veszélyes ma, mint ötven esztendeje… annál sokkal veszélyesebb.

Miben áll ez a veszély? Nos, abban, hogy a korábbi gyilkos rendszer nem csak megölt egyes, neki nem tetsző tömegeket, hanem abban, hogy a szellemet mérgezte meg. A keresztény munkásból tudatlan, párttag prolit, a parasztból kapzsi, párttag TSZ-tagot, a magyar keresztény középosztályból üldözendő értelmiséget, és így, ellenséget faragott, az országot ezer éven át megtartó társadalmi réteget pedig, kirabolta, kiirtotta, bebörtönözte, elüldözte, s még a neveiket is elvette. A nemzet tartóoszlopait, azaz, a keresztény iskolákat megszüntette, a szerzetesrendeket feloszlatta, a kórházakból elzavarta a betegápoló szerzetesnővéreket, a cserkészetet betiltotta… és elrettentésként papok és szerzetesek ezreit börtönözte be, ölte meg. Az egyházi utánpótlást úgy határozta meg, hogy eljussunk a mai sötét világhoz.

A kommunizmus ma is létezik, él és fejlődik úgy itthon, mint Európa minden országában. És nem csupán a baloldali ellenzék által.

Mert mit is látunk ma? Amolyan történelmi skizofrániát, amelyet a politikai szalonképesség határoz meg. Van, amiről beszélhetünk és van, amiről nem eshet szó. Hiszen, ma egy olyan Unió tagja vagyunk, amelyben a nácizmus és a kommunizmus egyesül, és amelynek az alapjait a volt szocialista országokban a kommunizmus, Nyugaton pedig, a jólét alapozott meg. Mi voltunk a szerencsésebbek, mert a diktatúra kifejlesztett egyfajta önvédelmi reflexet, s mi magyarok, sokkal nehezebben törünk be, mint a körülöttünk élő szláv népesség, amely önmagát is képes elpusztítani a birodalmi fenéknyalás okán. Persze, a birodalmi fenéknyalás nálunk sem ismeretlen. Azok, akik egykor Moszkva urait szolgálták, ma a legeurópaibb európaiak, csak éppen Biden és Leyen háta mögött fejtik ki nyelvi serénykededésüket.... Nekik mindegy, hogy kié a fenék.

Azonban, a mi jobboldalunk is szenvedi a kórt, azaz, a nemzeti skizofréniát. Már a rendszerváltásnak nevezett időszakban érezhető volt, hogy valami nem stimmel. Antallék mindenkinek meg akartak felelni, ezért alapszerződésekben mondtak le Észak-Magyarországról, a Kárpátaljáról és Erdélyről… Ám, ez csupán a jéghegy csúcsa volt. Ezernyi, a diktatúrából hozott beidegződés határozta meg az akkori jövőt, ami mára a jelen, és aminek okán a mai kormánynak drámai küzdelmet kell folytatnia – a létező európai kommunizmussal, nácizmussal szemben. Eközben nem változtatunk az oktatás terén (például, máig nem állítottuk vissza a gyermekek lelki nevelését biztosító és szakmailag is magas szinten végzendő zeneoktatást, művészettörténetet), mert az oktatás már az alapoknál olyanná lett, mint egy épület fundamentuma, amelyből kilopták a cementet. A tudós tanárokat börtönbe zárták, vagy jobb esetben udvart sepertek valamelyik gyárban. A betegápolás is halódik, mert nem volt utánpótlása annak a néhány szerzetesrendnek, amelyek csak és kifejezetten ezzel foglalkoztak. Az élet minden szegmensében ott vannak azok a bűnök, és e bűnök mára beteljesedett eredményei, amelyeket a kommunizmus okozott, tartott fenn, és amire épül a mai náci-kommunista Európa. A legdrámaibb jelenség az, hogy ennek a náci-kommunista Európának vagyunk szervezett tagjai, egy törvénytelen népszavazás eredményeképpen.

