A Vatikán magyarellenes politikája a XX. században
Jakab
Antal gyulafehérvári püspökkel beszélgettem néhány, emlékezetes alkalommal.
Csak egy-kettő ezen alkalmak közül: Gyulaferhérvárott, a forradalom idején,
amikor a püspök úr gyógyulófélben volt, egy súlyos gyomorvérzés után… vagy,
Pécsett, Szent II János Pál látogatásakor, a pogányi reptéren…
Ezek
a beszélgetések életre szóló élményekké váltak, mert alapigazságokat mondott ki
a püspök úr. Két gondolatát nagyon is megjegyeztem, s mindkét gondolatot
igazolta, igazolja is a történelem.
1./
„A magyar felvette a kereszténységet, de még nem tért meg!”
2./ „A magyarság és a kereszténység egy. Ha elválasztjuk, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál!”
Hiszen, amikor arról beszélünk ma, hogy védjük a keresztény értékeket, akkor Jakab Antal bölcsessége jut eszembe:”felvette, de még nem tért meg”… ugyanis a templomépítés és a tatarozásokra kifizetett pénzek nem egyenlők a hit megélésével, a Krisztus-követéssel, a keresztény erkölcsiséggel. Önmagában ez csak műemlékvédelem vagy nagyberuházás… semmi más! Mégis kapcsolódik Jakab Antal püspök úr általam másodikként említett bölcsességéhez, amely a magyarság és a kereszténység egységéről szól, mert csak-csak nem pártházakat és kuplerájokat építünk és tatarozunk. Inkább egy fordított bibliai igazságot élünk meg a mai világban: Tetteink vannak ugyanis, de a hitünk kicsi… Jakab apostol erre hívja fel a figyelmünket: „Mert, ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” (Jk. 2, 26.) A mi hitünk kicsi, tetteinkkel azonban azt akarjuk elhitetni önmagunkkal és a világgal, hogy minden ízünkben elkötelezettek vagyunk Isten iránt. Illetve, az elmúlt évszázad viszontagságai okán, nem vagyunk tisztában a krisztusi elvárásokkal, parancsokkal, ezért azt gondoljuk, hogy a felületes hit, a külsőség és az ehhez elegendő pénz a hit megéléséhez untig elég s így bátran és meggyőződéssel kereszténynek mondjuk magunkat. Számos oka van persze ennek a felületes kereszténységnek, amely igyekszik önmagával is elhitetni, hogy valódi, hogy nem relativizált, hogy személyre szabhatjuk magunknak, hogy ez, ha mi mondjuk, akkor valóban Krisztust követő. Politikai, egyházpolitikai, gazdasági, kulturális, nemzeti… és persze egyéni okokról kell beszélnünk. A mi kereszténységünk valójában annyit ér, mint a legújabb okostelefon – töltő nélkül. A keresztségben megkaptuk, gyermekkorunkban elsajátítottuk, s most az étagére-en tartjuk, hogy lássék… Van, de használhatatlan arra a célra, amiért kaptuk… ha elválasztjuk a megélt hitet és a cselekedeteket, a telefont és a töltőt, akkor használhatatlanná válik, még akkor is, ha szépen mutat.
Mind egyénileg, mind közösségileg, és történelmi távlatokban elemezve e hitbéli hiányosságainkat vagy tájékozatlanságunkat, olyan kérdések kerülnek elő, amelyekről vagy csak nagyon felületesen illik vagy egyáltalán nem illik szólni.
Ki, kik a felelősek azért, hogy egy keresztény nemzet épp úgy, mint az önazonosságát, történelmét, a hitét is elvesztette?
Mikor
kezdődött ez a drámai változás Magyarországon, a magyar nemzet lelkében? Akkor,
amikor a többi nemzet, politika-, és kultúrtörténetében. A liberalizmus
szárnyba szökkenésekor. Amikor azt kezdték el „haladó” politikusaink hirdetni,
hogy az állam és az egyház elválasztandó.
Mert mit is kezdtek akkor hirdetni voltaképpen? A napi politikai igények mentén azt, hogy szűnjék meg az állami politika fölötti erkölcsi kontroll. Magyarán, hogy a keresztény értékrend és az állami politika értékrendje ne legyen azonos, ne azonos követelményrendszer alá tartozzék, azaz, hogy szabad kezet kapjon a lopás, a csalás, a korrupció, az erkölcstelenség, és mindaz, amit ma látunk magunk körül. Tehát, a szabadosság, a parancsolatok elvetése, az Isten nélküli lét. A szabadkőműves bomlasztás, és az emberi rossz tulajdonságokra való építkezés. Kossuth, Eötvös, Deák szabadkőműves szellemisége kezdte rombolni az ezer éves magyar szokásjogot, erkölcsi rendet, s helyezte a kereszténységnél magasabb szintre az állam, hit és valláserkölcsi elkötelezettség nélkül való szellemiségét. Míg a nemzeti liberalizmust ma még a jobboldali politikai erők is védelmezik, addig azzal a szellemiséggel kénytelenek harcolni, amelyet a védelmezett nemzeti liberalizmus, azaz a szabadkőműves világ-hálózat szült és nevelgetett olyanná, amilyennek ma éljük, látjuk, szenvedjük!
