Évek óta figyelem a
trianoni megemlékezések, illetve a Trianonnal összefüggésbe hozható alkotások
sorát, és ezeket meglehetősen hiányosnak tartom. Sokan elmondják beszédeikben,
hogy mi történt, hány négyzetkilométerrel csonkították meg az országot, kik
voltak a felelősei ennek az aljas és a történelemben egyedülálló döntésnek,
majd a Székely Himnusz eléneklésével bezárulnak a megemlékezések. Néhol persze,
kopjafaállítás is történik, a múlt század húszas éveinek szlogenjei is
elhangoznak, tehát, ezen a napon kiélhető a trianoni gyász, az egészséges
nacionalizmus, amely minden normális magyar emberben megvan. A nemzeti
kereskedők eladják az öntapadós „Nagy-Magyarországot”, az aranyárban mért
zászlókat… és ezzel mindenki jól járt.
A megemlékezések azonban
így, semmit nem érnek. Ugyanis, Trianon országcsonkítása nem a határoknak fájt,
nem az elcsatolt vasúthálózatnak vagy erdeinknek és földjeinknek okozott
szenvedést, hanem az embernek… és ezzel az embernek okozott fájdalommal, az
egyéni gyötrelmekkel senki nem foglalkozik ezekben a nagyívű, de semmitmondó
politikusi, civilszervezet-vezetői beszédekben. Nincs olyan film, amelyben
konkrétan a személyes trianoni fájdalom jelenik meg, a családi, emberi tragédiák
elevenednének meg. Általánossá, lassan elcsépelté válik a megemlékezés, amelyből
a „mindent vissza” szólamok rég lejárt lemeze hallatszik ki csupán.
A megoldások is
ismeretlenek maradnak, s csak a nosztalgia könnyei látszanak és csak a szipogását
hallani, vagy néhány elvetemült, magyarellenes elképzelést, a jó szándék
rongyaiba bugyolálva, amilyen a román vezette MVSZ aláírásgyűjtése volt
„Trianon felülvizsgálatáért” … – a mai magyargyűlölő Unióban.
Egy nemzet tragédiájának
csak a fájdalmaira emlékezni, csak a keserveket felelevenítve búslakodni
értelmetlen és haszontalan. Hiszen nem visz előre, nem kínál megoldást, de a
jogos felháborodásban el-elszólt ostobaságok bajt hozhatnak a határon kívülre
szakadt magyar honfitársainkra. Ezért alaposan meg kell gondolni, milyen célt
szolgál a Trianonra való megemlékezésekkor elmondott beszéd. Mert minden
szónoklatnak célja kell, hogy legyen. Jó célja!
Trianon megtörtént, de az
1938-40-es határmódosítások is éppen ilyen történelmi események voltak. Az
1947-es Párizsi békediktátum is fontos, mert a nagyhatalmi arrogancia aljassága
a mai napig érvényes, és máig ugyanúgy tapasztaljuk. Voltaképpen egy 102 éve
tartó holokauszt részesei vagyunk a Kárpát-medencében, de ha jobban és
tüzetesen átnézzük a magyar történelem lapjait, akkor a pozsonyi csata óta
ugyanaz az európai gyűlölet vesz körül minket, amely Párizsban 1947. február
10-én megnyilvánult: Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak. Párizsban
még plusz három településsel megcsonkították az országot Trianonhoz képest…
Tehát, most nem az első megcsonkíttatásunkra, hanem az aljasabb Párizsra
kellene emlékezni azzal a fájdalommal, amit Trianon emléknapján, a nemzet
gyászának emléknapján érzünk.
