Tóth Gabi és az Eucharisztikus Kongresszus

Ha valakire rásütnek valamit, akkor annak a nyoma egy életen keresztül ottmarad a bőrén. Hiába telnek el az évek fölötte, hiába változik a véleménye, a lelkivilága, s hiába éri el az áldott felismerés, a hit világossága, a múlt mégis kísért. Ez csak akkor nem igaz, ha pártokokról, politikai érdekekről vagy pénzről van szó…  

Tóth Gabi fellépett az Eucharisztikus Kongresszust záró mise előtt. A produkciót nem tisztem értékelni, csupán a tény az, ami fontos ebben a kérdésben. Ám, Tóth Gabi fellépése megosztotta még a kongresszusra váró keresztényeket is, nem szólván az ellenzék sajtójának ádáz támadásairól. A fellépésből „közügy” lett. És ebben a művésznő a legcsekélyebb részben sem volt ok. Őt felkérték, elvállalta, készült, lelkes volt és megalázottá vált… Ám, akkor ki a hibás ebben a gyalázkodásban, ebben a méltatlan és korántsem keresztényi támadássorozatban?

A válasz végtelenül egyszerű: az, aki felkérte. Akinek nem jutott el az agyáig, hogy milyen „rendezvényt” kell szerveznie. Aki nem ismeri a méltóság szó jelentését, aki nem ott kezeli az Eucharisztiát, ahol kellett volna kezelnie, és akinek eszébe sem jutott, hogy ami egyéni zenei ízlésen múlik, azt nem szabad belevinni egy vallási rendezvény programjába. Mert megosztó lehet. A programoknak kizárólag lelki programoknak kellett volna lenniük, nem fesztiválszerűeknek. Épp olyan szellemiségűeknek, mint amilyen szellemiség maga az Eucharisztia, Akit nem lehet megkérdőjelezni, nem lehet relativizálni, Aki nem ízlésvilágtól függ, és Aki nem megoszt, hanem emberek milliárdjait összeköti szeretetben és egységben.  

(Persze, lehetett volna koncert, modern zene, beatzene, csápolás, bármi, de nem a rendezvénysorozat programjaként, hanem utána… mintegy, az ifjúságnak szóló és a kongresszushoz már közvetlenül nem kapcsolódó keresztény program.)

A modernitás, a sajátos hitelképzelés, a fejetlen program-összeállítás sajnos méltatlan támadásokat okozott, egy tehetséges, de előre nem gondolkodva meghívott művész ellen, aki vállalja hitét, elkötelezettségét, mint minden más magyar keresztény, csak éppen ő maga sem mérte fel a fájó következményeket, ahogy a szervezők is – átgondolatlanul – kitették ennek a méltatlan vesszőfutásnak. És ez – jellemzően a szervezőkre – éppen olyan eszement ötlet volt, mint a kongresszus sütikéje, vagy a kötelező Ákos koncert… ugyanis az efféle elgondolások méltatlanok Krisztushoz, mert megosztók, ellenségeskedésre adnak okot. (Ha pedig a felkért szereplők kiválasztásában döntő szerepet vállalók és a hírvivők névsorát nézzük, akkor bizony közöttük is találnánk olyanokat, akiknek „járlatleveléhez” képest Tóth Gabit akár szentté is avathatnánk…)

***

Azonban meg kell említeni a zenei összeállítást, ami a nyitó misét, a szombati misét és körmenetet, valamint a záró misét illeti. Ezen a három szentmisén olyan csodálatos keresztény zenei anyagot hallhattunk, amelyet érdemes volna DVD-n terjeszteni, ugyanis az egyházzene remekeit hallhatta a világ.

S nekünk magyaroknak volt még egy megerősítésünk hitben és magyarságban az Eucharisztikus Kongresszuson: mint Szent László idejében, és politikájában, ma éppen úgy adta Róma püspöke tudtára mind a magyar kormány feje, mind Esztergom érseke azokat az elvárásokat, amelyek ki-, és elkerülhetetlenek a Vatikán számára Magyarországot illetően. Büszkék lehetünk e két rendkívüli magyar diplomata, ország-, és egyházvezető, magyar nemzetpolitikai, nemzet-, és hitvédelmi munkájára. 

*** 

Összegezve tehát: ha néhány szervező felkészületlenségét, "moderneskedését" nem vesszük figyelembe, akkor elmondhatjuk, hogy egy olyan kongresszust tudhatunk magunk mögött, és adhattunk a világ keresztényeinek, amelyre utódaink hasonló büszkeséggel emlékeznek majd, mint amilyen büszkeséggel mi nézegetjük a ’38-as kongresszus piros kötésű díszalbumát. Remélhetőleg ma is terveznek effélét elkészíteni. És ha lesz ilyen album, abban Tóth Gabi, mint fellépő művész szerepel majd… akire utódaink épp olyan büszkék lesznek, mint az Operaház zenészeire…

Stoffán György  

Eucharisztikus Kongresszus és a „megosztott társadalom”

 

A magyar ember, kivált az utóbbi évtized biztosította jólétében mindennel elégedetlen. Mindent jobban tud, mindent kritizál, és semmi sem tetszik neki úgy, ahogy van. Ez jellemző összeférhetetlen, a kákán is csomót kereső társadalmunkra, az Eucharisztikus Kongresszust illetően is. Nem tetszik a zene, nem tetszenek az előadók, a programok, nem tetszik semmi… Igaz, ami ízlés kérdése, az ízlés kérdése. Azonban, ez a nagyszerű alkalom nem kisebb jelentőségű, mint egy hatalmas sportrendezvény, vagy egyéb nemzetközi esemény. 

A katolikus – de mondhatnám, hogy az egész keresztény-keresztyén – világ szemében ez a legnagyobb esemény az Eucharisztikus Kongresszus, hiszen Jézus Krisztust ünnepeljük, Vele találkozunk, Róla hallunk, és a világ keresztényeivel – testvéreinkkel – együtt ünnepelhetjük, mi magyar keresztények-keresztyének. Hálát adunk, és ez a hálaadás - eukharisz(tia) - nem politikai, nem művészeti, nem irodalmi, hanem hitbéli esemény. Nem a sajtóban támadott művészekről, nem a programokról és nem Róma püspökéről szól, hanem, a  minden keresztényt-keresztyént megszólító Jézus Krisztusról. A közös imádságról, a Krisztust követő vagy követni vágyó emberről. És arról az ezer… - vagy jóval több - évről, amelyért hálát ad a Kárpát-medence magyar nemzete ezen a kongresszuson. 

