Május
volt. 1962 májusa. Az alkonyat vöröses fénye beragyogta Buda kedvelt ligetét, a
Mechwart-parkot. Gyermekek játszottak a homokozóban, a budai hölgyek pedig a
padokon ülve, kötögetve beszélgettek, miközben a készülő zokniról, sapkáról
vagy pulóverről fel-felpillantottak a homokozó felé, ügyelendő az apróságokra.
Mindig volt valami jó téma, amit egész délután lehetett boncolgatni... de a témát az anyukák összetétele határozott meg.
Ha nem csak a leánykori ismerősök, a régi barátnőkoszorú volt a téren, akkor
legfőképpen a Fény utcai piac, az időjárás vagy a Marczibányi téri iskola
került szóba. Ha viszont a régi barátnők trécseltek csupán gyermekeik mellett,
akkor a politika, a kommunistázás és minden fájdalom előjött, amelyet a vörös,
moszkovita diktatúra okozott a budai családoknak.
Az
is téma volt olykor, hogy Budán, a tiltás ellenére, két pap még mindig
reverendában jár.
Az
egyik, a János kórház hajlott hátú, picike, Liszt-frizurás és nagyon öreg
lelkésze dr. Korének József (1891-1993) volt, aki foltozott reverendában,
kopott kabátban, s valamikor talán az 1900-as évek elején, még felvidéki tábori
lelkész korában ajándékba kapott táskával rótta Buda utcáit, folyamatosan betegeket
látogatott, mert a kórházakban ezt a tevékenységet akkortájt tiltották. A Széll
Kálmán téren sokan sportot űztünk abból, hogy meglátván az öreg reverendás
tisztelendőt, jó hangosan ráköszöntünk egy nagy „Laudeturral”… aminek épp olyan
hangos és áldással járó „In aeternum” lett a „következménye”. Amolyan tüntetés
volt ez a kommunista diktatúrában, a megmaradt arisztokrata és budai polgári
fiatalok körében. Valami varázsa is volt ennek a „Laudetur”-os tüntetésnek.
Valami olyasmi, amelybe nem köthetett bele a hatalom, de amely mégis markánsan kifejezte
a múlthoz, a keresztény magyar szellemiséghez való ragaszkodást. Az igazi
élményt az adta, ha még egy rendőr, vagy valami közismert ócska besúgó is volt
a közelben, akiknek ilyenkor vörös lett a fejük a tehetetlen dühtől. Hiszen ők
legszívesebben az összes kereszténnyel és „kizsákmányolóval” végeztek volna…
Mert ők ilyenek. A kommunista eszme alapján, náluk a gyilkolás természetes
hatalmi eszköz. (Ma is hallunk tőlük effélét.)…
A
másik pap, aki reverendát viselt akkoriban, a Fő utcai görög katolikus parochus
volt. Szikár, de kissé már meghajlott termete egyébként is elütött az átlagtól,
nagy karimájú fekete kalapjával, méltóságteljes tartásával és a reverenda
viselésével sokszor kihívta maga ellen a moszkoviták haragját.
Most is határozott léptekkel tűnt fel az idős görög pap, s az egytől-egyig római katolikus fiatal anyukák nagy „Dícsértessék”-kel köszöntötték. Ő mosolyogva válaszolt, s áldásra emelte a kezét. Majd tovatűnt. Lépéseinek ritmusa az ikonok előtt énekelt ősi zsoltárok sokszólamú, Istent dicsérő könnyedségét idézte… mindig dúdolt valami csodaszép dallamot. Mint egy angyal, úgy libbent el a fiatalasszonyok előtt.
Messzebbről rossz arcú proli-fiúk lesték az öreg papot.
Most is határozott léptekkel tűnt fel az idős görög pap, s az egytől-egyig római katolikus fiatal anyukák nagy „Dícsértessék”-kel köszöntötték. Ő mosolyogva válaszolt, s áldásra emelte a kezét. Majd tovatűnt. Lépéseinek ritmusa az ikonok előtt énekelt ősi zsoltárok sokszólamú, Istent dicsérő könnyedségét idézte… mindig dúdolt valami csodaszép dallamot. Mint egy angyal, úgy libbent el a fiatalasszonyok előtt.