A magyarság drámai 20. századának szenvedését tehát, egy korábbi század nemzeti liberalizmusa érlelte. Ebből a nemzeti liberalizmusból, mintegy vadhajtásként nőtt ki a csaknem fél évszázados és máig tartó kommunista terrorizmus, és kéz a kézben vele, az értékrombolás sátáni szellemisége, a liberalizmus, az LMBTQ, a gyermekek megrontásának vágya, a teremtéssel ellenkező sátáni szemlélet.
A nemzet 1920-ban meghasonlott, és elvesztette azokat a kapaszkodóit is, amelyekre ezer éven át számíthatott. Ezek egyike a Vatikán volt, amely intézményrendszer nemcsak a hívő és hű magyar nemzetet, hanem annak papjait, szerzeteseit, püspökeit is magára hagyta a legtragikusabb pillanatokban.
Trianon
idején a Vatikán nem lépett föl a világtörténelem egyik legaljasabb liberális-szabadkőműves
összeesküvése, a Magyar Apostoli Királyság felszámolása ellen. Sőt!
Észak-Magyarország püspökségeinek élére rövid időn belül tót főpapok kerültek,
amely vatikáni intézkedés teljes elkeseredettséget, kilátástalanságot okozott a
lakosság számára. XV. Benedek pápa, ekkor Karol Kmetkót nyitrai, Jan
Vojtaššákot besztercebányai, Marián Blahát pedig szepesi püspökké nevezte ki,
figyelmen kívül hagyva a történelmi hagyományokat, és a magyar katolikusság
legalapvetőbb érdekeit. Az új, immár tót püspököket, 1921. február 13-án, Clemente Micara prágai nuncius szentelte fel, a nyitrai Szent László templomban. A helyzet Észak-Magyarországon
a mai napig nem rendeződött, hiszen sokszori kérés ellenére, magyar anyanyelvű
segédpüspöke vagy püspöke nincs az észak-magyarországi magyar katolikusoknak.
1918 után
a katolikus egyház, az új cseh-tót állam szemében ellenséggé vált. Ennek oka
elsősorban az volt, hogy a katolikus püspökök mind németek és magyarok voltak,
akiket Fischer-Colbrie Ágoston , a tizenegy nyelven beszélő és prédikáló kassai püspök kivételével
kiutasítottak az új államból. Batthyány Vilmos,nyitrai püspök, 1923. november 24-én Magyarországon halt meg. Radnai Farkas besztercebányai püspököt először letartóztatták, később kiutasították "Csehlákiából". Ő, 1935. oktüber 14-én halt meg, szintén
Magyarországon. Párvy Sándor szepesi püspök 1919. március 24-én meghalt, így püspöki széke a cseh-tót
megszálláskor betöltetlen volt. Balás Lajos rozsnyói püspök rezidenciáján, Rozsnyón halt meg 1920. szeptember 18-án. Csernoch János esztergomi
érsek fivérét pedig bosszúból meggyilkolták.
Az állam és az
egyház viszonya a püspökcserék ellenére sem volt jó. Az összes egyházi földet
zár alá helyezték, a nagyszombati székhelyű Cirkevné
veľkostatky (Egyházi nagybirtokok) vállalat intézkedett az egyházi
birtokok fölött, az állam nevében. Az is jelentős problémát okozott, hogy az
állam támogatta a Csehszlovák Huszita Egyházba való átlépést. Ez azt jelentette, hogy
csaknem egymillió tót és sajnos magyar hagyta el a katolikus hitet és egyházát.
(Ismét egy súlyos meghasonlás!!!!)
1922. május 22-én, a Szentszék és Csehszlovákia állami vezetői(!) megegyeztek abban, hogy az Esztergomi Érsekség Csehszlovákiához került területén apostoli kormányzóságot állítanak fel, Nagyszombat székhellyel, és a szlovákiai egyházmegyéket közvetlenül a Szentszék alá rendelték.
1938-ban „Dél-Szlovákia” visszakerült Magyarországhoz. Ismét változások álltak
be, amelyek három egyházmegyét érintettek. A Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra újra egyesült az Esztergomi Érsekséggel.
A rosznyói egyházmegyében Bubnics Mihály lett a püspöke. Kassán Fischer-Colbrie Ágoston 1925-ben bekövetkezett
halála után, Csárszky József lett
a megyéspüspök, de ő inkább Szlovákiába távozott, noha még üdvözölte a
Kassát visszahódító Horthy Miklós kormányzót. A kassai egyházmegye püspökévé,
Csárszky távozása után Madarász Istvánt nevezték ki, ugyanis P. Zadravecz István ofm. nyugalmazott tábori
püspöknek felajánlották a kassai egyházmegyét, de ő a kinevezést visszautasította.
Csárszky József, az áruló főpap, a szatmári, kassai és rozsnyói egyházmegyék Szlovákiában maradt részeinek
adminisztrátora, eperjesi székhellyel. 1945-ben újra súlyos változásokra került sor. Újra a magyarság hátrányára.
