2016. február 25., csütörtök

Gondolatok a kommunizmus áldozatainak emléknapján


Ha a kommunizmus bűneit vesszük górcső alá, akkor meg kell állapítanunk, hogy azok a bűnök a világtörténelemben egyedülállók, máig megtorlatlanok, és hatásuk még évtizedekre kihat, illetve olyan vissza nem fordítható folyamatokat indítottak el, amelyek a liberális szellemiséggel párosulva rákos daganatként bontják le az európai és hazai erkölcsi normákat, a vallási hagyományokat és a nemzetállamok szokásait.

Az emberiség ellen követte el a bűnöket a kommunista-liberális szellemiség, hiszen e kettő Magyarországon – tudjuk jól –, kézen fogva jár 1919. óta. Hogy kik voltak ennek a szellemiségnek a generálói, működtetői, arról még ma is tilos beszélni, hát erről nem beszélünk. Tetteik azonban égbe kiáltanak. Többek között Thormay Cecil remek könyveiből megismerhetjük a kommunista 133 nap gyilkos történetét, s majdnem minden családban van valamilyen drámai emlék a kommunista korszak(ok) idejéből. Hiszen az emberélet ennek a söpredéknek mit sem számított. A páncélvonat az ország minden területére eljutott és az abban utazók öltek, mert az volt a dolguk. Papokat, nagybirtokosokat, egyszerű parasztembereket, akik nem értettek egyet Mária országának lerombolásával, a moszkvaista elvekkel, a vörös ördög magyarországi ámokfutásával.  
A második hatalomátvétel 25 évvel később történt meg, de ne feledkezzünk meg az 1944-es hatalomátvételről sem, amely ugyan fasiszta hatalomátvétel volt, ám a nemzeti szocializmus ikertestvére az internacionalista szocializmusnak. Ez utóbbi azonban a hazaárulást is magában hordja, mint az máig látható a hazai ellenzék magatartásából, amely nem habozott hatalma teljében békés emlékező magyarokra lőni… 2006-ban.

Ne szaladjunk előre. A történelem elmúlt csaknem száz esztendeje alatt „A kommunizmus fekete könyve” szerint a kommunizmus számlájára mintegy 100 millió áldozat írható (s ezek csak a halálos áldozatok!):
·                     Szovjetunió:        20 millió áldozat;
·                     Kína:                   65 millió;
·                     Vietnam:               1 millió;
·                     K N D K:              2 millió;
·                     Kambodzsa:          2 millió;
·                     Kelet-Európa:       1 millió;
·                     Latin-Amerika:     150 000;
·                     Afrika:                  1,7 millió;
·                     Afganisztán:          1,5 millió;

a nemzetközi kommunista mozgalom, illetve a hatalomra soha nem került kommunista pártok számlájára pedig körülbelül 10 000 áldozat írandó

A magyar áldozatok száma a halottakkal, az elhurcoltakkal, a megkínzottakkal és a bebörtönzöttekkel együtt 1.000.000-ra tehető. A végrehajtók, a kommunizmus kiszolgálói több társadalmi rétegből tevődtek össze, de a második világháború után legfőképpen az életben maradt hazatért zsidók, a nyilasok, és a 19-es, Moszkvából a Vörös Hadsereggel visszajött kommunisták, valamint az erkölcsileg korábban is értéktelen örömlányok és stricik voltak. Ezekből tevődött össze a kegyetlen verőlegények-, és lányok, a  irgalmat szintén nem ismerő kihallgatók, valamint a börtönőrök sokasága.

Sok visszaemlékezésben olvashatunk erről, s ezeknek az embereknek a tetteiről. Tudjuk az adatokat, s ma az a dolgunk, hogy emlékezzünk a méltatlanul elfeledett korszakról és annak áldozatairól, s ne felejtsük el, hogy annak a pártnak és szellemiségnek a követői szabadon grasszálhatnak, de épp olyan gyilkos buzgalommal látnának neki a gyilkosságoknak, mint eleik – ha módjuk volna rá.
Az ismert tények boncolgatása helyett inkább azt vizsgáljuk meg röviden, hogy a kommunizmus csak Magyarországnak milyen károkat okozott, s azoknak melyek a mai hatásai.