Messzebbről rossz arcú proli-fiúk lesték az öreg papot.
Amikor
a vöröslő alkonyat beragyogta a Margit körút macskaköveit, s a tizennyolcas villamos
csikorogva vette a Ganz utca előtti kanyart… épp elköszöntek egymástól az
anyukák a játszótéren… Az egyik édesanya a Mechwart-ligetből a ferencesekhez
igyekezett kisfiával májusi litániára. A kisfiú is szerette azt az éneket,
amelyet csak májusban – akkoriban még minden délután – elénekeltek a litánia
végén… „Néked ajánljuk Szűz Anyánk”… Azon az úton indult el kisfiával, a kolostor és
a bérház közötti széles lépcsőn, amelyen az imént még a görög katolikus tisztelendő úr
lépkedett…
A
kisfiú elengedte édesanyja kezét, hiszen autóforgalom ebben az időben még a Margit
körúton (akkor – a kommunista – Mártírok útjának nevezték) sem nagyon volt,
nemhogy a Mechwart-liget aszfaltozott parkolójában. A hosszú lépcsősor
jobboldalán nagy bérházak kapualjai, a másik oldalon a ferencesek klastromának
öreg falai voltak, s vannak ma is. A
lépcsősor alján Juliska néni, a mindenki által szeretett virágárus cigány nénike
bódéja állt… ám ott, most valami történhetett, mert furcsa hangfoszlányok
hallatszottak lentről, és a megszokottnál több ácsorgó ember állt a bódé
mellett.
A
kisfiú anyukája rosszat sejtett, ezért ölbe kapta a gyermeket, s egy pillanat
alatt ő is a virágos bódé mellett termett. A kép, amely eléjük tárult jellemző
volt arra a korra, a reakció viszont annál kevésbé.
Az
idős szikár pap a járda közepén állt, fejéről a kalap a földre került, táskája
tőle nem messze, szintén a földön. Kezét összekulcsolva, szótlanul várta mi
következhet még. Úgy állt ott, mint a Colosseumban azok a keresztények, akiket
az éhes oroszlánok elé vetettek a rómaiak… Körülötte a korábban rá leselkedő
proli-fiúk ugráltak, meg-megütve az öregembert, kalapját és táskáját
odább-odébb rugdalva. S trágár hangoskodásban élték ki ostoba, de minden
bizonnyal nem a saját kútfejükből kipattanó őrjöngésüket.
A
kisfiú édesanyjának sem kellett több. A némán, megbotránkozva álló, és
szólni, cselekedni nem merő ember között letette fiát, s hangos szóval lépett
elő Juliska néni bódéja mögül: – „Ezt tanuljátok ti a
KISZ-ben? Ilyen ócska viselkedésre nevelnek benneteket?
Nem szégyellitek magatokat? Öregembert verni dicsőség? Nem volt
még elég az áldozatokból? Ez jellemző rátok! Takarodjatok innen, mert nem állok
jót magamért, ócska suhancok”…
A
"suhancok" egy pillanatra megálltak, de a Margit körúton is megállt a levegő,
mert ilyet és így aligha hallott 1956 óta a vén Buda. Ahelyett, hogy a munkásőrgyerekek tovább gúnyolódtak volna, meglátva a többi ember feléjük tett lépéseit,
egy szempillantás
alatt elfutottak az Európa Étterem felé.
A
fiatalasszony felszedte a földről az öreg pap kalapját, táskáját, fiát kézen
fogta, s a görög katolikus tisztelendő urat bekísérte a ferences klastrom portájára, ahonnan
egy csapat megtermett ministráns kísérte Fő utcai templomába a vén parochust,
aki nem volt más, mint dr. Sztankay András –, Sztankay Istvánnak, a nemzet
színészének édesapja… A fiatal anyuka pedig, az én Édesanyám volt…
S.
Gy.