A második világháború után, a Beneš diktatúra minden egyházi életet fokozatosan leépített. 1948 után, az egyházi székek lassan megüresedtek. A püspököket internálták vagy bebörtönözték. 1968-at követően azonban enyhülés állt be. Ennek eredményeként, rendezni akarták a katolikus egyház helyzetét, mert a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra formailag még mindig Esztergomhoz tartozott. 1977-re sikerült a tót hatalomnak meggyőznie a Szentszéket arról, hogy új egyháztartományt állítson fel. 1977. december 30-án, VI. Pál pápa, a Praescriptiorum sacrosancti pápai bullával a Nagyszombati Adminisztratúrát érsekségi rangra emelte és létrehozta a szlovák egyháztartományt. A kassai és rozsnyói egyházmegyéket is kiszakították ez egri egyháztartományból és az új szlovák egyháztartomány részeivé tették. Ezzel a szlovákiai egyházmegyék végleg elszakadtak Magyarországtól.
1995. március 31-én, II János Pál létrehozta
a kassai főegyházmegyét és vele a kassai egyháztartományt. 2008. februiár 14-én XVI. Benedek döntése
értelmében az addigi egyházmegyei felosztást megváltozott, a Slovachiae
sacrorum és Cum concathedralis dekrétumok
alapján. Így, megszűnt a Pozsony-nagyszombati főegyházmegye, és helyén létrejött a pozsonyi és a nagyszombati .
A nyitrai egyházmegye egy részéből pedig, létrejött a zsolnai egyházmegye.
A
rendelkezés az addig érvényben lévő egyházmegyei határokat megváltoztatta, ami
egyértelműen a magyar kisebbség ellen irányult. A jelenlegi helyzet is
arra irányul, hogy a magyarság teljesen beolvadjon a tótok közösségébe. Sajnos,
Észak-Magyarországon immár egy évszázada folyik a tót-vatikáni magyar gyűlölet,
és az annak megfelelő intézkedéssorozat. S mint már említettem, nincs magyar
anyanyelvű püspök vagy segédpüspök sem, annak ellenére, hogy a 250
észak-magyarországi plébánia – ahol a szlovákiai magyar katolikusok élnek – az
alábbi egyházmegyék közt oszlanak meg:
– Pozsony-nagyszombati Főegyházmegye: 155
magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia
– Rozsnyói Egyházmegye: 49 magyar többségű
vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia
– Kassai Főegyházmegye: 25 magyar többségű
vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia
– Nyitrai Egyházmegye: 6 magyar többségű vagy
jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia
– Kassai Görögkatolikus Exarchátus: 15 magyar
jellegű plébánia.
Lépjünk
tovább egy másik megszállt magyar területre, Erdélybe és a Partiumba. Itt is
tapasztalható a vatikáni magyar-gyűlölet, hiszen már két pápalátogatás volt, s
egyik sem a magyarok iránti szeretetet sugározta, hanem a napi politika ördögét
szolgálta annak ellenére, hogy a katolikusok többségét Romániában, az Erdélyben
élő magyarok teszik ki. II. János Pál súlyosan megbántotta a magyarokat,
székelyeket, akik reménykedtek a „szeretett pápa” gyulafehérvári látogatásában.
Az
erdélyi magyar katolikus egyház nem süllyedt le arra a szintre a kommunista
diktatúra alatt, mint a magyarországi, mert Márton Áron püspök, az erdélyi
ferencesek, és az erdélyi világi klérus sok évszázados, önvédelemre
berendezkedett egyház várfalairól vívta meg kegyetlenül nehéz, nemzetmentő harcát,
az elnyomó, primitív, nacionalista oláh, és magyar kommunista söpredékkel. Volt
természetesen néhány kollaboráns pap ott is, de őket Márton Áron püspök,
börtönből való szabadulása után azonnal felfüggesztette a papi szolgálat alól.
Rengeteg
áldozata volt ennek a harcnak, de volt máig ható eredménye is. Nincs akkora paphiány,
mint Magyarországon, az erdélyi magyar katolikus templomok ma is megtelnek, a
gyermekek hittanra járnak.
Ami azonban ma még csak a „vájt fülűek
számára” észrevehető, hogy a bukaresti csíksomlyói és balázsfalvi pápalátogatás
eredményeként megkezdődött az erdélyi magyar katolikus egyház csendes,
szisztematikus elrománosítása, számos kollaboráns magyar pap és szerzetes
közreműködésével. Ez az egyre szaporodó és indokolatlan
román, illetve vegyes nyelvű szentmisékben, a sűrűsödő román-magyar ifjúsági
táborok szervezésében, és a Partium-i püspökségeken belül a román nyelv felé
való elhajlásban jelenik meg. Néhány év alatt olyan helyzetet teremthet a
folyamat, amilyenben a nyugat-magyarországi (e pillanatban Burgenland)
Boldogasszony ősi magyar ferences kegytemploma van: – magyar mise csak akkor
hangzik fel, ha a magyar zarándokcsoport hoz magával papot és kántort is. Szomorú
tény ez tehát, amire érdemes volna sokkal nagyobb figyelmet szentelni, és még
nagyobb ellenállást tanúsítani egyházi berkeken belül is! Mert a Vatikán
távlati politikai célja, hogy Erdélyben is megszűnjön a magyar-probléma, és az
ortodox államot is Róma alá rendelhessék, egy közös világvallás karmai közé.
