Volt
idő, amikor a német szellem töretlen bizalommal, egészséges önértékeléssel és
magas szintű erkölcsi és gyakorlati célokkal bírt. Száz év alatt, azonban
csaknem teljesen szertefoszlott a német mentalitás.
S ez a változás rányomja
bélyegét egész Európára. Hiszen Németország, egyetemeivel, vallási, tudományos
és erkölcsi műhelyeivel valóban e földrész iránymutató, áldásos és tevékeny
központja volt. A romlás, a lezüllés Hitlerrel kezdődött és a mai tragédiával,
a hazaáruló állami vezetők uralmával, és az ország megsemmisítésével ért véget. Feltehetjük a kérdést: vajon
véletlen-e, hogy az elmúlt száz esztendő alatt Európa e nemes fundamentumát rombolta
le a történelem, illetve az a hatalom, amely a magyarságot is el akarja
pusztítani, le akarja radírozni a nemzetek térképéről? Véletlen-e, hogy a
liberalizmus szelleme a szocializmussal karöltve igyekezett a német népet kivetkőztetni
évezredes felépítményéből, önbizalmából és pozitív önértékeléséből? Nem! Minden
bizonnyal egy folyamat súlyos és végzetes, tervezett programja alapján tűnik el
Európa egyik legértékesebb országa, az abban élő német, száz és bajor társadalom,
kultúrájával, tisztességével, precizitásával és egészséges világlátásával
együtt.
Figyelmeztetés ez a magyar nemzet számára is, mert már látjuk,
tapasztaljuk azt a cinikus és erőszakos, de legfőbbképpen aljas és embertelen hadviselést,
amelyet hazánk ellen folytat a nemzetközi liberális eszmét képviselők jól
fizetett "demokratikus" hada. A magyarság elleni romboló folyamat éppen olyan rombolóerejű és hatású,
mint amely a német nemzetet napjainkra megsemmisítette... Igaz, a szocializmus
Magyarországon nem tudott olyan rombolást véghezvinni, mint a liberalizmus és a
hitnélküliség Németországban, Hollandiában vagy az amúgy is súlyosan gyenge
erkölcsű Svédországban.
Mert Magyarország mindenben különbözik a többi európai államtól. A keresztény lelkület
akkor is működik a magyar emberben, ha ennek nincsenek sajnos külső megjelenítési formái, mint
például a papi hivatások növekedése vagy a nép, tömeges Istenhez fordulása… Egyelőre. Az is történelmi tény, hiszen históriásaink megörökítették:
Magyarország és a magyar nemzet, első királyunk felajánlásának Mária általi
elfogadása óta, Isten Anyjának országa, s ennek az országnak óriási felelőssége
és kötelezettsége van Európát illetően. Ha tetszik ez a mai, nemzetvesztő háttér-,
és látható hatalmaknak, ha nem. Ennek a felelősségnek a tudatában kell lennie
mindazoknak, akik a hatalmat gyakorolják, s azoknak, akik a társadalomban
felelősséget éreznek elsősorban nemzetünkért és ez által kötelezettséget vállalnak
Európa megmentése és a példamutatás melletti elköteleződés terén. Nem
valamiféle bigottságra, gondolkodás nélküli vak elkötelezettsége gondolok,
hanem megfontolt és erős hitre, az imádság erejére, a családok melegének
újraélesztésére, a szeretet világának családi körben, társaságban, szellemi
közösségekben való felfedezésére, élésére. Gyermekeinket föl kell készíteni
arra az életre, amelyben az ő felelősségük lesz a tisztánlátás és a hit által
Magyarország és Európa megtartása, megmentése. Nem szabad elfelejteni
Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek reményteli figyelmeztetését: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!” Legyen!
A
feladat nem könnyű, egy erkölcsiben labilis, önző és kapzsi, hitevesztett és
kevés jó pappal felvértezett társadalomban, kivált akkor, amikor maga az Egyház
is a szakadás szélén áll különböző rossz vagy félreértett szólamok és
irányzatok miatt. Azonban a magyar ember mindig egészségesen tett különbséget a
józan és az ostoba tanítások között. S ha levetjük olykor a „központi
irányítás” görcseit, a világos és bensőnkben létező hit és az imádság megmutatja
azt az utat, amelyen a keresztény embernek járnia kell. Ne felejtsük el azt sem tehát, hogy
Magyarország Mária országa. Ez nem elcsépelt ostoba szlogen, hanem a
szentistváni felajánlás és annak elfogadása alapján bizton állítható valóság.
Reményt és erőt sugároz ez a tény, hiszen Isten Anyját tiszteljük
Magyarország királynőjeként. Aligha veszhet el tehát az égi királynő birodalma,
ha kérjük is, és sokan kérjük oltalmát. Nem vicc és nem félvállról vehető álmodozás
az, amit leírtam, s ha Isten is úgy akarja, még sokszor leírok. Mert hazánkat és
Európát egyedül, és csak azzal a segítséggel menthetjük meg, amelyet hitünk és
kérésünk által megkaphatunk. Emberi erőlködés itt már semmit nem használ, nem
kínál megoldást, hiszen látjuk mindazt a tragédiát, amely körülvesz bennünket. Látjuk a sodomai és gomorai erkölcstelenség törvényre emelését, és ebben a keresztény ember magát a Sátánt és a kárhozatot ismeri fel.
