2020. július 14., kedd

Nyílt levél DKlárinak


"Elena" Asszony!

Nem hagyhatom szó nélkül azokat a gyalázkodó és hazug mondatait, amelyeket elpufogtatott a szebb napokat és jobb magyarokat is látott magyar Parlament falai között. Mintha Sztálin vagy Hitler egyik leszármazottja beszélt volna a Dumában vagy a Reichstag falai között… mi több: a maga, felmenőinek és férjének „dicső munkásága” után olyannak tűnt maga is és a beszéde is, mintha a Führer valamelyik leszármazottja bizonygatná a munkatáborok kapujában, hogy a munkatáborok jók, és hasznosak lesznek a jövőben is.

A maga nagyapjának „szerény munkássága”, családom néhány tagjának a halálát okozta, tehát nem tudom magát, mint kommunista hazaárulót mérhetetlen ellenszenv, sőt mélyről jövő utálat, undor és gyűlölet nélkül nézni. Tudom, a sokszor bérmálkozott hites ura, rossz kereszténynek tartana emiatt.  

Maga, a parlamenti beszédében mintegy négymillió magyart sértett meg, amikor azt az embert nevezte csalónak és zsarolónak, akire az ország kimondva, kimondatlanul felnéz, akit szeret, és akiben bízik. Nem tudom ezt a beszédet azzal elkönyvelni, hogy maguk kommunista hazaárulók ilyenek, mert személyes sértéseket nem lehet általánosságban megítélni. A maga nagypapája egy alattomos, ócska kommunista gyilkos volt, az apja bizonyos értesülések szerint benne volt II. János Pál elleni, gyilkos szándékú merénylet megszervezésében, s állítólag, a maguk elhurcolt zsidótól rekvirált villájának pincéjében tartott lőgyakorlatot Ali Agca, mielőtt Rómába vette volna az útját. A maga férje békés, hazafelé induló magyar emlékezőkre nyittatott tüzet és rendelt el lovasrohamos 1956. ötvenedik évfordulóján, de emellett Magyarországot drámai helyzetben, a csőd szélén adta át, a maga által csalónak és zsarolónak nevezett magyar Miniszterelnök kormányának.

Ma pedig maga egy új és végzetes hazugsággal állt a pulpitusra, és hazudozott arról, mit is jelent az Európai Unió demokrácia-felfogása, s az miért volna nekünk, magyaroknak jó.

Maga semmi mást nem csinált ma a Parlamentben, mint Szamuely Tibort, és Rákosi Mátyást, valamint szeretett – de csak maga által szeretet – nagypapáját idézte meg. És mindenkit, aki a magyarokat gyalázta, irtotta és gyűlölte a történelem során, egészen II. Józsefig visszamenőleg.

Maga, ma, hazaárulásból tartott egyetemi előadást úgy, hogy közben személyeskedő és aljas hazugságokkal vádolta Orbán Viktor miniszterelnököt, és a benne bízó, rá szavazó magyar, keresztény többséget. Sokan vagyunk, akik nem tudunk magának, családjának és hazaáruló kommunista-kapitalista pártjának megbocsájtani. Mert vannak bűnök, amelyeket nem lehet megbocsájtani, de ezeket a bűnöket bűn is lenne a nemzettel szemben megbocsájtanunk. Hiszen maguk az egész kárpát-medencei magyar nemzet ellen acsarkodnak. És ennek lesz következménye! Mert az erkölcs és a történelmi hazudozás, akkor is regenerálja magát, ha mi magyarok egyetlen ujjal sem teszünk azért, hogy ez megtörténjék. És a bűn is elnyeri a büntetését… s ezt magának is látnia kell, ha olyan nagy történelmi ismeretekkel rendelkezik, mint amit bizonyítani akart ma a pulpituson.

Magának ma inkább bocsánatot kellett volna kérnie sok millió magyar haláláért, megkínzásáért, deportálásáért, a magyar nemzet folyamatos lejáratásáért, családja gyilkos magatartásáért. Ám, maga ezzel szemben, a legvéresebb és legaljasabb kommunista diktatúrákat idézte meg Magyarország parlamentjében. Beszélhetett volna arról is, miért nem engedték be a Vatikán területére... de mindegy is... 

Mondanám magának, hogy: szégyellje magát! De nem mondom, mert a süketnek is hiába mondják, hogy halljon… a vaknak pedig, hogy lásson… Illetve volt már erre példa… de akkor azt is hozzátette a Nagy Gyógyító, hogy: „hited meggyógyított téged”, vagy, hogy „menj, és többé ne vétkezzél”... Magának azonban magyar ügyekben, a magyar nemzetben hite sincs… és a magyarság elleni bűnöket soha nem tudja, és nem fogja abbahagyni…

Ám, újra mondom: – az erkölcs regenerálja önmagát. Magát idézve Klára: -”mint láttuk ezt már sokszor a történelem folyamán”…


Stoffán György

2020. július 7., kedd

Csepeli „radiátorcsere”, avagy közös képviselő létünkre, hogyan verjük át a lakóközösséget?

A társasházak lakói egyre gyakrabban panaszkodnak azokra, akiknek a kezébe tették a lakóházak ügyeinek intézését. A közös képviselők mind gyakrabban a saját zsebükre igyekeznek fordítani az őket megbízó lakóközösség pénzét, és taggyűlési határozat nélkül, vagy azt meghamisítva döntenek bizonyos, korszerűsítésnek mondott, számukra meglehetősen jól jövedelmező változtatásokról, fejlesztésekről.  Saját építő és műszaki csapatot tartanak fenn, ezekkel pedig a visszaosztás remek és ellenőrizhetetlen lehetőségeit aknázzák ki. A társasházi tagság pedig, pénzfejőgépként működik a közös képviselő és ebbéli munkatársai zsebét tömve.

A közös képviselő számára jól jövedelmező munkák sora végtelen. A panelház szigetelése, a radiátorcsere, a lépcsőjavítás, festés, mázolás stb…

Most is egy érdekes közös képviselői döntésről kaptunk hírt. Az egyik csepeli lakóközösség megszavazta a radiátorcserét, amely lakásonként változó áron, de cca. 110-150 ezer forint közötti költséget jelent a lakóknak. Nos, a radiátorcsere helyett azonban az agyafúrt, nem Csepelen lakó, ám mégis a csepeliek életét keserítő közös képviselő tudatta, hogy ő úgy döntött, miszerint ugyanezen az áron a régi rozsdamarta radiátorokra csak új, okos szelepet szereltet. Ez azt jelenti, hogy a szelep hő érzékelős, így ha besüt a nap, akkor leáll a fűtés… Igaz a lakótömb, mint az összes többi lakótelepi ház, átalánydíjat fizet a hő központban leolvasott és a lakások számával elosztott fogyasztási adat szerint.

A szelepeknek tehát az ég adta világon semmi haszna nincs, ha csak a közös képviselő feltételezhetően jó, számla nélküli, saját zsebre, feketén befolyó összegeket nem tartjuk közös haszonnak. Ugyanis egy-egy okos radiátorszelep, amilyet a nem csepeli közös képviselő a csepeli lakásokba akar beszereltetni, bolti áron, darabonként maximum 6500 forint. A mérnöki költség lakásonként (noha ide csak egy jó fűtésszerelő kellene) 24 ezer forint. Tehát egy háromszobás lakásba összesen 50.000 forintból lehetne „korszerűsíteni”, a megadott 110-150 forint helyett. Így könnyen kiszámítható, hogy a csepelieket közös képviselőjük lakásonként 60 és 100 ezer forint között veri át, azaz ennyivel többet kér az eredetileg radiátor, mára már csak szelepcseréért. Ez az összeg 110 lakásnál tízmillió forint fölötti, számla nélküli nyereség, azaz nagy összegre elkövetett csalás és sikkasztás lehet.