Van miért hálát adnunk!

Hiszen, gondolta volna-e bárki, hogy az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus után, a világháborút követően Magyarországon lehet még egy ilyen felemelő és csodálatos ünnepi hét, amelynek során, szabadon élhetjük meg hitünket, vallhatjuk meg Jézust Krisztus iránti elkötelezettségünket és szeretetünket? A porrá bombázott Budapesten, ki gondolta volna? S ki gondolta volna azon az éjszakán, amikor a szerzeteseket teherautóra lökték és internálták? Ki gondolhatta volna, amikor az egyházi iskolákat bezárták, tanáraikat börtönbe vetették? Amikor az ország hercegprímását letartóztatták, vagy amikor az ÁVH-sok halálra gázolták Egerben Debreczeni Sixtust ciszterci szerzetest… és sorolhatnám azokat a tragédiákat, amelyek alapján senkinek nem jutott esszébe, hogy igen, lehet még együtt, szabadon ünnepelnünk Jézust egy szabad országban, Magyarországon 1938 után is. És ma? Amikor Európában és a világ más részein Jézus tanítását elvetve támadják magát a Szentírást is, s börtönre ítélnek tanárt, újságírót, papot, mert idéz a Bibliából, akkor, mi, magyarok egy csoda részeseivé válhatunk. Az Istent tagadó, erkölcseiben megsemmisülő, a teremtéssel, Istennel háborúzó ostoba világban Jézus velünk van. Velünk, magyarokkal, akik már a honfoglalás vagy visszatérés idején is Jézus nevével vívtuk ádáz harcainkat. Szent László is Jézus nevével egyesítette az ország népét, s ma is az ő példáját kell követnünk mindenben! Ma is ezt tesszük, mert ez a kötelességünk! Csak Jézus nevével győzhetjük le testi és lelki ellenségeinket!

Ezen az ünnepi héten nem ketten vagy hárman, hanem a világ minden sarkából ideutazó keresztény-keresztyén testvéreinkkel lehetünk együtt Jézus nevében és így, ígérete szerint Vele együtt!  

Hálaadás, bűnbánat, alázat Jézus előtt, az ünnepi hét szentmiséin… és a biztos jövő ígéretében megerősödünk. Mert, 1945. után eleink azt hitték, végleg megsemmisül a nemzet, az ország, s a diktatúra soha nem ér véget… és mégis itt vagyunk, és velünk van Jézus Krisztus! A történelem ma ismétli önmagát! Imádkozzuk hát végig ezt a csodás, Krisztussal töltendő hetet, biztosítva, hogy utódaink is ünnepelhessenek Jézussal,… majd valamikor egy szabad, hittel teli Magyarországon, közösen minden Krisztust követő magyarral, egy „eggyé forrasztott” Kárpát-hazában! Amit általa kérünk hittel és meggyőződéssel az Teremtő Istentől, azt - Jézus Krisztus ígérete szerint - meg is adja az Úr!  

 Stoffán György

„István király árva népe, te is hajtsd meg homlokod,
Borulj térdre, szórd elébe minden gondod, bánatod!
A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa,
Most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga.
Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett,
Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!”

(Az Eucharisztikus Kongresszus himnuszának utolsó versszaka - Zeneszerző:Koudela Géza; Szövegíró: Bangha Béla)

 

Márton Áron szózata a mai magyar emberhez... (eredeti hangfelvétel)

Márton Áron, a népe lelkében szent erdélyi püspök eredeti hangfelvételen buzdítja híveit... ma még aktuálisabbak szavai, mint akkor, amikor azok elhangzottak. Figyeljünk hát mi is Márton püspökre és vegyük komolyan örök érvényű figyelmeztetését... A videofelvételt Bíró Zsiga kollégánk (Kanada) bocsájtotta rendelkezésünkre. 

Nemzeti Napló

A sátán bíborosa! • Cupich érsek betiltja az „Üdvözlégy Mária” és a „Szent Mihály” imát

(2021. augusztus 27.)

 A Libertyville-i (Illinois) Szent József templomban Blase J. Cupich érsek betiltotta az Üdvözlégy Mária imádkozását a mise végén. Noha, nincsenek olyan liturgikus előírások, amelyek megtiltanák a „Üdvözlégy, Mária” elimádkozását a mise után, úgy tűnik, Cupich érseket ez nem tántorítja el ettől az ördögi tiltástól. Valójában bármit lehet imádkozni a mise befejeztével, ha a hívek ert kívánják. Lehet az egy himnusz, befejező orgonajáték, ima; és így tovább. Cupich betiltotta a szentmise utáni „Szent Mihály arkangyal ima” elmondását is:

Az észak-amerikai jezsuita vértanúk – Saint Isaac Jogues, Saint Noël Chabanel, Saint Jean de Brébeuf, Saint Gabriel Lalemant, Saint Charles Garnier, Saint Antoine Daniel, Saint René Goupil és Saint Jean de Lalande – óriási odaadást tanúsítottak a Szűzanya iránt. Missziójukat Neki szentelték. Máriának, az Istenszülőnek hatalmas ereje van. Cupich sátáni fellépése Mária ellen, óriási hibának tűnik. Közben nincs tudomásunk Cupich érsek olyan kijelentéséről, amely elítélné a sátáni szertartásokat a Chicago-i egyházmegyében.

https://www.youtube.com/watch?v=Y3Psx7NTFQs&t=6216s

FRISSÍTÉS (2021. augusztus 28.):

A sátáni károkozások elhárítása bizonyos szinten folyamatban lehet.

(1) A Katolikus Hírügynökségtől ezt olvashatjuk: „A CNA e-mailben kérdezte Torres-Fuentest, hogy ki adta neki az utasítást arra, hogy tiltsa be a Szent Mihályhoz és az Üdvözlégyhez intézett imát a mise után, de a kérdésre nem kapott választ.” Ezenkívül az érsekség sem válaszolt, a CNS megkeresésére.

