Az én köreimben másképpen hívjuk azt a fajta „elvhűséget”
amit egyik, egykorvolt nemzeti párt elnöke leegyszerűsített a néppártosodás kifejezéssel.
Így is lehet mondani...
Azonban vannak, akik ezt a nyelvújításfélét nem igen
értik, mert őket Istennek hála, elkerülte „Zafír Czenczi” féle nyelvújítás is, ám
ők nem csak pallérozott nyelvüket, de a gerincüket is megőrizték. Nos, ennek
tudható az a nem éppen baráti ám annál inkább jogos fogadtatás, amellyel e köpenyt
váltott párt elnökének része volt a hétvégén. Ez a politikus, mindazok után,
hogy az erdélyi magyarság legnagyobb magyarországi ellenségeivel, vádlóival és
megalázóival összefeküdt a politika szellemi ürüléktől csatakos porondján, és
saját pártjának egyes vezetői is üveggyöngyökkel megvehető népségnek nevezte
erdélyi testvéreinket, elment Erdélybe, s megpróbált ott is finoman szólva az
igazságtól merőben eltérő gondolatokat terjeszteni, mert azt hihette, hogy a
főváros hírei és pártjának politikai ámokfutása nem jut el a Kárpátok bérceire.
Eljut!
Cuki azonban nem ismeri a székelyeket. Illetve
ismerhet néhányat, akik pártjához közel állnak, s Budapesten hullatnak
krokodilkönnyeket, a Székely Himnuszt artikulátlanul üvöltve seggrészegen... akik Erdélybe csak látogatni járnak hiszen „szegény
üldözöttként” már évtizedek óta Magyarországon ügyeskednek jobbikos politikai karrierre ácsingózva.
Nos, azt viszont nem tudta, hogy aki otthon maradt, annak igen erős az igazságérzete s évszázadok óta a túlélés
művészetét gyakorolja. Magyarul beszél, van hite, s jól tudja, hogy aki a föld
egyik végén nem tud kapálni az a másik végén sem lesz arra képes. Azt pedig végképp nem viseli el, és receptorai
igen kényesen működnek, ha valaki hazudik, ha valaki át akarja verni, ha valaki
elárulja, s jópofát vágva igyekszik mindennek ellenére odasimulni hozzá. Magyarul:
a székely ember nem viseli el a gerinctelenséget, az aljaskodást, a hazaárulást,
mert volt része benne a történelem során - nem egyszer. "Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan" - Erdélyben ezt is tudják...
Cuki tehát nem érte el a célját, mert ismerik ott
is, ismerik a végeken, s tudják, hogy a müezzin nem katolikus vagy protestáns, és
nem mások isteneiben, hanem egyedül a Fennvalóban hisznek.
Mindazonáltal jól tette e magát sárba taposó
politikus, hogy elment Erdélyországba, mert ha nem is tanult belőle, de legalább
megtudta, hogy ott még a román is magyarabb, mint ő és az egész mára megmaradt emberileg szánalmas,
és őt követő tagsága, frakciója.
Ha beteg lenne, sajnálnám… így csak megvetem. Mert kevés
ember és közösség van, amely ilyen mértékben lejáratja magát egykori jobboldalinak
mondott valójában. Biztosan voltak azért, akik szeretettel fogadták… mert árnyékszékely
biza van arrafelé is, nem csak Magyarországon. Csak ott boróka névre
egyszerűsítették ezt a fajta „jellemet”… S talán még megjelenik egy szép cikk
is a borókák tollából „a nagy magyarországi politikusról, aki utolsó reménye lehetett
volna a magyar állampolgárság üveggyöngyeivel megvett ostoba” székelyeknek.
Jó volt,
hogy elment a Cuki Erdélybe, mert muzsika volt a fülemnek a fogadtatás, az udvarhelyi
röpke vélemény, és a gyöngyök felé illanó röppályája. Idehaza még a kormányhivatalokban
és intézményekben dolgozó egyes székelyekben is nagyot olykor csalóik az ember, addig
azok, akik otthon maradtak, reményt adnak a magyarországiaknak a magyar megmaradást
illetően. Reménykedhetünk abban, hogy a következő száz évben sem fogják szívesen látni a
Cukihoz hasonlókat, s ha már Magyarhonban nem is, de Erdélyben beszélik még az áldott magyar anyanyelet. És ott valóban egyenesen… szavakban és
"gerincben" egyaránt…
Stoffán György