2017. április 22., szombat

Gondolatok Németország romjain


Volt idő, amikor a német szellem töretlen bizalommal, egészséges önértékeléssel és magas szintű erkölcsi és gyakorlati célokkal bírt. Száz év alatt, azonban csaknem teljesen szertefoszlott a német mentalitás. 

S ez a változás rányomja bélyegét egész Európára. Hiszen Németország, egyetemeivel, vallási, tudományos és erkölcsi műhelyeivel valóban e földrész iránymutató, áldásos és tevékeny központja volt. A romlás, a lezüllés Hitlerrel kezdődött és a mai tragédiával, a hazaáruló állami vezetők uralmával, és az ország megsemmisítésével  ért véget. Feltehetjük a kérdést: vajon véletlen-e, hogy az elmúlt száz esztendő alatt Európa e nemes fundamentumát rombolta le a történelem, illetve az a hatalom, amely a magyarságot is el akarja pusztítani, le akarja radírozni a nemzetek térképéről? Véletlen-e, hogy a liberalizmus szelleme a szocializmussal karöltve igyekezett a német népet kivetkőztetni évezredes felépítményéből, önbizalmából és pozitív önértékeléséből? Nem! Minden bizonnyal egy folyamat súlyos és végzetes, tervezett programja alapján tűnik el Európa egyik legértékesebb országa, az abban élő német, száz és bajor társadalom, kultúrájával, tisztességével, precizitásával és egészséges világlátásával együtt. 

Figyelmeztetés ez a magyar nemzet számára is, mert már látjuk, tapasztaljuk azt a cinikus és erőszakos, de legfőbbképpen aljas és embertelen  hadviselést, amelyet hazánk ellen folytat a nemzetközi liberális eszmét képviselők jól fizetett "demokratikus" hada. A magyarság elleni romboló folyamat éppen olyan rombolóerejű és hatású, mint amely a  német nemzetet napjainkra megsemmisítette... Igaz, a szocializmus Magyarországon nem tudott olyan rombolást véghezvinni, mint a liberalizmus és a hitnélküliség Németországban, Hollandiában vagy az amúgy is súlyosan gyenge erkölcsű Svédországban.

Mert Magyarország mindenben különbözik a többi európai államtól. A keresztény lelkület akkor is működik a magyar emberben, ha ennek nincsenek sajnos külső megjelenítési formái, mint például a papi hivatások növekedése vagy a nép, tömeges Istenhez fordulása… Egyelőre. Az is történelmi tény, hiszen históriásaink megörökítették: Magyarország és a magyar nemzet, első királyunk felajánlásának Mária általi elfogadása óta, Isten Anyjának országa, s ennek az országnak óriási felelőssége és kötelezettsége van Európát illetően. Ha tetszik ez a mai, nemzetvesztő háttér-, és látható hatalmaknak, ha nem. Ennek a felelősségnek a tudatában kell lennie mindazoknak, akik a hatalmat gyakorolják, s azoknak, akik a társadalomban felelősséget éreznek elsősorban nemzetünkért és ez által kötelezettséget vállalnak Európa megmentése és a példamutatás melletti elköteleződés terén. Nem valamiféle bigottságra, gondolkodás nélküli vak elkötelezettsége gondolok, hanem megfontolt és erős hitre, az imádság erejére, a családok melegének újraélesztésére, a szeretet világának családi körben, társaságban, szellemi közösségekben való felfedezésére, élésére. Gyermekeinket föl kell készíteni arra az életre, amelyben az ő felelősségük lesz a tisztánlátás és a hit által Magyarország és Európa megtartása, megmentése. Nem szabad elfelejteni Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek reményteli figyelmeztetését: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!” Legyen!

A feladat nem könnyű, egy erkölcsiben labilis, önző és kapzsi, hitevesztett és kevés jó pappal felvértezett társadalomban, kivált akkor, amikor maga az Egyház is a szakadás szélén áll különböző rossz vagy félreértett szólamok és irányzatok miatt. Azonban a magyar ember mindig egészségesen tett különbséget a józan és az ostoba tanítások között. S ha levetjük olykor a „központi irányítás” görcseit, a világos és bensőnkben létező hit és az imádság megmutatja azt az utat, amelyen a keresztény embernek járnia kell. Ne felejtsük el azt sem tehát, hogy Magyarország Mária országa. Ez nem elcsépelt ostoba szlogen, hanem a szentistváni felajánlás és annak elfogadása alapján bizton állítható valóság. Reményt és erőt sugároz ez a tény, hiszen Isten Anyját tiszteljük Magyarország királynőjeként. Aligha veszhet el tehát az égi királynő birodalma, ha kérjük is, és sokan kérjük oltalmát. Nem vicc és nem félvállról vehető álmodozás az, amit leírtam, s ha Isten is úgy akarja, még sokszor leírok. Mert hazánkat és Európát egyedül, és csak azzal a segítséggel menthetjük meg, amelyet hitünk és kérésünk által megkaphatunk. Emberi erőlködés itt már semmit nem használ, nem kínál megoldást, hiszen látjuk mindazt a tragédiát, amely körülvesz bennünket. Látjuk a sodomai és gomorai erkölcstelenség törvényre emelését, és ebben a keresztény ember magát a Sátánt és a kárhozatot ismeri fel.