Hasonló volt a téli feljárati lépcsőtatarozás, amely a lakóközösség tizenegymillió forintjába került  8 lépcsőfeljáró esetében. (Itt sima, kézzel kevert betonozás folyt mindössze!)

Jó volna tehát, ha e közös képviselőket a lakóközösségek mihamarabb eltávolítanák, és szakhatósági vagy bizonyított esetben rendőrségi eljárást indítanának e csalók ellen.

Itt hívjuk fel olvasónk figyelmét, hogy aki hasonló esetet ismer, és bizonyítékkal is rendelkezik, jelentkezzen szerkesztőségünk e-mail címén, mert a nyilvánosság talán még mai, erkölcsileg romlott világunkban is visszatartó erő lehet: titkarsag.julianus@gmail.com


(Nemzeti Napló)

2020. július 5., vasárnap

Stoffán György: Horthy-szobor vörösben…


(Fotó: Novák Előd, facebook)
Egy beteg, tudatlan elme leöntötte vitéz nagybányai Horthy Miklós mellszobrát vörös festékkel. A tettes nem normális, amit jól mutat mind a közösségi oldalát kitöltő számos poszt, mind az általa készített élő közvetítés önmagáról, amelyet szintén közszemlére tett. Az, hogy megrendeli-e, fizeti-e valaki a tetteit, tagja-e valamely ma divatos, végtelenül demokratikus szobordöntögető civil szervezetnek, megválaszolatlan kérdések. Rendőrségi nyomozást rendeltek el az ügyben, de alig hiszem, hogy megbüntetnék ezt a minden bizonnyal gyógykezelésre szoruló nőszemélyt. Hiszen nem a Szabadság téri Szovjet emlékművet, vagy valamelyik egyéb emlékművet locsolta le vörös festékkel, „csak egy Horthy-szobrot.”
Az állítólag  1989-ben rendszert váltott, párhuzamos társadalmunk nagyobbik része felháborodott ezen a cselekményen, záporoznak a nemtetszést nyilvánító bejegyzések a közösségi oldalon, s van, aki anyagiakkal segítené a szobor – azóta példás gyorsasággal megtörtént – helyreállítását.

Ám, senkinek nem tűnik fel, hogy ez esetben sem egyetlen szobor megrongálásáról van szó, hanem a rend hiányáról, a rendszerváltás máig hazug meséjéről, a magyar nemzet folyamatos megalázásáról.

Hiszen, 1989 óta nem ez az első, nagyjaink emlékét sárba taposó megnyilvánulás. A hazug „történelemtudomány” keserű gyümölcse, és a rendről hallani sem akaró – vagy a rend helyreállítását politikai okokból kényesen kerülő, és ezt a demokráciázással ködösítő – mindenkori kormányok tehetetlenségének eredménye.
Ma, Magyarországon a hazaárulás, a megválasztott kormány, és kormányfő elleni lázítás, a Parlamentben rendre elhangzó aljas hazudozás nem szankcionálható. Ellentétben a fűre lépő, munkáját lelkiismeretesen végző sajtómunkatárssal, vagy az alföldi falábú pálinkafőzővel…
Mikor lesz valódi az a bizonyos sokat ünnepelt rendszerváltás? Nos, ezt nehéz megjósolni, viszont a feltételeket jól körül lehet írni a szobrokkal összefüggésben.

Szerény véleményem szerint akkor, ha Horthynak minimum életnagyságú szobra lesz a főváros egy frekventált terén, s emléktáblája a Parlament falán.

Ha dr. gróf széki Teleki Pál meggyilkolt miniszterelnök szobra odakerülhet, ahová eredetileg tervezték, a Budai Várba. Ha Hóman Bálint szobrát aznap leplezik le Székesfehérvárott, amikor akadémiai tagságát is visszakapja. Ha Prohászka Ottokár szobra is ott áll majd, ahonnan Faludi György és ifjú kommunista társai ledöntötték. Ha a Szabadság téren ismét állhat a Trianon-emlékmű, a jelenlegi, a szovjet megszállásnak emléket állító vörös csillagos kőhalom helyett. Ha a Citadella ormán, magasba tartott ponttyal a kezében, nem egy halas asszony néz majd le a pálosok kolostorára.

Tehát nem a feltehetően bomlott agyú, vörös festékes nővel van a baj, hanem azzal a közfelfogással és tehetetlenséggel, amely jellemzi a magyar társadalmat, a nemzeti politikát, a határozatlanságunkat és azt a harmincegy évet, amelyet elkótyavetyéltünk, hogy egy újabb, immár nyugat-európai igába hajthassuk a fejünket, a hazugságoknak és a hitegetéseknek hitelt adva.

Ma naponta sorba állunk a pofonért Brüsszelben, s eltűrjük mindazt, amit nem volna kötelező megszenvedni, ha szabad és független állam lehetnénk, lennénk. Nem kellene eltűrnünk azt a számos, hazugságon alapuló, az európai és budapesti parlamenti hazaárulóink által az unióban „kijárt” jogtalan megaláztatást, amelyet nemzetközi liberalizmus – az új nyugati Lenin-szobrokkal immár európai kommunizmus – mér ránk.
A kormányzó úr szobrának „vörösbe öltöztetése” tehát széleskörű figyelmeztetés. Mert a nemzet megmaradásáért, és a keresztény kultúráért vívott drámai harc minden szegmensére rávetül e szoborrongálás ténye… Jó lenne ezt végre komolyan venni!
forrás: https://felvidek.ma/2020/07/horthy-szobor-vorosben/

2020. június 29., hétfő

Új holocaust, a keresztények ellen… 2020.


Thomas Haake atyát Washingtonban brutálisan megtámadták, egyszerűen azért, mert katolikus pap, és reverendában sétált az utcán kora reggel. Megkezdődött a támadás a papok ellen. 80 éves, fegyvertelen emberrel kezdik. Se tiltakozás, se hírek, se tüntetés. És ellopták a telefonját is. A támadó másnap visszament a templomba és ott is megfenyegette az öreg papot.

A bűncselekmény a náci emberiségellenes filozófiára épül, és arra enged következtetni, hogy nagy tudású bűnözők irányítják.  Hiszen Haake atyának az a bűne, hogy Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatát hirdeti, és a szerint erősíti a lelkeket a hitben. Hosszú lenne ennek a lelkigyakorlatnak a lényegét elmagyarázni. Mindössze annyit kell tudni róla, hogy mindenben ellenkezik a mai, divatos, liberális, sátáni ideológiával. A Teremtés logikáját és az isteni elképzeléseket tárgyalja. „A szent szerző a teremtés tényéből indul ki és megállapítja az ember és a többi teremtmény célját. Megadja a teremtmények használatára vonatkozó szabályt és ennek biztosítására szükségesnek tartja a teremtményekkel szemben a közömbös lelki állapotot, hogy így képesek legyünk mindig azt, ami jobban célunkhoz vezet, választani. Evvel a lelkigyakorlatok befejeződnének, ha egy másik tény nem léteznék az ember történetében, ti. a bűn ténye.” – írja bevezetőjében a Szent Ignác lelkigyakorlatának magyar kiadásához, Vukov János S. J.

