Havazott a bajor falucskában is. A hideg meg-megreccsent a
fák ágain. Közeledett az éjfél. A faluban hó-, és holdvilágította éjszaka uralkodott. És
a mélységes mély csend. Ha télen lenne méh, hát annak zümmögését messziről meg
lehetne hallani. Az úton senki nem járt. A kertek alatt viszont egyfelé igyekvő
emberek, lassan gyülekező csoportja várakozott egyetlen hang nélkül. Feszült, s
mégis mosolygós, jó kedvű és bár félelemmel teli, ám örömmel készülődő emberek
voltak mind. Csak egy-egy intéssel üdvözölték egymást, meg nem szólaltak.
Olyan, volt, mint egy süketnéma társulat, amely remekül érti a
jelelést. Nem vártak tovább. Halálos csendben, lábnyomból lábnyomba lépve
elindultak a behavazott mező szélén, az erdő takarásában, a dombom álló kápolnácska
felé, de mielőtt rátértek volna az odavezető útra, egy csapáson befordultak az erdőbe. Mind
eltűntek a fehér hó világította dűlőről.
Már vagy fél órányit jöttek, amikor előkerültek a
lámpácskák, amelyeket a falu közelében még senki nem gyújtott meg. Veszélyes
lehet, mert nem tudni mikor jár arra az ellenség. S ha arra jár, akkor a falu
bártabb népe nem kerül haza élve. Az erdő
azonban biztonságos volt. Csak ezek a jóemberek ismeték az utat, az ösvényt, amelyről
ha letér a vándor, az a biztos halált jelenti. Láp uralja az egész
területet, s csak a helybéliek mernek itt éjnek idején is menetelni… igaz, immár e lámpácskák fényénél. Fel-felhangzott a farakasok kürtölése, s a szél is meg-megrecsegtette
a fákat, miközben orgonált az erdő ágain.
A messzeségben apró fényecske tűnt föl. Lobogott… Kicsi
lángocska volt, amely mintha a jászol mellett melegítette volna a karácsonyi
barlangot. Ahogy közeleb értek, halk pengésű gitár éneke törte meg a mélységes
mély csendet. S mellette emberi hangfoszlányok… egy dalocska szövegfoszlányai…. „einsam
wacht… Nur das… heilige paar”…
Amint a húsz-huszonöt fős kis csapat közelebb ért,
láthatóvá vált számukra a barlang bejárata, amit a lobogó tüzecske ide-oda
ráncigált… A csoport vezetője odaugrott
és csizmájával pillanatok alatt eltapodta a tüzet, s beszéd helyett csak a fejét
ingatta indulatosan…. a barlang bejáratánál pedig kezével intve sürgette minél gyorsabb
bemenetelre az embereket a barlang mélye felé. Amikor mindenki bent volt,
hatalmas fenyőágfakkal födte be a nyílást. Igaz, ez fölösleges,
hiszen a hóban a lábnyomok a fenyőgalyakig vezettek…
A mise elkezdődött, s zengett a barlangban a kis Jézust
köszöntő Halleluja… a Stille Nacht, és sok más régi, kedves bajor katolikus karácsonyi
ének… A prédikációban a pap a bajor nép szomorú sorsáról, hit erejéről és
kitartásról beszélt, s együtt könyörgött a kis csapat az egykor volt nemzeti
dicsőség legalább egy kicsiny részéért,
amelyet szeretett volna visszakapni. Az áldás után a pap s a hívek is gyorsan
eltűntek… a pap valahová egy másik kis közösségbe ment talán, s falusikak pedig
hajnal előtt igyekeztek hazaérni, hogy még a faluban se tudják meg, nem
voltak otthon a szent éjjelen. Mert sajnos a falvak mindegyikében van egy-egy,
aki kisebb javadalmazás fejében elárulja falustársait, s akár saját családját
is… féltve az életét. Megmételyezett világ ez, s már nyoma sincsen az egykor
volt büszke Bajorországnak.
***
Még derengett, amikor nagy motorzúgással és az autókürtök folyamatos fülsiketítő zajával egy csapat telepes érkezett a falu főterére. A tíz autóból álló
konvolyt kisérők leugráltak a kocsikról, s beszaladtak az udvarokba,
felforgatták az ólakat, keresték a tiltott állatot, a disznót, hiszen ilyenkor
karácsony táján a disznó volt valamikor a fő ünnepi étel. Igaz az ünnepet a pápa
eltörölte, mert sajnálta a háborúból érkező testvéreket, akik nem voltak
katolikusok, így megeshet, hogy bántja őket a sok ostoba európai katolikus szokás.
Lojálisnak és szeretetteljesnek kell lennünk, hogy e szegény menekültek integrálódhassanak… –
hallották oly sokszor a katolikus bajorok.