Tart tehát a kommunizmus, létezik és tombol. Nem vesszük észre, nem szabad észrevennünk, hogy ugyanaz a beteges, nemzetáruló és nemzeteket megszüntetni akaró ideológia ütötte fel a fejét harmincegy évvel a népámító rendszerváltás után, mint amitől megszabadulni reméltünk. Itt élnek velünk jobboldalinak tűnő, de a mai korszellem ellen küzdő, magyar kormány ellen lázító baloldaliak, akik nemzetiszínű zászlókba csavarva szolgálják amerikai uraikat, és a hozzájuk csatlakozókról minden információt átadnak a megbízók irattárának…

Kommunizmus van, nácizmus van, bár a kettő egy tőről fakad és egy központ irányítása alatt áll. Csupán annyi változott, hogy ma már szabad megemlékeznünk a kommunizmus áldozatairól, s úgy tennünk, mintha nem egy létező, romboló, testet és lelket gyilkoló rendszerben élnénk. Ráadásul háború van, pusztítanak a különböző ideológiák, mindenki tudós lett a közösségi oldalakon, nincs tisztelet senki iránt, a hit bástyája is repedezik Róma dombjain, így, kapaszkodó is alig van. Illetve volna! Egyetlen, biztos kapaszkodó: Krisztus. XII. Pius idején, később XXIII. János pápa által is megerősítve, máig érvényes az 1949-ben hozott pápai határozat:    

„Azok a hívő keresztények, akik a kommunisták materialista vagy keresztényellenes tanítását vallják, főleg, ha védelmezik és propagálják, ezen tény alapján a katolikus hit aposztatáinak minősülnek, az Apostoli Szentszék hatályába tartozó kiközösítés alá esnek, és nem járulhatnak a szentségekhez.” (DH 3865)

Amikor a nép képviselőit választják, katolikus polgároknak NEM MEGENGEDETT olyan pártokra vagy jelöltekre adni a szavazatukat, akik, még ha nem is hangoztatnak a katolikus tanítással ellentétes elveket, (…), de mégis társulnak a kommunistákkal és támogatják őket cselekedeteikkel (DH 3930)

Létezik tehát, egy keresztény mag, amely a józan politizálás, a hit és az imádság erejével ellent tud állni ennek az újraéledt – vagy ki sem halt – sátáni ideológiának, s talán sikerül egy-két országot visszavezetnie a normalitás, az emberközpontú szellemiség, a szeretet és a keresztényég útjára. Mert miden más elpusztul! Ám, ez az út sem lehetséges, ha a kommunista ideológiából megkövesedett semmit, azaz, a demokráciát és a köztársaságot tartjuk alkotmányos rend helyett elsődlegesnek a politikai élet színpadán. Járhatatlan ez az út is, ha nem fehér és fekete létezik, ha nem az igen és a nem tisztasága a meghatározó.

Emlékezhetünk tehát, a múlt áldozataira, a meghurcolt, megölt, kirabolt magyar társadalomra, a vagonokban az Alföldre, a Gulágra és Prága mellé deportált magyarokra. Azonban, ha a ma élő náci-kommunista ideológiáktól és azok követőitől nem tudunk megszabadulni, akkor az emlékek újra valóra válnak. Ha nem nevelünk lélekben és tudásban gazdag generációkat, ha elveszti a társadalom a kereszténységét, ha csupán kényszer vagy divat a nemzeti érzés, ha mást lát, és mást hall a polgár akkor hiteltelen lesz minden jó szándék, tett és intézkedés. És akkor ismét jönnek a vagonok, a lefüggönyözött autók, s mint máris tapasztaljuk – a megrendelt ítéletek… a kommunizmus, a nácizmus, a liberalizmus egysége, azoknak a vezetésével, akiknek a felmenői már egyszer sárba taposták a keresztény magyar nemzetet, és ebből a sárból még nem tudtunk felemelkedni. Mert ők sokkal precízebbek nálunk… Így emlékezzünk ma, a kommunizmus áldozatairól Hölgyeim és Uraim, ott a Parlamentben és a Kárpát-medence minden zugában, gazdagon és szegényen egyaránt. A kommunizmus, létező veszély, ki nem hevert fájdalom, tragikus jövőbeni lehetőség…