A négyhetes lelkigyakorlat olyan hitigazságokat tár fel, amelyek erősen veszélyeztetik azt az abnormális ideológiát, amely ma romba döntheti a világot. Az öreg pap tehát, a liberális, beteges és sátáni ideológiát vallók célkeresztjében van, s nyilván nem a bűncselekményt végrehajtó ismereteinek, hanem a felbujtó szisztematikus, keresztény-, és fehér-ellenes stratégiájának áldozatává vált. Mint mondotta, elköltözik a katedrális melletti papi otthonból, nehogy támadás érje a többi ott lakó paptestvért… Bergoglio Vatikánja hallgat az ügyben. Mint egyéb, a keresztények elleni támadások  és gyilkosságok ügyeiben is...  

A mai kor „Göbbels-i” boszorkánykonyhája tehát egy új holocaustot indított el, amely éppen úgy mindazok ellen irányul, akik nem értenek egyet a genderizmussal, az Isten-ellenes, keresztényüldöző politikai iránnyal, a fehér ember elleni gyilkos indulatokkal, s mindazzal, ami a kultúra és az emberi lét lényege és fundamentuma. Persze beszélhetnénk itt a Lenin-i, Sztálin-i gyilkos ideológiáról is, mert az a kommunista szellemiség is az ember és az emberiség, a kultúra és a kulturáltság ellen esküdött bosszút. S éppen olyan primitív és gyűlölködő volt, mint az összes többi gyilkosságban és gyűlöletben született ideológia. A szocializmusnak, lett légyen az nemzeti vagy internacionalista, százmilliók estek áldozatul. Keresztények, zsidók, és minden nemzet értelmiségének nagyobbik része… 

Mert a gyűlölködés nem más, mint a primitív, buta, lélektelen, igénytelen ember sajátja. És ezt a végtelen primitívséget használják ki a világuralomra törők, a hozzájuk tartozók és az efféle bűncselekményeket kitervelők.  Mert ők tudják, mely pontokat kell kiiktatni ahhoz, hogy gyengüljön a keresztény fundamentum, elbizonytalanodjon a hívő ember, feladja kitartását a pap, a püspök.

Az öreg washingtoni pap gyalázatos megtámadása nem csupán egy bűncselekmény, hanem ezernyi – jövőbeni – bűncselekményre, mutat, ezernyi bűnt világít meg. Visszahoz egy korszakot, amelyben egykor az öreg szegedi rabbit éppen úgy elhurcolták, mint Esztergom érsekét. Amelyben Márton Áront Magyarországról ki akarták tiltani, és Salkaházy Sárát belelőtték a Dunába azokkal együtt, akiket bújtatott.
Ma ennek a szemléletnek és ideológiának hódol a magyarországi ellenzék, s ezek ellen nem lép fel a keresztény magyar kormány. Tehát, mindenki bűnös, aki teret enged a gyűlöletnek és a gyilkos ösztönöknek, aki a demokráciára hivatkozva néz- és tűr el kultúra-, és emberellenes magatartásokat, hazaárulást és nemzetközi szintű hazugságokat.  

Mert elkezdődött egy új holokauszt, egy új vészkorszak, amelyet tagadni lehet ugyan, de a tényeken nem lehet változtatni. Thomas Haake atya esete, a szobordöntögetések és a klasszikus zene iránti támadások világégést jeleznek, amit senki sem kerülhet el, ha csak annyit teszünk ellene, amennyit eddig… ha a hazugságspirált nem állítjuk meg, ha a bűnösöket nem kérjük számon. Fellapozva a világtörténelem legocsmányabb lapjait, behelyettesíthetjük mai világunk történéseit akár a 30-as évek háborúgőzös korszakába, akár az 1789-es francia posványba…
Meg kellene hát értenie a politikusoknak és a társadalmaknak, miért is szállóige a: Historia est magistra vitae… (Cicero a "De Oratore" című párbeszéde Kr. e. 55.), azaz „a történelem az élet tanítómestere.”

Mert ma úgy tűnik, hogy vagy a tanítómester rossz, vagy a diák hülye…


Stoffán György

2020. június 27., szombat

Az én „izmusom”


Minden politikai eszméhez hozzátartozik valamilyen ostoba és a politikai eszmét igazoló, és a személettel egyet nemértőket megbélyegző szlogen. Legtöbbnyire valamilyen izmusnak nevezik, és legtöbbször semmilyen alapja és értelme nincs. Épp olyan hazug és ostoba elnevezésekről és belemagyarázott értelmezésről van szó, mint amilyen maga az elnevezésekett kitaláló és terjesztő politikai szellemiség.

Ma, a világban a „rasszizmus” a mindenre ráhúzandó szlogen. Korábban már volt az antiszemitizmus, a kapitalizmus és ki tudja, még hányféle ostoba politikai indíttatású szlogen a hatalom ellenségeinek megsemmisítésére. És mindegyik elnevezést, ugyanaz: a világot vezető láthatatlan háttérhatalom találja ki, csaknem háromszáz esztendeje.

A mi jó magyar skizofrén vesszőparipánk, a „demokrácia” is hasonlóan ostoba, és mindenre gyógyírként használatos, de értelmezhetetlen kifejezés, ami önmagával is ellenkezik. Hiszen a világtörténelemből tudjuk, hogy rendet a nép még egyetlen országban sem tartott fenn, s ahol ezt megpróbálták, ott káosz és anarchia alakult ki az évek során. A demokrácia kifejezést a diktatúrák is kedvük szerint használták, ám volt annyi ráérzésül, hogy egy apró fosztóképzőt is tettek elé: „szocialista demokrácia”… Ma simán demokráciát emlegetünk, ahol megszűnt a jog, az emberiesség, a tisztesség, az erkölcs, a keresztény alapfogalmak, s a Btk.-t is csak jelképes és irányadó leiratként használják a bírói pulpituson. Mindezek helyébe egy ószövetségi logikán alapuló, kegyetlen és embertelen szövetségi rendszer alakult ki. Igazságszolgáltatásról ilyeténképpen sem itthon, sem a világ más tájain nem beszélhetünk. Ezt megszüntette az általános anarchia, a politikai hovatartozás és a magyarul „uram-bátyámnak” nevezett kapcsolatrendszer, amelynek az a lényege, hogy „ha te nem beszélsz rólam, én sem beszélek a te disznóságaidról”. Rend nincs, az Alaptörvény csupán hivatkozási alap, s a politikai mellébeszélés általánossá vált pro és kontra. Egyetlen kotta van, amiből kötelezően vagy szabadon választva játszhatnak a világ politikai elitjének nevezett, kiválasztott, de erkölcstelen, ember- és életellenes bűnözők … igaz, a kotta borítója és a szólamok pedáns rendben osztattak ki a világ vezetői között, Bergogliotól Trumpig.

