Újévi köszöntő – 2025.

 

Hölgyeim és Uraim, Honfitársaim a Kárpátok gyűrűjében!

A magunk mögött hagyott esztendőre sem mondhatjuk, hogy nyugalmas, békés és kiegyensúlyozott év lett volna. A nemzetközi politika és a hazai belpolitikai viszonyok idegesítőek, olykor elkeserítőek, és kiábrándítók. Örömre, nyugalomra és megelégedettségre okot adó történés, politikai intézkedés, közös nemzeti ünneplés alig említhető a 2024-es évet illetően.

Sajnos valamilyen ősi, lelki indíttatás okán, mi magyarok, hajlamosak vagyunk arra, hogy nap, mint nap találjunk magunknak valamit, amivel nem vagyunk megelégedve, ami elkeserít minket, amivel nem értünk egyet. Emellett a feledékenység is gyötör minket, hiszen gyorsan kiment a fejünkből, hogy alig harminc esztendeje hogyan és miben éltünk. Persze, ma sem egy magyar Kánaán az, amiben vagyunk, de a harminc-egynéhány évvel ezelőtti helyzethez képest felmérhetetlen a fejlődés, az előrelépés az egész Kárpát-hazában. Bárhol is élünk, Mária országának bármely szegletén tengetjük mindennapjainkat, egyetlen dolog mindnyájunkra vonatkozik és egyhamar nem is változik: Mindannyian egy nem magyar főhatalom alatt létezünk. A csonka országban is! Mindnyájunk érdekei ellen dolgozik egy ismeretlennek nevezett, de annál jobban ismert hatalom, s a főhatalmakkal együtt, mindannyian parancsot teljesítünk, hiszen a felettünk uralkodó főhatalom által meghatározott „rendben” vagyunk kénytelenek élni, nyelvüket kénytelenek vagyunk beszélni, s ezt a rendet is az ismeretlennek-ismert világkormány parancsa alapján határozzák meg a számunkra azok, akik a mi magyar szülőföldünket a saját országuknak tekintik. Sorsközösségben élünk tehát, s ezt a sorsközösséget vállalnunk kell, bármilyen kormány, hatalom irányítja is szülőföldünket.

Nekünk, magyaroknak azonos a hitünk, hiszen mindannyian Krisztust követők vagyunk. Ezen belül, tudjuk, hogy országunkat, a Kárpát-medencét, első nagy királyunk Szent István, felajánlotta Krisztus anyjának, a Magyarok Nagyasszonyának. Azzal is tisztában vagyunk, hogy Szent László a keresztény hitet, magyar keresztény hitté kovácsolta a magyar lélekben, s mint ilyet megerősítette, kitörölhetetlenné tette. Sorsközösségben éltük meg Mátyás uralmát, majd a török igát, a Habsburg elnyomást, Aradot, Trianont, a nyilas korszakot, majd a kommunista ámokfutás negyven évét. A helyzetünk ma sem sokkal jobb, mint az elmúlt században, ám az irántunk ma is tapasztalható európai gyűlölködés ellenére is sokkal kedvezőbb, mint a vörös uralom alatt volt!

A múlt felidézéséhez az is hozzátartozik, hogy hitünk által mindig igyekeztünk megmaradni, bízni az isteni Gondviselésben, s ha baj volt, akkor összetartott a nemzet. Kevés európai nép mondhatja el, hogy olyan sok példaképet és ezzel útmutatást kapott a Fennvalótól, mint mi, magyarok. Példaképeink, akik velünk együtt megszenvedték az utóbbi századot, kitartottak népük, a magyar nemzet mellett, hitük mellett, az emberiesség, a szeretet krisztusi parancsát betartva. Szenvedéseiket jól ismerjük. Márton Áron, Mindszenty József, Scheffler János, Zadravecz István, Réthy Mihály, Csiha Kálmán, Boros Fortunát és sokan mások szenvedésükkel, meghurcoltatásukkal biztosították számunkra, hogy még ma is vagyunk, van hitünk és bár néha csüggedten, de mégis érezzük, tudjuk, hogy magyarok, keresztények vagyunk, s hajlandók mindezért áldozatokat is hozni.