Stoffán György  

„Amit olvasol, hidd; amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.” – Nagyböjti gondolatok

 

Gyermekkoromban a karácsonyt megelőző adventi időszakban, hittantanárunk, Halmay Paskál ferences atya azt a feladatot adta, hogy minden nap írjuk fel egy kis cetlire, milyen jócselekedetünk volt aznap. Lestük is, hogy hol segíthetünk, milyen jót tehetünk másoknak. Otthoni segítés anyukánknak vagy segítünk a piacról hazavinni egy szatyrot idős embereknek. Felcsillant a szeme egy-egy „megsegített” öregnek, amikor elmondtuk miért is ez a nagy lelkesedés. Aztán ezeket a papír cetliket karácsony Szentestéjén odatettük a jászolhoz, mint a Három Királyok az aranyat, a tömjént és a mirhát…

Most nem karácsony, hanem a böjt ideje következik. A nagyböjt ideje, amikor nem csupán arra koncentrálunk, hogy jót tegyünk, hiszen a keresztény ember alapvető kötelessége mindaz, amit Jézus ránk hagyott. Így válik természetessé a szeretet, a mások iránti megértés, a segítés ott, ahol kell, ahol szükség van rá a környezetünkben. Ebben a ma kezdődő időszakban, Húsvét Vasárnapig arra kell összpontosítani a keresztény embernek, hogy lelkiismeretvizsgálatot tartsunk, hogy felismerjük önmagunkban mindazt, amit gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással követünk el Isten, ezáltal önmagunk ellen.

A mai kor olyan, mint az akadályfutás. Méterenként állít bűnre alkalmat adó helyzetek elé. A közgondolkodás kicsorbult, nélkülözi mind az alapvető emberi érzéseket, mind azokat az emberi magatartásformákat, amelyeket a keresztény ember magáénak tart. Akarva, akaratlan megszegünk mindent, ami Krisztust követővé tesz bennünket.

Ám, minden esztendőben visszatérő alkalmat kapunk arra, hogy lélekben, hitben megerősödjünk, hogy kipróbáljuk magunkat Hamvazószerdától, Húsvét Vasárnapig. Hamvazószerda a böjt napja, amikor nem eszünk húst, megpróbálunk lemondani azokról az élvezeteinkről, függőségeinkről, másokat zavaró szokásainkról, amelyek nem tartoznak a létfenntartás legalapvetőbb követelményei közé, azaz, megpróbálunk normálisan élni ebben az időszakban. Például, nem romboljuk egészségünket a dohányzással, csak annyit eszünk, hogy elmúljon az éhségérzetünk… Ám, ezek a lemondások csak akkor értékesek, ha nem farizeusként, megszokásból tesszük, hanem ebbéli elhatározásunk lelki, hitbéli igény is egyben. Ha valóban megvizsgáljuk önmagunkat és valóban elhatározzuk, hogy jobbá akarunk válni, méltóvá ahhoz az ajándékhoz, amelyet Istentől kaptunk – Jézus Krisztus által. Ez pedig, Krisztus értünk vállalt szenvedése, halála és Feltámadása, valamint az ebben rejlő ígéret: az örök élet.

A mai ember nem a holnapnak, nem az örök életnek él, nem az vezérli, hogy ez a földi lét csupán egy átmenet, átutazás, egy próbatétel a számukra. A jólét, a modern világ vívmányai, a pénz mindenáron való megszerzése felülírja a hitet, a szeretetet, Krisztust. Az internet világa a lélekrombolásban teljesedik ki, hiszen vért, erőszakot, szenvedést, embertelenséget közvetít.