Mindenkit mindenkivel összeugrasztanak, hogy a piszkos munkát majd a társadalom és a ráeresztett új társadalmi réteg intézze egymás között. Évezredes törvényeket változtatnak meg, évezredes törvényekre hivatkozva… Mindenütt lázítás és gyűlöletkeltés folyik, s törvényileg meghatározzák, kit lehet, és kit nem lehet utálni vagy szeretni. És ez is hamis, gyűlöletkeltő. Hiszen láthatjuk ma Európában, hogy miként működik a rendszerük.

A tömeg fellázítása gyerekjáték, hiszen a tömegnek sem intelligenciája, sem műveltsége, sem erkölcse, sem pszichológiája nincsen. Elegendő egy jelszó, és a tömeg egymást támogatva képes rombolni, ölni, pusztítani. Jogokat követel, miközben önmagától veszi el az „ember” elnevezés jogát. Állattá vedlik és esztelenként viselkedő értéktelen teremtmény válik belőle, mert ez a cél.

Nos, én ezt a tömeget utálom. Legyen annak bármilyen rasszhoz tartozó tagja. És nekem nem tilthatja meg senki, hogy utáljam a káoszt, az anarchiát megtervezőket, az anarchiát terjesztőket, az abban részvevőket. Mert az én rasszizmusom abban merül ki, hogy nem vagyok hajlandó még beszélgetni sem azokkal, és undorodom azoktól, akik a hazámat elárulják, akik a keresztény kultúrámat akarják megsemmisíteni. Akik üldözött nemzettársaimat gyűlölik, akik nem becsülik nemzetem nagyjait, akik „tudományosan” hazugságokat terjesztenek a magyar történelem helyett, akik ölnek, mert fehér az áldozat, és akik nem ítélik el a gyilkosokat, mert azok az elrendelttől eltérően más színűek, más vallásúak, más nemzet tagjai…  

Rasszista nem vagyok, de ha támadják a hazámat, a magyar kultúrát, a kereszténységet, az erkölcsöt, akkor mindegy, hogy ki a támadó… bármit megtennék ellene, mert a gyerekeim az unokáim és a szeretteim életét veszélyeztetik!

Nacionalista és irredenta vagyok, amikor Erdélyről, Felvidékről, Várvidékről, Délvidékről vagy Kárpátaljáról van szó, és indulatossá válok, amikor bárki, bármilyen indokkal lemond a Kárpát-hazáról, véglegesnek tekinti a jelen határokat. Ám, attól is ingerült leszek, ha ma politikai érdekből és szavazatszerzésből hülyeségeket beszélnek határmódosításról vagy terület-visszaszerzésről. Mert mindennek megvan a módja, rendje és ideje. 

Soha nem fogadom el, hogy az érzéseim, a hazaszeretetem és a vallásom ellen a világ háttérhatalmát kiszolgáló aljasok törvényileg, vagy a hagyományokra hivatkozva kényszerrel lépjenek föl. Mert akkor ellenem lépnek föl és az ellen viszont védekezni kényszerülök a védekező ember minden érzésével és gyűlöletével. Ám, én akkor sem fogok tudni úgy gyűlölni, ahogyan ezek a mai internacionalista demokraták és fajvédők, jó pénzért és előmenetelért gyűlölik a fehér, keresztény heteroszexuális magyar embereket… az országgal és annak hagyományival együtt… Sajnos, ez az én hiányosságom…

És szeretek a kertben grillezés közben egy társaságban, beszélgetni keresztény, arab és zsidó, oláh, rác és tót barátaimmal… azokkal, akik éppen úgy undorodnak a hatalmi gyűlöletkeltéstől és az embertelenségtől, ettől a sátáni liberalizmusba belerothadó világtól, mint én.

A rendet tehát minden józanul gondolkodó ember akaratának megfelelően, minden eszközzel helyre kell állítani mind itthon, mind Európában! Mert az emberi jogok és az emberi méltóság nem lehetnek a politika és a láthatatlan hatalom játszótere!

Stoffán György


2020. június 21., vasárnap

Turul-szobor, Lenin-szobor, omladozó Lánchíd, helyezkedő jobboldali politikusok…


Már-már nem is igaz, hogy párhozamos társadalomban élünk, mert az emberi hülyeség, az árulás, a jellemtelenség, a szeretetlenség és a jog nélküli társadalom, az ószövetségi logika felülemelkedett a keresztény erkölcs-, és kultúra gyökerein fejlődött emberi társadalmak ideológiáján, lelkületén, logikáján. Egy anyagiakban bővelkedő kisebbség a világban olyan felfordulást teremtett, amely levetett magáról minden emberi jó tulajdonságot, pozitív érzést és ráengedte a – tetszik, nem tetszik – nomád népeket a világ kultúrájának és mozgatójának szívére, Európára. Igaz, nem egyszerre érte el ezt a szintet a háttérhatalom, hiszen kellett hozzá két világégés, amelyek alapján a kollektív bűnösséggel kordában lehetett tartani a „művelt” Nyugat társadalmait, amelyekben egyúttal a jóléti társadalmat is meghonosították azzal a céllal, hogy a keresztény hitet és vallást megvesse, elfelejtse a társadalom. A földrész keleti felében a kommunista ideológiára épülő sötét kísérleti telepet rendezték be, s ma már mondhatom: hála Istennek. Hiszen a kommunista diktatúrának ugyanazok a jellemzői, mint a mai kor erkölcstelen és ostoba, embertelen és életellenes, vallást tiltó, kapitalistának nevezett ámokfutásának. Így, a volt szocialista országok ma a zsigeri önvédelmi ösztönök által, talán később kerülnek arra a vesztőhelyre, amelyen Európát készülnek napjainkban lefejezni.

És aki időt nyer, életet nyer! – Qui habet tempus, habet vitam! (Niceai Parthenius – Vergilius görög tanítója)

Ám a hazai közélet sem mutat arra, hogy ezt a világrombolást megúsznánk. Csak időt nyerünk… hogy életet sikerül-e nyerni, ma még senki nem tudja. A törpe kisebbség azonban egyre nagyobb hanggal, egyre arcátlanabb hazudozással és erőszakosabban, egyre leplezetlenebbül dolgozik azon, hogy Magyarország is megsemmisüljön, ahogyan megsemmisülőben van Nyugat-Európa, benne a Vatikánnal, Brüsszellel, Hágával, Genffel. A százmillió halálos áldozatot követelő kommunista szellemiséget sikeresen reanimálta a háttérhatalom, aminek kézzelfogható következménye a vadonatúj Lenin-szobor, amelyet vörös zászlók vettek körül a minap, és az Internacionálé hangjaival avattak a ledöntésre ítélt Bismark-szobor, és az Európát megsemmisítő Angela Merkel Németországban.

Mi magyarok sem maradunk el a recsegő-ropogó nemzeti összetartozás kapitalista faváza alatt. Hiszen nálunk is bőven vannak eme háttérhatalmi, új internacionalizmusnak szemellenzős, hazaáruló, ügyeskedő, helyezkedő követői. 
Az ellenséggé degardálódott hazai ellenzékről nem érdemes beszélni, hiszen róluk kerek százegy éve tudjuk, amit tudnunk kell. Gyilkosok, csalók, hazudozók, hazaárulók ócska söpredéke, akiktől sem emberi érzéseket, sem őszinte, szeretetteljes megnyilvánulásokat, hazaszeretetet nem várhatunk el. Ők ilyenek voltak és ilyenek ma is... mint a peronoszpóra a szőlőskertekben. 

