Évszázados európai terv a nemzetek felhígítása, a társadalmak egymás ellen hangolása és az állandóság megszüntetése annak érdekében, hogy folyamatos bizonytalanságban tarthassák a népet. Ennek a célnak az első és legfontosabb eleme a pártoskodás mérgének a terjesztése, a különböző „modern”, liberális és kommunista eszmerendszerek szabadjára engedése. Mindezek összefoglaló neve: demokrácia.
Az évszázados terv Magyarországon most, a 2026-os választási kampányban csúcsosodik ki. A történelmi folyamatosság 1945-ös megszűnésével, a társadalmi ellentétek kiszélesedésével, a hagyományok és a jogállam megszűnésével egy egészen más magyar társadalom alakult ki az évtizedek során, amely az értékeket megszüntette, de az értékek után megmaradt hiányt nem pótolta semmivel. Ezeknek a hiányosságoknak a helyét az 1945. utáni korszakokban, más-más társadalmi jelenség töltötte ki. Kevés lehetőség volt arra, hogy a valós értékeket képviselő társadalmi réteg szóhoz jusson, hiszen a megfélemlítés, a diktatúra erre nem adott lehetőséget. A proli, a műveletlen, a néhány hónap alatt doktorrá avatott asztalos, a nyilasból kommunistává avanzsált gyilkos azonban hatalomhoz jutott és (vissza is) élt ezzel a hatalommal.
Apáról fiúra szállt ez az erőszakkal megszerzett hatalom, s ez látszik megvalósulni a mostani választási időszakban. Itt viszont már a valódi értékek üresen maradt helyét a gyűlölködés, a kapzsiság, az irigység, a pénz- és hatalomvágy tölti ki.
A politikai csatározások is érdekes képet mutatnak. A pártok vezetői, mintha csak a történelem már-már elfelejtett lapjairól keltek volna újra életre. Hiszen megtaláljuk, és újra éljük az elmúlt évszázad minden európai politikai eszméjét a választási kavalkádban, az azoknak megfelelő vezetők személyiségeiben, programjaikban.
Hitler, Sztálin, Szálasi, Rákosi, és a hozzájuk tartozó gyűlölet jelenik meg napról napra a hazugságokban, ígérgetésekben, akasztással való fenyegetésekben és vádaskodásokban. Értéket nem tud felmutatni senki, mert a felcsillanó érték fényét kioltja a két mondattal később elhangzó gyűlölet vagy hazugságformula. A választási háborúban ugyanis, néhány alapvető egykori érték feledésbe merült. Elsősorban a magyar nemzet melletti elkötelezettség, az egy közös nemzeti történelmi tudat.
Ma belülről ismétlődik Trianon, amikor újra és újra megalázzák és
megtapossák a megszállt magyar területek magyarjait, székelyeit, akiktől a
szavazati jogot is meg akarják vonni, noha mindössze egy-két képviselőt tudnak
beküldeni a Parlamentbe. Csak ímmel-ámmal emelünk szót a tót magyarellenesség
miatt, amely már a magyar iskolák bezárását tervezi. Hasonlóan kevés szó esik a
szerbiai és a román magyarellenességről. Mintha alábbhagyott volna az elkötelezettség
e kérdésekben. Az ellenzéki pártok pedig kifejezetten magyargyűlölők, hiszen Erdélyben
az oláh rendőrségen jelentettek föl székelyeket… Más ellenzékiek a magyar
gyermekek évente egyszeri anyaországi támogatását vennék el és ezzel az aljas,
nemzetáruló magatartással kampányolnak a proli, irigy társadalmi réteg előtt.
A vallásellenesség is minden ellenzéki párt kampányának a része. Ki-ki rejtve, az ismert történész előadásába bújtatva rúg egyet-egyet az egyházakba, mások nyíltan hangoztatják a papok és szerzetesek várható vegzálását, az egyházi iskolák költségvetésének a szűkítését… és ebben a tákolt társadalomban erre is van vevő, mert a kapzsiság és az irigység itt is megfogható. Minden párt a maga proli módján kampányol, de két követelményt nem ismer, s talán a szó jelentése is ismeretlen a számukra. Ez az emberi és a nemzeti méltóság.
Azonban most megmutatkozik, hogy beszélhetünk-e egységes nemzetről, amikor Magyarország társadalmáról esik szó? Nem. Nem beszélhetünk, hiszen amint József Attila írta: „török, tatár, tót román kavarog”… ebben a nemzetben. És bár vannak értékes kivételek, a genetikát mégsem lehet megerőszakolni. Sem a tót, sem az oláh, sem más nemzetiség nem tud olyan elkötelezetten, magyarul érezni, mint a székely, az alföldi hun, és a felvidéki magyar. A társadalom vékony rétegében azonban találunk a csonka hazában is lelkes és minden ízében magyarrá vált svábot, zsidót, szerbet és tótot is, akik nélkül sokkal nehezebb lett volna a magyar megmaradás és fejlődés útja…
Ma, ebben a választási kampányban minden buktató, minden rossz és magyarellenes tulajdonság kicsúcsosodott. Gyűlölet és irigység, hazudozás és hamis ígéretek, vádaskodások és rágalmak… Az évszázados terv valóra válhat, mert a nemzeti méltóság szertefoszlott, a hit elgyengült és megszűnni látszik, mert a közös nevező, a szeretet és az egymás iránti megbecsülés, őseink bizalma megrendült. Pártok és pártvezérek hülyítik a nemzetet saját jólétük érdekében, miközben talán a választások eredménye már ott lapul egy páncélszekrényben.
Még lehetne remény, még lehetne jövő, ha a nemzet felfogná, ha a népek elfogadnák és a papjaink hirdetnék a templomokban, imaházakban és a zsinagógákban: Hit nélkül semmi nem lehetséges, Istennel azonban minden. Az emberi és a nemzeti méltóságot is a hitben találjuk meg, nem pedig a szélhámos, pénzéhes, a nemzetet egymásra uszító politikusokban és politikai eszmékben. Bárkire is szavaz a nép, Isten nélkül csak rosszabb és rosszabb lesz a sorsa, de nem lesz jövője. Az egyetlen közös és értékes, békét teremtő lehetőség tehát, az, amit az ellenzék gáncsol: a papok politizálása, de nem politikai színekben, hanem a hit erejével és a hit világosságával. Ám, azt hiszem, most ezzel is elkéstünk….
A szenvedés ideje kell, hogy eljöjjön, fájdalmasan elfeledtetve a gyűlölködést, a pártoskodást, és újra összekovácsolva – a politika megosztó mérgétől, a kapzsiságtól, az erköcstelenségtől, a jóléttől és a hitnélküliségtől – széthullott a nemzetet.
Stoffán György