1./ Azzal, hogy 1950-ben megszűntek az egyházi iskolák, ezzel együtt a papképzést is szigorú keretek közé szorították, elindult a lavina, amely erkölcsileg és tudásában megcsonkította a magyar fiatalságot. Az erkölcsi romboláshoz az is hozzátartozott, hogy a fiatalok kommunista táboraiban megszűntek az erkölcsi normák, és elterjedt a szabadosság az élet minden területén.

Ma is érezhető hatás: Ma nincs elég pap, nincs műveltséget és erkölcsi tartást is adó iskola, a család és lelki szeretetközösség csak szűk körben ismert fogalmak.  

2./ A szerzetesrendek feloszlatása számos szociális intézmény működését lehetetlenítette el. Megszüntette a hivatástudatos utánpótlást a betegápolás terén, de a szerzetestanárok tanítástól való eltiltása is hatalmas károkat okozott, hiszen a pedagógusok nagy részének kellett kényszerűen szakítania a tanítással, s helyükbe gyorstalpalón végzett asztalosok, szabólegények, szatócsok és kocsisok léptek.

Ma is érezhető hatás: A kórházak személyzetének kérdéses működése, a pedagógusok tudásának és műveltségének súlyos hiányosságai.

3./ A hit- és erkölcstan megszűnése az egész társadalomra nézve óriási veszteség, mert csak a családokban még meglévő erkölcsi nevelést kaphatta meg a felnövekvő generáció, ám ez az erkölcsi rend a világi társadalomban pillanatok alatt szertefoszlott, az ígért jólét és az élet örömeinek láttán. Néhány generáció után szinte teljesen megszűnt a társadalom józan, és erkölcsi normákra épülő értékítélete. A társadalomnak csak az a része maradt értéktisztelő, etikus magatartást gyakorló, hazáját szerető, amelynek erős családi kötődése volt/van az erkölcshöz és/vagy templomi, egyházi közösségek tagjai.  

Ma is érezhető hatás: Ennek a ténynek a mai magyar társadalom, a demográfiai mutatók, és a hazai politikai ellenzék a bizonyítéka.

A világ átalakulóban van, s ez az átalakulás is a szocialista és liberális – tehát a fent említett háborús bűnökkel és az emberiség ellen elkövetett bűnökkel terhelt – szellemiség vezéreinek irányításával történik. Sem a felelősségre vonásra, sem az erkölcsi értékek visszaállítására nincs remény mindaddig, amíg az európai társadalmak nem ismerik fel ennek szükségességét. Hiába tesszük közszemlére a besúgók, a tűzparancsot adók és az ÁVH-s parancsnokok névsorát, ha ez az egyetlen, amit megteszünk a Hitler rendszerével azonos bűnöket elkövetett kommunista-liberális rendszer elítélésének érdekében. Hiszen ezzel nem állítottunk vissza alapvető erkölcsi értékeket, nem bizonyítottuk, hogy ezek bűnösök voltak, s nem teszünk az ellen sem, hogy e párt szellemi utódai ellehetetlenüljenek a politikai életben. Hitler nemzeti szocialista pártját betiltották, a kommunista pártokat nem. S ez, ezernyi kérdést vet fel. A válaszokat pedig mindennap láthatjuk, amikor az Unió vezéreinek demagóg megnyilatkozását közvetítik a TV-csatornák.

Azért mégsem fölösleges emlékezni a kommunista hatalmak bűneire, áldozataira… két okból is.

Látnunk kell:
a./ mi vár ránk az Unióból, ha az itthoni liberális és szocialista ellenzéket támogatjuk...

b./ mi az, ami ellen a magyar kormány harcol, s amit egy emberként minden magyarnak támogatnia, segítenie kell.  

Mécsest gyújtok tehát ma, a kommunisták által tönkretett hazámért, az áldozatokért, a nemzetért… s ez a mécses fogadalmi tűz is egyben. E lerombolt, szétszaggatott, megtizedelt, és a kommunisták által máig gyűlölt Kárpát-hazában, akit lehet, írásaimmal igyekszem tanítani, szinten tartani: érezni, hazát- és embert szeretni, soha nem lemondani arról, ami a miénk, és soha nem felejteni azokat, akik nekünk ártottak. Ordítozás és gyűlölet nélkül feljegyezni mindazok nevét, akik hazát árultak és árulnak – hiszen a számonkéréskor kell majd a lista… és erősödni mindazok példáján, akik életüket adták hazáért, egyházért, nemzetért… S teszem mindezt Szolzsenyicin szellemében, aki a kommunistákról a közismert mondatokat fogalmazta meg:

"A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”                 


Stoffán György