A buszban maradt kislány… ki a felelős a gyermek haláláért?

A tragikus hír, miszerint az óvodásokat - gyermekfelügyelet nélkül! - szállító buszban maradt kislány meghalt, felborzolta a közösségi oldalak olvasóinak és hozzászólóinak érzelmeit. Ennek megfelelően ismét átalakult a társadalom Facebookon élő népe. Ki-ki jogász lett, mások orvosnak képzelik magukat, megint mások kivégzőosztaggá fejlődtek… mindenki, mindenhez is ért, hozzászól, ítélkezik. Legtöbben a busz sofőrét okolják a kislány haláláért, noha ez nem egészen egyértelmű, illetve nem gondolnám, hogy jogos vád. A tragikus végeredményt természetesen emberi mulasztás okozta, de felteszem a kérdést: – a busz sofőrének kötelessége-e a gyermekfelügyelet? Nem!

Ki hibázott, ki a bűnös?

Mindenképpen az óvoda üzemeltetője, és az óvodai személyzet okolható a haláleset miatt. Legalább egy óvónőnek kötelessége kellett volna, hogy legyen fellépni a buszra és megnézni, nem aludt-e el egy gyermek a buszon, nem maradt-e fenn táska, uzsonna vagy egyéb, hiszen óvodáskorú gyermekekről van szó. ÍA felnőtt társadalomban a munkahelyre való bejutás közben, vagy a munkából hazafelé történt baleset is munkahelyi balesetnek számít. És nem a villamosvezetőt, a masinisztát vagy a buszsofőrt veszik kelő, büntetik meg... hanem a munkaadó felelősségét vizsgálják. Ha ötéves kortól - igen helytelenül, de - kötelező az óvoda, úgy minden tekintetben az óvoda, a fenntartó és maga az állam felelős minden gyermek épségéért, erre vonatkozó törvény meghozatalával és betartásával. A személyszállítási szolgáltatásokról szóló 2012. évi XLI. törvény azonban nem említ kötelezettséget, kiskorúak kíséretének tekintetében, tehát maga a törvényalkotó is bűnös a mostani tragédiát illetően! 

Miért nem volt kísérő a buszon?

Mi történne, ha egy ilyen buszon, amelyen apró gyermekek utaznak, az egyik félrenyel, leesik az ülésről stb… Látja-e a sofőr, tud-e időben segíteni?  Nem! Tehát, az intézmény üzemeltetőjének a kötelessége lett volna – mint ahogyan ez másutt természetes –, hogy kísérőt alkalmaz a kiskorú gyermekek mellé. Lehetőleg képzett óvoda-pedagógust vagy legalább pedagógiai asszisztenst. A MÁV, a Volánbusz és a légitársaságok szabályzatában mindenütt megtaláljuk a kiskorúak kísérő nélküli utazásának tiltását, illetve azt, hogy az utaztató cég nem vállal felelősséget a kísérő nélkül utazó kiskorúakért. 

Nem kívánok tehát sem felmenteni, sem elítélni senkit, hiszen nem vagyok szakértő, szakhatóság, nyomozóhatóság. Azonban, súlyos bűnnek tartom, hogy jó hazai szokás szerint azt teszi felelőssé a nagyérdemű, akinek a legkevesebb felelőssége van ebben a tragikus, és a jövőre és a törvényalkotásra nézve is intő eseménynek. A felelőst tehát a vonatkozó törvény hiányosságában, valamint az intézményt fenntartó szerv és az óvoda vezetői között kellene keresni… a buszsofőr hisztérikus és ostoba sárba taposása helyett. (Persze, tudjuk hogy ez a legkönnyebb a magyar hagyományőrző népszokások szerint: Egyvalakit, lehetőleg a legkisebbet, a védekezni képtelent felelőssé tenni, "megsemmisíteni" az igazi bűnösök helyett!)

Stoffán György

A háború(s) bűn(ök) – avagy, a sajtó is háborús bűnös…

Szinte minden nap értesülünk egy-egy háborús bűncselekményről, amely a szomszédunkban dúló háború egyenes következménye. Azé a háborúé, amely szintén egy évek óta tartó gyilkosságsorozat megállítása érdekében kezdődött, de amely háború mára, két világhatalom aljas és emberiségellenes háborújává eszkalálódott a „megtámadott” gyilkos állam védelmében. Két világrend harcol egymással. Az egyik, a liberális újraindításért és a világhatalom kiterjesztéséért, a nemzetállamok eltörléséért és legfőbbképpen az ortodox kereszténység megsemmisítéséért harcol, míg a másik fél ez ellen a sátáni hatalom ellen küzd, az eddig kínzott és gyilkolt polgári lakosság megsegítése és támogatása mellett.

A fősodratú európai liberális-szocialista sajtó azonban a hamisít, álhíreket terjeszt és hazugságokkal generálja a háborús hangulatot, a gyűlöletet. Mert ezért fizetik, mert ezt parancsolják gazdáik. Az európai politikai hatalom pedig elvárja, megköveteli, erősíti a hazudozást, nemtelenül kiszolgálja azt a felet, amely a világháború kitörésétől várja saját győzelmét és a világuralom megszerzését.

A hozzánk naponta érkező háborús bűnökről szóló tudósításokról nem számol be a fizetett világsajtó, mert ezeket a háborús bűnöket a szegény „megtámadott” követi el az „agresszor” népe és katonái ellen olyan fokú embertelenséggel, amilyet utoljára a II. világháborúban a nácik és a szovjet alakulatokként szereplő ukrán katonák követtek el – Magyarországon is. Mert, ha egy buta ember fegyvert kap, attól okosnak és erősnek érzi magát, és minden embertelenséget elkövet, a világon is betegesen bosszút állva, addigi sérelmeiért. A primitív ember sokkal inkább hajlamos az embertelenségre, mint a művelt és intelligens teremtmény. Ezt látjuk a Dombaszban elkövetett szerzetes-gyilkosságok, az orosz hadifoglyok kínzása és embertelen kivégzése tükrében.

A nemzetközi sajtó azonban azt adja közre, amelyet a „megtámadott”, ártatlan” ország ócska showmanjei közölnek. Pedig mindenki látja, tudja, mi az igazság, de mert „a parancs az parancs”, a valóságról szót sem szabad ejteni. Ehelyett arról beszél a sajtó, a hírműsorok, hogy a „gaz oroszok” felgyújtották a fatemplomot, ölik az elfogott katonákat, és a polgári lakosságot sem kímélve bombáznak lakótelepeket. Ennek azonban pontosan az ellenkezője igaz. Azaz, nem az oroszok teszik ezt, hanem a kijevi vezetés parancsára az ukrán erők. Erről viszont, csak kerülő úton, de igazolhatóan és bizonyítékokkal alátámasztva kapunk híreket, amelyeket igyekszünk világgá kürtölni, ahogy lehet és ahogy a független, demokratikus internetes liberális cenzorok engedik.

