Elnézve a mai világpolitikai helyzetet és a politikusok magatartását, primitívségét, vallásellenességét, nem nehéz megállapítani, hogy egyre nagyobb léptekben közeledünk egy pusztító háború felé, amelynek már a forgatókönyvét is megírták. Ennek a háborúnak az a célja, hogy az emberiség létszámát arra a szintre vigyék le, amelyet a világkormány, a láthatatlan hatalom jónak tart. A hazug világ, a hazug politika, az emberek egymás ellen uszítása és a természetellenes magatartások törvényes elismerése a hívő ember számára kétségtelenné teszi, hogy a Sátán uralma, a bűn eltörlésének a kora beteljesedik. Persze ezt, így, csak az Istenben hívő ember látja, mert a hitetlenség, az istentelenség a mai társadalmakban a legtermészetesebb, sőt, a szabadság teljességét jelenti a nem-hívők számára. A „mindent lehet” sátáni korszakra nevelés, már az óvodákban és az iskolákban elkezdődik, de a családok berkein belül is ez a szemlélet az uralkodó. A sérült családok váltak általánossá, a teljes családok egyre ritkábbak és már-már megcsodálják őket, főleg, ha egynél több gyermeket nevel két „eredeti” szülő. A házasság szentsége a társadalom túlnyomó többsége számára ma már semmit nem jelent, és a viselkedés, a szeretet, az erkölcs, a pallérozott beszéd, a hittan és a művészetek kikoptak a tananyagokból. Mindennek ezer oka van, ám, összességében egy régen megírt aljas, és emberellenes forgatókönyv szerint élünk, amely forgatókönyv létét tagadják ugyan, de ettől az még létezik. A bajokat kár újra és újra leírni, kár meditálni is ezeken, mert ennél sokkal fontosabb az a kérdés, hogy a lelkünket, amelyet ez a velejéig romlott társadalomirányító, láthatatlan hatalom megcélzott, hogyan mentsük meg a pusztulástól… Igen kevés az ezzel a kérdéssel foglalkozó médium, internetes oldal, pap és lelkész.
Lehet
a fentieken jókat röhögni, miközben a természetellenesség hirdetésének a tiltása
és a gyermekek védelme van napirenden, miközben a fegyvergyártás és eladás
hatalmas bevételeket jelent a világ urai számára és miközben a gyűlölet uralja
a közbeszédet és a közgondolkodást. Furcsa világ az, amelyben élünk, hiszen a
jelen szellemi ferdülések ellenkezőjét, az isteni parancsokat már meg sem ismertetik
a fiatalsággal, a felnövekvő generációkkal. Pedig, minden népnek és nemzetnek
megvannak, megvoltak a saját erkölcsi normái, amelyek a béke és a szeretet
parancsai szerint irányították a közösségeket, a népeket. A Krisztus előtti
időkben is voltak isteni törvények, amelyek az emberi lét meghatározóiként a
bölcsőtől a koporsóig hatottak. A kereszténység ezeket a törvényeket tökéletesítette
a szeretet, a hűség, a megbocsájtás és a bűnbánat előtérbe helyezésével, Isten
szeretetének közvetlen, Krisztus általi kinyilatkoztatásával. Ám, a szeretetnek
és a békének mindig voltak ellenségei, akik kapzsiságra, irigységre,
féltékenységre ösztönözték az embereket, s ezáltal, a krisztusi parancsokat is
elvetették, hiszen azok nélkül a keretek nélkül szabadabbnak vélték magukat a
társadalom egyes, műveletlenebb tömegei. Ezt a minden korban létező tömeget a
hatalom, az erkölcsi értékek és követelményrendszer alapján politikai és
hatalmi eszközökkel kordában tudta tartani, mígnem magát a hatalmat is magába
integrálta az erkölcstelenség, a kapzsiság, a harácsolás iránti vágy, a hatalom
mértéktelen és embertelen gyakorlása. A 20. században leomlottak a királyságok
erkölcsi falai, megjelent a liberalizmus, a kommunizmus és a kapitalizmus. Ezzel
párhuzamosan csökkent a kultúra és műveltség iránti igény, sőt, a művelt,
kulturált társadalmi rétegeket ellenségként kezelte az új proletár vezetés. A
liberális szellemiség csak a saját szellemi adottságait és elképzeléseit tűrte
meg, a kapitalizmusban pedig, mind a kultúrát, mind az erkölcsöt pénzben
mérték. Eluralkodtak az emberi természet legrosszabb jellemvonásai a társadalom
legmagasabb szintjétől a legalacsonyabb szintjéig. Míg a kommunizmusban a diktatórikus
rendfenntartás alapján vezették az államot, addig a kapitalizmus és a
liberalizmus egyfajta új, jóléti társadalmat alakított ki, de mindkettő
köztársaság volt, ami magában hordozott egy soha nem volt fogalmat, amely rákfenéje
a mi világnak. Ez a demokrácia.
A
demokrácia nevében emberek millióit irtották ki, az emberek vagyonát vették el,
ennek a jegyében rabolták ki a parasztságtól az egykori arisztokráciáig az
egész társadalmat, öltek meg hivatalnokokat, papokat, s mindehhez segítő kezet
nyújtott a mindenkor kötelezően tisztelni parancsolt jog.
A kapitalizmusban is demokráciának nevezték a köztársaságot, ám az a demokrácia a jóléttel zsarolta a társadalmat. Mindkettő észrevétlen célja a vallás megszüntetése, az emberi érzések és tudat eltorzítása, az isteni és krisztusi parancsok diktatúrával vagy jóléttel való felcserélése, feledtetése. Mára ezt a célt, az egész európai kontinensen sikerült elérni, így a gyűlölet, a társadalmi megosztottság, az irigység, a kapzsiság, az erkölcsi züllés, a háborús készülődés, a kulturálatlanság, vált elfogadottá az egyetlen parancs, a szeretet parancsa helyett.