A
magyarországi püspökök korábbi súlyos és visszafordíthatatlan intézkedése
volt, amikor II. János Páltól kérték a legősibb egyházmegye trianoni határok
mentén való felosztását. Paskaiék ezt az egyházmegyei határok korszerűsítésével
magyarázták. Ez a szándékosnak tűnő egyházi elnemzetietlenítés jelenti a
legnagyobb veszélyt a kárpát-medencei magyarságra nézve. Hiszen a budai és
általában a svábságot is azzal tüntették el, hogy betiltották a német nyelvű
szentmiséket. Sokan azt feltételezik, hogy a Vatikán, ilyen egyházpolitikai módszerrel
akarja megoldani azokat a diplomáciai problémákat, amelyeket a magyar kisebbség
léte okoz a Szentszék és a román vagy a tót állam között. Ebben a szellemben Bergoglio
pápa elfogadta a Trianon 100 évfordulóján tartandó ünnepségsorozatra kapott
bukaresti meghívást, de a Vatikánban is külön ünnepségsorozatot rendeztek
Trianon emlékére a románok, amelyen megjelent az argentin érsek is, együtt
ünnepelve a magyar gyászt.
Visszatérve
tehát, a magyar püspökök határmódosító kérésére: Rendkívül nagy visszatetszést
keltett, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar érthetetlen és indokolatlan
kérésére, 1993. május 31-én a Hungarorum Gens kezdetű
apostoli konstitúciójával a „szent pápa” megalapította a Debrecen-nyíregyházi
Egyházmegyét, amely nem volt más, mint a legősibb – Szent István által
Szatmáron alapított és Szent László által Nagyváradra telepített – Váradi egyházmegye
kettéosztása, a trianoni határok mentén. Hihetetlen veszteséget okozott a
magyar nemzetnek ezzel, a Paskai László vezette katolikus püspöki kar. Néhai
Tempfli József a váradi egyházmegye 81. püspöke, és Nagytiszteletű Tőkés László
református püspök, valamint sok magas rangú egyházi és világi személy kérte,
hogy az egyházmegye maradjon egyben, de a pápa a magyar püspökök kérésére
hivatkozva hajthatatlan maradt.
Akkor
is a magyarság érdekei ellen intézkedett a szent pápa, amikor Gyulafehérvár
érsekét a kérés ellenére sem emelte metropolita érseki rangba. Ez az elmaradt
szentszéki intézkedés azt jelenthette volna, hogy Szatmár, Várad és Temesvár az
erdélyi érsek fennhatósága alá tartozhatna, s nem a bukaresti főpásztor Rab
János (Ioan Robu) kiszolgáltatottjaként vegetálna és románosodna. A metropolita
érsekségért néhai Tempfli József váradi és néhai Reiser Pál szatmári püspök
sikerrel „lobbizott” mindaddig, amíg a magyarokat enyhén szólva nem kedvelő
Sebastian Kräuter temesvári püspök kijelentette, hogy inkább tartozik Bukarest román
fennhatósága alá, minthogy neki „egy magyar dirigáljon”.
Sebastian
Kräuter ezzel a vétóval – a Szentszékkel és a román püspöki
karral mély egyetértésben – megakadályozta Gyulafehérvár metropolita érsekséggé
emelését, és ezzel rettenetes sokat ártott, mert mára e püspökségek területén
is „kötelező az elrománosítás”, ami azért jelent sokszoros veszélyt, mert a
szórványban élő magyarok sorsa véglegesen megpecsételődhet.
A
szórvány magyarság megtartását két évtizeden belül csak a protestáns egyházak
fogják biztosítani e három, Bukaresthez tartozó egyházmegye területén, de az
erdélyi egyházmegye is veszélybe kerülhet, ha papjai és szerzetesei esetleg, a
jelenlegi római püspököt szemellenzősen követve, gondolkodás nélküli
engedelmességükben, ostobán és vakon kollaborálnának a Szentszék magyar és
székely nemzetet elsorvasztani akaró sötét politikájával.
1999-ben az erdélyi római katolikus püspökök
levélben kérték a pápát, hogy romániai útja során látogasson el Erdélybe is.
Az
1999. február 8-iki keltezésű levelet, a bukaresti apostoli nuncius
közvetítésével juttatták el a Szentszékhez és a vatikáni rádió magyar adása
útján hozták nyilvánosságra. Ebben a következőket írják az erdélyi és partiumi
püspökök: „Az öt római katolikus püspök
örömét fejezi ki a katolikus egyházfő látogatása kapcsán, ugyanakkor
aggodalmának ad hangot azon nem hivatalos hír miatt, hogy talán csak a
fővárost, Bukarestet keresi fel.”
Az
erdélyi püspökök főleg két nagy központra gondolnak: Balázsfalvára a görög katolikus
hívek, valamint Csíksomlyóra a római katolikus hívek tekintetében. Románia
12 egyházmegyéjéből 10 Erdélyben van: mind az öt görög katolikus egyházmegye, a
4 római katolikus egyházmegye és az örmény katolikus kormányzóság – indokolták
felhívásukat az erdélyi püspökök. Erdélyben 2 millió katolikus él: 1 111 525
görög katolikus és 888 577 római katolikus, vagyis a romániai katolikusoknak
84,62 százaléka. Az Ó-királyságban (Regát), ahol Bukarest is van, a két római
katolikus egyházmegyében csak 362 507 római katolikus hívő él, vagyis a
romániai katolikusok összességének 15,33 százaléka – idézték az adatokat az
1998-as pápai évkönyvből.
