Évekkel
ezelőtt, huszonévesen, szerettem a fővárosban kóborolni. Élveztem a csípős
hajnalok hangulatát, figyeltem az éppen éledező várost, a bíbor fényben fürdő
Duna-partot. Nappal, a színes forgatagot, a zajos lüktetést, az emberek és a
járművek zaját szívtam magamba. A hűs éjszakákon, a csöndes, kihalt utcákon
sétálva, csodáltam az épületeket és hétvégén valamelyik múzeumban nézelődtem
órákon át.
Most is megérint a város, ahányszor csak dolgom akad ott. Ma mégis más. Változik és sajnos, nem előnyére. Régen, habár első pillantásra káosznak tűnt, ami itt fogadott, mégis megvolt a maga rendje. Akkor is voltak híres és hírhedt kerületek, mindegyik kis külön világ a maga „közönségével”. Ma azonban, egy teljesen idegen arcát mutatja annak, aki megszokta a régi városképet. A gazdátlan főváros káosza bontakozik ki előttünk, amikor a közlekedést figyeljük, amikor az elhanyagolt, szemetes utcákon sétálunk, a nyilvános illemhelyeket megszégyenítő aluljárókban járunk. A legszembeötlőbb mégis, a megváltozott embertömeg. Mintha az egész világot tömörítették volna ebbe a díszes skanzenbe. Elég csak a tömegközlekedést igénybe venni, és máris fülelhet az ember, hogy hall-e egyáltalán magyar szót?
A legnagyobb változás azonban, nem ennyire nyilvánvaló, pedig éppen most zajlik, az orrunk előtt. Budapest egy része hatalmas Disney Land szerűvé alakul át. Az már feltűnt egy ideje, hogy annyi a turista, hogy lépni sem lehet tőlük, és erre épül fel minden. A vendéglátás, az üzletek, a közlekedés, minden szolgáltatás a pénz, az extraprofit, a gazdag külföldiek kiszolgálására törekszik. Erre sokan rábólintanak, hogy ez így van jól, csakhogy mi, magyarok lassan, de biztosan kiszorulunk így, a főváros egy részéből. Persze, csak azok, akik nem a külföldiek kiszolgálására utaznak naponta ide. Akik mégsem szorulnak ki innen, és otthonosan mozognak a turisták csoportjai körül, éppen azok, akiket a legkevésbé szeretnénk mutogatni a messziről ideutazóknak. Hajléktalanok, zsebesek, drogosok színesítik ugyanis az utcaképet. Tehát, mindenkinek jut itt hely, kivéve az egyszerű, magyar halandót, aki hajnalban felkelve utazik a munkahelyére. Az autósokat ilyen-olyan indokokkal igyekeznek kiszorítani, biciklisávokat létrehozva, rakpartot és hidat lezárva.
Persze, arra hivatkoznak, hogy túlzsúfolt a város és szennyezett a levegő. Azt senki sem említi, hogy a világért sem araszolna a dugóban, lámpától lámpáig kínlódva, ha volna másik útvonal, esetleg egy harminc évvel ezelőtt, normálisan kiépített körgyűrű. A vidékit sem ihletné a naponta több órás ingázás, ha a rendszerváltás után nem a főváros köré telepítettek volna szinte minden céget. Csakhogy, az egész felépítmény, az úthálózattal egyetemben, úgy néz ki, mint egy hatalmas pókháló, amelynek a közepén a főváros található. Eszembe jut egy vita, amely csaknem két évtizede zajlott. Egy multinacionális cég szakemberei arról próbáltak meggyőzni, hogy ez a fajta centralizáció a helyes út. Akkori ellenvetésem mára igazolódott. Budapest környéke élhetetlenné vált. A külső kerületek túlzsúfoltak, az utak állapota pedig, inkább a harminc évvel ezelőtti Balkánra emlékeztet, mint egy európai fővárosra.
Az autózásról kényszerűen lemondva, marad tehát, a tömegközlekedés, amely ugyancsak átalakulóban van. A Déli pályaudvart immár elkezdték kikerülni a vonatok. A reggeli gyorsok a Kelenföldi pályaudvarról a józsefvárosi, és a kőbánya-kispesti pályaudvarokra irányítják át az ingázó munkásokat. Világosan látszik, hogy a Déli pályaudvar évek óta tartó, szándékos elhanyagolása valami nagyobb, eltitkolt terv része. Évek óta emlegetik, hogy a Déli pályaudvart felszámolhatják, állítólag szórakoztató központot terveznek oda, és az elvetemültebb pletykák szerint már megvan a tulajdonosa is. Tovább bővítenék Disney…, akarom mondani, Budapest Landet. Közben, az utazó közönséggel, a Kelenföldi pályaudvar befogadó képességével, vagy inkább, képtelenségével senki sem foglalkozik. Azzal sem törődik senki, hogy az ingázóknak nincs elegendő és megfelelő csatlakozásuk. A lényeges kérdés jelenleg az, hogyan tegyék zártkörűvé a remek Budapest vállalkozást. Mégsem engedhetik, hogy ott, ahol komoly üzletről szól minden, ingázó munkások hada verje fel a város reggeli és délutáni csendjét!
Első
pillantásra tehát, úgy tűnhet, Budapestnek nincs gazdája, pedig, nagyon is van.
Éppen most szorítanak ki ők minket a saját fővárosunkból. Azok a negyedek
pedig, amelyek ezeknek a pénzembereknek nem számítanak, az ebek harmincadjára
kerülnek, akárcsak a Keleti pályaudvar környéke, amelynek a homlokzatát
felújították ugyan, de a többi része szégyenletes rom csupán. Ott olvastam
nemrég ezt a feliratot: „Pesten nincsenek istenek!” Piros festék sprével fújták
a lépcső oldalára, mint egy figyelmeztetést. És valóban, egyetlen isten van itt,
és az bizony a pénz, amely mindenhatóvá vált. Ez látszik ma Budapesten, minden
négyzetméteren, valamint az, hogy a régi Budapest örökre elveszett…
Czeglédi
Andrea