Az európai fizetett sajtó tehát – mint a magyar nemzetről, annak kormányáról és intézkedéseiről, úgy –, hazudik a háborúról, annak áldozatairól és az „agresszorról”, akinek mindössze az a bűne, hogy nem engedte tovább gyilkolni saját nemzete határon túlra került tagjait…

Azt elkövetett háborús bűnök cáfolhatatlanok, bizonyítottak, görög forrásuk megbízható.

***

Íme, a ma, hozzánk eljuttatott, a legfrissebb háborús bűnt bemutató hír:   

A náci csapatok megvadultak, vereségük tudatában

Egy orosz hadifoglyot megbilincseltek és a folyóba dobtak... Az ukrán nácik háborús bűnei!!

„Nem sokkal ezelőtt Herson környékén harcosaink egy csoportja felderítő küldetésre indult, majd eltűnt. Keresni kezdtük őket, és végül megtaláltuk egyikük holttestét, akit az ukránok végeztek ki. Lábát megkötözték, mint a kezét a háta mögött, arcát megcsonkították, és a folyóba dobták, ahol megfulladt. A kötél másik végét a parton egy fához kötözték, hogy embereink így megtalálják az áldozatot..."

Háborús-, és emberiesség elleni bűnelkövetők, az USA-maffia és az EU-maffia fehérgallérosai által szponzorált és támogatott ukrán nácik.

Egy másik, azonosított ukrán háborús bűncselekménye orosz hadifoglyok ellen: Az ukrán katona, a lefejezett orosz harcos szájába tömte a Népköztársaság (DNR) zászlaját. A hóhérnak a fotó készítésekor is még véres a keze…

A bűncselekményt bejelentő Twitter-fiók alapján a donbaszi források szerint a holttestet megtalálták, de a gyilkost még nem sikerült azonosítani. Vannak hasonló holttestek is a területen…

Szinte mindegyik hullát megcsonkították. Az ukrán nácik módszeresen megkísérlik az etnikai tisztogatást, háborús bűnök sorozatát elkövetve. A levágott fejeket a környező fákra függesztik.

Közreadja: Stoffán György

 

 

Miért „uraztam le” Niedermüllert?

Számos elmarasztaló megjegyzést kaptam amiatt, hogy a határon túli trianoni állapotokról pozitív képet festő és ezzel milliókat, milliók emlékét és a magyar nemzetet sértő Niedermüllert „úrnak” szólítottam.

Nos, egyrészt a megszólítás a polgármesternek szólt, nem a magánembernek. Ha pedig a polgármesternek szólt a megszólítás, akkor ez így kötelező. Elleneben, ha úgy szólítottam volna meg, ahogyan szívem szerint tettem volna, akkor a nemzeti sajtó méltóságát, újságírói alapkövetelményeket és az otthonról 64 éve magammal vonszolt nevelésemet sértettem volna meg. Ami jár, az jár! Hivatalból. A bíróságok kötelező tisztelete is elmaradhatatlan, ha beadványt fogalmaz az ember… ha tetszik, ha nem…  

A rendszerváltás óta amúgy is egyre csak süllyed a nemzeti média stílusa, vagy inkább stílustalansága, kezdve a beszédhibás, elenyésző szókészlettel rendelkező ifjú titánoktól, a proli hangvételt bevezető mogulokig, akik azt gondolják, hogy a fiatalokat és a társadalom bizonyos rétegét ezzel a stílussal lehet megfogni. E téves felfogás azonban odavezet, hogy az újságírás legalapvetőbb feladata, az olvasó, a társadalom pallérozása vész el. Mert az újságírónak nem csupán hírt kell közölni, nem csak véleményt kell formálnia kellő alázattal, nem csak tudósítani a kell, hanem nevelnie, tanítania is. Nagyobb a felelőssége, mint egy katedrán álló tanárnak, ám ezzel a felelősséggel együtt jár, hogy igyekezzék katedrán állni, ne pedig az osztályban lévő szemetesedényen ülve mondja el a tananyagot, ahogy ma, politikai elkötelezettségüket a fiatalok előtt megerősítendő teszik a jobb és a bal oldalon egyaránt. 

A rendszerváltás utáni újságírásnak persze vannak egyéb hiányosságai. Így a megszólítások, egyházi és állami méltóságok, különböző rendezvények vagy megújuló szokások elnevezései stb. Hasonló szarvashiba az állami, egyházi beosztás méltóságát a társadalom előtt súlyosan sértő, nyugatias szokás, a televíziós-, rádiós beszélgetésekben az újságíró és a riporter közötti tegeződés is. Néhány nárcisztikus riporter, műsorvezető, saját „nagyságát” igyekszik ezen „előjogával” bizonyítani a nézők és a hallgatók előtt, ami persze a többség számára visszataszítónak tűnik. Ugyanis a műsorvezetőnek úgy kell megszólítania a riportalanyt, a beszélgetőpartnert, mintha a néző szólítaná meg. A műsorvezető a híd, a néző és a kérdezett között. A médiában is használatossá vált tegeződésből ered a társadalomban elharapódzott primitív tiszteletlenség az állami és egyházi, művészeti és kulturális méltóságokat, alkotókat illetően. Van még tehát, számos pótolni valója a ma oly divatos médiaszakoknak, újságíróiskoláknak… 

Persze az más, ha az ember a városszéli olajpadlós kocsmában találkozik olyanokkal, akik a nemzetet sértegetik… Ott mások a játékszabályok. Ott lehet „anyázni”, esetenként pofonokat osztogatni, saját kistestvércsinálásra buzdítani az ellenfelet, lehet patkányozni etc… A sajtó, a média azonban nem az az olajpadlós kocsma – mint említettem volt. Főleg nem úgy, hogy a trágárkodás mellett, más cikkekben vagy műsorokban arra hivatkozunk, hogy lám, mi keresztény nemzeti újságírók a keresztény értékeket őrizzük és megköveteljük a tiszteletet az ellenségtől a magunk és a mieink számára… ez így, nevetséges és hiteltelen is egyben. Az újságírás, a keresztény mivolt és az egyéni kulturáltság minőségét nem az adott pártkönyvek sorszámai határozzák meg…

Van egy társadalmi réteg, amely megkívánja, megköveteli az újságírói hivatás legapróbb követelményeinek betartását. Nem tudja és nem is akarja ennél lejjebb helyezni a mércét. Jó volna tehát, ha a médiában leírt, szóban kifejezett kötelező tisztelet nem kifogásolandó furcsaságnak hatna, hanem természetesként fogadná el azt a társadalom. Az ebbéli pallérozásban is hatalmas felelőssége van (kellene, hogy legyen!), az e tekintetben még meglehetősen gyenge lábakon álló nemzeti, keresztény médiának.