“Ha
a pápa nem tudná meglátogatni Erdélyt – mindkét csoportot –, nagy csalódást
okozna a híveknek, akik a kommunista rendszer alatt hitükért és a pápa iránti
hűségükért szenvedtek” – hangoztatta a Gyulafehérváron kelt
levélben Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Tempfli József nagyváradi,
Sebastian Kräuter temesvári és Reiser Pál szatmárnémeti püspök, valamint Tamás
József gyulafehérvári segédpüspök. A levél süket fülekre talált… a szent pápa
pedig szemrebbenés nélkül utazott az oláhok fővárosába.
Bergoglio
elment ugyan Csíksomlyóba, de ott a románokat éltette, és elfelejtette boldoggá
avatni a sokat szenvedett erdélyi szent püspököt, Márton Áront. Helyette a
magyarellenes Iuliu Hossu görög
katolikus püspököt és hat magyar gyűlölő társát emelte oltárra Róma püspöke –
Balázsfalván.
A
magyarokkal általában, de az erdélyi magyarokkal különösen nem volt kegyes a
Szentszék a XX. század második felében, XII. Pius pápa 1958-ban bekövetkezett
halála után. Ő volt az utolsó pápa, aki a magyarok mellett nemzetközi szinten
is kiállt.
Az
elmúlt 25-30 évben valamiféle egészen furcsa, gyűlölködő politikát gyakorol a
vatikáni diplomácia a magyarsággal szemben. Már a szláv Szt. II. János Pál
uralkodása idején is ez volt érezhető, hiszen ez az ellenséges politika több
alkalommal alázta, és ezzel botránkoztatta meg a hűséges erdélyi, felvidéki és
a magyarországi magyar katolikus társadalmat. Kassán arra bíztatta a tótokat
homiliájában, hogy „eljött az ideje a szlovák nacionalizmusnak”…, de a kassai
vértanúk nevei sem jutottak eszébe magyarul… – hiszen édesanyja szlovák volt, s
így anyanyelve is az.
A” szent pápa” 1991-es magyarországi látogatásakor csángó fiatalok
adták át Corvina méretű könyvbe írva, népviseletben azon kérésüket, hogy
anyanyelvükön is lehessen gyóntatás, szentmise stb… a Csángóföldön. A Szentszék
válaszra sem méltatta(!) a kérést, amelyben, azóta sem volt előrelépés, intézkedés…Inkább
megalázó engedékenységnek nevezhető, hogy Bergoglio romániai látogatása előtt a
jászvásári érsek, havonta egyetlen vasárnapi misét engedélyezett a bákói
templomban a csángók részére – magyarul.
Botorság volna arra várni, és abban reménykedni, hogy ez a politika
megváltozik. Annál is inkább, mert mára olyan szellemiség uralkodik az egyház
vezetésében és Vatikán államban, mint a civil világban. Ugyanazok a politikai
elképzelések, a legkevesebbet pedig magáról Jézusról lehet hallani. Ezért volt
kiváló alkalom a budapesti Eucharisztikus Kongresszus, amely mintha a
történelem ismétlődését jelentette volna. 1938-ban is súlyos bajokkal
küzdöttünk, s ma is ezer sebből vérzik a magyar jövő reménye. Ám, 1938. elmúlt,
a II. világháború elmúlt, a trianoni határokon kívül még három településünket
elvették Párizsban, a kommunizmus, a harminc éve tartó rablókapitalizmus és az
Unió nyomorúsága ellenére még élünk, vagyunk… Mert Mária országát Mária
beleegyezése nélkül nem lehet megszüntetni. Időlegesen csonkolgatni lehet,
kínozni és ütlegelni is lehet, de megszüntetni nem lehet, hitét és bizalmát
Istenben kiirtani nem lehet, mert mint Antall József mondta: „Magyarországon még az ateista is keresztény.”
***
Végül
hadd szóljak azokról a bűnökről is, amelyeket a békepapság és a Paskai-féle
egyházvezetés követett el a magyar katolikus társadalom ellen, a Casaroli-féle
Ostpolitik támogatásával és annak szellemében. XII. Pius volt az utolsó pápa,
aki nem sértegette, alázta a magyarságot, székelységet, csángóságot, hanem
utolsó leheletéig kiállt nemzetünk és népünk mellet nemzetközi színtéren is.
Ezt kimondani ma nem volna szabad, hiszen a már említett kongresszus, és
Bergoglio „elragadtatása” a közhangulatot kissé átformálta. Noha a most
hangoztatott „szimptáia” a magyarok iránt, csupán olyan politikai színház,
amelyet a hívő katolikusoknak azért ad elő, hogy megőrizze azt a „ragaszkodást”,
amit a tömeg mutatott Hősök terén. A lényeg azonban ettől nem változik.
