A magyar ember, kivált az utóbbi évtized biztosította jólétében mindennel elégedetlen. Mindent jobban tud, mindent kritizál, és semmi sem tetszik neki úgy, ahogy van. Ez jellemző összeférhetetlen, a kákán is csomót kereső társadalmunkra, az Eucharisztikus Kongresszust illetően is. Nem tetszik a zene, nem tetszenek az előadók, a programok, nem tetszik semmi… Igaz, ami ízlés kérdése, az ízlés kérdése. Azonban, ez a nagyszerű alkalom nem kisebb jelentőségű, mint egy hatalmas sportrendezvény, vagy egyéb nemzetközi esemény.
A katolikus – de mondhatnám, hogy az egész keresztény-keresztyén – világ szemében ez a legnagyobb esemény az Eucharisztikus Kongresszus, hiszen Jézus Krisztust ünnepeljük, Vele találkozunk, Róla hallunk, és a világ keresztényeivel – testvéreinkkel – együtt ünnepelhetjük, mi magyar keresztények-keresztyének. Hálát adunk, és ez a hálaadás - eukharisz(tia) - nem politikai, nem művészeti, nem irodalmi, hanem hitbéli esemény. Nem a sajtóban támadott művészekről, nem a programokról és nem Róma püspökéről szól, hanem, a minden keresztényt-keresztyént megszólító Jézus Krisztusról. A közös imádságról, a Krisztust követő vagy követni vágyó emberről. És arról az ezer… - vagy jóval több - évről, amelyért hálát ad a Kárpát-medence magyar nemzete ezen a kongresszuson.
Van miért hálát adnunk!
Hiszen, gondolta volna-e bárki, hogy az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus után, a világháborút követően Magyarországon lehet még egy ilyen felemelő és csodálatos ünnepi hét, amelynek során, szabadon élhetjük meg hitünket, vallhatjuk meg Jézust Krisztus iránti elkötelezettségünket és szeretetünket? A porrá bombázott Budapesten, ki gondolta volna? S ki gondolta volna azon az éjszakán, amikor a szerzeteseket teherautóra lökték és internálták? Ki gondolhatta volna, amikor az egyházi iskolákat bezárták, tanáraikat börtönbe vetették? Amikor az ország hercegprímását letartóztatták, vagy amikor az ÁVH-sok halálra gázolták Egerben Debreczeni Sixtust ciszterci szerzetest… és sorolhatnám azokat a tragédiákat, amelyek alapján senkinek nem jutott esszébe, hogy igen, lehet még együtt, szabadon ünnepelnünk Jézust egy szabad országban, Magyarországon 1938 után is. És ma? Amikor Európában és a világ más részein Jézus tanítását elvetve támadják magát a Szentírást is, s börtönre ítélnek tanárt, újságírót, papot, mert idéz a Bibliából, akkor, mi, magyarok egy csoda részeseivé válhatunk. Az Istent tagadó, erkölcseiben megsemmisülő, a teremtéssel, Istennel háborúzó ostoba világban Jézus velünk van. Velünk, magyarokkal, akik már a honfoglalás vagy visszatérés idején is Jézus nevével vívtuk ádáz harcainkat. Szent László is Jézus nevével egyesítette az ország népét, s ma is az ő példáját kell követnünk mindenben! Ma is ezt tesszük, mert ez a kötelességünk! Csak Jézus nevével győzhetjük le testi és lelki ellenségeinket!
Ezen az ünnepi héten
nem ketten vagy hárman, hanem a világ minden sarkából ideutazó keresztény-keresztyén
testvéreinkkel lehetünk együtt Jézus nevében és így, ígérete szerint Vele
együtt!
Hálaadás, bűnbánat,
alázat Jézus előtt, az ünnepi hét szentmiséin… és a biztos jövő ígéretében megerősödünk. Mert, 1945. után
eleink azt hitték, végleg megsemmisül a nemzet, az ország, s a diktatúra soha
nem ér véget… és mégis itt vagyunk, és velünk van Jézus Krisztus! A történelem
ma ismétli önmagát! Imádkozzuk hát végig ezt a csodás, Krisztussal töltendő hetet, biztosítva, hogy
utódaink is ünnepelhessenek Jézussal,… majd valamikor egy szabad, hittel teli
Magyarországon, közösen minden Krisztust követő magyarral, egy „eggyé
forrasztott” Kárpát-hazában! Amit általa kérünk hittel és meggyőződéssel az Teremtő Istentől, azt - Jézus Krisztus ígérete szerint - meg is adja az Úr!
„István király árva
népe, te is hajtsd meg homlokod,
Borulj térdre, szórd elébe minden gondod, bánatod!
A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa,
Most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga.
Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld
felett,
Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!”
(Az Eucharisztikus Kongresszus himnuszának utolsó versszaka - Zeneszerző:Koudela Géza; Szövegíró: Bangha Béla)