Hogy világossá tegyem gondolataimat, alább közreadok dr. Augustin Wibbelt, Ein Heimatbuch (Könyv a hazáról) című, 1917-ben magyarul megjelent munkájából egy rövid írást, amely még tükrözi azt német mentalitást, amelyet száz év után már nyomokban sem látunk Goethe, Bach, Schiller, Beethoven országában.

Ez a megsemmisülés vár minden nemzetre, amely hagyja, hogy vezetői elárulják, amely nemzet olyan vezetőket választ, akik elárulhatják, s amely nép nem támogatja azokat a vezetőit, akik ettől a végpusztulástól megvédik az országot és annak lakosságát…


„Az óriásvár

Ravasz és gonosz tervet eszeltek ki ellenségeink és éveken keresztül fonták körülöttünk a hálót. Most körülkerítettek és minden oldalról elzártak a világtól.  «Nézzétek - kiáltanak föl - meg fogjuk Németországot fojtani, vaskarjaink ölelésében fog megfulladni, kiéhezni, meghalni és elpusztulni». Korai volt örömük. Hirtelen fölébredtünk és az álmot kitörültük szemünkből. «Ha így állunk, változzék hát az Isten szép kertje óriásvárrá, hadd zúzzák össze fejeiket annak megerősített sáncaiban». Nos, körös-körül minden határon, áll az ércfal, élő testekből összekovácsolva, mint valami nemes öntvény. A szent tűz az Istenben bízó vitéz szíveket, a kemény öklöket, a tiszta szemeket és a találékony gondolatokat erős öntvénybe olvasztotta össze, amelyen nincs semmi repedés és szakadás. Élő fal! Lángoló fal! Minden lélekben föllángolt a letörhetetlen akarat: élni és győzni. Ki tudja a sejtek e forró lángfalát, amely Németországot mindig védőleg vette körül, áttörni? Csak Siegfried tudott a lángoló sejtfalon rést ütni, de Siegfried német hős volt. Ha senki sem segít minket e széles világon, úgy segítünk mi önmagunkon, a régi közmondás szerint: «Segíts magadon, megsegít az Isten.»
Körültekintünk várunkban és örvendetesen nőtt bátorságunk, hisz' maga az Isten szerelt föl minket. Ő bízta ránk a feladatot: végigküzdeni e világháborút és a nagy kötelességnek megfelelően kezeinkbe nagy adományokat helyezett. Nem rejtőzik-e kifogyhatatlan kincs országunk gyomrában? Szerencse föl! A sötétből jöjj a világosságra te fekete aranynap, te kőszén! Táplálj ezer meg ezer tüzet, melyben a fegyvereket kovácsoljunk. Nem terem-e vaslábunk alatt és számos ere nem fut-e szét a haza földjében? Vasra van szükségünk, ha a szívek erei kemények lettek. Te jó vas, te értékes isteni adomány, kalapálunk és élesítünk téged, hogy forgathassunk fáradhatatlan karjainkkal! Erős fogakkal látunk el, hogy haraphass, torkot és szájat adunk neked, hogy romlást okádj azokra, akik romlásunkra törtek. Légy megáldva te is, te Anyaföld, csöpögtesd a termékenység harmatát és légy nehéz az aratás arany terhétől! Te adod karjainkba a velőt, hogy el ne lankadjanak, a kenyeret, amely fölfrissít minket e világküzdelemben. Várunk künn erős és belül gazdag; hála Isten, mindenünk van, ami az élethez és küzdelemhez szükséges. Saját lábunkon és saját erőnkben bízva állunk a síkra, és csak Isten segedelmére van szükségünk és azt erős bizalommal meg is ragadjuk. Nos, tehát sorsunk - Isten után - munkánkon és kitartásunkon nyugszik, ezekről pedig mi kezeskedünk. A régi dal megénekelte, hogy egyszer sikerült a hűséges Nibelungokat a romlás hálójába keríteni. Égő terembe zárták be őket ellenségeik, hol a hőségtől epedők az egyik agyonütöttnek véréből enyhítették szomjúságukat. Mégsem győztek, sőt: megverettek. Reméljük, hogy az ördögi terv másodszor sem fog sikerülni. 

Minket is bekerítettek, de a kerítésen belül van nemzetünk megtörhetetlen ereje, országunk gazdagsága, sőt, virágok nyílnak vár-kertecskénkben és a futó árkokban. Nem adjuk meg magunkat önöknek, hanem kitörünk és kezeinket az önök kertjeire, mezőire tesszük. Az önök kenyerét fogjuk enni és az önök virágaiból fogunk koszorút kötni fejünkre! Látott-e valaha a történelem ily borzasztó drámát, mint az óriásvár harca az egész világ ellen? Ha atyáink ezt megérhették volna, kik száz évvel ezelőtt Németország megszabadulását oly nagy örömmel üdvözölték! Valóban, nagyidőket élünk! A világ    letért  egyenes pályájáról és rázza a föld sarkait. De Isten ujja érintésére új irányt fog venni.”


Stoffán György