Amikor a
katolikus egyház mai, torokszorítóan fájdalmas helyzetéről beszélünk, s annak
történelmi okait kutatjuk, akkor egy sajnálatos tényt kell konstatálnunk: –
Magyarországon kívül más országban nem is volt lehetséges az, ami hazánkban
lejátszódott a Rákosi-, és a Kádár-féle vörös fasizmus idején. Csak a magyar
katolikus egyházban volt tapasztalható az a gyors, kollaborálásra való
„hajlam”, amely végül a kommunisták kezére játszotta az ezer éves katolikus
intézményrendszert, a szerzetesrendekkel, a kórházakkal és iskolákkal
egyetemben.
Tárgyalások
nélküli jegyzőkönyv-aláírások történtek a homoszexualitással, pedofíliával, alkoholizmussal
stb… megzsarolt főpapok és a kommunista kormány között, s ezek alapján adta föl
a katolikus klérus az állásait, erődítményeit, s hagyta odaveszni azokat a
papokat és főpapokat, akik felvették a kesztyűt és nyíltan hangot adtak a
kommunista diktatúra aljas tevékenysége miatti nemtetszésüknek.
Szerzeteseket
kínoztak, öltek meg a mai szocialisták szellemi elődei, papokat vetettek kínvallatás
alá, s perverz, nem keresztény,
táborokból hazakerült és bosszútól lihegő kihallgató-nők élvezkedtek a
bebörtönzött papok kiszolgáltatottsága felett. És nem volt baj, ha a
kínvallatás közben egy-egy pap meghalt.
Ez a háború a
katolikus társadalom ellen már 1945-ben megkezdődött, amikor a Moszkvából
visszatérő ’19-es kommunista „különítmény” és a náci táborokból visszatért, a
keresztényeken bosszút állni akaró túlélők egymásra találtak, és céljaikat
egyeztetve megkezdték embertelen leszámolásukat az ártatlanok ellen. Koholt
vádak, hazugságok és ehhez számos hamis tanú aljassága félelmet keltett mind az
egyházban, mint a katolikus polgárságban, s ez a félelem 1947-1948-ban ért a
tetőfokára, amikor a vörös fasizmus gátlástalansága a kötelező hitoktatás ellen
megkezdte a támadásokat, és ezer esztendős iskolarendszerünket megszüntette. A
tudós paptanárokat utcára tette, s helyettük repedtsarkú, hónapok alatt
„képzett” proli-lányokat, képzetlen pártkádereket ültettek katedrára. Eközben
papokat, szerzeteseket tartóztattak le, mert „fegyvereket véltek találni”
egyházi iskolákban, sőt egyházi iskolások által elkövetett gyilkosságokról is
írt a nemrégiben megszűnt Népszabadság elődje – a Szabad Nép.
1948.
június 17-én a Szabad Nép arról számolt be, hogy a Parlamentben az iskolák
államosítását megszavazták: 230 igen, 63 nem, és 69 tartózkodás mellett
győzött a proletárdiktatúra. Így egymillió katolikus tanulót
kényszerítettek a kommunisták ateista iskolába. 2885
általános iskola, és 301 közép és főiskola került a vörös fasiszták kezére,
összesen 940.000 tanulóval. Maradt 8 középiskola… ahonnan
később egyetemre vagy főiskolára alig vettek föl továbbtanulni akaró
fiatalokat. 1948-ban 4500 katolikus pedagógus (papok és
szerzetesnővérek) került ki az oktatásból, így elindult az a súlyos és máig
tartó lavina, amely a tudást és az erkölcsi alapokat és értékrendeket maga alá
temette. A képzés és a tanítás színvonala egyenes arányban csökkent. A helyzet
ma sem jobb!
1948-ban
nyíltan támadták a zarándok népet is az ÁVH pribékjei,
decemberben pedig a vörös fasiszták ámokfutásszerűen működtették már sátánista
rendszerüket: letartóztatták Mindszenty József esztergomi érseket, s ezzel
lefejezték azt az ellenállást, amely a prímást követő papok és püspökök körében
még érezhető volt, és amelytől a Rosenfeld-féle kommunisták rettegtek. A
kínvallatások után a prímást életfogytig tartó börtönre ítélték…
Szabad
volt hát az út az egyház teljes eltiprásához. Tömegesen kerültek börtönbe a
papok és szerzetesnők, a kommunista bíróságokon szakmányban hozták a koholt
vádas perekben ítéleteiket a megfenyegetett vagy megvásárolt bírók –
s ezekért a bűnökért máig nem kért bocsánatot nyilvánosan a mindenkori bíróság
és ügyészség egyetlen képviselője sem!
1949.
május 1-jétől a hitoktatás fakultatívvá lett, ami azt jelentette, hogy amíg
1949-ben az iskolások 95 %-a járt hittanra, 1974-ben (25 év múlva) ez a szám 7
%-ra csökkent. Tehát, amikor egyháztörténészek hadakoznak az
ellen, hogy a mai helyzetet a kommunista diktatúra elnyomása és rombolása
idézte elő, akkor elég volna csak ezt az egyetlen statisztikát bemutatni.
Azonban sajnos van még ehhez hasonló statisztikai és egyháztörténeti adat. Az
iskolák államosítása volt a második vörös fasiszta terrorcselekmény a magyar
társadalom ellen.