Az ember immunissá válik mások szenvedéseit illetően. Amikor látjuk Jézus szenvedéstörténetét, már nem hat meg a véresre ostorozás, a Golgota felé vezető út, a kereszt súlya, mert naponta látunk hasonlót. Csakhogy, nem fogjuk fel a lényeget: a Teremtő Isten a mi bűneinkért szenvedett, mi is oda- odacsapunk a megkötözött Istenfiára az ólmozott korbácsunkkal, amikor az Ő parancsai ellen vétünk, amikor keresztény testvéreinkkel rosszul bánunk, amikor nem tesszük meg a kötelességünket másokkal és magunkkal szemben… amikor a kereszténység csak hivatkozási alap, csak anyagi előnyt biztosító lehetőség, lelki, hitbéli töltés nélkül. Ma ezt tapasztaljuk lépten-nyomon.

A nagyböjti időszakban, Isten minden keresztény ember számára új lehetőséget biztosít, hogy felismerje magában a rosszat, a gonoszt, az istentagadót. Lehetőséget kapunk, mint a keresztény felekezetek tagjai arra, hogy a bűnbánatban, az önvizsgálatban végre felismerjük a Krisztusban való egységet, a testvériséget. Mert a keresztény felekezetek, félremagyarázva Jézus tanítását, ma mindenkit magukhoz ölelnek, csak egymást, a Krisztust követő testvért nem! Pedig, ma ideje van az összefogásnak, az egymás iránt érzett és tudott keresztényi szeretetnek. Akik nem fogadják el Jézust, azoktól távol kell maradnunk, és a port is le kell vernünk lábunkról – Jézus felszólítása szerint –, ellenük való tanulságként. (Mk, 6.11.) Mi nem ezt tesszük! Mi pont azokat tartjuk fontosnak, egymást viszont marjuk és bántjuk, civilként és felszentelt papként egyaránt.

Egyesüljön ebben a nagyböjti időszakban a keresztény világ a bűnbánatban, egymás Krisztusba vetett hitét megbecsülve és a magunkét (a magunk hagyományát) szigorúan megtartva! Bízzuk magunkat és egymást Jézusra. Ha pedig kell, úgy, vállaljuk egymásért és a hitünkért a töviskoszorút, a kereszthordozást, az korbács fájdalmát! Mert csak így jutunk el – Jézus által – a Feltámadás örömébe, az örök életbe.

Mindez azonban nem csak a hívek közösségére vonatkozik, hanem papjainkra is, akik felelősséget vállaltak a hívő népért, de, mert esendő emberek, ők is sokszor megfelejtkeznek hivatásuk legalapvetőbb követelményeiről, amelyeket megfogadtak, és amelyekért szentelésükkor oly sokan imádkoztak: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél! Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd; amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.”

Van tehát feladatunk a Nagyböjtben önmagunkkal és keresztény testvéreinkkel szemben, ahogyan a világot illetően is, mert kétezer éve érvényes a jézusi mondat: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. (…) Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn.14. 6.)

