Az általam is – eddig –
szívesen olvasott Szentesi-Zöldi László, a Mandiner oldalán igencsak
belelovallta magát a sértődöttségbe, „Az irigység visszataszító” címmel irt
cikkében.
Történt ugyanis, hogy nem
vette jónéven ama kifogásomat, miszerint egy Fideszesnek nem illenék, egy
Fidesz-ellenes politikus által, szavazatszerzés céljából elkövetett tettét úgy
értékelni, hogy közhírré is teszi: a
várható büntetés kifizetését is átvállalja. Ugyanis a Mi hazánkos Novák
első dolga volt a rendőrségi intézkedés után. hogy a kormányt kezdte – mint eddig
minden esetben – ócsárolni.
Nos, e kifogásomért
Szentesi elővette a régi, jól bevált kommunista módszert: érv és vita helyett kijelentette, hogy középszerű írásaim vannak,
száraz minden szavam, s fő rögeszmém, hogy másokat kritizálok. És mindezek
mellett még irigy is vagyok summázta véleményét. Nos, az általa írásba foglalt irodalmi
elemzésem, és eme jellembeli meghatározásom vitára sem érdemes, de még csak nem
is haragszom érte. Hiszen nem engem, hanem önmagát sikerült – minimum előttem –
vaskosan minősítenie, az eddigieket megfejelve azzal, hogy „ha ő egyszer
kinyitja a száját, ha ő egyszer elkezd – rólam – beszélni”…, ezt is lehet, de
ez a rágalmazás és fenyegetőzés amolyan proli
módszer, amibe szintén nem mennék bele. Rangon alulinak tartom. Ehhez még egy
kis átkozódás is elkelt volna, és akkor echte kisebbségi stílusnak is beillenék.
Mert mire is lennék
irigy, ha az irigység apró szikrája létezne bennem? Nos, a mai trágárista jobb-celebek
esetében semmire. Mert nincs amire… Ugyanis, az én írói szabadságomat nem
gátolja senki, és semmi. Ez pedig megfizethetetlen. Nem azt írom, amit szabad, amit
engednek, hanem azt, amit gondolok. A nemzetért és a megmaradásért, a
társadalomban megjelenő problémák miatt, és olykor a jobboldali média
züllöttsége, méltóságvesztése okán gondolkodom és írok. No persze a jelenleg
határnak nevezett vonalakon túl élő honfitársink érdekében is… Jól? Rosszul?
Azt az Olvasó eldönti. Mások véleményére miért is adnék ez esetben?
Azt is írja Szentesi e
nagy ívű, házmester stílusban fogalmazott méltatásban, hogy kóstolgatom. Őt is
és a másik két írástudót is… akiknek fogadatlan prókátoraként hisztizett egyet
a Mandinerben. Hááát… Isten őrizzen tőle! Vagyok már olyan öreg, hogy ne foglalkozzam
ifjú és tapasztalatlan kollégákkal, még kóstolgatás szinten se. Ugyanis sem
Szentesi, sem a másik két, Szentesi által megvédett – de miért is kell tőlem
megvédeni őket – kolléga sem érdekel. Igaz, látszólag egy oldalon állunk, csak
ők is másképpen és én is másképpen. Nekem az nem tetszik, ha botorságot
csinálnak, mondanak, vagy amikor éppen nem azon vihognak, hogy Bayer milyen
szellemesen trágár. Nekik meg az nem tetszik, ha őket bírálom, mert épp a
Fidesz ellenes párt elnökhelyettesét kasserolják nyilvánosan, tömeges
szimpátiát remélve ettől – Fideszesként… de már ez sem érdekel. Majd 2022-ben,
a választások után megbeszéljük.
Az sem érdekel
különösebben, hogy mit mondana el rólam Szentesi… Mert én nyugodt vagyok, ha
szakmai és nemzeti ügyben gondolt árulkodni rólam. Én nem voltam a
Népszabadságnál 5-ös számú Fideszes pártkönyvvel, és nem is írtam ott a Horthy-temetés
ellen vérbolsi műfajú cikket. Nem voltam liberális, nem voltam „megtévedt
kommunista”, s nekem nem kell azzal mosakodnom, hogy „meg kellett járni azt az
utat, ami végül a nemzeti oldalra vezetett”… néhány köpönyegcserével. Tehát, ha
a lelkiismeretemet, eddigi csaknem negyven éves újságírói pályámat veszem
alapul, akkor sem vagyok irigy, mert a köpönyegforgatás nem irigylésre méltó. Mint a jobboldali újságírói trágárság, és az ebben rejlő önlejáratás sem az! (Ezt csak Szentesi egyik védencének stílusáról vagyok bátor megjegyezhetni.)
Semmiben nem vagyok irigy, és azt hiszem soha, senkire nem is voltam. Szakmailag
pedig végképp nem… Mert az én „bizonyítványomat” az Olvasóktól kapom nap-nap
után.
Így tehát, egy életre befejezhetjük
a diskurzust Szentesivel. Nem írok vitát, hanem diskurzust… mert egy „bizonyos szint
alatt” az ember nem vitázik. Az eddig eltelt 63 évemben épp elég volt az efféle,
Mozartról szóló, házmesterekkel folytatott kényszerű vitákból…
Azt
azonban nem ígérhetem, hogy a tőlem megszokott „száraz, stílustalanul kóstolgatós, másokat bíráló stílusommal
– ami „középszerű és csikorgós,
fűrészporos és unalmas” –, nem emelek szót, ha a Hazáról, a Nemzetről és a
magyar keresztény megmaradásról, Orbán Viktorról, és a 2022-es választás számunkra
pozitív végeredményének fenyegetettségéről van szó.
Stoffán György