1950.
szeptember 1-jén Grősz József kalocsai érsekkel levélben
tudatta a kommunista kormány, hogy megvonja a szerzetesrendek működési
engedélyét, amit a 34/1950 számú törvényerejű rendeletében a minisztertanács
végrehajtott.
23
férfi szerzetesrend 2582 tagja, 40 apácarend 8956 tagja került utcára. Összesen
tehát: 63 szerzetesrend 11538 tagját tették lehetetlenné, és 636 kolostort
raboltak el egyetlen éjszaka alatt – természetesen központi, moszkvai
utasításra, hiszen ugyanez megtörtént a többi kommunista országban is… és ezzel
majdnem befejeződött a főcsapások sora.
Ezt követte
csaknem a rendszerváltásig a papnövendékek számának állami korlátozása, a békepapi
mozgalomban résztvevők magatartása és árulása, a kollaboráns, besúgó papság
rombolása tovább mérgezte a magyar katolikusság, a magyar társadalom hitbéli
elkötelezettségét, erkölcsi tartását. A zsarolható főpapság emberi
gyarlóságai miatt került a magyar katolikus egyház és a magyar társadalom hívő
része, abba a mai drámai helyzetbe, hogy arról kell beszéljen egy megyés
főpásztor, miszerint a plébániák felét be kell zárni a paphiány és a hívek
megfogyatkozása miatt.
Igen, az emberi
gyengeség az oka mindennek: hiszen az egyik érsek telefonon rendelte Péter
Gábor titkárságától a pártközpontból a kubai szivart, a másiknak az ÁVH
biztosította a fiúkat fajtalan szerelmi életéhez… és sorolhatnánk. Ilyen
helyzetben pedig nincs más lehetőség, mint engedni a diktatúra szorításának és
élvezni az árulásért kapott harminc ezüstöt. Jellemző, hogy az egyik érsek, aki
lelökte a szakadékba a magyar katolikus egyházat, halála előtt nem imádsággal
fordult Istenhez, hanem utolsó szavai ezek voltak: – „Le van szarva minden”… A
rendszerváltás után e zsarolások miatt nem lehetett egyszerre rehabilitálni a
kommunista világban elítélt püspököket, mert némelyikük – jegyzőkönyvben
rögzített – viselt dolgai az egyházra nézve súlyos erkölcsi károkat okoztak
volna. Azokat a főpapokat, akiket nem lehetett zsarolni, hosszú évekre
bebörtönözték vagy kényszerlakhelyre parancsolták. Ám, sok főpap csatlakozott a
kommunista kollaboránsokhoz, s élvezte az ezzel járó kényelmes létformát. Az
árulók életformáját: – Brezanóczy Pál érsek, fedőneve: “Kékes Pál”. Ijjas
József érsek, fedőneve: “Péter”. Bánk József érsek, fedőneve: “Professzor”. És
ez csak a jéghegy csúcsa… hiszen az egyházmegyei papság körében számos besúgót
ismerünk, és az esztergomi érseki székben Paskai László személyében is
ízig-vérig, nem katolikus származású kollaboráns ült, aki 1989-ben egyedül
maradt a békepapi mozgalom életben tartásának ötletével…
A mai drámai helyzet, létező okai…
Generációkon
keresztül csak meghatározott számú kispapot lehetett felvenni, a
papneveldéket bezárták, s már a mai nagyszülők is ahhoz a generációhoz
tatoznak, akik fiatalon megízlelték a szabadosságot, s ennek megfelelően
minimum negyvenes éveikig eltávolodtak az egyháztól, a hittől. Ma, amikor
visszatérnek döbbenten látják, hogy mi az, amiről ők maguk is tehetnek. Hiszen,
gyermekeik nem tapasztalták meg a vasárnapi és ünnepnapi közös misehallgatást,
a hittanra járás örömét… a katolikus közösség értékrendjét. Nem vitték magukkal
az életbe az otthoni szeretet mellett a hit nagyszerűségét, mert nem kapták
meg… Generációkat fosztott meg a kommunista fasizmus attól az értéktől, amely
ezer éven keresztül irányadó és erőt biztosító támasza volt népünknek.
Azonban
van más probléma is, amely az egyház mai helyzetét olyanná teszi,
amilyennek siralmas állapotában látjuk. Ez, a II. vatikáni zsinat utáni laza
papnevelés, a tudás igen alacsony szintre kényszerítése pont azért, hogy a
paphiány leküzdése érdekében a gyengébb képességű fiataloknak is lehetősége
legyen elvégezni a teológiát. Ma már egy fiatal pap nem tud latinul, ó-görögül,
ó-héberül, és nem ismeri a latin liturgiát, a püspökségtől autót kap, kényelmesen
él, a nagy paphiány ellenére szabadságra megy, s alig várja, hogy levegye a templomi
„jelmezt”, a reverendát, a szerzetesi ruhát, hogy farmerra cserélve azt,
véletlenül se lássék rajta, hogy ő Isten szolgája. Az erkölcsi probléma, hogy
máig van olyan hivatalban lévő főpap, aki a kollaborálásával az egyház
helyzetét rombolta, papjait beárulta, lehetetlenné tette. Az ilyen főpapoknak
és papoknak le kellene mondaniuk nyilvános bocsánatkérés mellett, hogy ezzel,
mint erkölcsi útmutatással részben vagy egészben jóvátegyék egyházromboló tevékenységüket.
