Nem jól éljük meg a magyarságunkat.
Minket mindig valamelyik „jól kiválasztott” szövetségesünk a sárba tapos, parancsokat
osztogat, feldarabolja az országot, majd sorsunkra hagy, később újból szövetségesként,
ismét eltaposni vágyik bennünket… Ha pedig nincs, vagy csak kevés külső
ellenségünk van, akkor bőven el vagyunk látva egy olyan primitív társadalmi
réteggel, amely egész történelmünk során az árulás, a békétlenség és a gyűlölet
specialistái voltak. Hol így, hol úgy nevezték őket az évszázadok során, de
mindig volt belőlük cca. kétmillió. Ezek irigyek, kétszínűek, kapzsik és saját
magyar nemzetüket undorodva szemlélők voltak. Ma is azok. Mert ma is vannak épp
elegen ahhoz, hogy nemzeti ünnepeinket kigúnyolják, megzavarják, nemzeti
gyászunkat örömmel, tenyerüket dörzsölgetve figyeljék, s idegen hatalmaknak
igyekezzenek kiszolgáltatni mindent, ami magyar, keresztény, évezredes érték… mindent,
ami a nemzeté!
Nem jól éljük meg, és nem jól
értelmezzük a magyarságunkat. Mert állandóan és kényszeresen azt érezzük, hogy
valakiknek meg kell felelnünk, valakiknek az elvárásait be kell teljesítenünk,
valakiket ki kell szolgálnunk, s önmagunkért semmit nem teszünk, mert úgy
érezzük, hogy akkor másokat sértünk. És ez egy beteges nemzeti tulajdonsággá
vált. Félelemből? Rossz beidegződésből? Meghasonlottságból? Ki tudja… de nem
merünk az asztalra csapni, nem merjük saját törvényeinket alkalmazni saját
ellenségeinkkel szemben, nem merjük vagy csak éppen szőrmentén merjük a nemzeti
érdekek szolgálatát megkövetelni mind önmagunktól, mind azoktól, akik ellenünk
vannak, akik belülről szaggatják a nemzet lelkét…
Nem jól éljük meg a magyarságunkat,
hiszen nekünk önbizalommal, büszkén, tiszteletet követelve és keresztényként
kellene élnünk, rendet tartva az országban, és önfegyelmet mutatva, de kellő
határozottságot is, ha nemzetünkről, annak érdekeiről van szó. És ez így megy
évszázadok óta. Kiszolgáltatottan, megalázottan, megrabolva, országunkat szétszakítva
élünk, és mindig ragaszkodunk valamihez, ami rossz, ami öl, de mindig találunk
egy-egy ostoba érvet és indokot, hogy ne léphessünk tovább, ne javítsunk a
sorsunkon. Ma is így van ez, noha ma, legalább az akarat megvan az ország
vezetőiben, hogy a fentieken változtasson. Ám, ma sem megy minden úgy, ahogyan
kellene, mert ma is van érv és indok, ma is van félelem és ma is van olyan
szövetségesünk, hogy ellenségre már nincs is szükség… A régi elv és igazság
ismét köddé válik, pedig ma sem lehet két lovat egy fenékkel megülni…
Trianon emléknapja van. Lassan 100
éve, hogy a nagyhatalmak és a szabadkőművesség Európa egyetlen keresztény
birodalmát, a magyar birodalmat szétszaggatta. S persze ez sem volt magyar politikai
(csapnivaló politikai) részvétel nélkül, hiszen 1848-ban elkezdődött a magyar felsőbbrendűségi
érzésben bővelkedő politika miatt az a folyamat, amely elvezetett az 1920-as
gyalázatos diktátumhoz. Hazudozások és megtévesztések, árulások és félelem,
határozatlanság és az úri becsületszó ostoba alkalmazása vezette nemzetünket
oda, hogy ma ugyan egy országban, de idegen főhatalmak ilyen-olyan uralma alatt
kell élnünk.
Igen, mindezt megállapítani
könnyű, de az okokat… az okot megkeresni, kimondani már sokkal nehezebb –
gondolnánk. Pedig az is végtelenül egyszerű. Egyszerű, csak éppen ma már sokak
számára nem is érthető, noha csak olyan megoldás van ma már Trianonra, amely
ebben az okban gyökerezik, ezen ok megszüntetésével lehet újrakezdeni és
építkezni. S ezen ok megsemmisítésével lehet és kell a magyarságnak újra – mint
az ma már körvonalazódik is – erkölcsi, politikai és gazdasági vezető európai hatalommá
válni. Nem a múlton kell meditálni, mert a múlt keservei nélkül is van éppen
elég keservünk. Nem Csíksomlyón kell ostoba civil politikai elképzeléseket
meghirdetni, s nem kell ma már üvöltözni a „vesszen Trianon”-t a mise alatt a
pünkösdi fogadalmi búcsún. Mert ezek a megnyilvánulások sehova sem vezetnek.
Sokkal komolyabb feladatunk van, ha azt akarjuk, hogy ebből a mára végleg
elveszni látszó Európából valami átmenthető legyen a jövő számára. Sokkal komolyabb
feladatunk van annál, mint mindenkit, aki él és mozog körülöttünk, szidjunk és
mocskoljunk. Ma ismét mi magyarok lettünk a felelősek azért, hogy ez az
Istentől kapott Kárpát-haza, a maga minden lakójával biztonságban,
egyetértésben és szeretetben éljen. Mi vagyunk a zászlóvivői Mária országa
egységének, amely nem biztos, hogy a határok megváltoztatásával jön létre ismét.