Ami pedig Niedermüllert illeti: az utcán, magánemberként én sem uraznám…

Stoffán György 

Nyílt levél Niedermüller Péter polgármester úrhoz

 

Polgármester úr!

Igaz, hogy Ön egy budapesti kerület vezetője, ám, mert Ön nem magyar, nem is értheti a magyarságot, annak fájdalmait és történelmi megpróbáltatásait. A magyarság ugyanis homlokegyenest más célokat tart magáénak, mint Ön. Így nem is vettem sértésnek, az Ön Trianonnal kapcsolatos, gyűlöletet és tudatlanságot tükröző véleményét. Hiszen Ön kommunista, liberális világpolgár eszméket vall és bizonyára magyargyűlölő közegben tölthette el első hét, mai gondolkodásmódját is meghatározó életévét. Csak azt nem sikerült észre vennie, hogy antirasszista díja ellenére Ön velejéig rasszista és egy olyan Európa-eszmét szolgál, amely – ismét német vezetéssel – a hitleri nácizmust valósítja meg, hiszen egy országot, Oroszországot és az orosz embereket kifejezetten származásuk okán kívánja kizárni az emberi társadalomból. Teszi ezt úgy, hogy kettős mércét állít fel más, így a magyar nemzettel szemben is.

Rátérnék azonban levelem lényegére. Ön Trianonnal kapcsolatban, vélhetőleg szándékosan igyekezett megalázni, megbántani a magyar nemzetet, ami egy etnográfustól sokszoros bűn. Hiszen egy etnográfus tudományosan is elemzi egy-egy nép, nemzet szellemi és kulturális vonatkozásait. Ismeri a néplélek jellemzőit, és nem lehet rasszista, hiszen akkor elveszti tudományos jelentőségét. Igaz, efféléje Önnek, berlini leszereplése óta már nincs.

Ön szerint a megszállt magyar területeken élő magyarság jól járt Trianonnal, mert jobban élhet, mint magyarországi honfitársai. E kijelentése minden tekintetben cáfolható és meglehetősen igaztalan.

Ha nem értené a lényeget, akkor elmagyarázom: Az Ön állítása egyszerűen nem igaz –, bár ezt Ön is jól tudja. Éppen olyan állítás, mintha azt mondta volna, hogy a zsidóság Dachauban vagy bármely más haláltáborban jobban érezte magát, mint meghitt családi otthonában, mert volt munkája és élelmezték. És bár sokan felszisszennek a hasonlattól, ez egyáltalán nem túlzás és személyeskedő sarkítás részemről. Ugyanis Trianon után a megszállt területeken százezreket öltek meg, aláztak porig csak származásuk miatt, s máig tart az az elnyomás, amely 1920-ban kezdődött. Tehát, amíg a zsidóság súlyos megpróbáltatását sikerült megállítani a németek legyőzésével, addig a magyarság holokausztja immár 102. éve tart, és napjainkban még fokozódik is, az európai unió Magyarország, a magyar miniszterelnök, a magyar kormány és az azt megválasztók iránti gyűlöletével tetézve, amelynek Ön is támogatója, tehát, a magyar holokauszt, a magyarok szenvedésének – de facto – részese!

A román, az ukrán és a szlovák főhatalom elnyomása kiterjed a kulturális életre, a nyelvhasználatra, a személyes szabadságra, a vallási életre, a műemlékvédelemre, az egészségügyre, az oktatásra, azaz, az élet minden szegmensében fellelhető. Félelmet, megaláztatást, halált hoz azokra a magyarokra, akik az idegen megszállás alatt kénytelenek élni saját szülőföldjükön, egy igazságtalan, erkölcstelen és aljas nemzetközi döntés alapján.

Tudom, hogy Önt és szellemi közösségét nem lehet szeretetre, megértésre és toleranciára, azaz, a keresztényi alapelvek betartására rábírni, mert az Önökben rejlő magyar-, cigány, valamint a nem magyargyűlölő és nem galíciáner zsidók gyűlölete genetikai eredetű. A genetika pedig nem változik… Így azt sem várom el, hogy bocsánatot kérjen, vagy, hogy mondjon le, mert egyiket sem tenné meg. Vannak emberek, akiknek még a bocsánatkérésére sem tartok igényt, minthogy a kutyaürüléktől sem várom el, ha véletlenül belelépek, hogy bocsánatot kérjen, mert az utamban volt….  

Azonban nyomatékosan felszólítom, arra: – ha minket nem is, de a trianoni döntés az áldozatait, halottainkat és hőseinket kímélje meg a gyalázkodásától, hazug állításaitól és kommunista szellemű aljaskodásától. Mi, minden eszközzel meg tudjuk védeni magunkat, kormányfőnket, hazánkat… és meg is védjük, ha arra kerülne sor, mind Önöktől, mind külföldi gazdáiktól! Ők viszont nem tudnak védekezni, ők ártatlan áldozatok: gyermekek, öregek, betegek várandós asszonyok, családok, akiket saját udvarukon lőttek agyon, a Duna-csatornánál vagy Illován vertek halálra… csak mert magyarok voltak… de nem folytatom. Csupán nyomatékosan kérem: fejezze be a magyarság iránti gyűlölködését, végezze – ahogy parancsolják Önnek külföldi és hazai gazdái – a munkáját. A hazudozás, a gyűlölködés befejezése az Ön részéről nem egyedül a magyarság érdeke volna, hanem az Öné és szellemi közösségéé is. Ugyanis a számonkérés késhet, de nem marad el. Ne tetézze hát azokat a bűnöket, amelyeket eddig elkövetett Magyarország, a magyar kormány, a Trianonban és Párizsban megcsonkított magyar nemzet ellen.

Kívánok Önnek szép nyarat, és Öntől eddig nem tapasztalt szellemi frissességet, kevesebb gyűlölettel a magyar nemzet iránt.   

Stoffán György  

"Kis magyar fasiszták"... avagy vannak dolgok, amiket nem értek...

