2018. január 29., hétfő

A nép tiszta lelke a gyermekekben szüleik újjá… (avagy, az oktatási kormányzat és a tanárok felelőssége)





Amikor a gyerekeket a politika jól fizetett legalja kivitte az utcára, kezdtem el gondolkodni az oktatás valós problémáin. Mindazon, ami idevezette a mai magyar oktatást, a tanárokat, a diákokat és a szülőket. 

Hiszen e három alapvető eleme van a közoktatásnak azon kívül, hogy bizonyos jó vagy rossz törvényekkel a mindenkori oktatási kormányzat is a gyermekek által igyekszik rányomni sajátos bélyegét a jövőre.



Az oktatási rendszer és az oktatás züllése persze nem a Fidesz-KDNP kormány alatt kezdődött, hanem jóval előbb. Ha a pontos dátumot jelölnénk meg, akkor bizony egy nagyon régi évszámmal kell kezdenem. 1948. jún. 16. Ez volt az a nap, amikor Ortutay Gyula a Vallás- és Közoktatási Minisztérium vezetője – aki mellesleg piarista diák volt, és 1934-ben leadott diplomamunkájának címe „A magyar lélek alapvonásai népi kultúránkban” – államosította az egyházi iskolákat, szélnek eresztve a tudós paptanárokat, egyetemi professzorokat, a jövő pedagógusait képző tanárokat, akiknek a helyét baloldali, elkötelezett, de tudatlan emberekkel pótolta a kommunista diktatúra. (Hasonló kultúra-, és magyarellenes terrorcselekmény történt a MTA-n is.)



Tulajdonképpen ez az a dátum, amelynek említése után felesleges volna tovább írnom, hiszen az okot már megneveztem. S ebben az említett okban benne van ezernyi más erkölcsi és társadalmi tragédia is, amelyeknek a kifejtése könyvterjedelmet igényelne. Ezért nem is itt folytatom… Inkább egy nagy lépéssel közelebb jövök a mai magyar és európai valósághoz.



A kommunisták által meghagyott nyolc katolikus egyházi iskola tanárai azért lehettek kiváló pedagógusok és nevelők, mert ők nem csak a szocialista egyetemen sajátították el tudásukat, hanem a kolostorok könyvtáraiban pallérozódtak, és az idősebb, de a tanítástól eltiltott, vagy kiöregedett szerzetestársaktól is kaptak útravalót. Az állami egyetemekről és iskolákból kiöregedett, még rendkívül jó képzésben részesült tanárok helyét azonban már a kétes képzettségű oktatók által nevelt fiatalok vették át, akik a szocialista erkölcs és elmélet alapján végezték tanulmányaikat. S ez az évről-évre ismétlődő és romló folyamat mind jobban a lejtő felé terelte a magyar iskolarendszert. A legnagyobb csapást az u.n. rendszerváltás utáni oktatási miniszterek, köztük Magyar Bálint mérte a magyar közoktatásra, annak ügyére és mindezzel a magyar nemzet jövőjére, a néplélekre is. A modernizálás és az unióhoz való alkalmazkodás ürügyén voltaképpen „megszűnt” a hagyományos magyar oktatási rendszer, bár az iskolakötelezettség, mint törvény megmaradt. A pedagógus pálya is megszűnt hivatásként jelen lenni a társadalomban, s maradt csupán pénzkereseti lehetőség, szakma, amely lélek és szeretet nélkül, kapitalista nagyipari módon lett alkalmazható. A gyermekek létszáma is drámai módon csökkent (s ez is a szocialista erkölcs – itt a szocialista szó, mint fosztóképző – és a liberális szellemiség bűne).



Ma sem az alapoktól igyekeznek az arra „felkentek” megváltoztatni az oktatási rendszert, hanem ötletelések és ilyen-olyan légből kapott politikai elvek, és a világban meglévő trendek mentén folyik az átalakítás. A megkezdett egészséges nemzeti nevelési program folyamatát megálmodó és megvalósító államtitkárt eltávolították. 



Eddig csupán tényállításokkal rukkoltam elő. Most hadd világítsak arra, hol kezdődött az amúgy is megkérdőjelezhető erkölcsi, lelki nevelés teljes megsemmisítése… s mi volna a legfontosabb, hogy a magyar oktatási rendszer ismét megfeleljen a magyar identitásnak, hazaszeretetnek, vallási és erkölcsi feltételeknek, a gyermek lelki fejlődése érdekében.



Mielőtt azonban erről beszélnek, hadd mondom el, hogy a szakgimnáziumok java részében nincs az ott oktatott szakmáknak megfelelő tankönyve, s csak a tanár által az órán lediktált jegyzetekből tanul a gimnazista. Az órai diktálás üteme a tanártól függ, de a diák legtöbbnyire vagy olvashatatlanul írja le siettében az anyagot, vagy kihagyásokkal, ami önmagában is értelmezhetetlenné teszi számára azt az otthontanuláskor. (Megjegyzem, hogy a gomba módra szaporodó egyházi iskolákban sincs egységes hittankönyv!)