A
mai ember nehezen fogadja el, hogy a halál után sem szűnik meg az élet. A lélek
– ha az életben törekszünk szeretetben, békességben, hitben élni, akkor Isten
országába kerül. Ha nem, akkor a pokolba. Nem tudja felfogni a ma embere, hogy
létezik a Teremtő Isten, aki szereti az embert, és aki ezt a szeretetet tudatosan
visszautasítja, azt nem Isten bünteti meg, hanem saját maga veszi magára a büntetést,
azzal, hogy nem fogadja el a Teremtő szerető, atyai gondoskodását. Mesének tűnik
minden, amit a Szentírásban olvashatunk és alig értik meg Jézus példabeszédeit,
amelyeket az egyszerű, írni-olvasni nem tudó halászok is megértettek.
E hitetlenségnek van oka, hiszen a társadalmak, vagy a jólét, vagy kommunista diktatúrából való felszabadulás eufóriájának következtében könnyen elhagyták a hitüket.
A
vallási leépítés évtizedei alatt a keresztény egyházak is ehhez a tendenciához
igazodtak. Nem a vallási parancsokat igyekeztek következetesen megtartatni
híveikkel, hanem azon dolgoztak, hogy miként lehetne a keresztény tanítást a
világ változásaihoz igazítani. Ez azonban zsákutcának bizonyult, hiszen a
templomok két generáció alatt üressé váltak, a hitoktatás színvonala csökkent, egyre több világi alkalmazottra lett szükség, mert a
papi hivatások is rohamosan csökkentek. Ahol jó pap, lelkész működik, ott
megmaradtak a hívek, ahol azonban a világi változások megérintették a papot is,
ott megszűnik a közösség, a vallási élet. Mára csak kisebb közösségek,
gyülekezetek élik meg vallási hagyományaikat, főleg a nemzetiségek által lakott
területeken, ahol a vallás és az adott egyház nemzetmegtartó erőként is funkcionál.
A keresztény hívek közösségében zavaró tényező az ökumenének nevezett, erőltetett, és olykor erősen képmutató, hagyományvesztő tendencia is, mert sok esetben a helyi lelkész, pap, a saját elképzeléseit viszi be a templomba, és ez több esetben, a hívek régi, megszokott vallási szokásaival ellenkezik. Számos közösség ezek miatt a rossz, egyénieskedő magatartások miatt bomlott fel, szűnt meg.
A
mai világban, amikor csaknem minden keresztény egyház és felekezet rohamosan távolodik
Krisztus tanításától és igyekszik a „modern világ” követelményeihez
alkalmazkodni, megálljt kell parancsolni ezeknek a modernista törekvéseknek.
Ugyanis ebben a háborús, erkölcseiben lezüllesztett világban nem a tanítások
megváltoztatása, relativizálása a jó irány, hanem a Krisztus-központúság,
amelynek első és legfontosabb követelménye a bűnbánat, a magunka nézés és a
krisztusi tanítás követése. Számos esetben azt látjuk, hogy az isteni
kegyelemre apellálva elmarad a bűnbánat, de maga a bűn fogalma is semmibe vész.
Ez az isteni megbocsájtás és az isteni szeretet téves megítéléséből,
felfogásából ered. Bűnbánat nélkül sem kegyelem, sem megbocsájtás nem létezik!
Ma a lelkek megmentése a legfőbb cél, hiszen a halál ott kopogtat mindnyájunk ajtaján a háború és a betegségek szándékos kiterjesztése miatt. Ma minden perc bizonytalan, és ha nem bánjuk meg bűneinket, nem fordulunk Isten felé, nem könyörgünk az isteni irgalomért, akkor nem csak a testünk, de a lelkünk is odavész. A keresztény embernek nem csak a saját lelkét kell megmentenie, hanem törekednie kell arra, hogy családja, környezete, barátai körében is megértesse a bűnbánat fogalmát, lényegét és értelmét. Ez nem valamiféle emberi tevékenység, hanem isteni segítséggel, sokszor tudtunkon kívül tesszük másokért. Nem valamilyen meseszerű, fantáziadús kísérlet, hanem a szereteten, a magunk körül békét teremtő magatartáson múlik. Tehát, amikor pártoskodást, irigységet, gyűlölködést tapasztalunk magunk körül, akkor nem olajat kell önteni a tűzre azzal, hogy elmondjuk mivel értünk egyet és mi a saját pártpolitikai agymenésünk, hanem fel kell tenni a kérdést: – Mit számít, melyik párt van hatalmon, amikor majd a háború megöl? Mi lesz azután a lelkeddel? Miért nem tudjuk szeretni egymást Jézus Krisztus útmutatása szerint? Miért kell keresztény emberek között is politikai vitákban vérre menni?
Apostoli keresztény közösségekre van szükség – egymás vallási meggyőződésének tiszteletben tartása mellett –, ahol egyedül Jézus számít, ahol nem akar senki okosabb lenni mindenkinél, hanem Jézus tanításait a mindennapokra hangoljuk, ahol meg lehet beszélni, hogy ki, hol és milyen apostoli munkát végezhet saját körülményei szerint. És ezekben a közösségekben – ha sikerül ilyeneket létrehozni –, mindegy, hogy ki, melyik egyház, felekezet tagja. Egy a lényeg: Jézust vallja magáénak, Őt kövesse, és mindenki egyformán értse a tanítást… Ha mi magunk, egyenként, önmagunkban eljutunk odáig, hogy őszintén megbánjuk a bűneinket, már megtettük az első lépést a lelkünk megmentése felé. A többi feladatunkat Istenre bízhatjuk…
Stoffán
György