 

Lehet, hogy szellemifogyatékos vagyok, vagy már a demencia döngeti szellemem eddig megbízható erődítményeinek kapuit, de ha belegebedek sem értem, mi történik valójában ebben a kusza, és hamarosan lángba boruló, istentelen és ostoba világban, mi történik Európában és kicsiny hazánkban. 

Azt értem, hogy a rómaiak bukása és egy új európai társadalmi rend felépülését követően utálja a Nyugat Magyarországot és a náluk sokkal többre érdemes magyarokat – akik, bár néhány ezer esztendeje, őket jóval megelőzve is itt éltek a Kárpátok gyűrűjében, mégis – ázsiai nomádokként könyvelte el a művelt Nyugat.

Értem, hogy az Árpádok háromszáz esztendős törvénykezése nem sokban kedvezett a nomád létformából éppen, hogy csak kikecmergő európai hatalmasságoknak, és azt is értem, hogy a Vatikán Szent László óta nem tudja lenyelni, hogy volt egy király, aki kioktatta a „szentatyát” miheztartás végett arról, hogy a magyarok mit várnak el tőle, ha már… és még ezernyi dolgot értek és ugyanannyit nem, a történelem lapjait olvasgatva.

A mai világot viszont teljesen érthetetlennek tartom. Mintha a bolondok házában én lennék a takarító, aki – szakmai ismeretek híján – sem az orvost, sem a beteget nem tudja diagnosztizálni, noha már negyven éve takarít utánuk… mint én a belpolitikai újságírást művelve a politikusok után.

Mert mi is történik ma? Ugyanaz, ami a pozsonyi csata idején. Mindenki szent esküt tesz, hogy az amúgy is kezét és lábát vesztett Magyarországot megsemmisíti. Az is igaz, hogy ebbéli igyekezetükben számos esetben pofára esnek, de ez a pofára esés nekünk is kellemetlen és fájó olykor. A pozsonyi csata idején csak a mai európai unió tagállamainak ősei igyekeztek minket leradírozni a térképről, ma viszont csatlakozott a világ csendőrét játszó USA is, ehhez a szánalmas fogadalomhoz, megtoldva azzal, hogy a magyar állam vagyonát be kell fagyasztani a világon mindenütt. Az ok, amelyért ezt előszeretettel tennék, az, az USA és Oroszország ádáz háborúja, amihez persze semmi közünk nincs, de jó ok, hogy a magyar kormány számára, a magyar érdekek védelme a legfontosabb, és egy kijelölt elmebeteg követelésének nem teszünk eleget, kerülve, hogy London és Berlin későbbi sorsában osztozzunk.  Ugyanis Nyugat-Európa és az USA nagy árat fizet majd azért, amit ma, a háború elhúzódásának érdekében Oroszország ellen tesz. Ebből azonban ki kell maradnunk… ha sikerül. És miért ne sikerülne?

Szóval, a pozsonyi csata óta szeretnének elpucolni minket, de egyelőre ez nem jött össze. Igaz, volt egy Trianonunk, ami után megszállták hazánk kétharmadát, de ez egy ideiglenes állapot, ugyanis a Tisza is megtisztult a ciánszennyezés után. Csak idő kérdése ez Trianont és Párizst illetően is. Viszont… nem értem ez utóbbi ügyben a hivatalos magyar hozzáállást, pedig próbálom innen-onnan megfejteni a dolgot.

Ma a lengyelek ki merik mondani, hogy korábbi területeikhez joguk volna… az oroszok visszavették, ami az övék, a tótók rettegnek tőlünk, az oláhok telerakják országukat amerikaiakkal, nehogy eszünkbe jusson a mai határok közé szorított országunknál nagyobb Erdély, és Ukrajna is attól fél, hogy a Kárpátalját meg akarjuk szerezni. Egyedül nekünk nem jut eszünkbe – hivatalosan – az „igénybejelentés”, sőt egy 2022-es trianoni megemlékezésen akkora baromság is elhangzott, miszerint – idézem – : „Lett volna alkalmunk visszaszerezni a területeinket, amikor felbomlott a Szovjetunió,  Csehszlovákia, Jugoszlávia… de mi nem követelőztünk, mert tekintettel voltunk szomszédainkra.” És ekkor felment a vérnyomásom, mert ilyet mondani a nemzeti gyásznapon, nem más, mint az antalli hazaárulás felidézése. Nehéz szívvel mondom ki, hogy ez a mentalitás ma is él a magyar politikában, és ezt vagy nem értem, mert valami más lehet a háttérben, amiért ezt kell mondani, vagy ostoba volt, aki ezt, mint képviselő elmondta, vagy… – de erre nem is gondolok, mert csalódnék a magam választott országvezetésben. Ahogy kiálltunk az ortodox egyház mellett, úgy ki kellene állnunk végre magunk mellett is. És ha nem is követelünk most, de legalább fent kellene tartanunk a jogot…  

Azonban van remény. Mert az a sokezer gyermek - az elmebeteg, aberrált Nyugat szerint kis magyar fasiszták -, akiknek senki nem mondta, hogy a rasszisták gyepen-„térgyeplése” a rasszizmus ellen gusztustalan és megvetendő, így ki is fütyülte az angol focistákat. LMBTQ ide vagy oda, a magyar gyermekeket nem lehet a világ ostobaságába belevinni. És ez nem nevelés, hanem a genetika kérdése.  

Már csak egyetlen dolgot kellene a társadalomnak megértenie és alkalmaznia: azt, amit a nyugati országokban a társadalmak kezdenek felismerni: a hit erejét… és tévedés ne essék, nem az egyházi intézményrendszerről beszélek, hanem a hitről, az Istenbe vetett bizalomról. Hiszen, Németországban a keresztény egyházak a kuplerájok erkölcsi szintjét súrolják, de a templom a hívek számára szent. Pünkösd idején a tiroli és a bajor templomok zsúfolásig megteltek. Igaz, nálunk is egyre többen érzik, hogy nincs más kapaszkodó, és egyre többen mennek a templomokba, imaházakba… és ez jó. Ha pedig ez a tendencia megerősödik és megtelnek a templomok, de elhajtják a meztelenül, kígyóval táncolókat, az LMBTQ-s "híveket" és az effélét engedélyező papot, akkor nincs mitől félni, és talán én is megértem a világot… Soha nem késő!