A fájdalom, a nemzeti
érzés és a „mindent vissza” szlogen mellet azonban sokkal nagyobb felelősségünk
van a nemzettel szemben. Az a felelősség, amely nem az elcsatoltságra, hanem az
összetartozás érzésének megerősítésére összpontosít. Mert lehet határokat
húzni, lehet az új főhatalom részéről elnyomást gyakorolni, de a nemzetet
szétválasztani nem lehet. Mert a nemzetnek olyan erős kötelékei vannak, amelyek
szétszakíthatatlanok. Ilyen a magyar kereszténység, a közös nyelv, a kultúra, a
népdal, a népmese világa, a családi kapcsolatok szövevénye és a történelmi
múlt. És ilyennek kellene lennie a szülőföldhöz való hűségnek is. Mert nem elég
hazalátogatni olykor, letenni egy csokrot a temetőben, mécsest gyújtani a falu
templomában… mert akikre a hazalátogatáskor emlékezünk, azok bizony maradtak,
szenvedtek, de nem hagyták el a földet, a szülői házat, pedig az idegen hatalom
és a visszatérő magyar világ is komoly megaláztatásokban részesítette őket…
Nem elég külországokban
június 4-én sírva elénekelni a Székely Himnuszt, vagy egyszer egy évben elmenni
Csíksomlyóba… de év közben idegen országokból osztani az ostoba tanácsokat,
már-már parancsoló hangnemben az idegen főhatalom alatt élő magyarok számára…
vagy nyugdíjasként Magyarországra húzódva, egy idegenben leélt élet után
okoskodni. Ott kell helytállni, ahol a szülőföld veszélyben van, ahol a
nemzettestvéreink kínlódásán lehet segíteni, ahol részt vállalhat az ember
abban a küzdelemben, amelyet Trianon és Párizs okozott. Mert a magunk Trianonját
manapság mi magunk okozzuk elsősorban a hűtlenségeinkkel, az
elégedetlenkedéseinkkel, a hazaszeretet hiányával, a pénzéhséggel, és azzal,
hogy megszokásból emlékezünk, megszokásból hőbörgünk, de tenni semmit sem, vagy
csak rosszul teszünk.
Ideje tehát, új alapokra
helyeznünk ezeket a júniusi megemlékezéseket, hogy ne csak június 4-én, és
február 10-én emlékezzünk, hanem töltse be mindennapjainkat is az egymásért, a
hazáért és a nemzetért folytatott küzdelem. Nem hangosan hőbörögve, ne mit sem
érő aláírásokat gyűjtögetve, hanem a mindennapok ebbéli, magunk alkotta értékét
letéve az asztalra. Tanítsuk meg a fiataloknak, mi a Kárpát-haza, adjuk át e
haza iránti elkötelezettségünket, tanítsuk meg magyarul imádkozni gyermekeinket
és unokáinkat, s vegyük rá hozzátartozóinkat, hogy költözzenek haza
Pozsonytól-Brassóig, Gyergyótól-Újvidékig… mert amit feladunk, elhagyunk, azt
nem, vagy csak nagy erőfeszítéssel lehet visszafoglalni.
Az alkotóművészek
filmesítsék meg a személyes tragédiákat, a magyar
holokauszt minden apró részletét, az emberi gyarlóságok, az árulások sokaságát
a megpróbáltatások és a szenvedések ezernyi változatát. Az írástudók
rögzítsék a még élők vallomásait a magyar holokausztról… hogy ne csak a
megemlékezés hőbörgő szónoklatait maradjanak meg a jövő számára, hanem a
tények, az áldozatvállalások, a hazaszeretet példái is.
Mert a történelem Ura
mindenképpen visszaállítja az igazságot, és erre az időre is tartalékolnunk
kell olyan generációkat, akik képesek, méltók és kellően alázatosak lesznek akkor,
amikor az örökséget vissza kell vennünk, vissza lehet majd vennünk Istentől a
nemzet jussát.
A szomorú történelmi emlékezés
öröm is legyen afelett, hogy megmaradtunk és van jövőnk a Kárpát-medencében, ha
összetartozásunk értelmét végre felfogjuk és aszerint próbálunk
élni, nevelni és cselekedni. Nem feledve a múltat, nem lemondva arról,
ami a miénk, megtartva keresztény hitünket és bízva az isteni Kegyelemben, ami
számunkra az egyedül jövőt jelentő lehetőség, hiszen az Istenszülő, az Isten-anya,
egyben hazánk Királynője, őre, gyámolítója és patrónusa is - Isten előtt…
Stoffán György