(2) A lelkipásztor közleményt adott ki, amely azt sugallja, hogy az Üdvözlégy és a Szent Mihály ima „kényszerítő erejűvé vált az egyház hívei számára, akiknek joguk van a mise végén maradni, hogy privát módon imádkozzanak, ahogy akarnak.  Ennek azonban nincs értelme – hangzik a közlemény –, mert ez a két ima hihetetlenül rövid. Ezenkívül egyetlen liturgikus könyv nem garantálja a jogot arra, hogy a mise végén a templomban maradhatnak a hívek és imádkozhatnak”.

(3) A lelkész azt is mondta: „A helyes liturgikus gyakorlattal és az érsekségi normákkal összhangban, amelyeket személyesen megerősített meg a bíboros, az imák elolvasása soha nem zavarhatja, nem szakíthatja meg és nem vonhatja el a figyelmet az egyház nyilvános liturgiájától.” 

Ez utóbbi érv itt hamis , mert olyasmiről beszélünk, ami akkor történik, amikor a mise már befejeződött .

(4) A Novus Ordo számos olyan lehetőséget biztosít a mise alatt, ahol a pap szabadon improvizálhat (a hivatalos előírások szerint is). De semmi sem szól arról, hogy mi történik, történhet a hívek részéről, amikor a mise befejeződik. A lelkipásztor állításával ellentétben az „egyház liturgikus előírása” nem rendelkezik a misét követő templomi elfoglaltságokról, közös imádságokról.

Megjegyzés:

Súlyos és valóban sátáni időszaknak nézünk elébe, ha már a papok és az érsekek között is terjed a sátánizmus, amit igyekeznek kivetíteni a hívek közösségére is. A cikkben látható videó ezt bizonyítja. Magyarországon távolinak érezhetjük ezt a magatartást, ám számos apró jele van annak már most is, hogy vannak papok és van érsek is, akik megbotránkoztatják a hívek közösségét. Az imádság ereje visszaszoríthatja ezt a folyamatot, akárcsak a közösség egyhangú fellépése.  

Eközben nem vesszük észre, hogy tűzeső(!), árvíz,  földrengések és vulkánkitörések sújtják földünket, és az emberiségnek – sátánista vezetéssel –, a Teremtő Isten nélkül semmilyen jövője nincs a Földön!  

Forrás: CORPUS CHRISTI WATERSHED- Jeff Ostrowski

Fordította és a megjegyzést írta:

Stoffán György

Az évezred két legnagyobb magyar főpapja – (Magyar variáció „Az évezred bíborosa” című lengyel cikkre)

Közeleg Stefan Wyszyński bíboros boldoggá avatása, ám, mi magyarok, sajnos nem tudhatjuk, hogy mikor avatják boldoggá az évszázad magyar főpásztorait, Márton Áront és Mindszenty Józsefet. Magyarországon, állami szinten senki nem foglalkozik e kérdéssel, és Mindszentyt is csak halkan, elvétve emlegetik. Márton Áront pedig, sehogy.

Lengyelországban a 2021-es évet az országgyűlés mindkét kamarája – az alsóház és a szenátus – döntése értelmében Tiszteletreméltó Stefan Wyszyński emlékének szentelik. A bíborost szeptember 12-én, ünnepélyes boldoggáavatási szertartás keretében az oltár dicsőségére emelik. A magyarok két szentjüket, lélekben már oltárra emelték.

A lengyel parlament mindkét határozata hangsúlyozza, hogy „az évezred prímása” rendkívüli módon járult hozzá Isten és a haza szolgálatához. A magyar parlament eddig nem adott ki ilyen határozott nyilatkozatot, sem Mindszenty bíborosról, sem Márton Áron püspökről, akik a nemzet megtartására szentelték az életüket.

Mindszenty bíboros megvédte a magyar Egyházat és Magyarországot, Márton Áron püspök pedig, az elcsatolt Erdély magyarjaiban tartotta a hitet és a magyarságot. A két szent főpásztor régi elődei sorsát választotta és soha nem tántorodott el a nemzettől, amelyért szenvedést és megaláztatást, börtönt és kínzást kellett elszenvednie.

Karizmatikus főpásztorok és illusztris államférfiak voltak, akik megvédték az Egyházat és a magyar nemzetet, ezért illetjük őket az „évezred főpásztorai” elnevezéssel.

Átvezették a magyar népet a kommunizmus tragikus évein, betöltve az „interrex”, az ideiglenes államfő szerepét. A Gondviselés emberei voltak Magyarország számára. A vörös rezsim bebörtönözte őket, de ők mindent hősiesen tűrtek. Vállt vállnak vetve dolgoztak XII. Piusszal a nemzet megmaradásáért. Mindszenty bíborossá kreálásakor, XII. Pius, aki szerette a magyarokat, felhívta a prímás figyelmét a vértanúságra. „Az évezred főpapjai” már 1919-ben személyesen megtapasztalták a kommunizmust, majd közös fájdalomként Trianont, később pedig a kommunista, valamint a román kommunista diktatúrát, amelynek kezdetén titkos levélváltások segítségével megpróbálták közösen, a lehetetlent, amiben mégis sikerrel jártak. Szenvedéseik által megtartották a nemzetet a kereszténységben és az elkötelezett magyarságban.

A bíboros prímás 1975-ben bekövetkezett halálára emlékezve minden évben zarándoklatot szerveznek Mindszenty sírjához, Márton Áron boldoggáavatásáért pedig minden erdélyi templomban elmondják a könyörgő imát.

