 |
| Képünk illusztráció |
A
bíróságok megteltek zaklatásos ügyekkel. Ki-ki a maga sérelmes emlékeit mesélte el,
beidéztetve azokat a gazembereket, akiket vagy meg vagy nem, vagy akik meg vagy
nem… Az új liberális trend sikere óriási volt. A "mond el ki igen és ki nem", szinte vetékedőméreteket öltött.
Brunner néni is ott toporgott a bíróság folyosóján. Az egykori celeb
szélesre festett ajkakkal, mély dekoltázzsal és ráncai között fel-felvillanó
tetkóival úgy állt a tárgyalóterem előtt, mint egykor a „Dugvilla” című TV-Show
kamerái előtt, amikor épp megnyerte a szívószálas vetélkedőt. Brunner néni nem
jött egyedül. Öt barátnőjét és kettőnek a gyászjelentését hozta magával
tanúnak, az általa beidéztetett Bumsen bácsi ellen, aki valamikor a Tv nagyura
volt. A hangszórón keresztül megszólalt a jegyző: – Brunner Matild sértett és
Bumsen Tódor ügyében kérem befáradni.
Brunner
néni sietve tárta nagyra az ajtót, mert két barátnőjét és a vádlottat
tolókocsiban hozták a tárgyalásra. Igaz, Brunner néni nem a vádlottnak nyitotta
ki az ajtót.
A
bíró tágra nyílt szemmel nézte a felperest és kompániáját, majd megkérdezte hol
a vádlott. Bumsen bácsi felemelte fehér botját, jelezvén, hogy ő az a perverz
szemétláda, akinek ma, itt el kell számolnia a sötét múltjával…
A
bíró az ilyenkor szokásos ügyeket kezdte intézni, amikor Brunner néni a személyi
igazolvány keresése közben már elkezdte mondani a történetét… - és tudja bíró
úr, már a válogatás alatt úgy nézett rám, mint egy kurvára. Na jó, hát
valamikor…, de ez nem jelenti azt, hogy úgy is kell rám nézni.
A
bíró leintette: – akkor tessék beszélni, amikor kérdezem.
Brunner
néni némi sértődöttség mellett befejezte… de nem egészen: – Na ez is olyan
fatökű, mint ez a szemét tróger… suttogta, és mélyen nézett volna Bumsen bácsi
szemébe, ha azon nem lett volna fekete szemüveg. Bumsen bácsi egykedvűen ült
tolókocsijában, s nagy türelemmel várta, hogy a nővér kicserélje az infúziót…
Amikor
az adminisztrációval végzett a tisztelt tanács, a bíró felszólította a bent lévőket,
hogy aki tanúként jelent meg, az távozzon a teremből. Brunner néni barátnői
tehát kimentek, s ott maradt a két peres fél… no és a Bumsen bácsi ápolónője,
aki nem tanú volt, hanem személyzet.
Most
tessék elmondani kérem, hogy mi a per tárgya – mondta a bíró, szót adva Brunner
néninek…
–
Hát
kérem az úgy volt, hogy a „Dugvillába” jelentkeztem, mert már rühelltem kint
állni a Hunyadi János szobor alatt télen-nyáron. Tetszik tudni, akkor még nem
volt meg a Hilton sem, és én olyan hülye helyet találtam magamnak, hogy oda
csak szerelmespárok sétáltak fel a nyári éjszakában… Állhattam ott én hetekig,
amíg annyit kerestem, mint az Astoriában dolgozó kolléganők egy este… Hát
jelentkeztem a „Dugvillába”… vagy ezt már mondtam? Már ahogy felmentem a Tőzsdepalota
lépcsőjén, megláttam ezt a csinos szép, jóvágású fiatalembert… még szerencse,
hogy megbotlottam a középső nagy ajtó küszöbén, és ha nem kap el, akkor ott
töröm össze a pofámat… de ez megfogott, és felvezetett az aulába. Közben
megkérdezte, hogy miért vagyok itt. Én mondtam, hogy villalakó akarok lenni.
És jött a
válogatás. Előtte a sminkes bekent, és ez a majom oda is utánam jött, és amikor
ketten maradtunk, én megkértem, hogy segítsen bejutni. Megpróbáltam megfogni a
nemi szervét, de nem hagyta. Eltolta a kezemet. Akkor a seggét igyekeztem
megsimogatni, és odaszorítottam a falhoz a mellemmel... de azt sem hagyta. Odébb lépett. Felálltam és meg akartam
csókolni, hogy érezze, ha segít, nem leszek hálátlan, de ez a szemét csak
csóválta a fejét és kiment az öltözőből. Amikor beléptem a zsűri elé, majd
hanyatt estem. Ez volt a góré. Középen ült és mosolygott, mint a vadalma. Bekerültem.
