Ki-ki ujjong, mások dohognak a Gellért-hegy új látványossága, a halas asszony lába alá tett hatalmas kőkereszt miatt. Vannak notórius ellenzők, akiket éppen úgy nem értek, mint azokat, akik örömködnek rajta. Hiszen a kereszt ezer év történelmi összefoglalója, ami akár természetes is lehetne egy normális, a politikával nem szennyezett országban. Nem úgy nálunk, ahol a szélsőségek és a zsigeri ellenségeskedés átka ül a társadalmon. Sokan bírálják a kereszt kihelyezését. Beer Miklós, Bencsik András, Iványi Gábor, Karácsony Gergely az ellenzők szószólói, míg a helyeslők tömegét nem lehet név szerint felsorolni, mert a közösségi oldalak lakói sokan vannak. Ám, ismét egy nagy tanulság, ami ezen a platformon elindult.
Az ellenzők megindokolják miért is ellenszenves nekik egy kereszt, míg a másik oldal nem a kereszt elhelyezését üdvözli, hanem utálkozva írnak azokról, akiknek nem tetszik. Ez az a bizonyos betegség, amit már nem egyszer emlegettem megbetegített, erkölcsileg lerombolt és primitívvé tett társadalmunkat illetően. Mert vitázni lehet a kereszt ottlétéről, ugyanis erkölcsi és történelmi vitára lehetőséget ad, a tervektől a kivitelezésig. Ám, ha már odakerült, korántsem biztos, hogy végleges helyére, akkor nem hőbörögni és örömködni kellene, hanem elfogadni, hiszen nem hackenkreuz vagy sarló és kalapács van a halas asszony lába alatt, hanem kereszt. És ez jó.
A vita tárgya lehetne például az, hogy egy, a szovjet parancsra odaállított szobornak van-e helye 35 évvel a rendszerváltásnak hazudott korszak után a Gellért-hegy tetején? Nem kellett volna-e – ha nem is a Szoborparkba, de – egy másik helyre tenni Vorosilov elvtárs kedvenc alkotását? Nem kellett volna-e a kereszt helyett megépíteni az eredetileg odatervezett templomot a Citadellába? Azt a templomot, amely most az USA-ban található? Vagy nem lehetett volna, a halas asszony szobrát megcserélni a kereszttel, mintegy jelképét annak, hogy a kereszt, a hit, az Istenbe vetett bizalom, a szabadsághoz vezető egyetlen út? Ezerféleképpen lehetne vitázni a Gellért-hegyi keresztről… csak nem érdemes. Ha a diktatúra, a nők meggyalázása, a megszállás jelképét, az általam halas asszonynak nevezett szobrot immár Budapest részének tekintjük és hetven éve megszoktuk, akkor az ezer éves jelképről fölösleges vitázni. Ott van, ahogy a budapesti templomok tornyán és a pálos grotta fölött is látható. Nem tiltott jelkép, hanem figyelmeztetés. Úgy az ellenzők számára, mint az örvendezők felé. Milyen szép volna, ha egymást szeretve, egymás hitét tisztelve elfogadnánk egymás jelképeit, s nem sértene senkit, hogy a magyarság és a kereszténység ezerszáz éve összetartozik a Kárpátok gyűrűjében!
A kereszt tehát ott áll, és hirdeti a kötelező emberi magatartások fontosságát. A szeretetet, a megbékélést, az ezerszáz évet… a többség elkötelezettségét. Azonban a többséget is felszólítja arra, hogy nem elég politikailag kereszténynek mondani magunkat és szemforgatón, protokoll kereszténykedni, miközben üres templomokat és hit nélkül felnevelt új generációkat látunk. Ideje volna keresztény magyarként élni és „kellő alázattal” építeni a jövőt!
Stoffán
György