Stoffán György

Stoffán György: Nyílt levél Hodász András plébánosnak

Három éve írtam Neked Hodász András, és nem hallgattál rám, most pedig, elhagyni készülsz a papi hivatást. Pont most, amikor a legnagyobbá válik a baj, amikor jó papokra és akár vértanúkra is szükség van, szükség lesz. Kinek nem mondasz igazat Hodász András? Istennek, magadnak, a rád bízott népednek vagy a Bíboros úrnak? Vonulj el egy csendes kolostorba, kérj tanácsot olyan nagyszerű paptól, püspöktől, akit becsülsz - ha egyáltalán becsülsz még valakit ebben a világban, önmagadon kívül. Javasolnám Barsi Balázs ferences atyát...  És ne szerepelj felkérésre, pénzért vagy ki tudja milyen elgondolás alapján, mert a celebeskedéssel ártasz Hodász fiam! Ártasz és ezzel a Szentlélek ellen vétesz, amiben ebben nincs bocsánat - akár hiszed, amit Jézus tanít, akár nem hiszed. Hodász András! Mindenkinek vannak ilyen-olyan maradandó élményei, de a megbocsájtás és a megtisztulás Krisztusban, mindig új lehetőségeket ad. Nézz a lelked mélyére, és bizonyára maradt ott hit, Krisztusba vetett remény, Isten iránti elkötelezettség. És hidd el Fiam! Nem az egyház engedte el a hívő nép kezét, hanem Te, most... azzal, hogy a szétvert nyájat Te is elhagyod... Ne tedd! Vonulj el egy kolostor öreg falai közé, és keresd meg azokat, akik ott éltek, akiket onnan vittek el mert nem hagyták el a népüket, vagy akiket ott öltek meg mert nem tagadták meg az Urat... És szorítsd magadhoz a rózsafüzért, kapaszkodj meg égi Édesanyád, Mária köntösébe, és meglátod, megsimogatja a Te fejedet is, mint tette Szent Fiával a születésénél, Betlehemben... s halálában a kereszt alatt, a Golgotán... András! Ne add el a lelkedet, hiszen a legnagyobb erők állnak mögéd, ha szabad akaratodból, hittel kéred... És nem a súlyosan megtévedt teológusnőre, Perintfalvira, a politikában léket kapott Lukácsira gondolok. Nem! 

Az égiekre gondolok András. Jézus Krisztusra gondolok, aki a bénát és a vakot is meggyógyította, aki kiűzte az ördögöt a megszállottból... aki érted is vállalta a szenvedést és Neked is megmutatta, hogy a halált is le tudja győzni... Mi ahhoz képest a kérés, hogy megtámadott hitedet helyreállítsa és erőt adjon a hitben Neked, felszentelt szolgájának. Ne az intézményrendszerrel foglalkozz, hanem a lelkekkel, hiszen Te mutatod be a Szent Áldozatot, nem a templomtatarozók, a restaurátorok...! Te a domboldalon is pap (mindörökké!)... és a híveid, az egyház maga!

Az alábbi, két évvel ezelőtt Neked írott levelemet pedig, a fentiekkel együtt gondold át, kérlek... Én nem tudok érted többet tenni, mint ezt a levelet megírtam Hozzád és imádkozom érted. 

András! Isten áldjon!

 - Nemzeti Napló - 2023. 02. 15.  - Stoffán György ny. főszerk. 

***

2020.08.16.

Nehéz megtalálnom a megfelelő megszólítást, mert nem vagy sem tisztelendő, sem úr. Így szívem szerint azt írnám, hogy "Édes Öcsém", ám ez papságoddal szemben tiszteletlenség volna részemről még akkor is, ha ezt a közöttünk lévő korkülönbség meg is engedné a nekem.

Maradok tehát a „Megtévedt András Testvérem!” - megszólításnál. Mert remélem, hogy viselkedésed és metalitásod csak fiatal korodnak tudható, nem pedig valamilyen, mai világunkra jellemző torz és téves, de általad ab ovo gyakorolt és elfogadott eszmének, szellemiségnek.

Miért is ültem a klaviatúra elé, s miért fogalmazom meg szeretettel gondolataimat feléd? Nos, ha egy egyszerű liberális utcai tüntető lennél, nem tenném, hiszen vannak szintek, amelyekre normális ember – egy szint fölött – nem képes lesüllyedni. Te azonban az egyház felszentel papja vagy, ami nem csak lehetőséget nyújt számodra, hanem kötelezettségeket is ró Rád. Ilyen kötelezettség az evangelizálás, a nemzetmegtartás, hiszen Mária országban működsz papként, s ez még hangsúlyosabbá teszi hivatásodat és annak elvárható tisztaságát.

Forradalmárkodás nem a Te feladatod! Te azonban forradalmárkodsz, és olyan elvek és szellemiség mellé álltál az elmúlt időben, amely szellemiség egy évszázad óta rombol, és mágnesként szippantja magához a magyar fiatalságot, mételyezi a magyar keresztények lelkét.

