Az
idős asszony az udvaron áll és tűnődve nézi a fakupacot. Egy perccel ezelőtt
végzett a favágással. Gondosan válogatott a szárazabb és a legutóbb hozatott, nedvesebb
fa közül, ebből is, abból is hasogatott, vegyesen. Aztán a gyújtós következett.
Külön készített a cserépkályhába és a konyhai spórba. Elfáradt. Ez nem csupán
az előbb végzett munka okozta fáradtság. Az át nem aludt éjszakák és a
végigdolgozott nappalok fáradtsága okozta a kimerültségét. Most éppen erőt
gyűjt, hogy bevigye a tűzrevalót. A fejében gondolatok kavarognak. Nézi a fát,
ám lélekben teljesen máshol jár. A beteg férjére gondol, akinek szinte jártányi
ereje sincs. Már hónapok óta az ő vállát nyomja a ház körüli teendők terhe és
hiányzik a segítő kéz. Mégis, az állandó aggodalom és az át nem aludt éjszakák
a legnehezebbek. Nézni tehetetlenül, ahogyan a férje szenved, mindennél
rosszabb. Pedig, minden pillanatban ráfigyel. Folyton a kedvére főz, csakhogy
táplálja, erősítse, ápolja és beveti minden, a gyógynövények terén, hosszú évek
során nyert jártasságát, tudását. Mindhiába, csodát tenni nem képes. A szeme
láttára sorvad, gyengül. Mindketten tisztában vannak a helyzet
reménytelenségével. Minden hétre jut egy vizsgálat, egy újabb magánrendelés,
hiszen a román egészségügyre senki sem bízhatja magát. Fizetnek mindenért és
fizetnek a semmiért, hiszen a férje semmilyen gyógyszert sem kap. Nincs kezelés
és nincs fájdalomcsillapítás, magukra maradtak. Ott, ahol a fiatalokat sem
kezelik, az öregeknek esélyük sincs. Együtt szenvednek nap-nap után.
Eszébe
jutnak a régi idők, a fiatalságuk. A férje magas, jóképű, csinos férfi volt,
tekintélyt parancsoló és komoly. Egészen fiatalon házasodtak össze és rengeteget
küzdöttek együtt, egy életen át. A család, a gyerekek, az unokák töltötték ki
az életüket. Most messze vannak és mindenki éli a saját életét. Ugyanazokat a
hétköznapi küzdelmeket vívják, amelyeken ők is átküzdötték magukat.
Jönnek-mennek a fiatalok, minden nap beszélnek velük, segítenek, de nincsenek
ott a nehéz éjszakákon, amikor a fokozódó rosszullétek és a fájdalom
megdermeszti a lelküket – mindkettőjükét. Az asszony érzi, hogy a nehéz
küzdelemben az ő ereje is egyre fogy. Sokszor enni sincs ideje és étvágya
sincs. Csak a fáradtságot érzi. A férje hónapok óta nem aludt egy-két óránál
többet, folyamatosan felébreszti a betegségével járó szenvedés és amint
megmozdul az ágyán, az asszony is felébred. Ez már beleidegződött, amióta ez a
borzalom tart. Amikor napközben alszik a férje félórát, esetleg egy órát,
folyamatosan imádkozik, hogy segítse őket a Fennvaló, az Ő akarata szerint.
Egyetlen reménye az imában és a Fennvaló irgalmában van. Oh, hány éjszaka telt
már el úgy, hogy rémülten hitte, ez az utolsó! Hányszor sírt tehetetlen
kínjában! Aztán valahogy, újra megvirradt és még mindig együtt voltak. Nem akar
egyedül maradni, de a gyerekekhez sem akar költözni. Szeretne ottmaradni, ahol
együtt élték le az életüket, a közös otthonban, amelyen olyan sokat dolgoztak.
Ötvennyolc év nagy idő, ezalatt már a lelkük is összenőtt és ő még mindig
szerelmes a férjébe – az egyetlen férfiba az életében…
Pedig,
még voltak terveik… A férje mindig aktív volt és előre tervezett. Annyi mindent
szeretett volna megcsinálni. Kis előtetőt tervezett a lépcső fölé és a
kiöregedett almafát is ki kell vágni, a diófa pedig, úgy elterebélyesedett,
hogy már a tetőt veri. Rengeteg munka, rengeteg feladat volna még – csak idő…
idő nincs már. Most, betegen, az ágyban fekve is a feladatok járnak a fejében,
figyeli a számlák érkezését, befizetését, tervez, gondolkodik és irányít,
ahogyan egész életében tette, csakhogy a teste lassan cserbenhagyja ezt a
vasakaratot. Nem panaszkodik, sohasem tette, pedig, a fájdalom, a kín, a lassú
fuldoklás már az ő kötélből való idegzetét is kikezdte, emészti. Ezelőtt úgy
tervezte, hogy munka közben fog meghalni, pillanatok alatt, szinte
észrevétlenül… Az asszony őt, ő pedig, az asszonyt sajnálja, mindketten
egymásért aggódnak. Most miden az asszonyra szakadt, amit azelőtt ő csinált és
tudja: rettenetesen hiányzik a férfikéz.
Hideg
légáramlat zökkenti ki az asszonyt a gondolataiból. Fájós derékkal, lassan
lehajol és szedegetni kezdi a felvágott fát. Csak úgy, ölben visz egy kisebb
adagot, a megrakott kosarat már nem bírja. Inkább többször jár, amíg az aznapra
szükséges mennyiséget beviszi. A gondolatai már az aznapi ebéd körül forognak,
miközben az előtte lábatlankodó kutyát kerülgeti. Tegnap tyúkot vágott, abból
készít ma húslevest. A főtt hús is könnyű, tápláló… a múlt héten is elég jól
evett belőle a férje – Istenem, Jó Atyám… csak egy kicsit erősödne…
Cz.
A.