Mindszenty József bíboros 1975 májusában halt meg, néhány hónappal azután, hogy VI. Pál és Casaroli, a pedofil szabadkőműves, a Szentszék bíboros-külügyminisztere kiegyezve a kommunista diktatúrával, magára hagyta a kommunista országokban szenvedő papokat és főpapokat, megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. A világ felháborodott ezen az intézkedésen, amelynek folyamata ma is tart… hiszen a magyar főpapok boldoggáavatása, a teljes kárpát-medencei magyar katolikusságot megalázva –  késik vagy végleg elmarad. Épp úgy, mint a többi boldoggáavatása váró magyar katolikus példakép oltárra emelése. Említhetnők itt Boros Fortunát tudós ferencest, akit a románok vertek agyon lapáttal a Duna-csatornánál, vagy páter Kiss Szalézt, akit a börtönben öltek meg az ÁVH-s gyilkosok. Nem került napirendre annak a szentéletű brassói ferencesnek, Csiszér Eleknek a boldoggáavatása sem, akinek szentszéki perét, az akkor még erdélyi ferences provinciálisként működő Boros Fortunát kezdeményezte. És sorolhatnánk még sok elfelejtett, a Vatikánban porosodó iratokra írt hős magyar nevet…    

Bízom benne, hogy Isten visszaadja a magyarság erejét és megfelelő alkalmat ad arra, hogy úgy tehessenek, ahogy éreznek. Mindszenty temetésén a bécsi érsek azt mondta: „Holtában is beszél!” Meg kell, hogy hallja tehát, a magyarság az érces hangot, amely harcba hívja a nemzetet a megmaradásért és a keresztény hit védelmére. Márton püspök temetési szertartását, az akkori esztergomi érsek végezte, kifelé fordított pásztorbotjával jelezve Márton Áronhoz és Erdélyhez való hűségét és fennhatóságát éppen úgy, ahogyan Mindszenty tette volna, ahogyan Mindszenty érezte.

Róma nem ismeri már sem Mindszenty hősiességét, sem Márton Áron szenvedéseit, s talán ezért, és a XII. Pius halála óta tartó vatikáni diplomáciai magyarellenesség – vagy túlzott bizalmatlanság? – miatt késik az évezred legnagyobb magyar főpapjainak de facto boldoggáavatása. Ám, ezt nem vesszük sértésnek, s nem is haragszunk érte. Hiszen, nem minket, magyarokat, és nem a két szentet minősíti. A magyar és a székely szívekben ugyanis mind Mindszenty, mind Márton püspök a szentek sorában van. Hozzájuk imádkozunk, őket kérjük közbenjárónkul Jézushoz, s ennek jogossága sokszor bizonyossággá vált a szenvedések évtizedeinek során… 

Most, amikor barátját és harcostársát, a lengyel bíborost – akinek Mindszenty példaképe volt –, az oltárra emelik, e két magyar főpap is ott imádkozik a Mennyországban a szentek és boldogok között. S talán jobb is így! Hiszen, ahol VI. Pált szentté avatták, méltatlan volna Mindszentyt, a VI. Pál által megalázottat, és Márton püspököt, a VI. Pál által magára hagyottat, ugyanazon pápa bullája alapján oltárra emelni… Ők, a vatikáni döntés nélkül is azok, akiknek mi magyarok tartjuk őket… Magyar szentek!

Tiszteletre méltó Mindszenty József és Márton Áron, Isten alázatos szolgái, könyörögjetek nemzetünkért, hazánkért és megmaradásunkért…

 

Stoffán György

a „Sum paratus” című Mindszenty

életrajz írója és szerkesztője

Súlyos megbetegedések világszerte – legtöbbnyire a politikusokat érinti

Ahol már nem számít a pénz, de ahová mindenki eljut....

Nézem, hallgatom, olvasom a híreket és csak álmélkodom azon, hogy milyen ostoba teremtmény az ember.  Az idő múlásával, mintha valami ismeretlen kór támadta volna meg az egész emberiséget, azaz, az egész emberiség agyát. Ebben kivált a politikusok járnak elől, nagymértékben bizonyítva saját fertőzöttségüket. A kisebb mértékű tünetek a társadalom minden szintjén láthatóvá váltak, főként a közösségi oldalakon, de az egyházakban, és a világi civilszervezetek vezetői és tagjai sorában is. A betegség legkirívóbb tünete az okoskodás, ami nem csupán a tett halálát, de a tehetetlenség teljes bizonyosságát is mutatja. E szánalmas tehetetlenségben is kirívó a betegség másik tünete, a gyűlölködés. Mindenki mindenkit támad, mindenki mindenkinek az ellensége és mindenki számára az az egyetlen igazság, amit ő maga vall. Igaz, a saját igazsága is úgy kezdődik, hogy „elfogadom a mások véleményét is, tolerálom azt, de…” – ám, máris felhúzná a géppisztolyt e tolerancia jegyében. 

A súlyos kór kutatása arra a következtetésre jutott, hogy a kór okozója a főniciaiak találmánya, a pénznek nevezett méreg. Hatása nem függ politikai, érzelmi, vallási, eszmei elkötelezettségtől és mindegy ki terjeszti. A betegség kezdeti szakaszában teljesen egészségesnek tűnik a páciens, majd minél több kórokozó birtokába kerül, annál súlyosabbak a tünetek. Megjelenik e kórokozó a másik mutánsa is, a kapzsiság, amely abban mutatkozik meg, hogy a kórokozót a beteg sajátjának tekinti, és megfertőzni sem akar senkit, sőt, ha valaki más is megfertőződik, akkor annak a kórokozóját – pénzét – is el akarja venni. A kór mindaddig nem jelentett veszélyt, amíg jól körülírható területen fertőzött. Ma már azonban világjárvánnyá nőtte ki magát. Az élet és a társadalom minden területén súlyos elváltozásokat okozva, de veszélyezteti a Föld nevű bolygó egészséges fennmaradását is, ami ellen a Föld nevű bolygó az utóbbi időben öngyógyító folyamatok beindításával kezdett védekezni. Földrengések, árvizek, tűzvészek, vulkánkitörések és a jégtakaró felolvadása, összességében ennek a védekező mechanizmusnak a részét képezik, de a betegségtől ezt a folyamatot nem észlelik sem a politikusok, sem az egyházak vezetői, sem a hétköznapi emberek, bár ez a folyamat teljesen megszünteti majd a betegséget a már fertőzöttekkel, és a betegség terjesztőivel együtt. Van persze más lehetőség is a kipusztuláson kívül, de maga a betegség vakít, így az erkölcsnek, hitnek, mint a természetes és kíméletes gyógymódnak a létezését vagy homályosan, vagy sehogy nem látja a beteg (világ) és annak diktátorai... pedig ők is kipusztulnak.  

