 |
| Ahol még ünnep az ünnep, keresztény és magyar a magyar... Csíksomlyó, ferences templom- és kolostor.... |
Lassan
lejár a várakozás ideje… Ki-ki a maga várakozását élte meg. Volt, aki arra
várt, mit kap karácsonyra. Mások politikai várakozással, öldökléssel,
frázisokkal és trágársággal töltötték az Adventet: Milyen kormánya lesz
Ausztriának, és sikerül-e a német történelem legnagyobb és legaljasabb
hazaárulójának kormányt alakítania, s mit csinálhat büntetlenül a hazai sorosista ellenzék...
A kereskedők arra vártak, hogy mennyi bevétel üti a markukat, miután minden
szemetet rátukmáltak a költekezési lázban égő „ünnepvárókra”. A beteges drámavárók
arra vártak, hogy történjék valami jó véres esemény, amiről hetekig lehet
olvasni, s amiben kiélhetik aberrált horror imádatukat és mindent ráfoghatnak
majd kielégülten a Nyugat eddigi történelmi bűneinek isteni megtorlására… a „megérdemelték” vagy az „úgy kell nekik” hangzatos összegzésével.
A keresztények pedig arra vártak, hogy… – mire is vártak?
Miért
volt négy héten keresztül mély csend? Miért nem voltak evangelizációs programok
a templomokon kívül? Milyen alapon is mondjuk azt, hogy keresztény ország vagyunk?
Mert a „Jónak lenni jó” program idén
is sikeres volt? Kevés! Az Adventben sokkal nagyobb hangot kellett volna kapnia
annak a lelki, hitbéli üzenetnek, amely előkészít, felkészít, megerősít a
karácsony-várásban, Jézus születésének ünneplésében.
Nem kisebb bűn nem megtenni kereszténységünk érdekében, amit
lehetőségeink biztosítanának, mint üldözni a kereszténységet!
Minden
volt e négy hét alatt. Belpolitikai és világpolitikai zajongások,
félelemkeltés, ilyen-olyan tragédiákat előre vetítő IS-videók, ostoba interjúk,
nagyhangú és olykor illetlenül trágár beszélgetős műsorok, s mindenki a
maga igazát szellentette el ezekben az "érdekfeszítő" adásokban jobbról és balról
egyaránt… – jó pénzért, politikai hatalomért, „meggyőződésből”, „elvhűségből”…
s mindez primitív, és a maga emberi síkján is embertelen – kivált az Adventben.
Hiszen a hazaárulás, a hitnélküliség, az isteni parancsok és Jézus tanításának
félremagyarázása tükröződött vissza az elektronikus és a nyomtatott médián
keresztül, még akkor is ha az európai vagy a keleti kereszténység védelméről esett
is szó.
A
belterjes egyházi lapok és plébániai értesítők nem tartoznak ide… mert sajnos a
civil világot el sem érik… A karácsonyvárás, Jézus születésének ünnepi előkészülete
idén még csendesebb volt, mint az elmúlt években. És ez ránk, keresztényekre-keresztyénekre
nézve súlyos mulasztás, szégyen. Mert nem teljesítettünk semmit abból, amit
Jézus ránk bízott: „Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek
el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk. 16:15. )
Hallgatunk,
mert ez politikailag indokolt, hallgatunk, mert lehet, hogy sértünk másokat,
hallgatunk, mert az ünnep lényege átértékelődött. Ám, ha átértékelődött, akkor
szükség van-e ünnepre így? Hiszen születésnapot sem ünneplünk, ha nincs ott az
ünnepelt… Ha Jézus nincs ennek az ünnepnek a középpontjában, akkor ér-e valamit a
nagy készülődés, a karácsonyfa-, és a Betlehemállítás?
Ha az ifjúságnak
csak annyit jelent a Karácsony, hogy ott lesz-e a fa alatt az új mobil, s az
Adventi időszak is csupán ajándékok beszerzését jelenti, akkor jól végeztük-e a
dolgunkat mi szülők, tanárok, papok, oktatásért felelős politikusok?
A mai
világban egyre csak arról beszélünk, hogy a keresztény kultúrát védeni kell, mert
a megszállók a saját kultúrájukat akarják Európára kényszeríteni, de mi magunk
sem vagyunk tisztában azzal, mit jelent a kereszténység, a keresztény kultúra,
a keresztény ünnep. S mi, hívő, keresztény magyar emberek, akiknek a
kötelessége volna ezt megtanítani… nos, mi is csak csendben és saját köreinkben
beszélgetünk az ünnepkörről, Jézusról, a kereszténység lényegéről, s arról,
amit Jézus nagyon világosan mondott el: „Én vagyok az út,
az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csak rajtam keresztül.” (Jn. 14:6)
Tehát, amikor nem hirdetjük az Advent lényegét,
amikor csendben készülődünk és hitelt adunk sok hazug szellemiségből született
hírnek és félelemben élünk miattuk, akkor nem csak magunk ellen, de gyermekeink
és a magyar jövő ellen vétünk. Nem elég, ha egy-egy Bonum TV-s műsorban papok
beszélnek Adventről, a Karácsonyról… minden keresztény embernek az a dolga, és
kötelessége, hogy saját környezetében felhívja a figyelmet az ünnep valódi
jelentőségére, mondanivalójára. A szeretet parancsára, a hit levegővételhez
hasonló szükségességére.