A házakból sikoltozás, gyermeksírás, jajgatás hallatszott,
s olykor egy-egy lövés csattant el, amely után egy pillanatnyi süket csend ült
a falura. E csendet az Allahu Ahbar üvöltés törte meg, s tovább folytatódott a
gyermeklányok és fiúcskák valamint az asszonyok erőszakolása. Lányok és
asszonyok rohantak félmeztelenül vagy egészen meztelenül erőszakolóik elől a
főutcán, s a fekete zászlókat lengető suhancok röhögve kapták el őket,
folytatva kínzásukat, az erőszakot, a megbecstelenítést.
Közben, észre sem vette senki, hogy egy csoport, embereket gyűjt össze a főtérre. A
bajor falucska főterére, ahol évekkel ezelőtt karácsony első szent napján az
emberek évszézadok óta viselt népi öltözetükben, énekkel, tánccal, közös ünnepléssel
emlékeztek meg Jézus születéséről, s csak a délelőtti mise idejére szakadt meg az egész nap tartó tánc és zene, az emberek pedig egymást kinálgatva,
együtt énekelgetve, beszélgetve töltötték el a születés ünnepnapját.
Húsz férfit és nőt állítottak egy vasketrecbe. Húsz bajorruhás
nőt és férfit, akik otthon, az asztal mellett, csendben imádkoztak. Ők, akik
éjjel a barlangban utoljára ülhették meg az éjféli mise ajándékát, a „Stille nacht” és az ” Oh du Fröliche” mesés
dallamával…
Egyikük sem volt elkeseredett, nem sírtak és nem hisztériáztak.
Álltak a vasketrecben és várták a véget. Azt amit régebben az interneten
láttak. Vasketrec, benzin, élve elégettetés. Vagy lefejezés… hiszen az erőszak
már megvolt… ettől pedig rosszabb nem lehet. Nem ez történt. Az egyik autóból
kirángattak egy véresarcú reverendás embert… aki először a földre esett, majd
felállították, kezébe adtak egy fáklyát, és azt ordították neki, hogy gyújtsa
meg a pokol tüzét… Egyik társuk közben a ketrecben lévőkre olajat és benzint
locsolt… Meg a papra is. Mire a pap torka szakadtából imádkozni kezdett: „Vater unser der Du bist im Himmel….” A
többiek a ketrecben vele imádkoztak, de vele imádkozott a falu apraja nagyja. Látták, semmi más nem segíthet, mint ez… akik addig rohanva menekültek, térdre vetették
magukat, s mintha parancs lett volna, a házakból is az utcára mentek az
emberek, s térdre ereszkedtek az imádsághoz. Mindenki mondta az imát a pappal. A borult, pirkadó ég kitisztult és nap bevilágította a tájat. Az évek óta
bezért templom harangjai megszólaltak, a halálkommandósok pedig hiába kattintgatták fegyvereik
elsütőbillentyűjét, azok némák maradtak. A konvoly magától lángba borult és porrá égett, a ketrec izzón
osszeomlott, majd eltűnt, s a húsz ember benzintől bűzlő ruhája liliomillatot
árasztott. A pap a főtéren földreroskadva zokogott, s kezében a fáklya
keresztté változott.
Nem volt már katona a faluban, csak valami eddig soha nem
tapasztalt boldogság, öröm… Fiatal, ismeretlen emberek jöttek valahonnan fehér ruhában, akik
a templom felé kísérték az imént agyonlőtteket, amelynek nagy faragott
fakapuja nyikorogva tárult fel, s olyan fény áradt ki Isten házából, amely
bevilágította a hegyoldalon lévő Kettelbahn
gépházát is. A templom orgonájának hangjától a hegy is megremegett. Az Andachtsjodler dallama zengett fel, egészen a havas csúcsokig.
A Strudel és a Christstollen fahájas illata, a frissen
főtt Glühwein finom gőze árasztotta el a főteret. A dirndl-ruhás leánykák és
fiúcskák járták a táncot, ahogy évekkel ezelőtt, s az emberek pedig egymást
kinálgatták hausgemacht süteményekkel, és mustáros Weißwursttal und mit Brot…
Boldog karácsony volt, boldog, mint régen…
***
Merkel, Schulz és a csontrészeg Junker pedig a pokolból
nézték ezt a csodát, s nem hittek a szemüknek. Nekik azt ígérte a Sátán, hogy a
népítéletet majd ő majd megbosszulja és nem változik itt semmi… lógjanak csak nyugodtan. Most meg egy sima „VaterUnser” mindent megváltoztat,
visszaállít. Bergoglio is riadtan álltmeg mellettük és feját vakarva elgondolkozott… majd
megszólalt: – Ezt soh’se hittem volna… az
Istennek egy Miatyánk is elég….?
Valahonnan a messzeségből megszólalt egy rekedtes hang, a
főtisztelendő titkár úr hangja: - Benedek emeritus pápa őszentségét telefonon
keresik…
Stoffán György