Romániában a magyarellenesség ismét, újabb szintet lépett és amint az mindig történni szokott, és az orvgazdáknak ismét akadtak magyar csatlósaik. Régóta dolgoznak a magyar lakosság számának csökkentésén, történelmünk meghazudtolásán.
Lerombolták falvainkat, betelepedtek városainkba, megszüntették iskoláinkat, megaláztak, tiltották nyelvünket, amit nyerítésnek gúnyoltak, kitelepítettek és agyonvertek embereket, papokat és most úgy ítélik, hogy ez mégsem volt elég hatékony. Rájöttek arra, hogy ha kerékbe törnek is, a magyarságtudatunk, a nyelvünk, a hitünk megtart bennünket és a lángokból is újjáéledünk.
Most ezt a hitet és a reményt – az utolsó mentsvárunkat készülnek elvenni tőlünk. Csendben, szisztematikusan osonnak be templomainkba és immár románul csendül fel az Úr dicsérete. Román nyelvű kórusok zengik ünnepeinken a halleluját és a református templomokban románul is prédikálnak, hogy értsék azt a román(?!) hívek is. Miközben a vatikáni követ a katolikus iskola létéért összehívott tárgyaláson, Marosvásárhelyen, azon értetlenkedik, hogy miért nem olvadtunk még be, ergo… miért nem tűntünk még el nyomtalanul, a bukaresti, mindenkori kormánynak kolonc vagyunk és a saját képviselőinknek bevételi forrás. Néha, a szavazások idején aduász, máskor bűnbak, hasznos hülyék vagyunk.
A zúgolódó székelység komoly problémává nőtte ki magát, hiszen a román többség már azt latolgatja, hogy példát kéne venni róluk, ezért az ukrán kormányt támogató kormány olyat tett, ami példátlan a román parlament történetében; egységesen megszavazták a Márton Áron Emlékévet, a nagy székely püspök születésének 130. évfordulójára. Mielőtt bárki is félreértené, nem azért tették, mert hirtelen megszerettek minket és azért sem, mert az általunk példaképként tisztelt székely püspök cselekedeteit elismernék. Csupán politikai hangtompítóként szolgál ez a kegyes engedmény, amiért nekünk térden csúszva kéne hálát rebegnünk. Persze, ez is amolyan „huszonkettes csapdája”, hiszen, ha nem tesszük, máris bizonyítva látszik, hogy hálátlanok vagyunk és nekünk semmi sem jó.
Ez azonban, mint Romániában minden, csakis szemfényvesztés, amit saját „képviselőink”, egyházi vezetőink igyekeznek hitelesíteni, hűen statisztálva Bukarestben ehhez a bohózathoz.
Ugyanis, a csillogó cirkusz torz tükrén túl, a hétköznapokban ránk
vicsorog a valóság. Nagyváradon a vasgárdista városvezetés hétfőn utcára hajtja
a premontrei apátot, Anzelm atyát, aki éveken át küzdött jogos, a rend immár
több mint hétszáz éves tulajdonáért. A tolvaj győz és a Bukarestben oly lelkes
„urak” cinkosan hallgatnak. Világosan látszik, hogy a nép – székelyek és
magyarok –, csakis magukra számíthatnak és egyedül a Fennvalóban bízhatnak.
Kezünkbe kell vennünk hát, ezt az ügyet! Összefogva, hátunkat egymás hátához
vetve, összeszorított foggal, makacsul megálljt kell parancsolnunk az aljas
maffiának, amely a vesztünket akarja és akárcsak most, a váradi premontreiek
esetében, a nyomunkat is el akarja törölni! Álljunk ki bátran és mondjunk
nemet, katolikusok, reformátusok, magyarok és székelyek, mind a kisemmizett,
Krisztusban hívő nép! Mutassuk meg, hogy összefogva erő vagyunk és vasakarat,
amely képes megállítani az ellenünk készülő gyalázatot, éppen úgy, ahogyan
megtették azt nagyapáink, dédapáink és összes felmenőnk, sok-sok évszázadon át!
Őrizzük a lángot a lelkünkben és László királyunk városában, ahol a hamvai
nyugodnak és amelyet halhatatlan lelke vigyáz!
Legyünk a megkerülhetetlen tömeg és mutassuk meg, hogy mindent azért mégsem vehetnek el tőlünk, mert népünk és hitünk soha, semmilyen körülmények között nem eladó! Legyünk egymásnak jó testvérei ebben a sátáni világban és legyünk jó magyarok!
Czeglédi Andrea