Húsz évvel később… - az összetartozás napja

Mint egy film… Megkezdődik a rendszerváltásnak nevezett átverés. 1990-et írtunk. Eufórikus hangulatban, remélve, hogy tényleg Magyarországon lehettünk, tényleg vége lett egy diktatúrának, tényleg megszabadultunk az embertelen szocialista söpredéktől, terveket szőttünk és e tervekhez partnereket kerestünk, és hittünk abban, hogy minden változik. Ám, hatalmasat tévedtünk. Csalódtunk, s hitünk, bizodalmunk egyre kisebb lett a jövőt illetően. Trianon emléknapot szerettünk volna, igazi magyar, senki ellen nem szóló, de saját fájdalmunkat kifejező megemlékezést, szentmisét, harangzúgást… És az akkori esztergomi érsek, aki köztudottan a kommunisták kiszolgálását tartotta hivatása értelmének, ostoba és megdöbbentő választ adott.

Szerénytelenség nélkül írom e sorokat, mint visszaemlékezést, mint kötelességünk teljesítésének történetét… - hogy megalapítottuk a Mindszenty Emlékbizottságot, tömeg előtt éljenzések közepette mondtuk el elvárásainkat, amelyekben a szerzetesrendek reorganizációját, az egyházi ingatlanok azonnali visszaadását, a kommunista diktatúra alatt elítélt papjaink azonnali rehabilitálását, az egyház iskoláinak újjászervezését, a keresztény erkölcsi nevelés fontosságát említettük sok más elvárás között. A válasz itt is drámai volt, és érthetetlen. Egyházi és világi oldalról egyaránt támadásoknak lettünk kitéve, feljelentésekkel kellett szembe néznünk, idős erdélyi magyar embereket hurcolt meg Antall József és kormánya, s primitív vádak értek mindnyájunkat, akik elkötelezetten és a rendszerváltás valósságában bízva folytattuk a munkát… A kommunisták persze igyekeztek – egészen 2010. április 11-éig – akadályozni a nemzeti felemelkedést. Ennek egyik 1990-es momentuma az volt, hogy Ipper Pál ÁVH-s tiszt, majd TV riporter és műsorvezető meghívott egy esti beszélgetésre három embert: Várszegi Asztrikot, Mészáros István egyháztörténész- Minszdszenty-kutatót és engem, a Mindszenty Emlékbizottság elnökét. A szerencsétlen botor szűklátókörű kommunista TV-s azt gondolta, hogy egy főpap, egy történész és egy katolikus civil majd egymásnak ugrik Mindszentyt illetően az ő beszélgetős műsorában. Nem így történt. Mindhárman felkészültünk a beszélgetésre, a műsort lekeverték, és Ipper soha többé nem került képernyőre. Kötelességem megemlíteni azokat az embereket név szerint is, akik abban, az akkor szélmalomharcnak tűnő munkában részt vettek, s akik ellen a „független” magyar bíróság arcátlanul, az antalli „keresztény” politikai akaratnak eleget téve eljárt: Bujdosó P. Gyula a Brassói Lapok és a Székelyújság 1940-es évekbeli szerkesztője, Romhányi László színigazgató, Geréb Attila színművész, Budai Kulcsár János költő, dr. Farkas György közíró, Kunszabó Ferenc író, a Hunnia főszerkesztője, valamint művészek, vállalkozók, tanárok, papok, és mérhetetlenül sok önkéntes, és szimpatizáns. És valójában itt a helye visszaemlékezésem  címének, mint egy film két kockája, két része között: 

- Húsz év múlva…

1990 óta semmi sem változott – mondhatnánk… ha felületesen vizsgáljuk a dolgokat. Ám, olyan változások történtek, jó és rossz irányban egyaránt, amelyekről kötelező beszélni. Jó és építő változások: Reorganizálódtak a szerzetesrendek, vannak egyházi iskolák, van erkölcsi nevelés – sajnos, egyelőre csak ezekben az iskolákban –, az egyházak visszakapták javaik egy részét, Mindszenty bíboros hamvait hazahozták Mariazell-ből, és Róma püspöke, Őszentsége II. János Pál pápa kétszer is meglátogatta a magyar nemzetet… Zadravecz emlékmisét rendezhettünk a nagy ferences püspök halála évfordulóján 1995-ben, a Pesti Ferencesek templomában és Paskait végre eltávolították az érseki székből, mert betöltötte azt az életkort, amely határa a hivatalos működésnek. Nem éltünk tehát hiába, nem hiába, és nem értelmetlenül tettük a dolgunkat akkor is, amikor támadások kereszttüzében a nemzetért és a nemzet szabadságáért küzdöttünk.