A baj azonban a szőlőskertben sem a létező a betegséggel van, hanem azzal, ha lusták vagyunk permetezni…

Sokkal nagyobb probléma a belső széthúzás. Az egyéni érdekek, a hatalmi visszaélések, helyezkedés az új világba való integrálódás érdekében sokkal nagyobb bűn, mint maga az teljes ellenzéki magatartás. Mert ez belülről bomlaszt!

Belülről rontja a választási esélyeinket, ha egy megyei vezető, hatalmi pozíciójával visszaélve, jobboldali embereket tesz tönkre, koholt vádak alapján, kézzel irányítja a rendőrséget, a bíróságot, felbérel embereket arra, hogy ebben segédkezet nyújtsanak. Vagyoni érdekből keresztény szemléletű, nemzeti nevelést nyújtó iskolát tesz tönkre, s ezzel tanárok, gyermekek és szülők szimpátiáját veszítjük el egyetlen egyéni érdek vagy ostoba és indokolatlan bosszú miatt…

Ma Fideszesként kijelenteni, hogy "a nemzetellenesek is a nemzet része", nem csupán nagyfokú szellemi fogyatékosságként, de a nemzeti lét megtartása elleni kirohanásként is értékelhető. Arról nem beszélve, hogy vannak erkölcsi normák és követelmények, amelyeket ha betartunk, akkor ab ovo nem ülünk le olyan szellemiségű szerkesztőségek munkatársaival beszélgetni, amelyek a nemzet ellen háborúznak évtizedek, de inkább egy évszázad óta.

Nem megyünk olyan szervezethez elérzékenyülni a nagypapa miatt, amely szervezet soha semmilyen ügyben, egyetlen pillanatig sem állt ki a magyar nemzet érdekei mellet, de akkor sem szólalt meg, amikor a belső politikai ellenség a vele kapcsolatos hazugságokkal házalt Brüsszelben a magyar kormány ellen, noha világos és egyértelmű volt a hazugság. 

Nem viaskodnia kellene a kormánynak egy Duna-híd felújítása miatt egy önkormányzattal, hanem ki kell venni az önkormányzat kezéből azokat a jogokat, amelyek veszélyeztetik e nemzeti kincs épségét, valamint az azon áthaladók életét.

Újságíróként pedig nem ülünk le egy neves, és nemzeti gyászunkat megjelenítő múzeumban beszélgetni olyan hazaárulóval, aki minden ízében és gondolatában magyarellenes… és a legkevésbé sem adunk igazat neki közelmúltunk történelmének hamis, a liberálisokat felmentő latolgatásakor.

Ám, a fenti kérdések egyéni erkölcsi megítélés és tartás alapján dőlnek el. Ki, mit hozott otthonról, a’ szerint válik értékessé erkölcsileg… "Van az a bizonyos szint, ami fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá"… és, ezt a szintet vagy otthon és már kora-gyermekkorban megtanuljuk. Vagy soha nem tanuljuk meg. A felsorolt esetek alanyai ez utóbbi körbe tartoznak.    

De nem sorolom a saját égbekiáltó bűneinket, csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a Fideszen belül is érzékelhető az új világ liberális ostobasága, rombolásának ilyen-olyan magyarázatokkal való elfogadása. Ennek pedig a legszomorúbb példája a XII. kerületben álló Turul-szobor ismét felmerülő „problémája”. A parancs megvan, végre kell hajtani… ha már sírdogáltunk egy ünnepségen. Egyelőre csak szavazásra bocsátatott a kérdés, de amint tudjuk, ha valamit szavazásra bocsátanak kicsiny hazánkban, azt meg is szokták előbb vagy utóbb szavazni. Lesz majd másik emlékmű… amibe mindent bele lehet magyarázni, de ami biztosan nem a magyar fájdalmat, a magyar múltat, csak a kilátástalan jövőt idézi a Böszörményi út kanyarulatában.

Ahogyan 1962-től „a Sátán füstje beszüremlett a Vatikán falai közé” (VI. Pál), úgy bűzölög a beszüremlett demokrácia füstje, azaz, a liberalizmus kígyófészkének szaga is hazánkban.

És mindenki másról beszél, szépen szónokol, hazudozik, elken, ködösít... miközben az egyetemeken drasztikusan liberális szemlélet uralkodik, a fiatalok eltávolodnak a hazaszeretet érzésétől, a Nat-ot „belülről is” támadják, az iskolákban pedig csak egy-egy tanárnak jut eszébe, hogy mit is kellene leadni a magyar történelemből, vagy a magyar irodalomból. Ugyanis a legtöbb történelem-, és magyartanár liberális…

Az eddig párhuzamos társadalom tehát gyors ütemben változik egypólusú liberális társadalommá, mert a demokrácia folytonos emlegetése, a félelem a Nyugattól, a nemzetközi bíróságtól és a hazai ellenség aknamunkájától egyre kilátástalanabbá teszi a lehetőségeinket. Itt még a mentősöket is rabosítják, ha nem akarnak öngyilkosok lenni.... 

Fel kellene ismerni végre azt, amiről beszélni szeretünk, de nem tesszük: a nemzeti egység erejét, az összetartás és az erkölcsi kötelmek fontosságát. Mert erőnk van, kitartásunkat bizonyítja az elmúlt ezer év, és politikai, szellemi irányítónk is van, aki méltó és alkalmas a nemzet megtartására. Csak saját köreinkben kellene valódi nagytakarítást rendezni, és a keresztény-keresztyén egyházaknak felkészültebben kellene nemzetmegtartó erőként munkálkodniuk.  

Mert két axióma van a fentiekkel összefüggésben: – aki nemzetellenes, az nem a magyar nemzet tagja (hiszen megtagadta azt!), a Turul pedig nem kirekesztő, nem gyűlöletkeltő és nem antiszemita… hanem színtiszta magyar jelkép.


Stoffán György 

2020. június 8., hétfő

Az esztergomi bazilika harangjainak fülsiketítő trianoni némasága


László P. Pacifik ofm szelleme ott lebeg Esztergom felett. 2020. június 4-én is élt még az a szellemiség, amelyet a néhai békepap, későbbi esztergomi érsek képviselt: némák maradtak a haragok a bazilika tornyában, Mária országának főtemplomában, Magyarország egykori első fővárosának színhelyén.
Az okokat nehéz lenne nem megfejteni. Az egyházban is párhuzamos világot élünk. Ám, még vannak Krisztust követő papjaink… Szent István városának harangjai nem először maradtak némák, mint ahogyan főpapjaink közül sem az első ennek a templomnak a plébánosa, aki nekifutásból rúg nagyot a nemzetbe, Mária, a Magyarok Királynője nemzetébe.
Szemben Csernoch Jánossal, Mindszenty József esztergomi érsekkel, Zadravecz István néhai ferences tábori püspökkel… és sorolhatnám egyházam nagyjait, akik bizonyára rossz szemmel nézték odafentről ezt a néma harangozást.
Miért épp Paskai jutott eszembe Trianonnal és a harangozással kapcsolatban? Mertkét emlékem is fűződik Paskaihoz az említett ügyekben.

