Gyönyörű délelőtt volt. A Kaufland hömpölygő embertömege Karácsony után már eltűnt, így élmény volt ténferegni a hatalmas áruházban. Nem volt különösebb készülődés, de néhány dolog még hiányzott a csendes, baráti szilveszterezés kellékei közül. Alkoholt nemigen kellett venni, mert a társaságból voltaképpen senki nem volt oda a mindenféle, méregdrága bolti kutyulékért. Persze, egy-egy pohárka igazi, házi szilvórium erejéig mindenki felfüggesztette antialkohlista voltát. Hiszen az gyógyszer, s szilveszterkor pedig, kötelező az effajta gyógykezelés. Csak módjával…
A Kaufland után, a Törvényszékkel szembeni kis hentesüzletbe
látogattunk el, ahol a fokhagymával spékelt köményes disznócomb alapanyaga várt
ránk epedezve. A franciasaláta kellékeit is megvettük, s ki tudja, még mi
került az autóba, hazafelé. A városban már itt-ott durrogtattak, mert nem lehet
elég korán kezdeni a bolondságot, az ivászatot és az ünneplést. Hazafelé még a
Szentkereszty-káponánál felvettünk egy torjai, s igyekeztünk, mert az idő szalad,
s a vendégek – ha ígérték –, azok bizony jönnek is. Persze, barátokról lévén
szó, akár besegítettek volna, ha mi nem lettünk volna készen időben a
sütés-főzés élvezetes művészetével. A ház asszonya már korábban megsütötte a
tésztákat, én pedig a húsnak láttam neki. Nem ronthattam el, hiszen vállaltam
érte a felelősséget. A majonézes saláta is elkészült, a hús sült, az ínycsiklandozó
illatoktól az ember nyála összeszaladt a szájában. Az asztal megtelt a finomabbnál
finomabb tésztákkal, a Kati-tésztától a sós süteményig.
A vendégek is megjöttek, s jókedvű beszélgetéssel múlattuk az időt. A
társaság összeszokott, csaknem családias hangulatban ezernyi témáról ejtett
szót, s kis csalódás látszott az arcokon, amikor a ház asszonya bejelentette,
hogy bizony kis időre, amíg átlépünk egyik évből a másikba, magára hagyjuk a
vendégeket. Dolgunk volt pár faluval arrébb. Egy másik társasággal búcsúztattuk
az Óévet. S persze nem azért, hogy felköszöntsük a Szilveszter névre hallgató
házigazdát, hanem hogy vele együtt köszönjük meg a búcsúzó esztendőt.
A falukon végighaladva mesebeli látványban volt részünk. Hóval
borított, kivilágított, csendes falucskákon mentünk keresztül. Esztelnekre
érve, a falu templomából fény szűrődött ki, s messze a faluvégről emberek
igyekeztek az Isten házába Szilveszter éjjelén, hogy időben odaérjenek az Óév
búcsúztatására. A hegyek őrizte falucska temploma megtelt székely emberekkel, s
az égi otthon az ő imáikkal. Szilveszter testvér, a ferencrendi plébános
csengetett, s az orgona hangja felcsendült a kicsiny falu csendjét, Isten-dicsérettel
megtörve.
Szilveszter testvér kihelyezte az oltárra az Oltáriszentséget, s közös,
lelket gyógyító imával vártuk, hogy a nagymutató is elérje a tizenkettes
számot, ahol a kismutató már várt rá. Megállítani nem lehet ezt a két, állandó
rohanásban, egymás kergetésében lévő, időmérő mutatócskát, de ez így van szomorú
rendjén. Éjfélkor megszólalt a harang, Szilveszter testvér áldást mondott és
adott. A monstrancia úgy ragyogott, mint a nap, hiszen magával, a mi Urunk
Jézus Krisztussal lehettünk együtt azon az éjjelen, amikor a világ nagy része megfeledkezve
a hitéről, Istenről, erkölcsről és mindenről, amit be kellene tartani, bolond
vigassággal, italok bódulatában töltötte, s tölti ezeket a perceket. Krisztussal,
a franciskánus Szilveszter testvérrel, az imádkozó, éneklő székelyekkel és a torjai
ház nemes lelkű asszonyával együtt ünnepelni, maga volt a csoda. Maga volt a melegség,
a szeretet, az összetartozás, a Mennyország egy kicsiny darabja… ott, Háromszék
vármegye hol szomorú, hol dicső történelemmel bíró falujának, ferences templomában.
Esztelneken.
Még ma is hallom a lábunk alatt recsegő havat, a templomból távozó, mosolygó,
nyugodt lelket sugárzó székely arcokat, az „Áldott Új Esztendőt” kívánó
falustársakat. Erdélyország szeretetét, amiért máig hálás vagyok a ház
asszonyának, aki még nekem is meglepetésnek szánta, életre szóló ajándékba adta
ezt a csodás Óév búcsúztatót.
Mert aki egyszer megérezte Erdély szilveszter éji csendjét, az erdélyi
tél csábító illatát, a holdvilágban elő-előtűnő hatalmas hegyeket, a vendéglátó
szeretetét, a székely szót, az soha nem tudja elfelejteni. S minél távolabbi
emlékké nemesül az érzés, annál inkább vágyódunk, újra és újra. Ahol az
Oltáriszentséget magyarul fogadja a nép, s magyarul kapja az áldást, az a hely
örökké magyar marad… mert Jézus, a magyar kereszténység és Erdély örök!
Az egykor élt esztelneki barát, Nagy Mózes, évszázadok óta halott, de
nevét a kézdivásárhelyi oskola máig őrzi, ahogyan Esztelneken járva megérzi az
ember a ferences barátok kényszerlakhelyét egykor meglátogató, Márton Áron püspök
példamutató hűségét, nemzete melletti kitartását, szeretetét is. Amikor pedig megszólal
a ferences templom harangja, azzal együtt halljuk lelkünkben, az 1921-ben
leégett régi ferences templom, a tűztől olvadtan lefolyó nagyharangjának kongását
is… A Kárpátok gyűrűjének minden emléke ott ég, ott lángol a magyar lélekben kiolthatatlanul.
Az idő múlik, s nem lehetünk mindig ott, ahol lenni óhajtanánk. Ám, nem
is ez a lényeg. Hanem az, hogy minél többen és minél többször éljék meg az emberek
Krisztus valósága, az erdélyi ferences buzgóság, a székely nép hite, az embertársak
önzetlen szeretete élményét, amely gazdaggá és lélekben erőssé, hűségessé tesz.
Amint én magam is erősödtem lélekben, hitben és szeretetben ott, Esztelneken, a
Kárpát-haza kis falucskájában, azon a csodálatos szilveszteréjen, ahol Jézussal,
Szilveszter testvérrel, a székely néppel és Izukával, a ház asszonyával együtt
búcsúztathattam az Óévet. Esztelnekről Torjára visszaérve, tovább folyt a
vendégek traktálása és a jókedvű szilveszterezés, hajnalig. Örvendtem, hogy a pecsenyehúst
és a salátát sem sikerült elrontanom…
A ház nagyszerű asszonyával másnap, egy Esztelnekhez kötődő kis túrát
is tettünk… meglátogattuk Futásfalván azt az esztelneki Madonna-szobrot,
amelyet az 1920-as szörnyű és máig tartó veszedelem miatt, Esztelnekről Futásfalvára,
az eldugott, kis háromszéki, hegyi faluba menekítettek vigyázó, féltő kezek… de
ez már egy másik emlék… egy másik történet.
Stoffán György