Amikor
a gyerekeket a politika jól fizetett legalja kivitte az utcára, kezdtem el
gondolkodni az oktatás valós problémáin. Mindazon, ami idevezette a mai magyar
oktatást, a tanárokat, a diákokat és a szülőket.
Hiszen e három alapvető eleme
van a közoktatásnak azon kívül, hogy bizonyos jó vagy rossz törvényekkel a
mindenkori oktatási kormányzat is a gyermekek által igyekszik rányomni sajátos
bélyegét a jövőre.
Az oktatási rendszer és az oktatás züllése persze
nem a Fidesz-KDNP kormány alatt kezdődött, hanem jóval előbb. Ha a pontos
dátumot jelölnénk meg, akkor bizony egy nagyon régi évszámmal kell kezdenem. 1948. jún. 16. Ez volt az a nap, amikor Ortutay Gyula a Vallás- és
Közoktatási Minisztérium vezetője – aki mellesleg piarista diák volt, és
1934-ben leadott diplomamunkájának címe „A magyar lélek alapvonásai népi kultúránkban” – államosította az
egyházi iskolákat, szélnek eresztve a tudós paptanárokat, egyetemi
professzorokat, a jövő pedagógusait képző tanárokat, akiknek a helyét
baloldali, elkötelezett, de tudatlan emberekkel pótolta a kommunista diktatúra.
(Hasonló kultúra-, és magyarellenes terrorcselekmény történt a MTA-n is.)
Tulajdonképpen ez az a dátum, amelynek említése
után felesleges volna tovább írnom, hiszen az okot már
megneveztem. S ebben az említett okban benne van ezernyi más erkölcsi és
társadalmi tragédia is, amelyeknek a kifejtése könyvterjedelmet igényelne.
Ezért nem is itt folytatom… Inkább egy nagy lépéssel közelebb jövök a mai
magyar és európai valósághoz.
A kommunisták által meghagyott nyolc katolikus
egyházi iskola tanárai azért lehettek kiváló pedagógusok és nevelők, mert ők
nem csak a szocialista egyetemen sajátították el tudásukat, hanem a kolostorok
könyvtáraiban pallérozódtak, és az idősebb, de a tanítástól eltiltott, vagy
kiöregedett szerzetestársaktól is kaptak útravalót. Az állami egyetemekről és
iskolákból kiöregedett, még rendkívül jó képzésben részesült tanárok helyét
azonban már a kétes képzettségű oktatók által nevelt fiatalok vették át, akik a
szocialista erkölcs és elmélet alapján végezték tanulmányaikat. S ez az
évről-évre ismétlődő és romló folyamat mind jobban a lejtő felé terelte a
magyar iskolarendszert. A legnagyobb csapást az u.n. rendszerváltás utáni
oktatási miniszterek, köztük Magyar Bálint mérte a magyar közoktatásra, annak
ügyére és mindezzel a magyar nemzet jövőjére, a néplélekre is. A modernizálás
és az unióhoz való alkalmazkodás ürügyén voltaképpen „megszűnt” a hagyományos magyar
oktatási rendszer, bár az iskolakötelezettség, mint törvény megmaradt. A
pedagógus pálya is megszűnt hivatásként jelen lenni a társadalomban, s maradt csupán
pénzkereseti lehetőség, szakma, amely lélek és szeretet nélkül, kapitalista
nagyipari módon lett alkalmazható. A gyermekek létszáma is drámai módon
csökkent (s ez is a szocialista erkölcs – itt a szocialista szó, mint
fosztóképző – és a liberális szellemiség bűne).
Ma sem az alapoktól igyekeznek az arra „felkentek”
megváltoztatni az oktatási rendszert, hanem ötletelések és ilyen-olyan légből
kapott politikai elvek, és a világban meglévő trendek mentén folyik az
átalakítás. A megkezdett egészséges nemzeti nevelési program folyamatát megálmodó és megvalósító államtitkárt eltávolították.
Eddig csupán tényállításokkal rukkoltam elő. Most
hadd világítsak arra, hol kezdődött az amúgy is megkérdőjelezhető erkölcsi,
lelki nevelés teljes megsemmisítése… s mi volna a legfontosabb, hogy a magyar
oktatási rendszer ismét megfeleljen a magyar identitásnak, hazaszeretetnek,
vallási és erkölcsi feltételeknek, a gyermek lelki fejlődése érdekében.
Mielőtt azonban erről beszélnek, hadd mondom el,
hogy a szakgimnáziumok java részében nincs az ott oktatott szakmáknak megfelelő
tankönyve, s csak a tanár által az órán lediktált jegyzetekből tanul a
gimnazista. Az órai diktálás üteme a tanártól függ, de a diák legtöbbnyire vagy
olvashatatlanul írja le siettében az anyagot, vagy kihagyásokkal, ami önmagában
is értelmezhetetlenné teszi számára azt az otthontanuláskor. (Megjegyzem, hogy
a gomba módra szaporodó egyházi iskolákban sincs egységes hittankönyv!)
A másik alapvető probléma a tanulnivaló, a házi feladat
tömege, s az, hogy miden tanár úgy gondolja, csak az ő tantárgya létezik. A
napi 8-12 órai iskolai elfoglaltság után csaknem ennyi idő kell a gyereknek,
hogy felkészüljön a következő napra…
A nép lelke a gyermekekben születik újjá. Ha mi
felnőttek nem gondoskodunk arról, hogy a néplélek egészséges maradjon és a
nemzet megmaradását szolgálja, akkor a nép megsemmisül. A gyermeklélek rombolását
alapos megfontolás után, a zenetanítás, az ének-zene és a művészettörténet
megszüntetésével kezdték el, s ehhez a romboláshoz már más nem is nagyon kellett.