Stoffán György          

Új liberális trend: online egyházüldözés

Az internet világában új jelenség, az egyházüldözés, és az egyházüldözés keretében a kormány támadása. Legújabban pedig, az ortodox egyház politikai alapon való támadása, ami bizonyítja, hogy a legmélyebb és a legalapvetőbb cél az Új Világrend megteremtésében a kereszténység teljes eltörlése. Így, a háború láthatatlan célja is ugyanez. Ezen keresztül pedig, jó alkalom nyílik a liberálisok számára, hogy mindazon államokat és azok vezetőit is támadja, akik a keresztény szellemiséget, a keresztény vezetőket védik az egyre aljasabb és egyúttal egyre nyilvánvalóbb, leplezetlenebb gyűlölködésekkel szemben.

Ilyen online támadások történtek az utóbbi napokban, az Orbán Viktorért születésnapján bemutatott szentmise után, majd az Ortodox Szemle kommentjeiben Kirill pátriárkát illetően is. Az Orbán Viktorért tartott szentmisét katolikus pap, nevezetesen tisztelendő Kovács Zoltán (néven) igyekezett lejáratni, különböző, a Gergely Egyetemen felszedett teológiai félműveltsége alapján, amire igen nagymellénnyel hivatkozott, miközben paptársát, a nála minden bizonnyal magasabb szintű tudással rendelkező Osztie Zoltánt próbálta lejáratni. A számos viszontválaszt látva azonban, az ifjú bergoglionista titán szélsebesen törölte kioktató és alázatmentes hozzászólásait.

A másik esetben Kirill, moszkvai pátriárka ellen igyekezett az „Ortodox szemle” nevű feltehetően zelenszkista provokátor lázít, hazugságokkal megtűzdelt hozzászólásaiban. Ám, mint az előző esetben, a viszontválaszok súlya alatt, a posztot hasonlóképpen – mint a fenti, előző esetben –, törölték.

Az új trend tehát kontraproduktív, hiszen, most kezd végre láthatóvá válni a világ keresztényeinek egysége és ereje. Most kezdi észrevenni a liberális világ, hogy a vallási intézményrendszereket lehet ugyan támadni, hazugságokkal le lehet járatni, be lehet tiltani, keresztény szervezetek ellen fel lehet lépni, de az egyház nem az! Az Egyetemes Egyház a hívek Szentlélek által vezetett megszentelt közössége, amely közösség határokon, és egyházi intézményrendszereken felül és kívül áll. A rosszindulatú, támadó posztok alatti válaszok azonban a tudatlan, felkészültség nélküli liberálisokat zavarba ejtik és gyors ütemben törlik is ezeket az aljasnál aljasabb, logika és igazságtartalom nélküli írásokat.

A keresztényekről eddig azt gondolta a liberális világ, hogy olyanok, mint a birkanyáj, és úgy is követik az Új Világot felépíteni segítő egyházi vezetőiket. Tévedés volt. A hívő népek mérhetetlenül nagy közösségének ugyanis mindegy, hogy mely egyházi intézményrendszer néhány tagja igyekszik tévútra terelni, Krisztus tanítását kifordítva, a pokol felé irányítani az őt hallgatókat. A hamis papoktól elfordul a hitében erős keresztény, s ez az elfordulás nem is önmagából eredő cselekmény, hanem a Szentlélek irányítása az, ami utat mutat a számára. Lehet jámborul ostobaságokat hirdetni a szószékekről, lehet ilyen-olyan érvek alapján egy-egy vallási vezetőt felmagasztalni, de az igazság, a hit alapelvei és az Isten iránti elkötelezettség minden esetben, gyorsan és tisztán megmutatja az igaz utat. Nincs tehát olyan támadás, olyan erő, amely Istennel szembe szállva eltérítheti a Krisztust követő embert, az igazságot érző és a Szentlélek által a de facto megtapasztaló hívőket, legyenek bármely keresztény felekezet tagjai. És ez a nagyszerű Jézusban! Ő nem függ intézményektől, emberi ostobaságoktól, földi hatalomtól, és ezt kiterjesztette minden, Őt követő földi halandóra.

A keresztény világ pedig, mindinkább felismeri a Sátánt, és eltávolodik azoktól, akik a Teremtés logikájával, az isteni parancsokkal, és Jézus tanításaival állnak szemben… Feltehetően, a keresztény világ erejét az Új – sátáni – Világ alakítói, előkészítői még nem látják… noha a hit ereje és a hitben élők tömegei hegyeket tudnak elmozdítani, mert az isteni erő megdönthetetlen. Olyan erő, amelyet sem pénzzel, sem előmenetellel, sem haza-, és egyházárulással megvenni, átalakítani, megszüntetni nem lehet. Igaz, lehetséges, hogy ennek a ténynek a felismerése sarkall papot és civilt, protestáns, katolikus és ortodox liberálist arra, hogy ekkora és mindere kiterjedő vehemenciával támadjon. Ám, mindez csupán önámítás a részükről. A kereszténységet nem lehet legyőzni…

Stoffán György   

Szentmise a belvárosban Orbán Viktorért – avagy szabad-e a papnak…?

Az ünnepeket sokféleképpen lehet megülni. Lehet prolimód, a városszéli olajpadlós kocsmában, párizsiskenyér és "erőspista" társaságában, baloldali pártgyűlésen paprikáskrumplit fújogatva, horvátországi nyaralóban, amit a fővárosi önkormányzat karbantartói építettek anno, vagy disznóvágáson nemi erőszakra készülve… Mert, vannak magasabb rendű és alacsonyabb rendű élvezetek, szokások, ünneplések.

A liberálisok felfogni sem tudják, hogy a nemzetben gondolkodó, keresztény magyar ember miért ünnepel templomban, s miért nem az ünnepeltnek ad hálát, miért az ünnepeltért imádkozva – Istennek!

Ez történt ismét, a Belvárosi templomban Orbán Viktor születésnapján. A liberális, kommunista média, szokás szerint felkapta a fejét az eseményre. Igen, minden évben felkapja és próbál cinikusan humorizálni, lekicsinylően röhögni, ebben is befolyásolni, uszítani a templomtól már eltávolodott szavazóit. És ezekben a gúnnyal teli cikkekben, riportokban felvetődik az állandó, kötekedő kérdés: a papnak lehet-e, szabad-e politizálnia, lehet-e állást foglalnia nyilvánosan, például Orbán Viktor mellett, a nemzeti kormány mellett etc.