Olyan szellemiség mellé álltál, amely egyházunkat és minden keresztény egyházat ellenségének tekint, és paptestvéreidet százával kínozta, ölte, alázta meg a múltban és teszi ezt napjainkban is. Olyan szellemiség mellé álltál, amely helyesnek és normálisnak tartja a magzatgyilkosságot, támadja az időseket, vádolja és rágalmazza a kormányt, amely bár a nemzetközi politika és a világkormány miatt kényszerpályán kénytelen mozogni, mégis „elmegy a falig”, ha a magyar nemzet érdekeiről van szó.

Te magad is – Megtévedt Testvérem –, a magyar nemzet ellen támadtál, amikor Trianonról volt szó, s mintha vak lennél, úgy támogatod a migrációt, mert nem akarod látni mit jelent ez a keresztény európai kultúra számára, mit jelent ez a jövő emberiségének életlehetőségeit tekintve. Marxot idézel a prédikációdban, s az igazságot nem ismerve – el nem ismerve – mint egy ostoba óvodás vagy egy fizetett gerinc nélküli ügynök, támogatsz mindent, ami hívő magyar néped, egyházunk és ellened is zajlik a világban.

Beálltál azoknak a papoknak a sorába, akik nem harangoznak Trianon 100. évfordulóján, akik gyermekekre hivatkozva, de gyermekeket megsarcolva idézgetnek nap, mint nap Jézustól a közösségi oldalakon, s szabadidejüket esendő és megtévesztett nőkkel töltik. Beálltál azoknak a sorába, akik torz, liberális és kommunista politikai nézeteiket Róma püspökének tömjénezésével ködösítik, s fogadtatják el, miközben a magyar nemzet felszámolására, a katolikus egyház megsemmisítésére törekszenek. Ne tedd!

Mint fiatal lázadó ember, nem is gondolsz arra, hogy voltak ilyenek, mint Te, akik szervezetileg működtek együtt a kommunista diktatúrával, s a zsíros plébániák reményében paptársaikat árulták be, s annak a Casarolinak a keleti politikáját követték, amely nem sokban különbözött a mai vatikáni vezetés romboló ideológiájától. Őket békepapoknak neveztük…

Az az ideológia, amelyet ma Te és néhányan – Magyarországon és Erdélyben –, egyházmegyés és ferences papokként követtek és gyakoroltok, sokkal rosszabb annál a korszaknál, mert akkor tudtuk, hogy kik és milyen okból teszik, amit tesznek. Egy hatalmat szolgáltak, pénzért, előmenetelért, elvtelenül. Közben papok százai szenvedtek a papi működéstől való eltiltás miatt, vagy éppen börtönben, mások segédmunkásként, hajnalonként misézve egy-egy templomban, a hatórás gyári munkakezdés előtt. S ennek a kornak tudható, hogy ma kevesen vagytok, mert az egyházi iskolák beszüntetésével, a szerzetesrendek feloszlatásával, a betegápoló nővérek elkergetésével kezdődött az a korszak, amelyben ma Te vagy az eszköze ugyanannak a világhatalomnak… amely Krisztus ellen támad hörögve, gyűlölettel!

Megtévedt Testvérem! Ne állítsd be magad mártírként, ostoba partnerek ünneplése közben, egy magyarellenes, kereszténygyűlölő politikai párt és Lukácsi Katalin (képünkön, Hodásszal) védelme alatt... hanem fordulj a teremtő Istenhez, fordulj a nagy elődökhöz, s kérd segítségüket, hogy tisztán láthass. És ne hasonlítsd magad Jézushoz, mert Te azokat szolgálod, akik őt keresztre juttatták!