Ma már a betegség súlyosabb változata is feltűnt. Ez a harácsolás, amelyben azt is elfelejtik a harácsolók, hogy sem akkor nem veszik hasznát a felhalmozott kórokozónak, ha a Föld nevű bolygó kitessékeli az emberiséget, sem akkor, ha természetes úton kerül dobozba vagy kolumbáriumba. Ráadásul a legkisebb részvétet sem fogják érezni a megmaradottak, a kapzsiság után kimúlt embertársaikkal szemben. A politikusok, akik a saját népüket is feláldozzák a betegségükben, úgy kerülnek majd be a történelemkönyvekbe – ha még lesznek effélék –, mint gyűlölt és áruló niemandok. Ám a betegség ezt sem engedi észlelni a számukra. Inkább a társadalom szellemi elmaradottságban szenvedő részének  tartanak előválasztást, és átvernek mindenkit, aki él és mozog - a szerezhető, ellopható pénz érdekében, hiszen ez a betegségük. Pedig, ezek a betegek sem örök életűek, csak arra a haszonra áhítoznak, amelyet ma más politikusok tehetnek zsebre egy-egy projekt előtt, közben és után. A betegség velejárója egy másik kór: az irigység. A betegségben bármit képesek feláldozni, csakhogy nekik jusson a legtöbb kórokozó. A betegség pusztítja a kultúrát, a zenét, az irodalmat, a művészeteket, a társadalom erkölcsét, a vallási elkötelezettséget, a nemzet és a haza iránti hűséget, a családokat, a házasságot, a nemek közötti, és a Teremtés által alapigazságként létező különbséget, az ártatlan gyermekek tiszteletét és józan nevelésük lehetőségét. Mindent.

S amíg e betegségtől szenvedő politikai világ önmagával, előválasztással, a hatalom erőszakos megszerzésével múlatja a drága időt, addig a Föld nevű bolygó keményen dolgozik azon, hogy mindez írmagostul megszűnjék. És meg is szűnik hamarosan. Mert a Föld nevű bolygónak, a Teremtésnek és a Teremtőnek e betegség megszüntetése csak egy mozdulat… egy vulkánkitörés, egy árvíz, egy tűzvész vagy egy földrengés. És mindez nem azért van, mert a Mari néni a faluban fával fűt és a tehene nagyokat fingik, vagy, mert gyermekek születnek… hanem pont azok miatt pusztul el a világ, akik efféle megállapításokat tesznek, mint a világ jól (le)fizetett (tehát menthetetlen beteggé tett) rendkívül primitív, embertelen és nagyon nagymértékben megfertőződött, vezető kommunista és liberális politikusai…

Jobb volna tehát, ha a természetes gyógymódot, a régi "tízpontos használati utasítást" használnánk, kicsit megkeverve a jézusi parancsokkal: alázat, szeretet, hit…etc... Mert bármennyire is hihetetlen, Dobrevtől-Jakabig, Bidentől-Merkelig mindenki dobozba kerül előbb vagy utóbb, és attól kezdve értéktelenné válik a harácsolt, lopott, ebül szerzett vagyon, a hazaárulással szerzett „betegség” - azaz, a pénz -, és a hatalom. Csak az utálat és a szánalom, az undor marad utánuk… Olyanokká lesznek, mint Hitler vagy Sztálin a történelemkönyvekben.

A Föld nevű bolygó azonban helyreáll, emberekkel vagy emberek nélkül… akár a Tisza, a ciánszennyezés után. Mert a normalitás is regenerálja önmagát! Csak még az árát nem ismerjük pontosan. Pedig, az hasonló lesz, a mai, észre nem vett, a hírekből szándékosan kihagyott természeti katasztrófákhoz.

Mi okoztuk, mi tűrjük, és mi nem teszünk ellene semmit, pedig lehetne!… 

Ergo: megérdemeljük…   

Stoffán György

„Hol vagy István király?” – ünneplünk, ahol és amíg még vagyunk…

 

Ünnepeljük az állam alapítását, Szent István királyt, Magyarország kenyerét, süteményét (mert az ünnepi sütemény mostanában oly nagy divat). Politikusi szócséplésekkel „emeljük” az ünnep színvonalát, mert sokan csak attól „okosodnak”, hogy bársonyszéken ülnek... Pedig, a saját sitzfleischétől még senki nem lett bölcsebb…

Szép az ünnep, az együttlét, de valami mindig kimarad. Az ünnep fényében, a dorongfánk és a sült kolbász, a jó bor illatfelhőjében, a forgatagban csak a lényeget nem akarjuk, vagy nem tudjuk észrevenni. Noha, ünnepelni és örvendezni akkor is lehetne, ha egy-egy jeles napon felhívnánk a figyelmet, egymás figyelmét arra is, hogy miben maradtunk el, mire kell jobban odafigyelnünk és mi a feladatunk a hazával, a nemzettel a jövővel szemben. Mert sem egyházi, sem állami ünneplésünkben nem hallottam arról, hogy Szent István, avagy István Úr nem csupán államot alapított, hanem Mária, az Istenszülő kezébe ajánlotta népét, a Kárpát-hazát, és Szent Koronánkat… Nem hallottam a keresztény-keresztyén magyarság elkötelezettségéről, feladatáról, a hitben való megerősítés módjáról, lehetőségeiről. Nem beszélünk ilyenkor a legfontosabbról, a gyermekek lelki fejlődésének szükségességéről, a zene és a művészetek által. Ezért nem szeretem az össznépi megmozdulásokat. Hiszen, a lényeg elsikkad a pillanatnyi öröm, a jókedv a találkozások napján.

