Amikor az egykori kormányzó meghalt, Magyarország hercegprímása, néhány napos szabadság után az USA budapesti nagykövetségén volt kénytelen élni, mert a kádári kommunista rendszer is épp annyira gyűlölte Őt és a magyar keresztényeket, mint moszkvai főnökei és elődje, Rákosi Mátyás. A kereszténység már akkor is éppen úgy útjában volt a liberális és kommunista világhatalomnak, mint ma. Mitől is változott volna ez a gyűlölet…?
Mi köti, és kötötte össze a történelmi korok nagyjainak emlékét? A baloldali liberális gyűlölet, a történelemhamisítás, a magyarellenesség. Hiszen, mind Horthy, mind Mindszenty esetében hasonló gyalázkodó rágalmakat vetettek el a társadalomban, s tanítottak évtizedeken keresztül, de tanítanak ma is. Igaz, Mindszentyt az elmúlt harmincegy esztendő során felmentette a történésztársadalom, de a Kormányzó személyét máig megosztónak, és inkább negatívnak állítják be – igaztalanul. A történelemhamisítás folytatódik, hiszen Hóman Bálint vagy gróf Teleki Pál sem kaphatott szobrot, mert az ordas hazudozás megakadályozta ezt. Hóman akadémiai tagságát sem adták vissza, noha már régen kiderült, hogy azok a rákosista vádak, amelyek alapján megfosztották ettől, igaztalanok. Vitéz nagybányai Horthy Miklósnak is csak két méltó szobra van Magyarországon…
Most, Horthy halálának évfordulóján ismét felvetődik a kérdés, hogy a tömeggyilkos múltú kommunista-liberális történelemhamisítást meddig kell elviselnie a józan gondolkodású embereknek? Mikor mondja ki végre az igazat a történésztársadalom, s mikor tanítják végre az egyetemeken is a magyar történelmet?
Hasonlóképpen felmerülnek ezek a kérdések azokkal az egyházi személyiségekkel kapcsolatban, akiket még ma is csak halkan vagy sehogy sem említenek a rájuk rakódott kommunista-liberális hazugságok miatt. Miért kell szégyellni Zadravecz István ferences püspököt, Ravasz Lászlót vagy Ordass Lajost? Miért nem neveznek el róluk utcát, teret, s miért nem szerepelnek a tananyagokban? A választ nem firtatom… – hiszen tudjuk.
Horthy halálának és Mindszenty prímás koncepciós perben való elítélésének évfordulóján még sokan jutnak eszembe… Nyirő Józseftől, gróf Czegey Wass Alberten keresztül Prohászka Ottokárig… akinek a szobrát még mindig nem állítottuk vissza oda, ahonnan irodalmunk ünnepelt költője, Faludi György és tettestársai ledöntötték.
Bármerre nézünk, mindenütt egy korszak rombolását, hazugságait, félreértelmezéseit látjuk, s a mai politikai életben is ott találjuk e rombolások szellemiségének követőit éppen úgy, ahogyan Tisza meggyilkolásának, a páncélvonatok gyilkos zakatolásának, és az Andrássy út halálos sikolyainak idején. És tűrjük. Sőt! A gyilkosokat ünnepelhetjük, hőseinket pedig meg kell tagadnunk… uniós parancsra… ahogy lassan önmagunkat is.
1956.
bukása után, bizonyosan előre látva a jelenkort, halt meg elkeseredettségében a
Kormányzó. Mindszenty pedig utolsó négy esztendejében, amely éveket a „szabad”
világban tölthetett – előzőleg megtapasztalva a kommunisták kegyetlenségét, másfél
hónapos kínvallatása és hosszú börtönévei alatt –, azért igyekezett mindent megtenni
a vatikáni tiltások ellenére is, hogy a „művelt Nyugat” vezetői ne reménykedjenek
kommunista konszolidációban, kiegyezésben… mert a kommunista soha nem változik.
A kommunizmusban minden az emberi rossz tulajdonságokra, a kapzsiságra, az
irigységre, a gyűlöletre, a bűnre, az istentagadásra épül. A kulturált, normális
gondolkodású embernek is küzdenie kell saját rossz tulajdonságai ellen, s törekednie
kell a jóra, minden percben… ezt a folyamatos belső harcot azonban, nem várhatjuk
el a társadalom aljától, az akaratgyenge és pénzimádó politikai erőktől, akik
mindent képesek elárulni, ha megfizetik érte, s tömegeket dobnak oda koncként,
saját érdekükben.
Ma már bizonyos egyházi körökben is ezt tapasztalajuk, tehát Prohászka, Zadravecz, Ordass, Ravasz és Mindszenty szellemisége jobbára ellenséggé vált egy ostoba, liberális kisebbség szemében, amely kisebbség többségnek érezve magát, irányítani akarja a keresztény-keresztyén szellemiséget.
És amíg mi emlékezünk politikai és egyházi nagyjainkra, haláluk vagy a diktatúrában való elítélésük évfordulóján, addig nem vesszük észre, hogy a világban olyan folyamatok zajlanak, amelyek emlékezőket és árulókat egyaránt elpusztítanak, maguk alá temetnek, mint az alpesi lavina...
Ezeken az emléknapokon tehát, nem visszafelé kellene néznünk, hanem nagyjaink életpéldáját látva, még jobban összekapaszkodva a túlélésre kéne koncentrálni. Ugyanis hamarosan eljön az az idő, amikor emlékezni sem lehet majd, mert börtön, átnevelő tábor, súlyos büntetés járhat érte. Lehet és kell is vitákat folytatni, de a cél egy kell, hogy legyen: túlélni azt a kegyetlen és megalázó kort, amelyben európai szinten vagyunk, hazai szinten pedig – ha nem készülünk fel és nem tartunk össze – leszünk kénytelenek élni.
Erre
figyelmeztet Horthy halálának, és Mindszenty József elítélésének évfordulója
2021-ben…
Stoffán
György