A válasz egyszerű és egyértelmű: Lehet, szabad és kell is! Hiszen, pápai enciklikák fogalmazták meg, hogy akik a kommunista, istenellenes politikai pártokat támogatják, azok nem keresztények, sőt a pápai enciklikák meg is tiltják a hívő népnek, hogy ezekhez az istentagadó politikai erőkhöz csatlakozzanak. A pap dolga, kötelessége tehát, hogy utat mutasson a keresztény alapelvek és az isteni parancsok szerint azoknak, akik pontosan ezért járnak templomba, ezt igénylik és helyeslik. A pap, a szószéken Isten Igéjét hirdeti, azt magyarázza a prédikációban, s egy hálaadó szentmise keretében azt is el kell mondania, hogy akiért most hálát ad a jelenlévő és a lélekben a jelenlévőkkel együtt imádkozó, mivel érdemelte ki azt, hogy egy közösség – Orbán Viktor miniszterelnök esetében mintegy 3-4 millió magyar keresztény – Istennek hálát adva és az ünnepeltért imádkozva közösen ünnepelje a születésnapot.

Nehéz volna megértetni a gyűlölködőkkel, a volt ÁVH-s-DK-s választókkal, ezek momentumos, liberális leszármazottjaival, a trágár, proli jobbikos képviselőkkel, hogy mit jelent nekünk a templom, a szentmise, a közös imádság és nem utolsó sorban az a nemzetmentő magyar politikus, akiért az ima szólt, akiért a templomi közösség összejött és akiért a pap felajánlotta a szentmiseáldozatot. Ám, nem is akarunk mi semmit megmagyarázni senkinek. A katakombákban imádkozó, és a Colosseum oroszlánjai elé került keresztény sem magyarázta meg a császárnak, hogy miért hisz. Mégis példaképünk maradt a hitben, az elkötelezettségben… míg az őt, feljelentő, az oroszlánok elé vető söpredéknek még a nevét sem tudjuk.

A keresztény magyar ember minden percben - amelyet még békében tölthet -, köszönetet mondhat Orbán Viktorért, templomban vagy templomon kívül, születésnapon vagy szürke hétköznapokban – Istennek. És köszönet illeti a szervezőt, a szervezőket is, akik hagyományt teremtettek e hálaadással, s imára hívják a nemzetet, Orbán Viktor születésnapján.

Akik pedig nem értik és gúnyolódnak ezen az ünnepségen, a templomon és a szentmisén, üzenjük: azt, hogy értük is imádkozunk, nem hiába tesszük. Mert az imádság erejében bízunk, amely megnyithatja az értelmüket a jóra, a szeretetre…

Isten éltesse e méltó megemlékezés állandó szervezőit és Osztie Zoltán plébános atyát, aki vállalta és vállalja a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban a nemzetért, és annak miniszterelnökéért a szent áldozat bemutatását…

Stoffán György

Magyar holokauszt – 1920-1947…

 

Évek óta figyelem a trianoni megemlékezések, illetve a Trianonnal összefüggésbe hozható alkotások sorát, és ezeket meglehetősen hiányosnak tartom. Sokan elmondják beszédeikben, hogy mi történt, hány négyzetkilométerrel csonkították meg az országot, kik voltak a felelősei ennek az aljas és a történelemben egyedülálló döntésnek, majd a Székely Himnusz eléneklésével bezárulnak a megemlékezések. Néhol persze, kopjafaállítás is történik, a múlt század húszas éveinek szlogenjei is elhangoznak, tehát, ezen a napon kiélhető a trianoni gyász, az egészséges nacionalizmus, amely minden normális magyar emberben megvan. A nemzeti kereskedők eladják az öntapadós „Nagy-Magyarországot”, az aranyárban mért zászlókat… és ezzel mindenki jól járt.

A megemlékezések azonban így, semmit nem érnek. Ugyanis, Trianon országcsonkítása nem a határoknak fájt, nem az elcsatolt vasúthálózatnak vagy erdeinknek és földjeinknek okozott szenvedést, hanem az embernek… és ezzel az embernek okozott fájdalommal, az egyéni gyötrelmekkel senki nem foglalkozik ezekben a nagyívű, de semmitmondó politikusi, civilszervezet-vezetői beszédekben. Nincs olyan film, amelyben konkrétan a személyes trianoni fájdalom jelenik meg, a családi, emberi tragédiák elevenednének meg. Általánossá, lassan elcsépelté válik a megemlékezés, amelyből a „mindent vissza” szólamok rég lejárt lemeze hallatszik ki csupán.  

A megoldások is ismeretlenek maradnak, s csak a nosztalgia könnyei látszanak és csak a szipogását hallani, vagy néhány elvetemült, magyarellenes elképzelést, a jó szándék rongyaiba bugyolálva, amilyen a román vezette MVSZ aláírásgyűjtése volt „Trianon felülvizsgálatáért” … – a mai magyargyűlölő Unióban.

Egy nemzet tragédiájának csak a fájdalmaira emlékezni, csak a keserveket felelevenítve búslakodni értelmetlen és haszontalan. Hiszen nem visz előre, nem kínál megoldást, de a jogos felháborodásban el-elszólt ostobaságok bajt hozhatnak a határon kívülre szakadt magyar honfitársainkra. Ezért alaposan meg kell gondolni, milyen célt szolgál a Trianonra való megemlékezésekkor elmondott beszéd. Mert minden szónoklatnak célja kell, hogy legyen. Jó célja!

Trianon megtörtént, de az 1938-40-es határmódosítások is éppen ilyen történelmi események voltak. Az 1947-es Párizsi békediktátum is fontos, mert a nagyhatalmi arrogancia aljassága a mai napig érvényes, és máig ugyanúgy tapasztaljuk. Voltaképpen egy 102 éve tartó holokauszt részesei vagyunk a Kárpát-medencében, de ha jobban és tüzetesen átnézzük a magyar történelem lapjait, akkor a pozsonyi csata óta ugyanaz az európai gyűlölet vesz körül minket, amely Párizsban 1947. február 10-én megnyilvánult: Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak. Párizsban még plusz három településsel megcsonkították az országot Trianonhoz képest… Tehát, most nem az első megcsonkíttatásunkra, hanem az aljasabb Párizsra kellene emlékezni azzal a fájdalommal, amit Trianon emléknapján, a nemzet gyászának emléknapján érzünk.