Inkább a hitben, a kereszténységben való emberi egység fogja ezt a csodálatos
örökséget újrateremteni. Mert mi vagyunk a felelősek ma a Kárpát-medencéért
akkor is, ha ez hivatalosan és határmozgatások nélkül történik is.
Természetesen kell azonban ehhez
megélnünk a magyarságunkat. Nem kell bizonygatnunk semmit. Nem kell más itt élő
népeket és nemzeteket többre – de kevesebbre sem - becsülni önmagunknál. Nem
kell állandóan másokra figyelnünk, mert Hunyadi Mátyás óta megérdemeljük, hogy végre
ismét magunkra, hazánkra, nemzetünkre koncentráljunk úgy, hogy az minden velünk
élőnek jó és emberi legyen. Természetes kell, hogy legyen a kereszténységünk
is. Természetellenessé kell tenni ismét azt, ha egy anya megöli a magzatát. A
léleknek, az erkölcsnek kell megújulnia, felépülnie ahhoz, hogy hazát és országot
építsünk, példát mutatva a hazánkban garázdálkodó idegen főhatalmaknak, és
nemzeteiknek is. Mert Mária országa nem a határok szerint az Övé. Az ország az
Övé, amelyben nincsenek határok, s minden nemzetnek megvan a helye. A földrajzi
egységet, a lelki egységet, a természet szabta természetességet nem lehet
politikai határokkal elválasztani, de lehetne békében és szeretetben élni.
Persze ehhez megfelelő intelligencia, műveltség és hit szükséges. Mert hit nélkül,
Istennel való kapcsolat nélkül, látjuk mivé vált Európa. A Kárpát-hazában
azonban ott pislákol a lángocska, a hit lángocskája, hiszen keresztény egység
volt itt mindaddig, amíg a liberalizmus előhírnökei el nem kezdték rombolásukat
az 1700-as évek végén. S ahol kis lángocska ég, ott sok-sok gyertyát lehet
gyújtani, fényt és világosságot lehet teremteni. Hihetetlen munkával és
hihetetlen energiákkal, de nem lehetetlen a béke megteremtése.
Még mindig hitetlenkedve állunk Európa
romlása láttán. Annak az Európának a teljes megsemmisülését éljük, amely elindította
a liberalizmus mételyét, amely megcsonkította hazánkat, amely a szabadsága
ellenére – vagy tán pont amiatt – előbb elvesztette, elhagyta a jólét és a
kollektív és kötelező önmarcangolás miatt a hitét, mint a kommunista
diktatúrában élő nemzetek. Európát látjuk megsemmisülni és nekünk ebből
tanulnunk kell. Hiszen Európa önmagát pusztítja, amikor gyilkosait saját nemzetivel
szemben részesíti előnyökben a liberális, istentelen öngyilkosság
eszmerendszere alapján és okán.
Trianon fáj. Ám, Trianon fájdalma
nem fájdalom kell, hogy legyen ma, hanem feladat. És nem csupán saját nemzetünk
és hazánk iránti kötelező feladat, hanem hitünk és kereszténységünk okán, az
itt élő és minket nem egyszer bántó nemzetekért való felelősség is a miénk. Mert
Mária országa határokkal vagy határok nélkül a miénk. S bár a közigazgatás másoké
is, a lélek, az erkölcs és a hit felvirágoztatása, a példamutatás és a túlélés küzdelme
jórészt a miénk, mert, ahogy István Úr Máriára bízta a nemzetet, úgy Mária is
elvárja a nemzettől a történelemtől és a határoktól független
felelősségvállalást, a hitet, s azt, hogy a keresztény értékekről ne csak beszéljünk,
hanem mindennapjainkat is ezzel átitatva éljük meg. „A kereszténység és a
magyarság egy. Ha elszakítjuk, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet:
az a halál” – idézem újra néhai nagyméltóságú Jakab Antal erdélyi püspököt.
És valóban, de nem csak a
magyarságra értendő… Európára tekintve, a bizonyítékot látjuk. Trianon
emléknapján tehát ne a sérelmeinkre, az országvesztésre, hanem a feladatokra
összpontosítsunk, s ne a politikai és egyéb sérelmeket vagdossuk egymásnak a
Kárpát-medencében, hanem Istenben, a kereszténységben igyekezzünk békévé oldani
az elmúlt száz év tragédiáit. Nehéz lesz ezt megértetni a főhatalmakkal, de nem
lehetetlen!
Az igazi Trianon viszont, nem a Kis-Trianon
palotában történt, hanem a kommunista diktatúra idején, amikor hitevesztetté,
és nyolcmillió magyar magzat gyilkosává váltunk. S ezt a mi igazi Trianonunkat csak
Isten tudja megbocsájtani, ha kérjük. S milyen jó volna, ha nem az élet, az újabb
tragédiák hajtanák meg a térdünket és a derekunkat Isten előtt, hanem magunk
ismernénk fel az egyetlen lehetőséget, amely a megmaradást a fejlődést
biztosítja. A hit erejét és legyőzhetetlenségét… Mária országában, Szent László
király emlékévében. Mert ha mi erkölcsökben, hazaszeretetben és hitben növekedünk, ellenségeink ugyanazon mértékben sorvadnak el...
Stoffán György