A
szónokok úgy hatnak a népre, mint a vihar a tengerre. Az ékesszólás, főleg, ha
nemcsak a szavaknak, hanem a gondolatoknak ékesszólása is, magával ragadja a
hallgatóságot, felkorbácsolja szenvedélyeit, tettre serkenti akaratát, sőt a
régivel ellenkező irányba terelheti azt, miként Menenius Agrippának és a Caesar
holtteste felett szónokló Antoniusnak példája mutatja.
Jól
tudják ezt azok az irányok, mozgalmak, pártok és áramlatok is, melyek a helyes,
keresztény világfelfogással szembehelyezkednek; ők is állítanak sorompóba
tehetséges, temperamentumos és szellemes szónokokat, és jaj annak az egyszerű
népnek, mely szuggesztiójuknak befolyása alá kerül!
Az
újság betűje nem olyan erős ugyan, mint a jó szónok élő szava,
de más körülmények kölcsönöznek neki nagy és veszedelmes erőt. Az újságok
számra, tömegre, terjedelemre nézve messze fölülmúlják az elhangzott
beszédeket; a lapokat ott is terjesztik, ahol az emberek beszédet sohasem
hallgathatnak; a nyomtatott betűnek nagy tekintélye van, és eltehető, újra meg
újra elolvasható és továbbadható. Emiatt félelmetes hatalommá lett a sajtó és
ismeretes, hogy egy-egy lap valóságos rabszolgákat
nevel magának, akiket irányával, gondolatmenetével teljesen asszimilált, akik
nem tudnak nélküle élni, akik minden szavára esküsznek. Igaz, ez inkább az alulművelt társadalmi rétegről mondható el. Hasonlóképpen nagy
veszély rejlik az internet világában is. A "közösségi oldalakon" egymást és az olvasókat megfontoltan fél-információkkal, hazugságokkal, idegen érdekek szolgálatában, pénzért bombázzák az „ismerősök”
ami által kollektív hisztéria, gyűlölködés és fölösleges, ostoba vélemény-nyilvánítások
jelennek meg. Miként tehát internet-lehetőségeik, szónokaik,
úgy lapjaik is vannak a rossz, ellenséges, keresztényellenes, és hazafiatlan irányoknak;
vannak lapok, TV csatornák, rádióműsorok, amelyek üzleti és politikai alapon, nem nevelik a népet, hanem
szolgálják szenvedélyeit, csiklandozzák alantas hajlamait, s így nagyban
terjesztik a korrupciót, az erkölcstelenséget, a gyűlöletet és az emberi
aljasságot, a hazaárulás ordas szellemiségét. Ezt tapasztaljuk nap-mint nap.
Kötelességünk tehát, figyelmeztni embertársainkat a demagógia veszedelmére, s annak kommunikációs lehetőségeivel
megfontoltan és közérthetően állítsuk szembe a mi lehetőségeinket, minél szélesebb
körben kihasználva azokat. Azonban figyelemmel kell lennünk arra, hogy mi, nem balliberális írók, újságírók, ne essünk a demagógia észrevétlenül tátongó szakadékába.
A
jó szónok és a jó újságíró feladata szolgálni az igazat, a jót és a szépet; felfegyverezni az
észt a szenvedély ellen, az igazságot a hazugság és rágalom ellen. Társadalmi
és politikai szónokainknak pedig tanulmányozniuk kellene az igazi, nagy mestereket,
Demosthenest, Cicerót, Arisztotelésznek és Quintilianusnak műveit, Apponyi
Albert, Zadravecz István, Ravasz László, Csiha Kálmán fennmaradt beszédeit vagy
a legújabbak közül Gegő Juliánusz, Szárhegyen és Csíksomlyón tevékenykedő ferences tiszta szellemű prédikációit. Nehogy azt lehessen mondani egy-egy cikk vagy elhangzott beszéd után: «aliter vivunt, quam vivendum esse praecipiunt», vagyis,
hogy vizet prédikálnak és bort isznak.(Seneca, Ep. 106.)
Nem
mindenki tudja megkülönböztetni az újságban a jót a rossztól. A finom mérgek a legveszedelmesebbek. Ezért a rossz lapokat távol kell tartani az olvasóktól, s nagy erőfeszítéssel
kell pártolnunk a jó újságokat, a heti, havi folyóiratokat és a népies irodalmat;
mert a nem liberális jó sajtó, amelyet köt az erkölcs, a tisztesség, haza iránti
elkötelezettség, a keresztény értékek és az illem szigora, másképpen
nem tud versenyezni – saját erejéből – a tisztességtelen, nemzetellenes sajtóval, amelynek a
legaljasabb eszközök a legfontosabb fegyverei.