Ma is erre az áldozathozatalra vagyunk ítélve, hiszen nap-nap után arra kell törekednünk, hogy gyermekeink, unokáink is olyan magyarokká nőjenek, akik hűek a hazához, a nemzethez és keresztény hitükhöz. Ez a mi felelősségünk! Mert külföldön, könnyű – könnyek között – trianoni emlékhelyeket koszorúzni… Vállalt és megélt sorsközösség nélkül mit sem ér ez. Ahogy semmit nem ér az anyagi támogatás sem, az üres templomok felújítása, óvodák építése, a segítésből eredő pénzcsinálás különböző bűnös machinációi… Ha nincs mögötte elszántság, nemzeti egység, az összetartozás tudata, akkor mindez csupán önös érdek, amely a legnagyobb bűn, amit egy nemzet és egy nemzet vezető rétege elkövethet önmaga ellen.

Külön-külön semmik vagyunk. Magyarságunkat és hitünket élesen el kell választani a napi politikától. Hiszen láthatjuk, hogy a politika a hazugság művészetévé, a társadalom megtévesztésének boszorkánykonyhájává lett. Olyasmi, mint egy bűvészmutatvány, amelyről tudjuk, hogy csalafinta átverés, de mégis valahol hinni akarunk benne. Ne higgyünk tehát a politikának, bármilyen szép, szabadságot ígérő szirén-hangok érnek is el bennünket Budapestről vagy Pozsonyból, Bukarestből vagy Kijevből, Bécsből vagy Brüsszelből. A hazudozásnak ma nincsenek határai…  

2025-ben, levonva az eddigi tapasztalatok konzekvenciáit, mi, magyarok egyenként, családonként, egyházi közösségenként, szülőkként és nagyszülőkként politikamentesen igyekezzünk emberi erkölcsi normák szerint élni. Aki teheti, legyen önellátó, s őrizze meg a hitét minden egyes magyar úgy, ahogyan gyermekként megismerte, megtanulta. Senki ne engedje a lelkét mások kezére, hitét új erkölcsi normák süllyesztőjébe hajtani! A magyar kereszténység legyen mindannyiunk útmutatója ezekben a válságos időkben is, amikor őrült politikai erők egymásnak feszülve, de egy forgatókönyv szerint igyekeznek minden értéket megsemmisíteni, amikor az emberi lét, az Istentől kapott élet sem számít a pénzvilág korifeusainak. Maradjunk emberek, maradjunk Krisztust követők, s ne adjuk fel emberi önzés és kapzsiság bűvöletében azokat a krisztusi parancsokat, amelyek végigkísérték nemzetünk vérrel és szenvedéssel teli történelmét úgy, hogy mégis itt vagyunk általuk. Itt a Kárpát-hazában, itt a szülőföldön. Hiszen Isten előtt száznégy év, egy pillanatnyi idő. Éljünk úgy, hogy az őseink által reánk hagyott szülőföld, a hazánk egyszer megkapja az igazságszolgáltatást, amelyet nem ezen a földön gondoltak ki a számunkra. És amikor ez megtörténik majd, az utódok közül senki ne gondoljon szemrehányóan ránk – az ősökre. Legyünk készen lélekben arra, hogy továbbadjuk, amit örökül kaptunk.  

2025. is a megpróbáltatások ideje lesz. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy minden próba ellenére emelt fővel, bátran helytállva, keresztény magyarok maradjunk, bízva Jézus Krisztusban, s általa a megmaradásunkban. Legyen számunkra Ő az iránytű, örömeinkben és megpróbáltatásainkban. S aki elkötelezi magát abban, hogy saját életében, családjában, környezetében keresztény magyar ember marad, az olyan fundamentumot épít, amelyet senki nem tud felbontani, hiszen Isten-hitünk benne a kötőanyag.

Áldott, békés, szeretetben és egészségben gazdag 2025. évet kívánok minden magyarnak széles e Kárpáthazában és Istentől kapott határainkon kívül, bárhol élnek is a világban.

Stoffán György, főszerkesztő - Nemzeti Napló

***

Te Deum laudamus... 

