Valahogy kimaradni látszik a kereszténység a hazai politikai terminológiából. És ez jó! Ugyanis a kereszténység értelme nem abban áll, hogy szabadon gyakorolhatjuk a vallásunkat, hogy a politikai vezetők az első sorban ülnek egy-egy ünnepi nagymisén, istentiszteleten, és a kamerák előtt hosszan kezet ráznak a püspökkel, a lelkésszel, és verik a mellünket, mert felújítottak templomokat a Kárpát-medencében. Ugyanakkor nem akarjuk észrevenni a saját súlyos hibáinkat, mert a mi bűnöseink jobbak, mint mások bűnösei, a mi rablóink jobbak, mint mások rablói, a mi pedofiljaink elfogadhatóbbak, mint mások pedofiljai stb… Ez a hozzáállás széles körben látható, tapasztalható. Azonban, ha kereszténynek valljuk magunkat, akkor mind a Tízparancsolat, mind Krisztus tanításai azonos módon vonatkoznak államtitkárra, miniszterre, hétköznapi emberre… nincs mérlegelés, csak törvény!
A sokat emlegetett keresztény kultúra, mint nemzetmegtartó erő is elvész, amikor a kereszténységgel ellenkező törvényeket hozunk, amikor bizonyos politikai előnyök és kötelezettségek okán az egyik tömeggyilkos háborút támogatjuk, a másikat elítéljük, közben pedig hangoztatjuk a kereszténység fontosságát. A politikában persze nehéz kereszténynek lenni, főleg akkor, amikor nemzetközi szinten is már-már követelmény a keresztényüldözés, a hit és a vallás háttérbe szorítása.
A hazai politikai kereszténység alapvető hibája, bűne azonban nem a melldöngető, színpadias kereszténység, hanem a gyermekek magárahagyottsága, kihasználása, az oktatás és a lelki nevelés hiánya, amelynek súlyos hátrányait már ma is tapasztaljuk. Nem elég ugyanis az egyházi iskolák támogatása, hiszen a gyermekek túlnyomó többsége állami fenntartású iskolába jár, ahol a tantervnek, az oktatandó tananyagnak kellene bizonyos elemeket tartalmaznia ahhoz, hogy a jóra, a szép iránti igényre nevelődjenek a fiatalok. A szakbarbár-nevelés, az oktatás alacsony színvonala a jövő eljátszása. A zenei nevelés és a művészettörténeti ismeretek hiánya pótolhatatlan veszteséget jelent mind szellemileg, mind lelkileg a felnövekvő generációk számára.
Hogyan függnek össze ezek a hiányosságok a fiatalok lelki nevelésével és a keresztény értékek ismeretének átadásával? Úgy, hogy mind a zenei korszakok, mint pedig a képzőművészet, építészet a keresztény életszemlélet fundamentumára épültek, tehát, az érték iránti igényre nevelés magában foglalja a feltételezett érdeklődés kialakulását a kereszténység iránt is. A lelki nevelés, korábbi művészeti korszakok és a más népek tisztelete is alapvetően a zenei oktatásban és a művészettörténeti képzésben rejlik.
Persze, nem hagyatkozhatunk csak az iskolai körülményekre és a tanórákon korábban elsajátítható, de ma hiányzó tananyagra, oktatásra. A gyermek fejlődését a szakemberek szerint az első hét év határozza meg. Hogy is áll ez az első hét év a mai társadalmunkban? A kép drámai. Három éves kortól kötelező az óvoda. Ez azt jelenti, hogy a gyermeket kiszakítja az édesanya, a család szeretetéből, és idegen emberekre bízza a nap nagy részében. Az óvodában nem biztos, hogy azt a tudásanyagot, szeretetközösséget kapja és éli meg a gyermek, amit az édesanyjától, a családtól kapna, amire igénye lenne. Az első hét év tehát, már egy lelki skizofréniában telik el, és nem alakulhat ki a gyermek lelki, szellemi egyénisége. A szülőnek marad a hétvége, amikor saját fáradtságát piheni ki, és a gyermek – sajnos érethető módon – a második helyre kerül.
A
családtámogatások is ennek a rendszernek a függvénye, hiszen, ha az első három
gyermek között nincs egyéves munkaviszonya az édesanyának, akkor semmi nem jár
neki, sőt, még a TB-jét is maga után kell, hogy fizesse. Így, a gyermek sok
esetben nem áldássá, hanem teherré válik számos családban. Összességében pedig
a gyermek a leghátrányosabb helyzetbe kerül a mai családtámogatási és egyéb
nevelési, oktatási szabályok, rendeletek és törvények miatt.
Alapvetően tehát, az oktatás területén lehetett volna és kellett volna tenni azért, hogy ma egy sokkal értelmesebb, lelkiekben sokkal gazdagabb, nemzettudatában sokkal megfontoltabb és hazaszeretőbb generációt lássunk. Elhanyagoltuk a fiatalságot és ezzel visszafordíthatatlan negatív folyamatot indítottunk el. Ma kórusban kiabálják a véleményüket… és ezek a fiatalok nem „előbújtak”, hanem az elmúlt 16 év termelte ki őket a nemtörődömséggel, az önámítással, a pénzcentrikus, hatalmi gőggel.
Nagy bűn az is, hogy a magukat keresztényként aposztrofálók a magyarság és a kereszténység egységét csak keresztény érték- és hagyomány szinten említik, noha mindkét életforma, életmód magán kellene, hogy viselje a magyarság és a kereszténység méltóságát, a keresztény szeretet jellemzőit és a hitet. Ezek nélkül csupán egy lemerült, töltő nélküli okos-telefonhoz, vagy egy monitor nélküli asztali számítógéphez hasonlítható a kereszténység és a magyarság fogalma. Az elmúlt évek során ugyanis leküzdötte magát a jobboldali média és általában a politikai szóhasználat arra a gyűlölködő szintre, amelyen az ellenfél tobzódik.
A tét, amelyért ma folyik a küzdelem drámaian nagy, hiszen az ország jövője, sorsa, a nemzet megmaradása forog kockán. Az idő azonban rövid a társadalom döntéséig. Korrigálni, jóvátenni a rossz rendeleteket, törvényeket, a társadalomnak nem tetsző intézkedéseket, ennyi idő alatt már nem lehet. Azonban az őszinte beszéd, egyes felelős politikusok leváltása, a további ellenzéki sárdobálás megelőzése még segíthet, ha mindezt méltósággal és kellő alázattal tesszük.
Azt
sem kellett volna elfelejteni, hogy Mária országa különös anyai védelemben
részesülhet, ha ezt komoly önvizsgálattal és őszinte hittel kérjük a Magyarok
Nagyasszonyától, az Istenszülőtől. Isten segítsége nélkül, hit nélkül és
kereszténységünk megélése, őszinte megvallása nélkül 2026 áprilisában veszíteni
fogunk. Ideje tehát gondolkodni, a harcosokat a Máriás zászló alá terelni,
átértékelni és keresztényként élni… politikusként és magánemberként egyaránt!
Mert „Isten útjai kifürkészhetetlenek.”
Stoffán
György