Ma sem hallottam effélékről. Egy agyonkommentált katonai esküt láttam, egy súlytalan beszédet, és a katonai parádét, ami valóban szép, magyar és ezáltal felemelő volt. Embertömegek hullámzása a Várban, jó pénz a kereskedőknek, hiszen ilyenkor még a bóvlit megveszik… aztán az ember hazaér, ránéz a térképre a szobája falán és elszomorodik. Hiszen, amit ünneplünk, annak csak a töredéke az, ahol ünnepelni van lehetőségünk. Az államalapítást ünnepeljük, de hol van már az az állam, amelyet István Úr alapított? Hol vannak azok a falvak, amelyekben templomot, egyházat épített a magyar vagy a vele együtt élő nemzet? Galagonyás Szent Anna temploma is ott árválkodik a déli végeken… s hány istenháza omladozik a Szent István alapította birodalom száz éve idegen megszállás alatt álló területein. Hány millió magyar magzat próbált védekezni anyja méhében, az emberi életre felesküdött orvos gyilkos eszközeivel szemben? S hány hazáját elhagyó magyar énekli a székely vagy a magyar himnuszt külhoni jólétében, mindenre hivatkozva annak érdekében, hogy ne kelljen hazamennie, hazajönnie? Hány elhagyott magyar falu temetőjében korhadnak a keresztek, mert nincs már, aki meggyújtson egy mécsest, letegyen egy szál virágot ősei sírjára… Pedig, ma már mindenki hazajöhetne, és akkor belakhatnánk a Kárpát-hazát, hiszen nem bánt senki senkit… – egyelőre – itt Pannoniában.

Belegondolunk-e abba, hogy az évszázadok alatt, és ma is hogyan és miben vagyunk felelősek azért, hogy elhagyott falvainkat benövi a disznóparéj… hogy a magyar földműves, vállalkozó kiszolgáltatottja lett a rablókapitalizmus „gazdaságot növelő” szabályainak. Alig van magyar fiatal, aki érzi, tudja és cselekszi, amit a haza megkövetel. S az ünneplés után érezzük-e, hogy ha most nem tartunk össze, ha most nem vállvetve harcolunk, akkor oda a szentistváni birodalom, oda minden értékünk, és tudásunk, mert mint a szennyvíz, elönthet bennünket a liberális mocsok, a szocialista vérbosszú, s beválthatja – ki tudja miért eltűrt – fenyegetőzését a gyilkos elődökkel bíró, idegen hatalmat szolgáló, hazaáruló, milliárdos kommunista söpredék.  

Szép az ünnep, szépek a tervek, sitzfleischen összehordott, "felemelő" ünnepi szónoklatok, de kevés az ima, kevés a tisztánlátás, a veszélyérzet, a bűnbánat. Pedig, ma sem jobb a helyzet, mint amikor István Úr más lehetőséget nem látva, felajánlotta országát, koronáját és népét, az országért felelős (a kommunisták által kiirtott) nemességet Krisztus Anyjának…

Hiszen, ma is idegenek akarnak betörni megmaradt, száz éve kirabolt országunkba, a belső árulás hatalmas méreteket ölt, és Európa éppen úgy vélekedik rólunk, hiszen ugyanaz a terve is, mint a pozsonyi csata idején…

A nagy ünneplésben ma ismét meg kell újítani István Úr felajánlását, s gondolatban át kell nyújtanunk Máriának a Szent Koronát, amelyet már elfogadott ugyan, s Patrónánkká lett. Ám, nekünk is Hozzá kell fordulnunk ma bizalommal, mint királynőnkhöz, magyarként és Krisztust követőként, minden vallási, felekezeti ellenérzés nélkül, tisztelettel és szeretettel! Hiszen magyarként, István király népeként, hinnünk kell a nagy királynak, aki halála előtt, utolsó szavaival reményt adott ennek a népnek:

„A magyar nép az én népem, s az én népem nem vész el a történelem viharaiban…”

Stoffán György

Elfelejtett Nagyboldogasszony ünnepünk…

 

Gyermekkoromban, az 1960-as években, amikor a budai ferenceseknél megtelt a templom, örömmel énekelte a nép: „Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted, zokogva esd!” A szerzetes, aki már megjárta addigra a kommunista börtönöket, s félholtra verve engedték szabadon, a szószékről lelkesítő, hitben és magyarságban megerősítő beszédben emlékezett arról, hogy Szent István miként ajánlotta fel Jézus anyjának a Szent Koronát, és a Kárpát-hazát a benne lakó nemzetekkel együtt… És felcsendült a mise végén egy másik kedves népének:”Óh, Nagyasszony, nemzetünk reménye, rád szegezzük könnyes szemeink…”

És a templomból ragyogó szemű, boldog nép lépett ki, noha a kommunista diktatúra akkor sem kegyelmezett senkinek. Mégis volt 15-20 ministráns és a nép tudta, hogy Mária oltalma ezer esztendős oltalom, amelyet a Jánosnak, a keresztről mondott krisztusi szavak alapoztak meg, amely szavak Máriát a hívők közösségére, a keresztényeket pedig Máriára bízta égi anyjukként: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,26-27)

Aztán megváltoztak az idők. A hívek megritkultak a templomokban, a rendszerváltásnak nevezett korszak egyre inkább eltávolította a népeket a hittől, a liberalizmus és a kommunista eszmeiség egy új formában jelent meg, amelyet máig demokráciának nevezünk, s ez a demokrácia minden bajt, bűnt, istentelenséget elfed, hiszen a templomok megújulnak, az állam a keresztény értékekről beszél, amelyet védeni akar, de az iskolák falai között és a mindennapokban híre-hamva sincs a keresztény és a hazafias szellemnek. Annyit ér a keresztény értékek mai védelme, mint egy akkumulátor nélküli okos-telefon, amely ott díszeleg az almárium tetején, és hasznavehetetlen, mert nincs mivel feltölteni. A keresztény értékeket a hit tölti fel és a hit által válnak értékké…

A templomokban ma már nem halljuk a szentistváni felajánlás fontosságát, nem hallunk a Szent Koronáról, és Szent István hitéről. Ehelyett, önjelölt magyarságkutatók magyarázzák meg, miért is hiteltelen az első magyar király személye, hite, munkássága. Teszik ezt, mint a baloldal, egyetlen céllal: meggyengíteni a kereszténységet és valami igazolhatatlan ősmagyarsággal generálni a káoszt. A népénekek közül törölték már Csíksomlyón is a már említett himnuszokat, s igyekeznek elfeledtetni a magyar néppel, hogy Mária oltalmában, Mária országában él, s ekként bízhat a Patrona Hungariae-ban, a Magyarok Patrónusában, Máriában, Jézus anyjában.