Mindezeken
túl a sajtó munkatársainak is különleges érzékre van szüksége ahhoz, hogy a nemzeti sajtó valóban színvonalas és kulturált legyen. A magyar nyelv gazdagsága ugyanis biztosítja azt a lehetőséget, hogy amit az ellenség brutális arroganciával és
az ehhez tartozó trágársággal ír le, azt a kulturált média a maga nem kevésbé hatásos nyelvi eszközeivel visszaverje. Nem
fontos és nem kötelező ugyanazt a stílust felvenni, azzal élni, amelyet az Oktogonon
táborozó vagy a folyamatosan tüntető részeg és elvakult, jól fizetett csürhét
támogató, hasonló sajtó képvisel, gyakorol. Hiszen ettől olyanná válik a
közélet, hogy hovatovább a stílus alapján megkülönbözhetetlen lesz a nemzeti és
a nemzetellenes sajtó hangja.
Napjainkban érthető
a felháborodás, érthető az elkeseredettség, azonban semmiképpen sem érthető a nemzeti sajtó részéről, az
ennek következményeként hivatkozott alja stílus. Hiszen, mint fentebb mondtam,
a magyar nyelv végtelen gazdagsága alkalmas arra, hogy mesterien visszaverje a
nemzetellenes és a proli házmester hangján megszólaló ellenzéki média egyre
jobban terjedő ocsmányságait. Mert ennek a vírusként elhatalmasodó problémának
az egyik oka a kormánypárti sajtóban is fertőző drasztikum és szóbeli
trágárság.
Ez, a sajtóban is tapasztalható mérhetetlen rossz irányba való sodródás nem más, mint a
keresztény elvek és értékek, az alapvető újságírói etika semmibevételéből, az újságírói
hivatás teljes elvilágosiasodásából, ered. Ugyanis a sajtó munkatársai nem hajlandók,
nem képesek bizonyos elvek betartására, és ismeretlen néhányuk előtt a
nagy elődök stílusa, a régen szigorúan megkövetelt határok tiszteletben
tartása. Jobbára elproliasodott maga az újságírás, akár a jobb, akár a
balliberális szegmenst vesszük górcső alá. Nem hivatás ma már, hanem szakma, mi
több, egyszerű, nem kis pénz hozó lehetőség, amelyben azt írják kellő fizetségért, amit
és ahogyan megkövetelnek tőlük. Ki hangosabban, ki halkabban… ki trágárabbul,
ki kevésbé trágár módon.
Nem
jelenti azt a kulturált újságírás, hogy nem mondhatunk véleményt bizonyos
dolgokról, hogy ne lenne joga az újságírónak kifogásait leírnia egyes tényeket, magatartásokat illetően,
de semmiképpen nem teheti úgy, hogy a kifogásolt és jogosan bírált szavak vagy
tettek stílusában nyilvánuljon meg. Így, bármennyire is tetszhet az
olvasók egy kis hányadának a durvábban fogalmazott gondolat, ez magát az újságírás intézményét, hitelét, méltóságát
ássa alá. Ehhez pedig senkinek nincs joga és felhatalmazása.
Az újságíró minden
mondatának hatalma, ereje van, de ha ezzel a hatalommal visszaél, tragikus
helyzetbe hozhatja az olvasót, aki azt gondolja: ha ezt le lehetett írni,
akkor eszerint is kell gondolkodni. Tehát az újságírói, írói felelősség nagyon nagy, és ezzel a
felelősséggel, a tanítás mindennapos lehetőségével igen megfontoltan kell élni,
és minden leírt mondatban a jót, a pozitív gondolkodásmódot kötelező sugározni. Nem
elég bírálni, de megoldásokat is kell keresni és közreadni. Van olyan szintje is a balliberális primitívségnek, műveletlenségnek és ízléstelen újságírásnak, amelyre oda sem
szabad figyelni. Ugyanis, ha odafigyelnénk és megválaszolnánk, azt csak úgy tudnánk
megtenni, ha arra a szintre süllyednénk – mint azt sajnos néhány, a dicsfénytől
megvakult nemzeti érzelmű újságíró meg is teszi-, és lovat adnánk ezzel a csürhestílus-lavina
balliberális elindítóinak feneke alá.
Hátrább
tehát az agarakkal! Bármilyen politikai cirkuszt látunk magunk körül, annak
eszmeiségét, és résztvevőit lehet és kell is bírálni. Ám csak úgy, hogy az ne
legyen megbotránkoztató, helytelen és a társdalomra nézve lelkileg és érzelmileg ártó. Igyekezni kell úgy
bírálni, hogy a kifogásolt magatartást tanúsítók – amikor elolvassák –megértsék
belőle, miként kellett volna normálisan és kulturáltan viselkedniük. Mert abban bizonyosak lehetünk, hogy nagy odaadással olvassák, fogást keresve írásainkban…
Ahelyett
írtam a fenti sorokat, és hívtam hozzá segítségül Prof. dr. Jehlicska F. Rezső
egyetemi tanár 1916-ban megjelent művét, hogy az alábbi balliberális mondatot egy
dörgedelmes cikkben visszavertem volna: „Öljétek a szar rendőrt”. Hiszen ez a
mondat önmagát és annak ordítozóját, valamint mindazokat, akik jelen voltak és akik cinkos és cinikus örömmel írnak erről, jellemzi. Nincs tehát dolgunk vele…
Stoffán
György