2018. szeptember 23., vasárnap

„Antalli örökség”, avagy a magyar nemzet felszámolása

Antall József és Sólyom László, aki ma a magyar keresztény kormányt gyalázza a jezsuita rendezvényen...
Olvasva a sajtóhíreket, a körülöttünk tobzódó magyarellenesség újabb és újabb hullámveréseit, valamint a belpolitikai történéseket, egyre inkább hajlok arra, hogy a harminc évvel ezelőtti cikkeimben foglalt, akkori politikai meglátásaim igaznak bizonyulnak. Így a kárpótlási jegyek ügye, amely nem volt más, mint az állami rablógazdálkodás magas szintre emelése, hiszen a határon kívül és belül élők kárpótlási jegyeit már a kiadó bank ajtajában fél áron vásárolta fel a mai politikai élet „krémje”, s a politikai hatalmat e bevételből gazdasági hatalommá változtatta az egykori kommunista söpredék. Az elkobzott vagyonokat az állam továbbra is magáénak tartotta, s úgy adja-veszi máig mások, kommunisták által ellopott ingatlanjait, mintha az a sajátja volna. Ez azonban csak egy kis részecskéje mindannak az antalli örökségnek, amelynek mocskos levét máig isszuk. Gondolok itt az antalli külügy (Jeszenszky) haza és nemzetáruló alapszerződéseire... Mert rendszerváltás nem volt, mint tudjuk, s az, ami ma van, ezt az elmaradt rendszerváltást igyekezne beteljesíteni, de ezer dologban megkésve és megerősödött ellenséginkkel szemben erőtlenül hadakozva, hiszen generációk vesztették el identitás- és kötelességtudatukat. Ma a középkorosztály még úgy, ahogy kitart és tudja, minek mi lehet a következménye. Ám, az utánunk következőknek csak elenyésző hányada az, amely helyünkre lép az országépítésben, s nem biztos, hogy sikerrel járnak majd egy lélekvesztőben, amikor a tenger hatalmas hullámai összecsapnak a fejük felett. 

Mi mindig másokat hibáztatunk, mi mindig másokra mutogatunk, de saját bűnöseinket nem nevezzük meg, nem tudunk végre tiszta vizet önteni a pohárba, mert mindig attól félünk, hogy megbántunk egyeseket, s abból bajunk lehet. 

Hasonló a helyzet a mai magyar belpolitikával és az abban résztvevők magatartásával is. Nincs rend, nincs kötelességtudat, a haza és a választóknak tett ígéretek iránti fegyelem, „szavatartás” pedig a demokrácia nevében ismeretlen fogalmakká váltak. A jog és a tisztesség megszűnt Magyarországon. Akár a bankok extraprofit melletti aljas, rablógazdálkodását, akár Márki-Zay Péter vagy Gyurcsány Ferenc minden jogállamban büntetendő megnyilvánulásait nézzük.
Most a legújabb nehézség és probléma a magyarellenesség minden olyan országban, amely vagy Magyarországból lett, vagy egykor Magyarországból kapott. Hiába a V4-es szövetség, hiába a magyar diplomácia megfontoltsága, a primitív utódállamok nem tudnak elszakadni a 20-as évek terminológiájától, gondolatiságától, s ma is rettegve tekintenek arra a hozzájuk került magyar társadalomra, amelyet ugyan száz éve igyekeznek megsemmisíteni, ám még nyomokban mégis ott élnek és magyarul beszélnek… sőt, okosabbak a megszállóknál és magyarabbak az anyaországi társadalom jó részénél. Ez utóbbi kettő pedig a legnagyobb bűnük úgy a magyarországi ellenzékiek, mint az megszálló hatalom szemében. Még a bukaresti pápai nuncius is megjegyezte, amikor a marosvásárhelyi iskola-ügyben tárgyalt, hogy nem érti a magyarokat, miért nem olvadtak be száz év alatt…
A magyargyűlölet fokozódását e száz éves évforduló korbácsolta fel a legjobban. A rablók büszkesége az, ha meg is ölik azt, akitől raboltak. Valahogy így vannak ezzel a Trianonban és Párizsban magukat győztesnek gondoló országok vezetői és nacionalista társadalmai. Hiszen száz éves történelmük legnagyobb győzelme az a bizonytalanság, amelyet maguknak szereztek 1920-ban. Bizonytalanság, mert a lopott holmit senki nem érezheti tisztességesen szerzett vagyonnak.  Ma mind a román, mind az ukrán, mind a tót politika és a civilszervezetek e száz évet mintegy bizonyíték és önigazolásként tartják számon.
A rendszerváltáskor, amely csupán egy Bush-Gorbacsov nevével fémjelzett aljas megállapodás volt Európa újrafelosztását illetően, sem a nemzetközi politika, sem Antall kormánya nem járt el a megszűnt országok területi kérdéseiben, visszakövetelve Magyarország odakerült részeit, amelyet mind a józan paraszti ész, mint a nemzetközi jog is kivitelezhetőnek tartott volna – akkor. Antallék inkább feljelentették azokat, akik ebben a kérdésben, akár mint újságírók, akár mint szakértők felléptek. Ennek az antalli örökségnek a kései hatása az a halálos veszély, amely ma leselkedik mindazokra, akik visszakérve és visszakapva magyar állampolgárságukat, felkerültek a gyilkosságoktól sem visszariadó ukrán nacionalisták honlapjára, mint hazaárulók.