A másik alapvető probléma a tanulnivaló, a házi feladat tömege, s az, hogy miden tanár úgy gondolja, csak az ő tantárgya létezik. A napi 8-12 órai iskolai elfoglaltság után csaknem ennyi idő kell a gyereknek, hogy felkészüljön a következő napra…



A nép lelke a gyermekekben születik újjá. Ha mi felnőttek nem gondoskodunk arról, hogy a néplélek egészséges maradjon és a nemzet megmaradását szolgálja, akkor a nép megsemmisül. A gyermeklélek rombolását alapos megfontolás után, a zenetanítás, az ének-zene és a művészettörténet megszüntetésével kezdték el, s ehhez a romboláshoz már más nem is nagyon kellett. Hiszen amikor a népdal tanítása, a klasszikus zene iránti vonzalom igényének kifejlesztése   megszűnt, akkor a gyermeki lélek egészséges nevelésének legalapvetőbb szegmensét törölték el. Sajnos a rendszerváltás sem hozott ebben javulást, nem állította vissza az ének-zene és művészeti oktatást, sőt, tragikus, hogy inkább tökéletesíteni látszik ezt a végzetes irányt. 

Nézzük meg mit is mondott Kodály Zoltán a zenei nevelésről?


„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.”


„A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”



„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.”



Folytathatnók Kodály megállapításait, de felesleges, hiszen minden felelős oktatáspolitikusnak tudnia kell, mit jelent a zene a gyermek, és általa a jövő számára. Ha nem teszünk eleget ennek a követelménynek, akkor húsz-harminc év múlva kiégett, nemzetietlen és sehová sem tartozó középgeneráció adja majd el kultúránkat, hazánkat, múltunkat és a nemzet jövőjét.



Ma már látjuk, hogy azok, akiknek harminc éve már hiányzott az ének-zene tantárgy az órarendjükből, s otthonról vagy templomi zenéből, esetleg saját érdeklődésüket kielégítve nem kaptak pótlást e téren, hová jutottak, milyen a lelki beállítottságuk. És ez a folyamat szintén súlyos következményeket hordoz magában. Zenetörténet, művészettörténet és a művészetek iránti igény iskolai alapozása nélkül sem kiművelt emberfőkről, sem magyar nemzeti kultúráról, kulturáltságról nem beszélhetünk. Jövőről sem! Éppen ezért az első és legfontosabb teendő, hogy az ezzel megbízott szakemberek és döntéshozók ebben a kérdésben tegyenek nagy és sürgős lépéseket.



A másik elbagatellizált hiányosság az erkölcsi nevelés és a helyes viselkedés oktatása, valamint az alapműveltség gyermekekbe oltása. Amikor egy egyetemista nem tudja hol született Mozart, Beethoven vagy Michelangelo ott nagy baj van a közoktatással. Hasonlóképpen problémára utal, hogy egyes tanárok is, e kérdésekben diákjaikkal azonos szinten vannak. S ez sem mai keletű probléma, hiszen hallottam egyetemi tanárt, akinek a „ban-ben”-t nem sikerült eltalálnia a TV kamerái előtt, vagy a „hassa-hesse” olyat természetes volt a számára, mint a levegővétel… Igaz, ez a törvényhozók többsége, de még egyes MTA doktorok számára is meglehetősen komplikált dolog.



Főiskolára járó fiatalok mondják, hogy az első főiskolai évben mindenről esett szó, csak a gyermekekről nem… és ez sajnos jellemzővé vált a pedagógusképzésben. Korábban a tanítóképzők oktatóiskoláiban (pl.; Székelyudvarhelyen) már 14 éves kortól tanítottak a pedagógusjelölt fiatalok, s elsődleges volt, mint iskolai követelmény a gyermeki lélek megismerése és fejlődése segítésének elsajátítása. Talán ezért más és értékesebb az erdélyi magyar közoktatás, bár a hírek szerint azt is igyekeznek a helyi magyar liberális oktatási szakemberek, egyetemi tanárok lezülleszteni és hozzáigazítani az európai liberális és „gender” irányvonalhoz. (Ne nevezzük a Mikulást bácsinak, vagy ne írjunk a tankönyve az Adventől)…  



Nehéz tehát rendet és valós átalakítást teremteni a szocialista és liberális ámokfutás után, amikor kulturáltságról nem beszélhetünk, s az oktatók nem kis hányada is, az évtizedes leépülés okán, híján van annak a tudásnak, amely szükséges volna, a gyermeki léleknevelés, a pedagógusi „hivatás” gyakorlásához.



Nem tüntetni és politizálni kellene ma a pedagógusoknak, hanem önmagukat képezve törekedni arra, hogy a diákoknak olyan tudást és lelki többletet adjanak, amelynek értelme és értéke van. A gyermekeknek pedig el kell magyarázni, hogy egyetlen kötelességük van: - a tanulás, amelyet saját érdekük követel, és saját érdekükben követelünk meg tőlük. 
A törvényalkotóknak és törvényhozóknak pedig világos és egyértelmű irányba kellene terelni a fiatalságot, lelki és szellemi fejlődésüket segítve, nem pedig megutáltatva az iskolát és teljesen leterhelve őket sokszor felesleges és rosszul rangsorolt tantárgyakkal és tantervvel. 


Mert ma mindenről szó esik, csak arról nem, hogy mindaz a cirkusz és gyűlölködés, amit tapasztal az ország pontosan azok miatt van, akik ma e gyűlölködést szítják. Mert az oktatás züllesztését 1948. június 16-án a szocialista diktatúra indította el, és a rendszerváltás utáni liberális kormányzás adta a kegyelemdöfést.



Jó volna tehát, végre a gyermekkel és a gyermeki lélekkel is foglalkozni, amikor az oktatás problémáiról beszélünk… Mert a nép lelke a gyermekek lelkében születik újjá. S nem mindegy, hogy egy torzszülött, vagy egy ép lélek születik-e, a mi szellemiségünk és intézkedéseink nyomán…



Stoffán György