Az ünnepet Szent István király halála napjaként, a Szent Korona felajánlásának ünnepeként üljük. Még néhányan… Igaz, a nemzetközileg megtartott ünnep, a Mária mennybevétele kötelező ünnep, ám nekünk, magyaroknak mind egyházi, mind nemzeti elkötelezettségünket kellene, hogy tükrözze. Ezt kellene erősíteni a templomokban, újra meg kellene tanítani a népnek a Mária-himnuszokat, hogy a közös éneklésből azt az erőt nyerje vissza, amely ezer éven át megtartotta, reménnyel töltötte el, és sokszor megtapasztalt segítséget adott a nemzetnek.

Mária, a magyarok királynője ma is patrónánk, és a sok hűtlenség ellenére is nemzete mellett áll a bajban. Tisztelete minden magyar kötelessége, hiszen Máriát – számos félreértés ellenére – nem imádja a katolikus, a magyar keresztény-keresztyén ember, hanem tiszteli, szereti, mint égi anyját, akit Jézus a keresztfáról adott nekünk Jánoson keresztül, majd Szent István király Mária, az Isten-szülő oltalmába adta a hazát, a népeket és a Szent Koronát. Ma is bizalommal forduljunk Hozzá, mert ma is háború van, ma is fel kell sorakoznunk a Máriás-zászló alatt, s ma is megkapjuk azt a segítséget, amelyet ezer esztendőn át minden reménytelen helyzetben megkaptunk… és tanuljunk meg ismét együtt énekelni: Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted, zokogva esd!”

https://www.youtube.com/watch?v=iUOAxMx0dVE

(A Nagyboldogasszony ünnep meglétéről a 7. századtól vannak írásos emlékeink. Mária mennybevitelét 847-ben IV. Leó pápa tette hivatalos ünneppé. Elnevezése magyarul az 1446. évi Müncheni Kódexben olvasható először: „Marianac fel menbe vetele.”)

Stoffán György

A meggyilkolt francia pap „üzenete”

 

fotó: Daly Mail

Olivier atya nem az első és nem is az utolsó pap, akit megöltek, mert keresztény, mert pap, és mert naívan megpróbált segíteni. Igaz, kissé félreértelmezte Jézus szavait, amint az ma vatikáni divat, sőt, elvárás.  Jézus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”  (Jn.14,6)… és azt is mondta tanítványainak: „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást(!), ahogyan én szerettelek titeket.” (Jn.13, 12). Azokról pedig, akik nem követik Őt és nem fogadják el tanítását, azt hagyta utasításul: „Ha valahol nem fogadnak be benneteket, hagyjátok ott a várost, és még a port is rázzátok le lábatokról ellenük tanúságul.” (Mt. 10.14)

Jézus szavai egyértelműek, de ennek ellenére sokan igyekeznek teljes botorságukban átértelmezni a szavait. Hiszen Ő nem azt mondta, hogy hajtsd a bárd alá a fejedet és soha ne védekezz, segíts annak is, aki ellened támad… hanem a fentieket hagyta ránk.

A mai keresztény világ kényelemből leszokott az önvédelemről, az egymás támogatásáról, a szeretetről egymás iránt. Helyette egy nagy, globális, „mindenki szeressen mindenkit” ostobaság, amolyan „szabadság egyenlőség testvériség” szellem uralkodik, mert nem értjük világosan Jézust, nem értjük és nem akarjuk megérteni a világos beszédet. Felmentjük magunkat a kifordított igerészletekkel, és végigasszisztáljuk, miként irtja ki az idegen világ a keresztényeket, rombolja le imahelyeinket, s hallgatjuk nagy áhítattal a vatikáni tévtanokat, amelyek hamisságai a hittanórákat végigülő kisgyermeknek is feltűnnek.

Olivier atya és sok más egyházi személyiség sem látja, nem akarja látni Jézusra hivatkozva, hogy nem elesett, menekülő egyedektől, hanem Európát megszállni akaró, kiképzett harcosoktól hemzseg a vén földrész. A kereszténységet megsemmisíteni szándékozó hadosztályok hömpölyögnek be egyelőre csak Nyugat-Európa gazdag államaiba, amelyekben ki tudja miért, csak és kizárólag áruló és népe megsemmisítésében, kultúrája sárba tiprásában segédkező politikusok gyakorolják a hatalmat. A pápa is egy muszlim lábát csókolta meg a nagycsütörtöki szertartás részeként, elődje pedig, a Koránt illette Krisztus arcára adott Júdás csókkal.

Hazugság, hogy fiatal, jó erőben lévő férfiak tömegei lepik el Európát – menekültként. Hazugság, hogy rászorulnak bármire is, hiszen laptopjaikon, okos telefonjaikon, iPad-ek segítségével kapják meg az utasításokat és az útvonalat, ahol betörhetnek Európába. A hazug hatóságok és a kirendelt igazságszolgáltatók pedig, ködösítenek, amikor ezek a hívatlan megszállók embereket ölnek, erőszakolnak, üzletek sokaságát rabolják ki. Mindenki pszichikailag terhelt közülük, ezért nem büntethetők. A német hatóságok pedig odáig mentek, hogy a Németországban élő muszlimok fegyvertartási engedélyt is kaphatnak egy, a napokban hozott törvény alapján.

Nekik nem kell oltás, nem kell maszk, és saját rendőrségükkel azt büntettetnek, akit akarnak, mert ők a párhuzamos német, francia, belga etc… társadalom…  

Bergoglio minden megszólalásában a világkormány felállítását sürgeti, és a szegény menekültek befogadását, ám, arról egyetlen szót sem ejt, ha egy-egy pap, püspök, apáca kínhalált szenved hitéért, és arról sem beszél, hogy naponta százak halnak meg, mert megvallják Jézust. Azonban, a hitüket latinul gyakorolni akarókat tiltásokkal terheli.

Olivier atya nem az utolsó áldozata ennek az öncsonkító, áruló, beteg, európai szellemiségnek, amely nem csak a keresztényeket, de a keresztény kultúrát, s annak az emlékét is ki akarja irtani.  