Paskai László (Fotó: Bejó Gábor/Wikipédia)

Fiatalon is sokat jártam Erdélybe és az ott tapasztalt egyházelnyomás, papi sorsok, a ferencesek akkor még hányatott helyzete nem hagyott nyugodni. Mivel az óbudai Kórház utcában laktunk, sokszor volt alkalmam találkozni a szintén itt lakó Paskaival, aki fekete aktatáskájával és kék lódenkabátjában várta a 33-as villamost, amellyel a Központi Szemináriumba ment reggelenként (akkor még nem volt sem veszprémi koadjutor, sem esztergomi érsek). Egy ilyen alkalommal a villamosmegállóban – mint szoktam – nagy „Laudeturral” köszöntem neki, s

megkérdeztem, hogy mit tehetnénk mi, magyarországi katolikusok az erdélyi magyar katolikus egyházért,

hiszen… és soroltam a Gyulafehérvárott, Farkaslakán, Székelyudvarhelyen hallottakat. Paskai egyre vörösebb lett kiselőadásom alatt, majd, mint egy erkölcseiben megkérdőjelezett vénkisasszony rám rivallt: –

„Vedd tudomásul, hogy semmi közünk hozzájuk. Intézzék az ügyeiket, ahogy akarják.”

Szavai ma is úgy hatnak, mintha most hallanám. Ő felszállt a villamosra, én vártam egy 18-ast, és egy életre leírtam apám régi barátját, aki szintén leírta, miután elmeséltem otthon a történteket. És Paskai nem jött hozzánk többé kávézni, apámmal beszélgetni.

Hosszú évek elteltével a rendszerváltás után táviratban kértem az akkor már az esztergomi érseki székbe helyezett őeminenciáját a Keresztény Nemzeti Unió nevében, hogy Trianon 70. évfordulóján engedélyezzen megemlékező szentmisét a budapesti Szent István-bazilika előtt, s szólaljanak meg a harangok is délután fél ötkor.

Válaszában Paskai érsek a következőket írta:
„Magát az elképzelést önmagában helytelennek és zavarkeltőnek tartom. Éppen ezért június 4-én nem lesz sem harangozás, sem mise a Szent István-bazilika előtti téren.”
Ezerkilencszázkilencven óta tehát semmi sem változott. Esztergomban, a bazilikában! Ott, ahol két olyan érsek pihen az altemplomban, akik egykor országosan elrendelték a harangozást. Csernoch János 1920. június 4-én, Mindszenty pedig 1947. február 10-én.
A 100. évforduló némasága mindent elmond, felesleges minden szó…
Bocsánatkérés? Mea culpa? Minek? Ezt a „mulasztást” (?) csak száz év múlva lehetne majd korrigálni. Ha száz év múlva lesz még ott (addigra már mecsetté alakított) bazilika, s ha lesz még, aki hiányolja a harangzúgást – a müezzin imára hívó hangja mellett…
Stoffán György 
Forrás: https://felvidek.ma/2020/06/az-esztergomi-bazilika-harangjainak-fulsiketito-trianoni-nemasaga/


2020. június 4., csütörtök

Még mindig mellébeszélünk…




A trianoni emlékülés résztvevői az Országházban 2020. június 4-én. MTI/Illyés Tibor

Gondolatok a trianoni parlamenti emlékülés után

Talán én gondoltam többet, én vártam el sokkal karakteresebb megemlékezést a keresztény, magyar kormánytól Trianon 100. évfordulóján. Csalódtam. Mint már annyiszor. Igaz, felemelő volt a negyven éves kommunizmushoz képest már a tény is, miszerint a Magyar Országgyűlésben egyáltalán volt, lehetett megemlékezés e tragédiáról, és veszteségről, fájdalomról is szó eshetett.
Ám a mindenkinek megfelelni akarás, a valóság elkenése, a tények melletti elbeszélés és a lényeg, azaz, a keresztény Magyarország, Szent István halála előtti felajánlása… és sok más lényeges név és tény kimaradt. „Mert mit szóltak volna megsebzőink, kirablóink, gyilkosaink, akik az uniós disznóólban összekoszolt csizmáikat újra belénk kívánják törölni…” – ez az állandó megfelelni akarás végigkíséri az elmúlt évszázadot. Azt, amelyről megemlékezni akartak…
Igen. Kimaradt annak a Kormányzónak a neve, aki kijelölte az elnöki beszédben említett Bethlen István grófot, aki Trianon után rendbe hozta a magyar gazdaságot. Kimaradt annak a kormányzónak a neve, aki megszüntette a szocialista-liberális, idegen hatalmat kiszolgáló bolsevik ámokfutást, aki eltávolította a Budapestet is megszálló, kifosztó román hadakat… Miért nem lehet ma kimondani a történelem nagyjainak nevét? Tudjuk miért…
S tudjuk ma már azt is, hogy Magyarországon kétféleképpen emlékeznek Trianon gyalázatáról, igazságtalanságáról. A hivatalos megemlékezés némi félelemmel és megfelelni akarással, a nem hivatalosak pedig ostobán, apolitikusan, fejjel a falnak, ártva azoknak, akik bár Magyarország területén élnek, de – mert igazságtalan volt elcsatolásuk – ideiglenesen mások fennhatósága alatt.
A megemlékezés nem reményt adott arra, hogy – mint a történelemben oly sokszor tapasztalhattuk – az igazság győzhet, hanem lemondást, belenyugvást, lojalitást tükrözött. Hiszen, mint Magyarország elnöke említette, mi akkor sem éltünk a területi igényekkel, amikor megszűntek azok az államok, amelyeknek odaítélték hazánk kétharmadát… Mert mi tiszteljük ezeket az államokat…
Itt kellene befejeznem, ezt az egész gondolatsort, hiszen a parlamenti megemlékezés olyan volt, mint a Mátyás mese… igen is, meg nem is…
Ám, a legfontosabbról nem szóltam még: Szó sem esett a keresztény Magyarországról, Európa keresztény voltának évszázadokon keresztül való védelméről – s uram bocsá’ –, Mária országáról. Ahol Trianon után papjaink és lelkészeink ezreit küldték a halálba, mert tántoríthatatlanul kiálltak – semmitől sem félve – a nemzet, a keresztény-keresztyén hit mellett, amely hit és elkötelezettség maradt ki csupán a parlamenti megemlékezésből.
Majd száz év múlva talán, ha még lesz aki… – mondhatnám, de tudom, felesleges. Nem tudhatjuk, hogy lesz-e… mert száz év után sincs őszinte, megfelelő, és határozott emlékezés, emlékező. Csak beszélünk valamiről, valaminek a részleteiről, de semmiképpen sem a lényegről és a jövőről. Mert ez a megemlékezés nem a jövőről szólt, hanem az arról való lemondásról. Valami olyasmiről, mintha ellenségeinktől szépen kérnénk, hogy halottainkat eltemethessük… ha megengedik.
Összességében egy száraz történelemóra volt ma, 2020. június 4-én a Magyar Parlament ódon, és szebb napokat is látott falai között. Mert 1938-40-ben bizony látott szebb napokat is, s azokat a napokat lelkes és bátor politikusok felszólalásai előzték meg, tele reménnyel és ezernyi megoldási lehetőséget felvetve. Igaz, a történelem Ura akkor másképpen döntött felőlünk. Kérdés, hogy egy langyos megemlékezés után még odafigyel-e ránk egyáltalán… Mert 1938-at Trianonnal egy lapon, mint 
negatív politikai intézkedést emlegetni "szegény tótokkal" kapcsolatban több, mint gusztustalan... Mondhatta volna akár Gyurcsány is... 