A rossz irány: a nép megválasztotta saját gyilkosait ismét, mert Antallban és a rendszerváltásban az átverés és a hazaárulás politikáját tapasztalta meg. A kommunisták a hazaárulást és a rablást, az agymosást, az egyházellenességet folytatták, még körmönfontabban, mint valaha. Tragikus az is, hogy a korábbi antalli mulasztások, árulások és a kommunisták visszatérése miatt kialakult egy felületes műveltségű, magát nemzetinek valló apolitikus, ártón szélsőséges társadalmi réteg (egyelőre nem nagy tömegben), emellé a kommunisták a kereszténység ellen olyan csoportokat szerveztek, amelyek ősmagyarkutatóknak álcázva igyekeznek szétverni a keresztény magyarság egységét, és a keresztény egyházakat úgy, hogy magukat kereszténynek nevezve példátlan tömegeket vonzanak egy homályos és tudományosan bizonyítatlan ősmagyar vallás köré. Ettől persze frusztrált lett az egyház és a hívők tömege is, és mindenki saját elképzelése szerint keresi és bizonyítja, bizonygatja saját igazságát, a legfontosabbat hagyva ki érvei és ellenérvei közül: Krisztust, és az Ő tanításait! A kommunisták és a sátán maga az antalli mulasztások okán, és annak köszönhetően hatalmas károkat okozott és okoz ma is…

Nos, ezért volt csodálatos nap a számomra 2010. június 4-e. Soha nem gondoltam, hogy ezt a napot egyszer csodálatosnak fogom nevezni, hogy ezt a napot egyszer csodálatosnak lehet majd nevezni. Isten akaratából megalakult új kormányunk olyan hatalmas lépést tett a keresztény Magyarország újraépítésében, és a nemzeti összetartozás eszméje érdekében, amilyet eleddig egyetlen magyar kormány sem tett meg Trianon óta. A történelmi egyházakkal karöltve a gyász napját valami elementáris erejű örömünneppé alakította, az összetartozás ünnepévé. A Parlamentben tartott ünnepi ülés, Szent István Bazilikában Őeminenciája prof. dr. Erdő Péter Esztergom-budapesti érsek által celebrált szentmise, majd az azt követő ökumenikus megemlékezés egyszerűen szólva magyar volt. Végre magyar lehetett. Nem harci ruhába öltözött ocsmány és embertelen állatokkal találta magát szembe a magyar ember, hanem az áldoztató pappal, az Istenhez szóló imával, a nemzetért könyörgő énekkel, himnusszal, akárcsak e nap délelőttjén, Verőcén, ahol a protestáns egyházak papjai áldották meg az ott megjelent és Trianonra emlékező Krisztus körpontú, és a Krisztus nevében megjelent, a magyarság összetartozását ünneplő tömeget.

Zebegény, Verőce, a Bazilika, a népének, az imádság, a rend és a béke, amely ebben az országban június 4-én volt tapasztalható, igazi lelki nyugalommal, örömmel és erősödő magyarságtudattal, önbizalommal töltötte el az embereket… Hála legyen elsősorban Istennek, a Magyarok Nagyasszonyának, az Egyház vezetésének, a kormánynak és a parlamenti képviselőknek, akik az ország házából az Isten házába vonultak.

Igen, eltelt húsz, megpróbáltatásokkal teli év. És Isten kegyelme húsz év után megmutatkozott… nem hagyta el népét, noha népe sokszor és megfontoltan elfordult Tőle. Új isteneket keresve, új vallásokat kreálva, homályos ősvallások után kutakodva hagyta el ez a nemzet ezerszer és ezerszer kereszténységét, Istent, magyarságát. Úgy érzem azonban, hogy ez a folyamat megszűnt. Eljött a megvilágosodás pillanata, eljött a hit ideje, a Krisztushoz való visszatérés órája. A szeretet ideje, a felismerés pillanata, az imádság órái. Mert ma szeretetre és imádságra, Isten iránti elkötelezettségre van szükség ahhoz, hogy a világ megváltozzék körülöttünk, s mi megváltozhassunk a világ számára. Igaz, húsz év késéssel, de csodálatosan beteljesedett, amit barátaimmal, akkori öreg és fiatal harcostársaimmal egyházért és nemzetért óhajtottunk megvalósítani. Talán a mi munkánk, a mi erőfeszítéseink is benne voltak a tegnapi napban, a tegnapi nap örömében, felszabadultságában. S ez a nap valami különleges érzést is adott. Mintha elkezdtük volna közösen újra felöltöztetni Magyarországot.