A fájdalom, a nemzeti érzés és a „mindent vissza” szlogen mellet azonban sokkal nagyobb felelősségünk van a nemzettel szemben. Az a felelősség, amely nem az elcsatoltságra, hanem az összetartozás érzésének megerősítésére összpontosít. Mert lehet határokat húzni, lehet az új főhatalom részéről elnyomást gyakorolni, de a nemzetet szétválasztani nem lehet. Mert a nemzetnek olyan erős kötelékei vannak, amelyek szétszakíthatatlanok. Ilyen a magyar kereszténység, a közös nyelv, a kultúra, a népdal, a népmese világa, a családi kapcsolatok szövevénye és a történelmi múlt. És ilyennek kellene lennie a szülőföldhöz való hűségnek is. Mert nem elég hazalátogatni olykor, letenni egy csokrot a temetőben, mécsest gyújtani a falu templomában… mert akikre a hazalátogatáskor emlékezünk, azok bizony maradtak, szenvedtek, de nem hagyták el a földet, a szülői házat, pedig az idegen hatalom és a visszatérő magyar világ is komoly megaláztatásokban részesítette őket…

Nem elég külországokban június 4-én sírva elénekelni a Székely Himnuszt, vagy egyszer egy évben elmenni Csíksomlyóba… de év közben idegen országokból osztani az ostoba tanácsokat, már-már parancsoló hangnemben az idegen főhatalom alatt élő magyarok számára… vagy nyugdíjasként Magyarországra húzódva, egy idegenben leélt élet után okoskodni. Ott kell helytállni, ahol a szülőföld veszélyben van, ahol a nemzettestvéreink kínlódásán lehet segíteni, ahol részt vállalhat az ember abban a küzdelemben, amelyet Trianon és Párizs okozott. Mert a magunk Trianonját manapság mi magunk okozzuk elsősorban a hűtlenségeinkkel, az elégedetlenkedéseinkkel, a hazaszeretet hiányával, a pénzéhséggel, és azzal, hogy megszokásból emlékezünk, megszokásból hőbörgünk, de tenni semmit sem, vagy csak rosszul teszünk.

Ideje tehát, új alapokra helyeznünk ezeket a júniusi megemlékezéseket, hogy ne csak június 4-én, és február 10-én emlékezzünk, hanem töltse be mindennapjainkat is az egymásért, a hazáért és a nemzetért folytatott küzdelem. Nem hangosan hőbörögve, ne mit sem érő aláírásokat gyűjtögetve, hanem a mindennapok ebbéli, magunk alkotta értékét letéve az asztalra. Tanítsuk meg a fiataloknak, mi a Kárpát-haza, adjuk át e haza iránti elkötelezettségünket, tanítsuk meg magyarul imádkozni gyermekeinket és unokáinkat, s vegyük rá hozzátartozóinkat, hogy költözzenek haza Pozsonytól-Brassóig, Gyergyótól-Újvidékig… mert amit feladunk, elhagyunk, azt nem, vagy csak nagy erőfeszítéssel lehet visszafoglalni.  

Az alkotóművészek filmesítsék meg a személyes tragédiákat, a magyar holokauszt minden apró részletét, az emberi gyarlóságok, az árulások sokaságát a megpróbáltatások és a szenvedések ezernyi változatát. Az írástudók rögzítsék a még élők vallomásait a magyar holokausztról… hogy ne csak a megemlékezés hőbörgő szónoklatait maradjanak meg a jövő számára, hanem a tények, az áldozatvállalások, a hazaszeretet példái is.

Mert a történelem Ura mindenképpen visszaállítja az igazságot, és erre az időre is tartalékolnunk kell olyan generációkat, akik képesek, méltók és kellően alázatosak lesznek akkor, amikor az örökséget vissza kell vennünk, vissza lehet majd vennünk Istentől a nemzet jussát.

A szomorú történelmi emlékezés öröm is legyen afelett, hogy megmaradtunk és van jövőnk a Kárpát-medencében, ha összetartozásunk értelmét végre felfogjuk és aszerint próbálunk élni, nevelni és cselekedni. Nem feledve a múltat, nem lemondva arról, ami a miénk, megtartva keresztény hitünket és bízva az isteni Kegyelemben, ami számunkra az egyedül jövőt jelentő lehetőség, hiszen az Istenszülő, az Isten-anya, egyben hazánk Királynője, őre, gyámolítója és patrónusa is - Isten előtt… 

Stoffán György

Az amerikai cigaretta és az uniós történelem… merengésem, egy doboz Marlboro fölött

 

Amíg mindenki a hazai ellenzékkel, a szándékosan generált háborúval, az oláhok oszlopfestegetésével és az elnök asszony kötelező, ukránköszöntő monológjával foglalatoskodik a médiában, addig egy baráti ajándék okán elgondolkodtam az Unió ártalmas léte fölött.

Kanadából hazalátogató barátomtól kaptam egy karton igazi, amerikai Marlborot. Élvezettel bontottam fel egy piros-fehér színű dobozt, amelyre feketével írták rá a termék nevét, és amely termék illata az elmúlt évek hazai, dohánynak nevezett szemét után mennyeinek tűnt. Rágyújtottam egy szál cigarettára… Ma már a dohányos ember, az Unióban ennek is tud örülni.

Mert mit is kap a dohányboltban idehaza? Szemetet. Dohányt nem látott, mahorkához hasonló szagú, végtelenül büdös, méreg drága valamit, amit nem lehet cigarettának nevezni. Mindezt uniformizált sötétbarna dobozban, rajta valami aberrált, hülye által kitalált csomagoláson egy undorító daganat vagy egy haldokló, és a partlzetli-kerettel ellátott felirat: „A dohányzás halált okoz”… ami így nem igaz, ugyanis nem feltételes módban írták fel a szöveget, hanem állítanak valamit. És ha a „kedvelt” cigarettafajta egykor többféle aromájú volt, és ennek megfelelően más és más színű csomagolásban árusították, úgy a mai, barnadobozos szemét csomagolására megvetően azt is ráírják, hogy piros vagy lila… amolyan fából vaskarika, amellyel azt adják a dohányos adófizető tudtára, hogy semmi köze ahhoz, amiért pénzt ad ki.   

Szóval, a magyar ember, ha dohányos, akkor a legelrettentőbbnek gondolt, gusztustalan, és megalázó csomagolásban kapja az államnak az egyik legnagyobb adóbevételt hozó élvezeti cikkét, illetve ahelyett valami beazonosíthatatlan szemetet, amit nem szívhat el egy pohár sör után a kocsmában, vagy egy esküvői rendezvényen, bent a helyiségben, hanem ki kell állnia a vendéglátóipari egység ajtajába… És ezekben tényekben az Unió egész ránk vonatkozó történelme, megalázó szándéka benne van. Az élet minden szegmensében hasonló uniós aljasságokkal és aberrációkkal találkozunk. A permetezőszerek betiltása, az uborka görbülete és hovatovább a disznóvágások tiltása is idetartozik. Ám, nem csak ezekre a fentemlített ügyekre, megalázó tényekre és a cigarettákra vonatkozik, hanem a törvényekre, a jogra, a gazdaságra, a mezőgazdaságra etc. is. Tehát, az a bizonyos szabadság és az uniótól, az unióba való belépéstől várt jólét – és ezt már jóideje tudjuk – hazugság volt. Egy európai, aberrált, erkölcstelen, értékek nélküli és minden népet megalázni, „befogni” akaró szervezet tagjai vagyunk, ahol a barna is piros, és a szárított teveürülék is dohány… legalábbis ami a dohányosok nem kis táborát érinti. A többi negatív uniós rendelkezés mindenkit érint – csak bele kellene gondolni… és szavazni kéne újra a tagságról, a maradásról…

Stoffán György

Nyílt levél Ljubov Nepop nagykövetnek

 

Excellenciás Nagykövet Asszony!