Kapcsold ki a virtuális vatikáni rózsafüzéredet, és morzsolgasd azt az Olvasót, amit plébániádon találtál… s a fiatalos hévedet, amely modernizálni, újítani akar, fordítsd az emberekkel való kapcsolat felvételére, a krisztusi igazságok terjesztésére, s meríts abból az alázatból, amelyet az elmúlt száz év vértanú papjai, püspökei hagytak Rád is… mindannyiunkra! Légy csendes, híveit szerető és megnyugtató, egyszerű lelkipásztor. S ne kürtöltess magad előtt, mint a farizeusok, ha adsz, ha imádkozol… s légy jókedvű, ha böjtölsz! És kövesd Jézust, ne azokat, akik támadják Őt. Mert csak Rajta keresztül juthatunk a mennyek országába! … de ezt Te is tudod…

Stoffán György   

Elvakult, ártó híresztelés a földrengés után

Oldalhajó a Szent Antal-szoborral

A mai világban oda kell figyelnünk a legkisebb téves híresztelésre, mert a keresztényüldözés ott lappang minden efféle, akár vélt jó szándékkal terjesztett hazugságban. Ilyen ártó ostobaság jelent meg a törökországi földrengést illetően a Vasárnap. hu oldalán egy jezsuita kolostor és az épen maradt Szűz Mária szobor ügyében, és úgy terjed a közösségi oldalakon, mint a járvány.

Történt ugyanis, hogy az iskenderuni Angyali üdvözlet székesegyház a földrengés következtében összedőlt. Néhány szobor és a szentély viszont megmaradt. Ki tudja ki, és miért azonban, úgy kommunikálta a hírt, mintha egy Szűz Mária szobron kívül, kő kövön nem maradt volna, sőt, csodaként állította be a közzétevő ennek a szerinte „egyedül épségben maradt szobornak” a megmaradását.

Pedig, az igazság egészen más! Az egykori oldalhajóban álló Szent Antal szobor, a szentély, és benne a tabernákulum is sértetlen maradt. Persze, egy ilyen iszonyatos esemény után, ezt is vélhetjük csodának, mégis rendkívül ártó, ha botor jámborságunkban hiteltelenné tesszük saját hitünket.

Miért veszélyes ez a fajta, elfogult, jámbor hírközlés?

Részben, mert nem igaz, hogy a székesegyházból egyedül a már említett szobor maradt épségben. Másrészt már az álhír megjelenése után, a velünk ellenkező véleményen lévők azonnal bálványimádást emlegettek, mások gúnyolódtak, és élcelődéseik bejárták a közösségi oldalakat. A Vasárnap. hu, hogy még hitelesebbé tegye az egyedül megmaradt szobor hírét, csak a lerombolt részekről, és magáról a szoborról készült képeket válogatta össze az erről szóló cikkében, noha vannak jó felvételek a neten, a megmaradt részekről és szobrokról, amelyek túlélték a rengéseket. Antuan Ilgit SJ. saját oldalán adott közre fotókat szolgálati helyéről, az összeomlott székesegyházról és kolostorról.

Amikor tehát, valamilyen hírt adunk közre, mindig ragaszkodjunk a hitelességhez, és ne képzeljünk bele többet, mint amennyi a valóság. Nagyszerű és jelzésértékű, hogy a szentély, az Oltáriszentség, a főoltár megmaradt, hogy Szent Antal szobra a Kis Jézussal és a Szűz Mária szobor is ép, hiszen boltív védte éppen úgy, ahogyan a székesegyház oldalhajóját is…

Most, amikor az engesztelőkápolnát szeretnénk végre megépíteni a Szent Anna réten, nem kellene botor jámborságban mindent lejáratni, hiteltelenné és nevetségessé tenni. Az igazi csodákat nem kell külön közösségi oldalakra kitenni, terjeszteni, mert azok átjárják a hívő emberi közösséget. Mondhatnám: - a jó bornak nem kell cégér… Az iskenderuni székesegyház megmaradt részeiért adjunk hálát Istennek, de ne túlozzunk el semmit, mert azzal ártunk, és tönkretehetünk már elért lehetőségeket. A téves híresztelést mindenütt fake news-nak nevezik. Az egyházi sajtóban is… Csak itt sokkal ártóbb, mint a világi médiumokban, mert a lelkeket vezeti félre!