Stoffán György


Forrás:
https://felvidek.ma/2020/06/meg-mindig-mellebeszelunk/

2020. június 3., szerda

Az én Trianonom… – ami nekem fáj!


Már mindenki mindent leírt, amit Trianonról le lehet írni. Fájdalmat, szenvedést, halált, gyilkosságsorozatot, magyarellenességet, vesszőfutást, mindent. A történelmi tanulmányokban is kifejtették ilyen-olyan történészek saját álláspontjukat, persze tették ezt úgy, hogy mereven ragaszkodnak ahhoz, hogy mit szabad leírni és mit nem illik papírra vetni 1944 drámai korszaka után… „nehogy bárkinek az érzékenysége sérüljön”. Így soha nem tudhatjuk meg, kik és miért tervezték és hajtották végre Magyarország, a Magyar Királyság ellen ezt az aljas és máig tartó döntést. Igaz, arról sem ír sem történész, sem politikus, hogy miért is hajthatták végre a döntést, szemben más hasonló verdikt alatt lévő nemzetekkel, akik bizony nem hajtották bárd alá a fejüket, s ma is akkora az országuk, amekkora korábban volt.
Nem ismerjük azoknak a korabeli ócska hazaárulóknak a nevét sem, akik félrevezették a kormányzót, akik a Székely Hadosztály feloszlatását szorgalmazták, vagy akik eldöntötték, hogy a Nyugat-Magyarországot védő „rongyosgárdát” ne támogassa Budapest… és ezernyi tényt írhatnék még, amelyekről a hivatalos történettudomány reszketve hallgat. Hallgat e társulat a Trianon ellen lankadatlanul küzdőkről, hallgat az Irredenta Szövetség értékes működéséről, P. Zadravecz István püspökről és mindenkiről, akikről a kommunista történettudomány szerint hallgatni kell. Máig…

Ám, hallgathatunk-e még száz év után is? Muszáj-e hallgatnunk a száz éve állandósult Trianon ma is gyilkoló, megalázó, pusztító, lelket romboló folyamatáról és annak okozóiról? Hiszen száz év alatt minden politikai tényező valamit hozzátett a magyar nemzet mai helyzetének kialakításához. Senki nem mer világosan és egyértelműen beszélni, s vannak Trianonhoz kapcsolódó, azzal összefüggő történelmi tények, amelyeket csak kenegetünk ilyen-olyan okoknál fogva. „Ne sértsük meg gyilkosaink, megszállóink önbecsülését, legyünk toleránsak mindenkihez, még ha szembeköp is, és tűrjünk, és tűrjünk, mert ez a keresztényi kötelességünk.”

Nem látok azonban e centenárium alkalmával Hunyadi Jánosokat, nem látok és nem hallok fegyvercsörgést, s nem tapasztalok szándékot arra, hogy végre tettekben, diplomáciai honvédelemben is megmutatkozzék a nemzeti önbecsülés, s nem hallom, hogy bárki, nemzetközi szinten is az asztalra csapott volna a magyar nemzet ügyében. Igaz, vannak ostoba politikai próbálkozások, amelyek másra nem jók, mint az érzelmek alapján, aljas, politikusi módon a választók számát szaporítani. Hiszen aki ma arról beszél, hogy Trianont felülvizsgáltatják, az – szerény véleményem szerint – vagy rendkívül tájékozatlan a világ mai helyzetét illetően, vagy következetesen magyarellenes, vagy csak egyszerűen idióta.
Lássuk azonban, hogy 1920. június 4-e óta melyek voltak azok a politikai intézkedések, amelyek még mélyebbre süllyesztették nemzetünket, növelték fájdalmunkat és előszeretettel betonozták be a mai helyzetet az elmúlt száz évben.
A Horthy-korszakban a vallási ellentétek (katolikus–református ellentét) mellett a szabadkőművesek politikai beépülése és a nácibarát hivatalnokok, katonatisztek aknamunkája is mérgezte a nemzet további lehetőségeit. A fent említett és Trianonnal összefüggő, a határvédelmet és a társadalmi megmozdulásokat megakadályozó politikai intézkedések súlyos és végzetes hibák voltak. A háborúból való kilépést a hazaárulás, azaz, a német segítséggel való nyilas hatalomátvétel hiúsította meg, így nem maradhattak meg a 38-40-es határok. Párizsban még három falu esett áldozatul. Dunacsúnnyal, Oroszvárral és Horvátjárfaluval kevesebbé lettünk, s ezt a tényt a kommunista diktatúra idején Trianonnal és a megcsonkított ország határain kívül élő magyarsággal együtt kötelezően elfeledtették. Az iskolákban tilos volt tanítani róla, a régi magyar dalokat, amelyek ennek az országcsonkításnak a fájdalmát fejezték ki, indexre tették, s történelmünk e drámai ténye felesébe merült. Generációkat fosztottak meg az igazságtól.
A rendszerváltásnak nevezett néphülyítés idején egy állítólagos megállapodás (rózsadombi paktum) azt is kikötötte, hogy Magyarország nem léphet fel területi követeléssel a szomszédos „országokkal” szemben. Ezt megerősítendő a Jeszenszky-féle külpolitika is ámokfutásba kezdett, és „alapszerződésekben” rögzítette a mai kényszerűen csonkolt állapotot, noha közben megszűnt Csehszlovákia, a Szovjetunió és Jugoszlávia…
A végső csapást az uniós csatlakozás mérte nemzetünkre. Diktátum alapján, rövid időre megváltoztatták az alkotmányt, s alacsony részvétellel egy szűk kisebbség megszavazta belépésünket a mai magyarellenes, liberális és keresztényüldöző európai konglomerátumba.
A tényeket, a magyarellenesség újabb és újabb találmányait, a gyűlölködést és a gyenge válaszokat ismerjük.
Közben a Kárpát-medence magyarsága útilaput kötött és elhagyta szülőföldjét, jobbára a kommunista diktatúrára hivatkozva, de mint az 56-os disszidenseknek, úgy nekik sem jutott eszükbe hazaköltözni a Bush-Gorbacsov-féle „rendszerváltások” után. Ehelyett új lakóhelyükön siránkoznak Trianonon, s „osztják az észt” azoknak, akik vállalták és vállalják máig a szülőföldön való életet, hányattatást.

Trianon tehát ma is létezik, működik és ritkítja nemzetünket, mert mindenre talál a magyar magyarázatot.

Talál az abortuszra, a vallástalanságra, a nem magyar iskolába íratásra, a haza elhagyására, s arra is, hogy miért oláhnak, tótnak, rácnak adja el az otthagyott házat, földet… Mi, magunk vagyunk ma a magunk Trianonja, mert ama kevés még bizakodó vagy lázongó magyar nem elég ahhoz, hogy politikai akarat, nemzeti összetartás és nemzetközi követelés nélkül bármit megváltoztasson. Hőzöngünk csupán a sorsunk felett, s nemzeti összetartozás évének mondjuk a történelem legnagyobb magyar gyászát, amely még ma is gyilkol, nyomorít. S könyörögni kell a nemzeti régióról szóló uniós vita megtartása kérelmének egymillió aláírásáért is. Szégyen!