Engedje meg, hogy egyszerű magyar állampolgárként és magyar íróként is elmondjam Önnek érzéseimet, az Ön Vidnyánszky Attila nyilatkozatára írt nyílt levelét illetően.

Ön a művészetet, a kultúrát nem abból a szemszögből értelmezi, amelyből mi magyarok. Önök könyveket pusztítanak, pártokat tiltanak be, katonákat lőnek lábon, elveszik az Önök főhatalma alatt élő népek nyelvét, tiltják azok kultúráját, és hosszú éveken keresztül gyilkoltak gyermekeket, anyákat, öregeket és fiatalokat, mert azok orosz nemzetiségűek voltak. Igaz, ez nem menti fel azokat sem, akik ukránokat gyilkolnak, mert a gyilkosság a legaljasabb dolog, amit ember, ember ellen elkövethet. A háborúnak viszont okai vannak, voltak és lesznek – sajnos. És a háború áldozatokat követel.

Vidnyánszky Attila sem és a Margitszigeti Színház Önnek engedelmeskedő igazgatója által kitiltott Valentina Lisitsa zongoraművésznő sem a gyilkosságokat és a háborút magasztalta Budapesten és Mariupolban. A művészet és a politika nem mosható össze. Az Ön elnöke sem a politikai elkötelezettségét nyilvánította ki, amikor péniszével zongorázott… ha ezt művészetnek lehet nevezni. Én úgy látom, a HVG-ben megjelent sorait olvasva,  hogy az Ön megítélése a művészetről innen indul és erre a szintre is ér vissza. 

Az Ön népe szenvedését az amerikai szervezésű Majdan, az Önök által az orosz lakosság ellen elkövetett sokéves gyilkosságsorozat és az Önök által engedélyezett, emberiség ellenes kísérleteket végrehajtó, amerikai biolaborok léte okozza… többek között...

Miért volna hát kötelességünk, az Önök által elüldözött, nyelvét betiltott, minden tekintetben elnyomott kárpátaljai magyarok évszázados szenvedését ismerve Önök mellett kiállnunk? Miért volna kötelességünk Önöket szolgálni, az Önök ellenünk is irányuló rasszizmusát elfelejtenünk? Milyen jogon várja el Ön a magyar nemzettől, hogy minden, az igazsággal szöges ellentétben lévő híreiket elfogadjuk? Miért kellene demenciába esnünk, és az Önök magyarellenes bűneit elfelejtenünk? És miért volna kötelességünk abból az aspektusból látunk, megítélnünk a művészetet, amelyből Ön megítéli és elítéli a cári Oroszország kultúráját, a mai előadóművészeket és a műveket?  Ön a mai, magyarellenes nemzetközi és Uniós politikának behódoló celebekre hivatkozik, akik elmentek Kijevbe és Önök mellett tették le a voksukat. Ám, közben Önök is letartóztatnak ukrán írót, zenészt és más, az Önök politikájával egyet nem értő művészeket…

Azt hiszem, hogy mind a történelmi, mind a jelen kor történései ismeretében és az Ön művészettel kapcsolatos megnyilatkozásait ismerve, teljesen fölösleges az Önnel való vita, mert Ön összetéveszti Magyarországot és a Kárpátalját. Az utóbbiban a történelem sajnálatos ténye (1920. június 4.) alapján parancsolgathatnak, elnyomhatnak, megkövetelhetnek bármit az ott élő magyarságtól. Itt azonban, Magyarországon erre sem Önnek, sem másnak nincs és nem is lesz módja!

Ön égessen klasszikus műveket otthon, öntse le zöld festékkel az ortodox papot, zárjon börtönbe híres, békeszerető ukrán írót és lőjön lábon orosz hadifoglyokat, nyugati parancsra döntögesse le az ukrán történelmi személyiségek, nagyhercegek szobrait, és ugyanezen parancsra hagyja el hitét, rombolja le a szent-szobrokat Ukrajna területén, üldözze a kereszténységet… Mint tették az Ön szellemi elődei is, 1945. után – akkor még Moszkva parancsait hűen teljesítve…

Ott megteheti! Nekünk azonban Ön és kormánya nem parancsolhat, itt nem követelődzhet, mert mi tudjuk, mit jelent az Önök általi elnyomás, történelmi léptékben ismerjük az Önök általi megszállás borzalmait. Nem részletezem… Mert a háborúban mi, ezek ellenére segítjük az Ön kormánya elől menekülőket, a háború elől ideérkezőket, mert ez keresztényi kötelességünk. Azonban az Ön oroszlánjai elé nem megyünk be a Colosseumba. És a művészetet is másképpen értékeljük, mint ahogyan Ön azt, a Kárpátalján született, és az Önök magatartását, az Önök által okozott fájdalmakat jól ismerő Vidnyánszky Attila igazgató úr nyilatkozatára írt levelében sejteti…

Nyomatékosan kérem Excellenciás Nagykövet Asszonyt, hogy tartsa tiszteletben azt országot – annak népét, kormányát, azok igazságérzetét és a művészetről alkotott véleményét –, ahol diplomáciai szolgálatot teljesít. Ne mérgezze jobban a magyar nép és Ukrajna népe közötti, egyébként sem felhőtlen érzelmeket. Ha Ön bocsánatot kérne a magyar nemzettől és garantálná a kárpátaljai magyarság biztonságát, kulturális és vallási szabadságát, akkor lenne joga kérni… nem parancsolni és követelőzni, csak kérni! Kellő alázattal, a diplomáciai értékek, szokások és a tisztelet jegyében! Ahogyan mi igyekszünk Önökkel szemben – súlyos történelmi megpróbáltatásaink és szenvedéseink (2., 3., 4., 5 ukrán front, kárpátaljai magyarság elnyomása etc.) ellenére – viseltetni.

Őszinte bizalommal, nemzetem iránti jobb belátásra térését illetően:

Budapest, 2022. 05. 27.

Stoffán György