Még aznap este összetalálkoztam vele a Zöldfában… tudja ott a Krisztinában. Egy
német vendéggel vacsoráztam, de amikor megláttam ezt a barmot, felálltam és
odamentem hozzá a pulthoz. Ő rám nézett és gratulált, hogy bejutottam. Adott
egy névjegyet is, amin a telefonja és a címe is rajta volt. Na, gondoltam
elintézem a friccet, mert ő fizetővendég és utána meglátogatom a csávót otthon.
Tapintatosan megkérdeztem, hogy egyedül él-e? Azt mondta, hogy igen. Hát szabad
volt a pálya… A fricc hamar elment - aludni. Én meg taxival felmentem a hegyre és
becsöngettem ehhez a… ... a ... a ehhez a rohadt, szemét perverz disznóhoz.
Ittunk egy
konyakot, majd azt mondta, ha akarok, aludjak ott nála, reggel pedig bevisz a
TV-be, mert úgyis be kell költöznöm a villába… Hát tudja bíró úr, én
belementem. Ki gondolja egy úriemberről, hogy mi következik ezután…
Bumsen
bácsi integetni kezdett a fehér bottal. Majd kiesett a branül a kézfejéből. A bíró
szót adott a vádlottnak.
–
Kérem
az úgy volt, hogy feljött hozzám a Matildka és ott akart aludni és azt mondta,
hogy most megfizet a bejutásért. Én mondtam, hogy nem tartozik semmivel…
–
Így
volt? – kérdezte Brunner nénit a bíró.
– Így…
lehet, hogy rosszul emlékeztem. De ez tökmindegy. Én levetkőztem,
lezuhanyoztam, olyan voltam, mint az a karnélküli pina, az a Vénusz… odafeküdtem
e mellé a… a … szarházi mellé. És azt hiszi bíró úr, hogy akár csak meg is
érintett? Hát nem kérem szépen! Feküdtem, mint egy izzó farönk… és ez a rohadt
buzi… – kérem ne tessék ilyen jelzőket használni – mondta a bíró… – akkor ez az
impotens degenerált hülye még a mellemet sem fogta meg, egy puszit sem adott.
Más fizetett volna érte... de ez?... Ingyen sem! Hát ember az ilyen? Én ötven éve felzokogok álmomban, mert ez összetörte
a lelkemet. Bombázó voltam akkoriban, megnyertem a „Dugvilla” első
helyezését, elmehettem Szocsiba egy hétre a Tv párttitkárával… na az nem volt
ilyen impotens majom… de ez, ez azóta sem teljesítette egy gyenge nő kérését, hogy… baaa…
–
Ki
ne mondja! kiáltott a bíró… Ennyi volna? – kérdezte már halkabban.
–
Miért
nem elég ennyi? Ma is pszichológushoz járok miatta ötven év után. Szép fiatal
pszichológus… és nem is kér sokat. A Gerbaud-ban szedtem föl a csibészt… illetve ismerkedtem
meg a doktor úrral… Ő kezelget máig, mert ezt az emléket csak folyamatos kezeléssel lehet
begyógyítani… Hát nem vagyok én még olyan vén…
A
bíró kifújta magát, majd Bumsen bácsinak adott szót. Ön hogyan emlékszik erre
az eseményre?
–
Hát
tetszik tudni – kezdte Bumnsen bácsi, amikor levették az arcáról az oxigénmaszkot
– én erre az esetre nem is emlékszem valójában. Sokan akarták az én farkamat
megfogni, sokan akartak velem dugni, de én szégyelltem az adottságaimat és
inkább nem mentem bele ilyen dolgokba. Kicsi volt a farkam, és nem akartam,
hogy a hátam mögött körberöhögjön az egész magyar televízió.
–
De
nem is gondolt arra, hogy milyen mély sebet okoz ennek a szegény hölgynek, ha
nem teszi meg?
–
Kérem
gondoltam én erre, de hát úgysem élvezte volna. Akkor meg minek.
–
De,
meg akarta fogni… miért nem engedte, hiszen akkor érezhette volna, hogy nem
érdemes…
–
Amikor
mellém bújt, akkor éreztem valami bizsergést, de kiderült, hogy ráhamuzott a pizsamámra,
amit a mamától kaptam akkor karácsonyra. Így mérges lettem és elaludtam.
–
De
ez a szegény asszony ma is pszichológushoz jár maga miatt… nem bántja ez a
dolog? Ön inzultálta ezt a nőt azzal, hogy nem járt a kedvébe…
Bumsen
bácsi oxigén hiányában már nem tudott válaszolni. A nővér lefogta a szemét, az
állami emberek elvették az ölében tartott Kossuth-, és Jászai díjakat, a
végrehajtó pedig megkérdezte a bírót, hogy mennyit kap Brunner néni
fájdalomdíjként, s ennek megfelelően hirdette meg telefonon az árverést Bumsen
bácsi lakására. Másnap az újságok
hozták, hogy a vén kéjenc megkapta megérdemelt büntetését.
Stoffán
György