1912-ben a Lourdes-i keresztút X. stációját a magyarok építhették fel. Ma is látható a Szentkoronával ékesített magyar címer ezen a stáción, amely a „Jézust megfosztják ruháitól” kezdetű keresztúti eseményt jelképezi. 1912-ben. És ez akkor prófétai választás volt, hiszen nyolc év után Magyarországot megfosztották ruháitól, elvették köpenyét, és keresztre feszítették. 90 évvel e tragédia után ismét próféta is jelet láthatunk. A magyar parlament képviselői a nemezt érdekében és továbbélését biztosítandó soha nem látott törvényeket hoztak, a Magyar Katolikus Egyház fejének bölcsessége és nemzetszeretete nyilvánult meg immár megválasztása óta sokadszor a megemlékező szentmisében, a harangok zúgásában. A nép összefogása az árvíz által sújtott emberek megsegítésére is példátlan… amely összefogást a csíksomlyói ferences atyák kezdtek el… Minden jel arra mutat, hogy Magyarország, a Kárpát-medence felismerte Istent és az Isten kegyelmét, szeretetét, s e szeretetet most kezdi megtanulni átadni embertársainak. Isten a gyásznapot örömünneppé szentelte meg számunkra, és ennek az örömünnepnek immár nem szabad abbamaradnia. Keresztény ország keresztény nemzetévé kell válnunk, mint azt 1990-ben óhajtottuk.

Személyes élményem Ráckeresztúron volt e napon, ahová baráti meghívásnak eleget téve mentem el családommal, hogy rész vegyek a megemlékező szentmisén. A falu apraja-nagyja jött el, politikamentes magyar nemzeti ünnepre, megemlékezésre. Trianonra emlékeztünk együtt a szentmisében, s a magyarság megmaradásáért adtunk hálát Istennek. A szentmise után az iskola aulájában műsor és virrasztás volt, amelynek végén a jelenlévők gyertyákat gyújtottak a trianoni emlékmű talapzatán. Jobbikos, Fideszes, MDF-es… - elfelejtve párthovatartozását, együtt, magyarként hajtott fejet abban a kis faluban, amely néhány éve „a Kárpát-medencei Keresztúr nevű községek találkozójának” házigazdája volt… akkor is pártállástól függetlenül, mintegy megelőzve 2010 csodálatos napjait, törvényalkotását és június 4-éjét… összehívva nemzetünk tagjait határokon innen és túlról. S itt Ráckeresztúron majdnem több volt a kisgyermek, mint a felnőtt. Ez pedig külön öröm és jel a jövőre nézve.

DE! Az ördög ott munkál már másnap, amikor is a magát jobboldalinak nevező internetes honlapokon aljas és ostoba módon, a Bazilikában volt eseményeket ócsárolja, zsidózva és vádaskodva, az egyházat és a jó szándékot vádolva, akárcsak a kommunisták. És erre nincs szüksége Magyarországnak, a Kárpát-medence magyarságának, éppen úgy, mint a kommunistákra, akik maguk adták meg az örömöt a június 4-én magyarként ünneplőknek azzal, hogy önként nem jelentek meg e felemő, és lelket újító ünneplésen. A „jobboldali” támadások azonban lélektelen, istentelen és aljas támadások a nemzet ellen, a szeretet és a béke ellen, Isten ellen, a magyar megmaradás ellen, és jövőnk ellen is. Mert aki ma a nemzeti összetartozás és a keresztény magyarság ellen szól vagy cselekszik, az nemzetét veszélyezteti, hazát árul. A hazaárulásért pedig nem „csak egyeseknek” járna kötél! A hazaárulásért – ma már csak gondolatban – mindenkinek kötél jár!