Olivier atya befogadta gyilkosát, mert hitt azoknak az elöljáróinak, akik erre kérték, hitt a félreértelmezett, szándékosan félremagyarázott krisztusi tanításnak, miszerint nem csak egymást, a testvéreket kell úgy szeretni, mint Jézus szerette a tanítványokat… noha, a tanítás, a parancs egyértelmű. A keresztény ember nem fogyatékos, nem öngyilkos, és nem hagyja veszni mindazt, amit hittel, könnyel és vérrel építettek föl elődei. Olivier atya nem hitte el, hogy a „nagy francia forradalom” még nem ért véget, s, hogy akiknek ma engedelmességgel tartozik, azok őt nem védik meg…

Ezt a szellemiséget akarják Magyarországra is beerőltetni külső és belső ellenségek. Mocskolják Máriát, Jézus anyját, majd szemforgató módon hirdetik az Eucharisztikus Kongresszust, és hívják a népet egy fesztiválra, amelynek záróakkordja az a püspök, aki a gyilkos lábát csókolta Nagycsütörtökön. Teológusnő ír egyházgyalázó könyvet, mintha lenne külön papi, egyházi pedofília, nem pedig csak pedofília, amely egy-egy papban is bűnös indulatokat szül, ahogy a társadalom más rétegeiben is előfordul. Idegen, furcsa emberek táncolhatnak ma már Magyarországon is az óvodások és a kisiskolások előtt, azzal a céllal, hogy a mássághoz hozzászoktassák a kicsinyeket. Felfüggesztik a harangozást, mert a városi prolit zavarja a falusi harangszó a nyaralás alatt… és papokat tiltunk el, mert ragaszkodnak a hagyományokhoz... és sorolhatnók a beosonó keresztényüldözést, a sátáni megnyilvánulásokat, amelyek ma még kicsiben, de holnap mindent elsöprő vihar formájában tarolják majd le ezer esztendős hazának, mint tették Európával...

Olivier atya halála figyelmeztetés minden józanul gondolkodó embernek. Mert ha minden így marad, ha nem vagyunk képesek saját hazánkban rendet tartani egyházi és állami szinten, ha hagyjuk az észrevétlen lopózást, a keresztény gúnyában sátánt szolgáló – ma még – kisebbséget, akkor igaza lesz a teológiai tanárbarátomnak, aki két éve azt mondta elkeseredve: – „Kiket tanítunk ma? Kiket szentelünk föl? Hát, nem papokat, hanem vértanúkat…”

A helyzet nem Olivier atya halálával vált drámaivá, s nem azért, mert a gyilkos már egy gótikus templomot is felgyújtott. A helyzet azért vált talán már visszafordíthatatlanná, mert itt, Európában a gyilkosok lábát csókolgatjuk a kereszten függő Megváltó szöggel átütött lába helyett.

Hitünk szerint Olivier atya üdvözült, Jézust követve… reményeink szerint azonban meglátva az igazságot ma azért imádkozik velünk, hogy felismerje minden ember az igazságot… és úgy értse Jézus tanítását, ahogyan azt Jézus, a tudatlan halászokkal megérttette.

Stoffán György       

Babaváró, de nem mindenkinek – talán még lehetne korrigálni.... Gondolatok Novák Katalinhoz

Számos család örömmel fogadta azt a lehetőséget, amelyet kormányunk biztosított a gyermeket vállaló fiatal családok számára. Magyarország olyan családtámogatási programmal büszkélkedhet, amely példamutató lehetne minden olyan ország számára, ahol a gyermekvállalási kedv lanyha, és a lakosságszám csökkenő tendenciát mutat. Van azonban egy szűk réteg, amely méltatlanul kiszorul minden lehetőségből, mert bár a kormány szándéka világos és nagyra becsülendő, a bankok feltételei nem fedik ezt a szándékot.

A szűk réteg pont az, amelyik a jövő értelmiségét képviseli. Az egyetemisták. Konkrét esetekről van tudomásunk, amikor a fiatal, gyermekeket vállaló házaspár nem kaphatta meg a babaváró támogatást, mert a frissen végzett diplomás anyuka, aki két gyermeket szült, gyeden vagy gyesen van, az apuka pedig a mesterit vagy a doktori iskolát végzi. Ez esetben pedig nincs határozatlan idejű munkaszerződése, aminek okán a bank nem biztosítja azt, amit a kormány biztosítani szeretne. (Persze csalással, rokon ismerős által adott munkahelyi igazolással meg lehetne oldani, de az nem tisztességes…) A probléma azért is súlyos, mert nem újgazdag milliárdos csemetékről hallottan és láttam bizonyítékokat ezekre az esetekre, hanem nemzeti gondolkodású, keresztény családok (egyházi iskolákban végzettek) panaszait adom közre.

A jövő értelmiségének egy része tehát, nem jut azokhoz a lehetőségekhez, amelyek nem képezett, vagy alacsonyabb képzettségű családokat joggal megilletnek.

Javaslom a Kormánynak, név szerint Novák Katalin államtitkár asszonynak és a Miniszterelnök Úrnak, hogy ne hagyjuk az út szélén azokat, akik tanulmányaik miatt ilyen helyzetben vannak, lelkiismeretesek, gyermekeket nevelnek, fiatalok, tele vannak energiával, dolgoznak is az egyetem mellett, de fillérezniük kell, ha a több gyermeknek megfelelő lakást, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életkörülményeket szeretnének. És ne csináljunk esetleg nem szavazókat vagy máshová szavazókat azért, mert a törvényalkotó súlyosan figyelmetlen volt azokkal együtt, akik aláírták, jóváhagyták a törvényt. Jobbá tenni mindig lehet és mindig érdemes is, hiszen nem nagy erőfeszítés, a fent leírt helyzetű fiatal, egyetemre járó, gyermekes családoknak egy olyan pénzügyi konstrukciót összeállítani, amely biztosítja a jövőt, és mint a diákhitelt, ha gyermekeik vannak, később ráérnek visszafizetni. Hiszen a fenti esetben mindkét gyermek jövetelekor időben benyújtották az igényüket… de semmilyen támogatáshoz nem jutottak. És jelzem: nem egyetlen esetről beszélünk a számos, joggal elégedett család mellett, egy remek, de ebben méltatlan és hiányos családtámogatási politika kapcsán.  

Stoffán György