Igen, ma mi generálunk Trianont, Párizst… Mohácsot. És rimánkodunk bajaink felett, de szívből, haza iránti elkötelezettségből, hazaszeretetből egy gyufaszálat sem teszünk arrébb. Csak a hasznot lessük, az úgynevezett „megélhetést”, amire ismét csak ráfoghatunk mindent, mert jó indok ez még egymással szemben is.

Csíksomlyó üzent és számot vetett 2020-ban… Üres volt a templom és a hegynyereg. S az eddig ilyenkor ott megjelent tömeg alig tíz százaléka nézte meg a somlyói búcsú internetes miseközvetítését… és nehezen hiszem, hogy a többi 90% épp a helyi templomban időzött volna.
Ez az én Trianonom, Párizsom és Mohácsom együtt. Ez az én centenáriumom, és fájdalmam. S amíg Magyarország elcsatolt területein az új gazdák lelküket kitéve ünnepelnek, mi száz év alatt nem tettünk elegendőt azért, hogy ne tehessék. Nem harcolunk, csak belenyugodva, a szülőföldet elhagyva szomorkodunk… ami felér a lemondással, a belenyugvással. Pedig belenyugodni és lemondani annyi, mint végleg elveszteni, végleg elveszni…
Isten irgalmazzon a Kárpát-hazának!
Stoffán György
forrás: https://felvidek.ma/2020/06/az-en-trianonom-ami-nekem-faj/

2020. május 31., vasárnap

„Honnan tudjuk, hogy ez rossz?” - Csíksomlyó 2020

Mély gondolatokat hallottunk Erdély érsekétől a 2020-as csíksomlyói fogadalmi búcsún. Igazi székely szentbeszéd volt, s a székely nyelvet akkor érti meg az ember, ha belegondol… Nem amolyan szentbeszéd-elemzésbe akarok fogni, csak a gondolatok mondanivalóján elmélkedtem. Valóban olyan rossz és tragikus, hogy idén nem mehettünk el fizikailag Máriához?  Nem! Hiszen akinek hite van, aki ragaszkodik a hagyományainkhoz, az ott volt lélekben a technika segítségével. Igen, más ez így, és más beszívni a Hargita, a csíki hegyek levegőjét, megölelni szeretteinket, s együtt imádkozni… de mégis kaptunk valamit… és itt jön a kérdés: – Vajon a pünkösdszombati csíksomlyói közvetítést hányan nézték meg azok közül, akik vonaton, gyalog, autóval évente ott voltak a nagy nemzeti találkozón, a búcsún, Máriát köszönteni?
Fontos volt-e mindnyájunknak így is, a lélekben való együttlét, az imádság, a Mária-tisztelet? Mit kaptunk ezzel a tiltással 2020 pünkösdjén? Észrevesszük-e magunkban azt, amit észre kell vennünk? Felismertük-e a hit nagyszerűségét, vagy csak az „Édes Erdély itt vagyunk” működik bennünk a Mária-tisztelet helyett? Ugyanakkora-e a lelkünkben a Mária-tisztelet, mint amennyire ragaszkodunk Csíksomlyóhoz, mint történelmi magyar földrajzi helyhez?

És hisszük-e ma is igaz hittel, mint őseink hitték, hogy Mária megmentheti – megmenti – hazánkat és nemzetünket… vagy csak hőbörgünk és utálkozunk, nosztalgiázunk, és az ottmaradottakon sajnálkozunk a történelem elmúlt száz esztendeje okán?

„Nem először fordult elő a történelem folyamán, hogy nem jöhettünk el Máriához” – mondta Gyulafehérvár érseke… és ismét itt a kérdés: honnan tudjuk, hogy ez rossz? Nos, nem most, nem ebben az esztendőben és nem azonnal tudjuk meg Isten tervét, amelyben ez a tiltás is benne van. Reményünk azonban van, kell legyen abban, hogy az utánunk jövők, vagy már mi is megtapasztalhatjuk, megtudhatjuk, miért kellett ma az élő közvetítéssel megelégednünk, és vágyakoznunk, a beteljesült somlyói utazás helyett.
Igen! Voltak kifogásolandó dolgok immár a zarándoklat égisze alatt. Sokan üzletet láttak benne… turistalátványosságot, jó bevételt biztosító utaztatást, politikai megmozdulást, a „majd mi megmutatjuk az oláhoknak”. Divat lett Csíksomlyóra járni – akárcsak „Tusványosra” – hit és elköteleződés nélkül. Mert el lehetett mondani, hogy milyen jó volt azzal a vonattal az ezeréves határhoz elmenni, s mekkorát pálinkáztak a vendéglátónál… de Máriáról, a búcsú szent voltáról alig esett szó.
Másoknak fáj a tiltás, a személyes jelenlét nélkülözése, hiszen idős vagy nagycsaládos emberek egy évig spóroltak arra, hogy Máriához eljussanak.

Ők idén is gazdagabbak lettek, mert aki nem mehetett Máriához, ahhoz Mária látogatott el. Mert a hit szárnyakon repíti az embert… s a ferences atyák az állami tiltás ellenére is elvitték minden családba Csíksomlyó örömét, amelyet idén a székely bölcsességgel fűszerezett szentbeszéd tett különlegessé, még elgondolkodtatóbbá.

Hogyan lesz jövőre? Ott lehetünk-e? Lesz-e még búcsú? Ki tudja? Egy azonban bizonyos: Mária velünk marad… otthon és Somlyón egyaránt. S az is bizonyos, hogy amilyen fájdalom volt 2020 pünkösdjén a távollét, olyan öröm lesz erre a válasz. Mikor? Milyen öröm? Ezt nem tudhatjuk előre. Ám, ha hátranézünk, s fellapozzuk a magyar történelemkönyveket, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy egyetlen fájdalmunk sem maradt valamilyen isteni tanítás nélkül, s mindenre időben megkaptuk a gyógyírt is. És ez ma is így lesz… hiszen honnan is tudnánk, hogy ez rossz volt-e így?…
Belegondoltam abba is, hogy Krisztushoz és a hívekhez hű papok hogyan érezhetik magukat e tiltások idején? Hiszen mindenképpen szembe kell menniük Krisztus tanításával: „Beszédetekben legyen a ti »igenetek« igen, a »nemetek« pedig nem” (MÁTÉ 5:37). Ha ugyanis az állami rendelkezéseket tagadják meg, akkor mind állami, mind egyházmegyei büntetés alá esnek. Ha a Vatikánnal szembeszegülnek, akkor is. Ha a lelkiismeretükre hallgatnak, és ezért felfüggesztik őket a papi szolgálat alól, akkor a híveiket hagyják cserben. Ha mindenben követik Róma püspökét és az állami intézkedéseket, akkor a saját lelkiismeretük sérül… Ezt a paradox helyzetet csak igaz hittel és a Szentlélek segítségével lehet feloldani, de nem lehet könnyű, hiszen, ha nekünk, egyszerű híveknek fáj a kötelező távollét, akkor mit érezhet a Krisztushoz és a hívő néphez hű pásztor?
2020 tiltott húsvétja után, a tiltott pünkösdkor tehát egymásért kell imádkoznunk: a pásztornak a nyájért, a nyájnak a pásztorért. Lélekben Csíksomlyón… a Segítő Máriánál…
Forrás: https://felvidek.ma/2020/05/honnan-tudjuk-hogy-ez-rossz/

Stoffán György