Akik ma ilyen múlttal hivatalban vannak, kevesebbet érnek, mint az a volt szerzetes
professzor, aki elment egykori kolostorába és ott nyilvánosan kért bocsánatot
besúgó tevékenysége miatt.
Templomaink
üresek, papjaink elfogynak… – s mi mit tehetünk?
Rengeteget!
Természetesnek kellene megélnünk a hitet. Nem kellene szégyellnünk keresztet
vetni akár a villamoson is, amikor harangoznak, vagy ha templom előtt megy el a
jármű. Minden vallás őrzi és viseli egyháza jelképeit… nálunk,
katolikusoknál ez nincs így. Sőt, már a ferences csuháról is elkopott a
Rózsafüzér, s kevesen tűznek ki egy kicsiny keresztet a hajtókájukra.
Keresztény értékeket féltünk, amikor a migránsokról beszélünk, de saját keresztény
értékeinket titkoljuk, takargatjuk, mintha szégyen volna természetesként
megvallani a hitet. Vigyük el gyermekeinket a templomba, legyen számukra az
élethez tartozó esemény. Isten jelentsen biztonságot… Legyenek példaképek az
életünkben. Ne jámbor történetekkel traktáljuk gyermekeinket, hanem üljünk le
velük beszélgetni Istenről, Jézusról, Máriáról, a szentekről és egyházunk
nagyjairól, s ne ott kezdjük a beszélgetést, hogy „ha rossz vagy majd jön a
pokol meg a megtorlás”… (Ahogy ezt manapság a hitoktatók egy része elég ostobán
előadja.) Ha eddig nem is jártunk templomba, kezdjük el, mert rohan az élet, és
már eddig is sokat mulasztottunk. Mert nem csak a papon, vagy csak a híveken
múlik az, hogy megtelik-e a templom, s lesz-e elegendő papunk… A
közösségen múlik. Papon és hívőn egyaránt és egyszerre. Azon, hogy milyen
természetességgel vagyunk (vagy nem vagyunk) keresztények. Hogy önmutogatás
nélkül, a mindennapi életben tudunk-e őszinte szeretettel lenni mindenki(!)
iránt… Tudjuk-e hitünk mások felé történő kisugárzását irányítani és
alkalmazni? S ha elfelejtettük is a Miatyánkot, legalább egyszer-egyszer kérjük
magunkban Istent – saját szavainkkal –, hogy adja vissza, amit önhibánkból vagy
eleink hibájából elvesztettünk… – a hitet. És, ha őszintén kérjük, megkapjuk!
Nincs a keresztény életmódban semmi különleges, vagy misztikus. A szeretet
Isten alkotta művészete az bennünk, amely magunkban is nyugalmat teremt és
mások felé is nyugalmat, szeretetet sugároz. Élni kell vele…
Mert
tudnunk kell: – Csak akkor maradunk meg, ha ismét
megtaláljuk az Istenhez vezető utat. Önmagunkban! A többiben már Ő segít… Ha
nem keressük ezt az Istenhez vezető utat, úgy bármit teszünk, érték és siker
nélküli lesz minden próbálkozásunk. Egyénként és nemzetként egyaránt!
A hivatalos
egyház – őszinte és elkeseredett papjaink kivételével –, rózsaszín képet fest,
amely makulátlanként mutatja be az intézményrendszert, felmenti a múlt
gyilkosait, besúgóit, s megmagyarázza a bűnöket, az árulásokat, az
istentagadást, és Bergoglio valamint az általa kinevezett veszprémi érsek
működésének – sokak szemében – súlyos bűneit: Balaton-parti szabadtéri misék
betiltása, latin liturgia tiltása, fiatal papok felfüggesztése, csak, mert Jézust
és az Egyház kétezer éves hagyományait követik, idős pap elüldözése
állomáshelyéről, öreg egyházi személyek kényszerköltöztetése üzleti érdekből…
etc.
A képmutatásról
azonban maga Jézus mondott véleményt… Őszintén nézzünk tehát szembe a múlttal, és
Isten segítségével alakítsuk a jövőt úgy, hogy hitünk megerősödvén és hazánk
iránti elkötelezettségünk, felelősségünk által, nemzetünk büszkén vallhassa
magát ismét Mária országa nemzetének… Magyarnak és kereszténynek! Mert vagy így lesz, vagy sehogy sem lesz…
Idő
hiányában, most nem elemeztem Mindszenty és Márton püspök, szenvedésekkel teli,
a Vatikán és a Szentszék által magára hagyatott sorsát, római megítélésüket, a
ferences vértanúk, az erdélyi, az észak-magyarországi boldoggá vagy szentté avatandók
nehézkesen alakuló, Rómában, szándékosan hátráltatott ügyét, Csiszér Elektől,
Boros Fortunáton át, Vezér Ferenc pálos szerzetesig. Ez, egy későbbi előadásom
– és könyvem – témája.
Köszönöm a témára
és rám fordított figyelmüket.
Stoffán György