A magyarországi választási kampány hírhedt gyűlölethullámát lovagolják meg azok az államok, illetve azon államok vezetői, akik jelenleg bitorolják Magyarország 1920-ban és 1947-ben megkapott kétharmadát. Látva az őrületig tobzódó magyarországi gyűlöletet, amely a magyar társadalmat emészti, vérszemet kaptak az „új urak” Erdélyben, a Partiumban, a Felvidéken és a Délvidéken egyaránt. Igen, „új urak” ezek, hiszen az elmúlt ezer évhez viszonyítva, az elmúlt százhat esztendő nem számít történelmi korszaknak, bár alaposan felkavarta, összezavarta, kioltotta milliónyi magyar család életét.
Most a magyarországi politikai haszonszerzés háborúja és a társadalom eszerinti megosztottsága és egymás elleni gyűlölete rávetül a megszállt területekre. Hiszen a megosztottság mindenütt úgy terjed, mint a középkori háborúk után a pestis. Az idegen fennhatóság alatt élő nemzetrész is belekerült abba a gyűlöletörvénybe, amelyben az anyaország társadalma vívja haláltusáját, mert a csonkahoni politika rányomta a bélyegét mindenütt – nemzetpolitika néven – az évtizedekig magára hagyott magyarok és székelyek gondolkodásmódjára. És ez előbb-utóbb egy rossz nemzetpolitikából a nemzethalálhoz vezet.
Amíg az anyaországnak nevezett csonka országrészben sem sikerült rendet és biztos alapokat teremteni, elvetni a hazaszeret és a nemzethez való hűség magvait, addig tanulni kellett volna inkább a megszállt területeken élők kitartásából és honszeretetéből. Mert a csonkaország népe elfelejtette a haza szó értelmét, a ragaszkodást, a szenvedést magyarságát. Neki ez természetes nyűg volt. Addig a megszállt területek magyarsága viszont, ebből jelesre vizsgázott úgy, hogy a hitét is megtartotta, szokásai élő népszokások, imája őszinte és magyar!
Ma, ez a magyarországi, társadalmi gyűlölködés, amely Európában egyedülálló, és még az Unióban is megvetést szül ellenünk, jó alapot ad a megszállóknak arra, hogy a náluk is fel-fellángoló és egymás ellen irányuló magyargyűlöletet kihasználja a szülőföldjén maradt magyarok és székelyek ellen. Látjuk a tót magyarellenességet, a Benes-dekrétumok ma is élő tényét, s azt is megtapasztalhatjuk, hogy egy Kassa melletti benzinkútnál trágár szavakkal illetik a magyar turistát… Fellángolt az eddig jól titkolt náci érzelem a tót társadalomban, amely korábban is megvolt, és amely a zsidókat, a magyarokat és a németeket tizedelte.
Az oláh is észrevette, hogy most a magyarországiaknak elsődleges a választási kampány, s ezt kihasználva megtámadták a nagyváradi premontrei rendet, és a református egyházat is. Hiszen nekik az „európai kultúrát” kell szolgálniuk, mint csahosoknak, Leyen kutyáinak, aki maga is keresztényellenes és magyargyűlölő. Európa pedig immár az oláhokkal egyetemben megtagadja kereszténységét, az oláh ortodox egyház vezetésével és jóváhagyásával.
Ezért kell február 23-án minden magyarnak ott lenni
Váradon, megvédeni a premontrei apátot, akit minden törvényesség ellenében ki
akar költöztetni sok évszázados kolostoruk megmaradt lakrészéből a náci-liberális
váradi oláh városvezetés, karöltve a jogtipró bírósággal.
És meg kell védeni a református érdekeket is, hiszen a
nemzetmegtartó erőnek, a keresztény öszefogásnak meg kell maradnia, felekezeti
hovatartozástól függetlenül.
Igaz, előzménye is van ennek az aljas ítéletnek. Egy „egyházvezetői”
látogatás után kezdődött el a magyar vallás és a katolikus egyház
elrománosítása – bizonyára parancsara, ezen az elrabolt 105 négyzetkilométeren,
amit összefoglaló néven – hibásan ugyan, de – Erdélynek nevezünk, s amely része
Mária országnak, ami nem vész, nem veszhet el.
Bízom abban a pápai átokban, amit a Premontrei Rend alapításakor
II. Honorius pápa vetett papírra: „Ha pedig a jövőben valamely egyházi vagy
világi személy szándékosan támadást intézne a mi jelen rendeletünk ellen és
kétszeri, vagy háromszori megintés után megtagadná az elégtételadást, legyen az
megfosztva hatalmától és méltóságától; hadd tudja meg az ilyen, hogy majd Isten
ítélőszéke előtt fog megjelenni s gonoszságáért lakolni fog. A jelenben pedig
legyen eltiltva a mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus testének és vérének
vételétől s az utolsó ítéleten a szigorú bosszúállásnak legyen alávetve.”
Őszentsége II. Honorius 1126-ban nem említi, amit mi, magyarok tudunk: a magyar premontreieknek ott, Nagyváradon, van egy égi védelmezője, aki vitézül őrzi megmaradt, de magára maradt, Krisztust követő keresztény magyar népét, és a premontiek apátját: Ő nem más, mint Szent László király…
A magyarságnak és a kereszténységnek egy az ellensége, amely
ellenséggel szemben minden erőnket és bátorságunkat, Istenben való bizalmunkat
töretlenül be kell vetnünk, hogy az Égiek segítségével a magyar kereszténység, a
Krisztust követők magyar tömege egységesen, összetartva, hittel és bizalommal
felvértezve, imádkozva visszaszerezze az évszázados hűtlensége okán elvesztett
isteni Kegyelmet és igazságot!
A próbatételek sora elkezdődött. Meg tudjuk-e védeni a váradi Premontrei apátot a náci oláhok intézkedésétől és ellent tudunk-e állni a megtámadott váradi református gyülekezet elleni támadásnak?
Az egyház, és mindkét érintett állam mélyen hallgat a
Nagyváradot ért oláh, liberálnáci támadást illetően. Talán jobb is így, mert
most megmutathatja a nemzet, hogy képes-e kiállni a hazug politika nélkül saját
megmaradásáért és hitéért!
Vallja-e még Rákóczi Fejedelemmel együtt, hogy: „Ha Isten
értünk, kicsoda ellenünk!”
S.D.G.!
Stoffán György