Nem kell ehhez munkahelyen vagy
társaságban prédikálni, előadásokat tartani. Egy-egy szó, egy-egy mondat,
megjegyzés elég, hogy gondolatokat indítson el másokban. Épp ezért súlyos és
pótolhatatlan mulasztás – ami a legnagyobb bűnök egyike –, hogy a nemzeti tv-, és
rádióadók sem fordítottak elég figyelmet és értékének, jelentőségének megfelelő
adásidőt, az Adventre, Jézus születésének és az egész ünnepkörnek a
megismertetésére, bemutatására, a hozzá kapcsolódó zenei, irodalmi, művészeti
alkotásokra, a lelkeket építő mondanivalóra.
Ma a kereszténység szajkózásán kívül,
nem sokat hallunk annak valódi értelméről, lényegéről, s amit hallunk az is inkább
kérdéseket vet föl, semmint megnyugtató válaszokat adna és a keresztények
közötti békét teremtené meg. Mert sajnos mára az Egyházban is, a keresztény,
keresztyén közösségekben is felütötte a fejét a kétkedés, az átértékelés, az
ostoba, renegát szemlélet, az isteni parancsok átértelmezése, az egységesítés botor
kuszasága. A Vatikánban maga az istentagadás az a „betlehem”, amely a Szent
Péter téren éktelenkedik, s olyan megnyilatkozások hangzanak el a legfelsőbb
vatikáni körökből, amelyek ellen minden bizonnyal maga Luther Márton is szót
emelne, mert már-már az isteni kinyilatkoztatásokkal és Jézus tanításaival is ellentétben
állnak.
Múlóban tehát az Advent, közeleg a Karácsony, s idén
sem teljesítettük keresztény Magyarországunkon belül sem – a politikai és
kötelezően, de ostobán keresztényeskedő hangoskodáson kívül – azt, amire oly
büszkék vagyunk… mi, keresztény magyarok. Nem tudtuk legyőzni politikai
gyűlölködéseinket, amelyekre sokszor hívtam fel a figyelmet, mert az ellenzék
lehúzza a maga szintjére a nemzeti oldalt is, ha beugrunk a provokációknak! Nem
győztük le emberi gyarlóságainkat, nem tudtunk alázatosan (nem megalázkodva!), szeretetteljesen,
hitünk megvallásával és példamutatással készülni a kereszténység legszebb
ünnepére. S még a megújult nemzeti tv-ink sem teljesítik ebbéli, alapvetőnek
tartható és elvárható kötelességüket.
Elégedettek vagyunk, mert jól bevásárolhattunk,
eszünk, iszunk… talán elmegyünk éjféli misére… ha még van efféle valahol – s nem
este nyolckor tartja meg a plébános „féltve a hívek biztonságát” (persze nem
azokra gondolok, akik öt-hat filiát látnak el!) –, aztán ugyanilyen elánnal
készülünk a szilveszterre, de akkor sem megyünk el Ó-év búcsúztatóra hálát adni
Istennek, valamelyik templomba éjfélkor… (ha van még ilyen valahol… amint van az
erdélyi ferencesek templomaiban.) Pedig nem ártana! 2018. a keresztény magyar nemzet
sorsát, megmaradásának lehetőségét rejti magában. Isten nélkül pedig lehetetlen
lesz a győzelem a Sátán ellen! És ez nem holmi babonaság!
Bízom abban, hogy a magyar keresztény
ünnepekre sokkal nagyobb figyelmet szentel a későbbiekben a nemzeti média, s
minden magyar, aki a magyarság megmaradását és a nemzet összetartozását tekinti
legfőbb céljának. Mert nem elég magyarnak
és kereszténynek látszani. Annak is kell lenni! Az idei Adventből tehát „csak”
Jézus maradt ki… És erre nem lehetünk büszkék!
Végül engedtessék meg ismét leírnom,
amit már ezerszer leírtam, s amit Isten szolgája Márton Áron püspök méltó
utóda, néhai Jakab Antal hagyott rám, mint magyar íróra, újságíróra:
– „A
magyarság és a kereszténység egy és elválaszthatatlan. Ha elválasztjuk, az
olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál.”
Stoffán György