2020. február 23., vasárnap

Jel, remény és áldás – Gyulafehérváron


Miközben a világ süllyed az istentelenség és a teljes elvilágiasodás mocsarába, Isten újabb és újabb jelt ad, újra és újra felemel és örömmel tölt el bennünket – magyarokat. Újra és újra feladatot bíz ránk, és megörvendeztet.

Miközben politikai és hitbéli vitákat folytatunk, hőzöngünk ahelyett, hogy imával fordulnánk az Atyához, Ő újra és újra megmutatja kicsinyességünket, s mi ilyenkor szégyenkezve látjuk be, hogy hitetlenségünknél csak ostobaságunk nagyobb.



Ilyen gondolatokkal, ilyen örömmel és ilyen felismerésekkel néztem végig nagyméltóságú és kegyelmes dr. Kovács Gergely püspökké szentelésének és érseki beiktatásának felvételét… S bár nagyon közel – Nagyenyeden – jártam Gyulafehérvárhoz, hivatalos ügyeim nem engedtek részt venni az ünnepségen, ezért hazaérkezve Erdélyből, éltem meg a gyulafehérvári csodát… S miért is nevezem csodának Gergely érsek hivatalba lépését? Mert ezt jelnek, reménynek és egyben áldásnak tartom.

Ha történelmünk nehéz periódusait, már-már nemzetünk megsemmisülését idéző évszázadait, évtizedeit tesszük górcső alá, akkor minden időben volt egy-egy jel, amely reményt adott és áldást jelentett. Meghatározó személyek, események, nem várt történelmi fordulatok segítették át népünket ezeken a kríziseken, s ha nem is lett varázsütésre jobb és szebb a sorsunk, sikerült mégis megmaradni, túlélni, és újra építeni, amit a történelem, a politika lerombolt.



Ma is ilyen korszakot élünk. A világ, az erkölcs, a hit romokban hever, gondolatainkat és lelkünket a romboló erők veszik tűz alá, tobzódnak körülöttünk a gonoszság, a kapzsiság és az árulás mesterei, s már-már hitevesztetté leszünk… amikor jön egy nap, amely az állandóságot, a megmaradás biztonságát, az ünneplés örömét és fényét hozza el, s e napon megmutatja magát és megmutatta erejét az Isten. Ez a nap nemzetünk történelmében jeles napként marad meg, hiszen Gyulafehérvár 84. főpásztorának beiktatását ünnepeljük.



Száz évvel a nemzeti tragédia után, Mária, az Istenanya, Magyarország királynője ismét megmutatta, hogy sem népét, sem országát nem hagyja magára. Akkor sem, ha az a nép sokszor hűtlen Hozzá, sokszor megtagadja hitét, sokszor a világi hívságok felé fordulva, magából kivetkőzve árulja el hol az esztergomi érseket, hol Erdély püspökét… hol egymást…


2020. február 22-én ismét jelt adott az Úr! Ismét jelen volt Mária. Ismét tiszta lélekkel ünnepelt az ország, benne Erdély hűséges székely fiai, leányai. Mert újra feltűnt Márton Áron címere, szellemisége. Feltűnt egy székely főpap, akinek beiktatásán Esztergom érseke– felemelő beszédben – bátorságot és hitet adott a népnek a jövőben, az új érsekben és a megmaradásban.

Bizonyára sok tévedéssel és buktatóval jár majd felnőni a Márton Áron-i bölcsességhez, bizonyára meg kell élni azokat a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyeket a nagy erdélyi püspök és a vele egy időben szenvedő esztergomi érsek szenvedett el. Ám a címer alatti jelmondat, mindnyájunk jelmondatává kell, hogy váljék: „Őáltala, Ővele és Őbenne!” Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban… Igen! Ünnepeltünk, mert jelet kaptunk, amely reménnyel tölt el, ami mai világunkban maga az áldás… Az ünneplők azonban nem kisebb feladatot kaptak ezen a napon, mint a beiktatott főpásztor. Feladatunk az, hogy kiálljunk a hit, kiálljunk a nemzet és kiálljunk az új főpásztor mellett… mint eleink védték testükkel Márton Áront és Mindszenty Józsefet, „per ipsum, et in ipso, et cum ipso!”




Mert ahogyan pásztor nélkül szétszéled a nyáj, úgy a pásztor sem pásztor nyáj nélkül!


Stoffán György
Fotó: Héjja Béla