Hogy
világossá tegyem gondolataimat, alább közreadok dr. Augustin Wibbelt, Ein
Heimatbuch (Könyv a hazáról) című, 1917-ben magyarul megjelent munkájából egy
rövid írást, amely még tükrözi azt német mentalitást, amelyet száz év után már nyomokban
sem látunk Goethe, Bach, Schiller, Beethoven országában.
Ez a
megsemmisülés vár minden nemzetre, amely hagyja, hogy vezetői elárulják, amely nemzet
olyan vezetőket választ, akik elárulhatják, s amely nép nem támogatja azokat a
vezetőit, akik ettől a végpusztulástól megvédik az országot és annak lakosságát…
„Az
óriásvár
Ravasz
és gonosz tervet eszeltek ki ellenségeink és éveken keresztül fonták
körülöttünk a hálót. Most körülkerítettek és minden oldalról elzártak a
világtól. «Nézzétek - kiáltanak
föl - meg fogjuk Németországot fojtani, vaskarjaink ölelésében fog megfulladni,
kiéhezni, meghalni és elpusztulni». Korai volt örömük. Hirtelen fölébredtünk és
az álmot kitörültük szemünkből. «Ha így állunk, változzék hát az Isten szép kertje
óriásvárrá, hadd zúzzák össze fejeiket annak megerősített sáncaiban». Nos,
körös-körül minden határon, áll az ércfal, élő testekből összekovácsolva, mint
valami nemes öntvény. A szent tűz az Istenben bízó vitéz szíveket, a kemény
öklöket, a tiszta szemeket és a találékony gondolatokat erős öntvénybe
olvasztotta össze, amelyen nincs semmi repedés és szakadás. Élő fal! Lángoló
fal! Minden lélekben föllángolt a letörhetetlen akarat: élni és győzni. Ki
tudja a sejtek e forró lángfalát, amely Németországot mindig védőleg vette
körül, áttörni? Csak Siegfried tudott a lángoló sejtfalon rést ütni, de
Siegfried német hős volt. Ha senki sem segít minket e széles világon, úgy
segítünk mi önmagunkon, a régi közmondás szerint: «Segíts magadon, megsegít az
Isten.»
Körültekintünk
várunkban és örvendetesen nőtt bátorságunk, hisz' maga az Isten szerelt föl
minket. Ő bízta ránk a feladatot: végigküzdeni e világháborút és a nagy
kötelességnek megfelelően kezeinkbe nagy adományokat helyezett. Nem rejtőzik-e
kifogyhatatlan kincs országunk gyomrában? Szerencse föl! A sötétből jöjj a világosságra
te fekete aranynap, te kőszén! Táplálj ezer meg ezer tüzet, melyben a fegyvereket
kovácsoljunk. Nem terem-e vaslábunk alatt és számos ere nem fut-e szét a haza
földjében? Vasra van szükségünk, ha a szívek erei kemények lettek. Te jó vas,
te értékes isteni adomány, kalapálunk és élesítünk téged, hogy forgathassunk
fáradhatatlan karjainkkal! Erős fogakkal látunk el, hogy haraphass, torkot és
szájat adunk neked, hogy romlást okádj azokra, akik romlásunkra törtek. Légy
megáldva te is, te Anyaföld, csöpögtesd a termékenység harmatát és légy nehéz az
aratás arany terhétől! Te adod karjainkba a velőt, hogy el ne lankadjanak, a
kenyeret, amely fölfrissít minket e világküzdelemben. Várunk künn erős és belül
gazdag; hála Isten, mindenünk van, ami az élethez és küzdelemhez szükséges.
Saját lábunkon és saját erőnkben bízva állunk a síkra, és csak Isten
segedelmére van szükségünk és azt erős bizalommal meg is ragadjuk. Nos, tehát
sorsunk - Isten után - munkánkon és kitartásunkon nyugszik, ezekről pedig mi kezeskedünk.
A régi dal megénekelte, hogy egyszer sikerült a hűséges Nibelungokat a romlás
hálójába keríteni. Égő terembe zárták be őket ellenségeik, hol a hőségtől
epedők az egyik agyonütöttnek véréből enyhítették szomjúságukat. Mégsem
győztek, sőt: megverettek. Reméljük, hogy az ördögi terv másodszor sem fog
sikerülni.
Minket is bekerítettek, de a kerítésen belül van nemzetünk megtörhetetlen
ereje, országunk gazdagsága, sőt, virágok nyílnak vár-kertecskénkben és a futó árkokban. Nem adjuk meg magunkat önöknek, hanem kitörünk és kezeinket az önök kertjeire,
mezőire tesszük. Az önök kenyerét fogjuk enni és az önök virágaiból fogunk
koszorút kötni fejünkre! Látott-e valaha a történelem ily borzasztó drámát, mint
az óriásvár harca az egész világ ellen? Ha atyáink ezt megérhették volna, kik
száz évvel ezelőtt Németország megszabadulását oly nagy örömmel üdvözölték! Valóban,
nagyidőket élünk! A világ letért egyenes pályájáról és rázza a föld sarkait. De Isten ujja
érintésére új irányt fog venni.”
Stoffán
György