Súlyos és nehéz idők előtt áll a magyar nemzet. Hiszen a ma felnövő, vagy épp csak felnőtt generációk nem alkalmasak a haza megvédésére, a mai médiaszakos, jogi és tanári diplomáért hajtó egyetemisták nem diplomát, hanem cselédkönyvet kapnak a világhatalom szolgálatához, s nem gondolnak arra, hogy kitanulva a „szakmát” inkább a magyar érdekeket kellene tudásukkal szolgálni a jövőben. S ez sem mások bűne, mások hibája, hanem a rendszerváltás után eltelt időszak oktatási kormányzatának vaksága, vagy elvtelen megfelelni akarása köszön vissza. Hiszen nem a gyermeki lélek, a zene szeretete, a haza iránti elkötelezettség és a kötelességtudat volt a nevelés középpontjában, hanem a liberális „mindent szabad és csak jogaid vannak” szemlélet.

Az utódállamok gyalázkodása, gyilkos gyűlölete, nemzetünk védtelensége szintén az antalli örökség része. Mert harminc év alatt csak az utóbbi kilenc esztendőben mutattunk erőt, de ez az erő már nem az a friss és legyőzhetetlen erő, amelyet elmulasztottunk mutatni az 1990-es években.

A keresztény-keresztény szellemiség ma már csupán a Kárpát-medence elcsatolt területein érvényesül, illetve érvényesül még, hiszen az egyházak is beálltak abba a sorba, amelyet XVI. Benedek pápa is bírál. Ez a szemlélet, a megbékélés öngyilkos szemlélete, ami Krisztus parancsaival is homlokegyenest ellenkezik. Történik pedig ez Nyugaton a migráció támogatásával, a Szentírás félreértelmezésével és hívek félrevezetésével, a Kárpát-hazában pedig azzal, hogy immár a magyar katolikus templomokban egyre sűrűbben hallunk nem magyar miséket, istentiszteleteket. Még ott is előfordul, ahol a lakosság színmagyar. Annak pedig csak örülhetünk, ha a hamarosan leköszönő gyulafehérvári (nem metropolita) érsek után a Szentszék nem valami idegen nyelvű papot nevez ki érseknek. Húsz-huszonöt év és Csíksomlyón is azt tapasztalhatjuk majd, mint Frauenkirchenben, azaz, a ma Burgenlandhoz tartozó Boldogasszonyban… csak akkor van magyar mise az ősi ferences templomban, ha Barsi Balázs atya odaviszi a magyar zarándokokat…

Így vált mára végzetessé az az antalli örökség, amelyre oly sokan, és oly sokszor hivatkoztak még a mai politikai elit tagjai közül is.

Persze, reményeink lehetnek, jogunk is van a reménykedéshez, de tettek nélkül semmit nem fogunk elérni, semmi nem lesz olyan, mint amilyennek a mai hatvanasok képzelték a rendszerváltás csalárd időszakában. Van még egy lehetőségünk, a hit. Mert a keresztény kultúránk visszahív Istenhez, és a magyarok Nagyasszonyához… s ha ezt elfogadjuk, akkor talán megúszhatjuk a következő száz évet is vagy akár a régebbi százötvenet…

Ám egyet ne tegyünk, soha ne emlegessük az antalli örökséget pozitív történelmi összefüggésben, s ha lehet, felejtsük el a demokrácia szót is… mert ez a kettő összességében egyenlő a nemzethalállal!

Stoffán György