Hiszen amikor a népdal tanítása, a klasszikus zene iránti vonzalom igényének kifejlesztése megszűnt, akkor a gyermeki lélek egészséges nevelésének legalapvetőbb
szegmensét törölték el. Sajnos a rendszerváltás sem hozott ebben javulást, nem
állította vissza az ének-zene és művészeti oktatást, sőt, tragikus, hogy inkább tökéletesíteni
látszik ezt a végzetes irányt.
Nézzük meg mit is mondott Kodály Zoltán a zenei
nevelésről?
„A zene
rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése.
A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés
határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet
megismerni nem, csak sejteni lehet.”
„Kultúrát nem
lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék
újra meg újra meg nem szerzi magának.”
Folytathatnók
Kodály megállapításait, de felesleges, hiszen minden felelős
oktatáspolitikusnak tudnia kell, mit jelent a zene a gyermek, és általa a jövő
számára. Ha nem teszünk eleget ennek a követelménynek, akkor húsz-harminc év
múlva kiégett, nemzetietlen és sehová sem tartozó középgeneráció adja majd el
kultúránkat, hazánkat, múltunkat és a nemzet jövőjét.
Ma már látjuk,
hogy azok, akiknek harminc éve már hiányzott az ének-zene tantárgy az
órarendjükből, s otthonról vagy templomi zenéből, esetleg saját érdeklődésüket
kielégítve nem kaptak pótlást e téren, hová jutottak, milyen a lelki
beállítottságuk. És ez a folyamat szintén súlyos következményeket hordoz
magában. Zenetörténet, művészettörténet és a művészetek iránti igény iskolai
alapozása nélkül sem kiművelt emberfőkről, sem magyar nemzeti kultúráról,
kulturáltságról nem beszélhetünk. Jövőről sem! Éppen ezért az első és legfontosabb teendő,
hogy az ezzel megbízott szakemberek és döntéshozók ebben a kérdésben tegyenek
nagy és sürgős lépéseket.
A másik elbagatellizált
hiányosság az erkölcsi nevelés és a helyes viselkedés oktatása, valamint az
alapműveltség gyermekekbe oltása. Amikor egy egyetemista nem tudja hol
született Mozart, Beethoven vagy Michelangelo ott nagy baj van a közoktatással.
Hasonlóképpen problémára utal, hogy egyes tanárok is, e kérdésekben diákjaikkal azonos szinten vannak. S ez sem mai keletű probléma, hiszen hallottam egyetemi
tanárt, akinek a „ban-ben”-t nem sikerült eltalálnia a TV kamerái előtt, vagy a „hassa-hesse” olyat
természetes volt a számára, mint a levegővétel… Igaz, ez a törvényhozók többsége,
de még egyes MTA doktorok számára is meglehetősen komplikált dolog.
Főiskolára járó
fiatalok mondják, hogy az első főiskolai évben mindenről esett szó, csak a
gyermekekről nem… és ez sajnos jellemzővé vált a pedagógusképzésben. Korábban a
tanítóképzők oktatóiskoláiban (pl.; Székelyudvarhelyen) már 14 éves kortól
tanítottak a pedagógusjelölt fiatalok, s elsődleges volt, mint iskolai
követelmény a gyermeki lélek megismerése és fejlődése segítésének elsajátítása.
Talán ezért más és értékesebb az erdélyi magyar közoktatás, bár a hírek szerint
azt is igyekeznek a helyi magyar liberális oktatási szakemberek, egyetemi
tanárok lezülleszteni és hozzáigazítani az európai liberális és „gender” irányvonalhoz.
(Ne nevezzük a Mikulást bácsinak, vagy ne írjunk a tankönyve az Adventől)…
Nehéz tehát
rendet és valós átalakítást teremteni a szocialista és liberális ámokfutás
után, amikor kulturáltságról nem beszélhetünk, s az oktatók nem kis hányada is,
az évtizedes leépülés okán, híján van annak a tudásnak, amely szükséges volna,
a gyermeki léleknevelés, a pedagógusi „hivatás” gyakorlásához.
Nem tüntetni és
politizálni kellene ma a pedagógusoknak, hanem önmagukat képezve törekedni
arra, hogy a diákoknak olyan tudást és lelki többletet adjanak, amelynek értelme
és értéke van. A gyermekeknek pedig el kell magyarázni, hogy egyetlen
kötelességük van: - a tanulás, amelyet saját érdekük követel, és saját érdekükben követelünk meg tőlük.
A
törvényalkotóknak és törvényhozóknak pedig világos és egyértelmű irányba
kellene terelni a fiatalságot, lelki és szellemi fejlődésüket segítve, nem pedig
megutáltatva az iskolát és teljesen leterhelve őket sokszor felesleges és
rosszul rangsorolt tantárgyakkal és tantervvel.
Mert ma
mindenről szó esik, csak arról nem, hogy mindaz a cirkusz és gyűlölködés, amit
tapasztal az ország pontosan azok miatt van, akik ma e gyűlölködést szítják.
Mert az oktatás züllesztését 1948. június 16-án a szocialista diktatúra indította
el, és a rendszerváltás utáni liberális kormányzás adta a kegyelemdöfést.
Jó volna tehát, végre
a gyermekkel és a gyermeki lélekkel is foglalkozni, amikor az oktatás
problémáiról beszélünk… Mert a nép lelke a gyermekek lelkében születik újjá. S
nem mindegy, hogy egy torzszülött, vagy egy ép lélek születik-e, a mi
szellemiségünk és intézkedéseink nyomán…
Stoffán György