Stoffán György  

Új proli-bulvártrend, Krisztus és a kereszténység ellen

Azt hiszem, mi keresztények vagyunk a legszánalmasabbak, amikor a hitünkről és annak védelméről van szó. Ugyanis, nem vesszük észre, vagy nem illik észre vennünk, hogy elszaporodtak a Krisztust és a Szentírást gúnyoló, abból viccet fabrikáló karikatúrák. Sajnos, már egyházi vagy annak mondott oldalakon is egyre több gúnyrajz látható, és egyházi részről is napvilágot látnak olyan ostoba magyarázatok, hogy ez  a fajta humorizálás nem sérti a vallást, a vallás gyakorlóit, a hitet és Jézust sem. Az egyik ilyen karikatúra azt mutatja, hogy a keresztről leszállt Krisztus, egy pap kocsijába bújva kiszól: Karburátor… A három képből álló karikatúrán, már maga a Krisztus-ábrázolás is sértő, ízléstelen, amolyan Charlie Hebdo-s. A különbség csak az, hogy a Krisztust gyalázó, a közösségi oldalakon megjelenő gúnyrajzok Magyarországon, számonkérés nélkül maradnak, sőt, egyes egyháziak is jókat mulatnak az efféle ócska, prolistílusú szemeteken, és meg is magyarázzák, hogy mi is ezeknek a gúnyrajzoknak a katolikus értelmezése: "úgy szeret Jézus, hogy..."

Sajnos, van olyan egyházi intézmény, ahol egy-egy tanár szinte sportot űz az efféle humor, közösségi oldalakon való közzétételéből, így sajnos, diákjai között is terjeszti a hitből és a kereszténységből gúnyt űző, tiszteletlen szellemiséget, noha, nem ez volna a feladata.

Nemrégiben történt, hogy az egyik katolikus iskolában tanító felelőtlen, vagy szándékosan keresztényellenes, liberális tanárnak szólt a szülő, amire az volt az öntelt, de súlyosan IQ-hiányos tanár válasza, hogy „keressen a gyerekének olyan iskolát, ahol tökéletesek a tanárok”… Mit lehet erre mondani? (Az illető tanár, szülőtől kapott, és szerkesztőségünk által ellenőrzött fb-os, gúnyrajzos oldalfotóját nem adjuk közre, de szerkesztőségünk archívumában megtalálható.)

Ideje volna tehát, jobban odafigyelnünk a keresztény értékekre, a keresztényi magatartásra, arra a kötelező tiszteletre, amely egykor természetes és magától értetődő volt a keresztény közösségekben. A proli, bulvár, keresztényellenes megnyilvánulásokat pedig, gyökerestől ki kell irtani legalább a keresztény szellemiségű intézményekből, lapokból, évkönyvekből. Mert, sem maga a keresztre feszített Krisztus, sem a vallás nem lehet gúny tárgya és nem viccelődhet senki a Szentírással, az abban foglaltakkal. Ha mégis ezt tarja bárki sajátjának, akkor azt tegye más közegben… ha lehet… Mert, akinek ezek a Krisztust gúnyoló vagy Krisztussal viccelődő, ostoba rajzok jelentik a viccet, az aligha nevezhető értelmiséginek, kereszténynek. Ugyanis, az ilyen szellemiségű ember, csak a lényeget nem képes felfogni... 

Fel kell hagyni tehát, a jámbor magyarázatokkal, és hitünk védelmében, a Krisztusnak kijáró tisztelet érdekében, minden hasonló megjelenés és gyalázkodás ellen fel kell lépnünk! Mert ez is úgy terjed, mint egy járvány... Csak ez a betegség a lelket támadja meg! 

Nemzeti Napló