1. Téged Isten dicsérünk, – Téged Úrnak ismerünk.
2. Téged, örök Atyaisten, – Mind egész föld áld és tisztel.
3. Téged minden szép angyalok, – Kerubok és szeráfkarok,
4. Egek és minden hatalmak, – Szüntelenül magasztalnak.
5. Szent vagy, szent vagy, – Erősséges szent Isten vagy!
6. Nagyságoddal telve ég, föld, – Dicsőséged mindent bétölt.
7. Téged dicsér, egek Ura, – Apostolok boldog kara.
8. Dicséretes nagy próféták – Súlyos ajka hirdet és áld.
9. Jeles mártír seregek – Magasztalnak Tégedet.
10. Vall tégedet világszerte – Szentegyházad ezerszerte,
11. Ó Atyánk, Téged – S mérhetetlen nagy fölséged,
12. S azt ki hozzánk tőled jött le, – Atya igaz Egyszülöttje,
13. És áldjuk Veled – Vigasztaló Szentlelkedet.
14. Krisztus, Isten Egyszülöttje, – Király vagy te mindörökre.
15. Mentésünkre közénk szálltál, – Szűzi méhet nem utáltál.
16. Halál mérgét megtiportad, – Mennyországot megnyitottad,
17. Isten jobbján ülsz most széket, – Atyádéval egy fölséged,
18. Onnan leszel eljövendő, – Mindeneket ítélendő.
(letérdelni)
19. Téged azért, Uram, kérünk, – Mi megváltónk, maradj vélünk,
20. Szenteidhez végy fel égbe, – Az örökös dicsőségbe.
21. Szabadítsd meg, Uram, néped, – Áldd meg a te örökséged.
22. Te kormányozd, te vigasztald, – Mindörökké felmagasztald.
(felállni)
23. Mindennap dicsérünk téged, – Szent nevedet áldja néped.
24. Bűntől e nap őrizz minket – És bocsásd meg vétkeinket.
25. Irgalmazz Uram, irgalmazz, – Híveidhez légy irgalmas,
26. Kegyes szemed legyen rajtunk; – Tebenned van bizodalmunk.
27. Te vagy, Uram, én reményem, – Ne hagyj soha szégyent érnem!

Jézus Krisztus áldotta békés, boldog, sikerekben gazdag Új esztendőt kíván, a Nemzeti Napló szerkesztősége!

 

Carter elnök halálára...

"Bécs, 1973. február 28. Uram: az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország között tárgyalások kezdődtek Washingtonban, a két ország kereskedelmi kapcsolatának normalizálása érdekében. Félő, hogy a Szent Korona ezen alku tárgyát képezi. Uram, ön korábbi üzenetében biztosított engem afelől, hogy az Amerikai Egyesült Államokban marad. Könyörgöm, hogy álljon ki a szerencsétlen magyar nemzet mellett, és mondjon nemet erre a megszállt országba való esetleges visszaadásra. A nemzet idegen megszállás alatt van és nem szuverén. Őszintén bízva önben: Mindszenty József Esztergom érseke Magyarország Prímása"

***

Carter meghalt, és néhány történelmi tévedésben élő honfitársunk azért érez különösen mély fájdalmat, mert az az amerikai elnök halt meg, aki Magyarország Prímásának jogos kérését megtagadva visszaadta a Szent Koronát a kommunista diktatúrának, noha Nixon elnök megegyezett Mindszenty Józseffel abban, hogy amíg szovjet megszállás alatt áll Magyarország, addig a Szent Korona további őrzésre az USA-ban marad. Nixon megbukott, így az egyezség érvénytelenné vált. Carter pedig, kiegyezett a kommunista hatalommal... A történelmi kérést magában foglaló, Mindszenty József esztergomi érsek, első zászlós úr, a Magyar Királyság utolsó, jogszerinti képviselője által írt, Nixon elnöknek címzett levelét közlöm. Carter tehát nem a magyar népnek adta vissza a Szent Koronát, hanem e visszaadással elárulta a magyar népet és annak prímását. Semmibe vette az esztergomi érsek jogos kérését!

Stoffán György

Nyílt levél (karcolat) az MTV1 főszerkesztőjének – Bejelentkezés, a szilveszteri köszöntő elmondására

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Minthogy az Elnök úrnak sikerült felrugdosnia az éjfél utáni elnöki köszöntő kedvelt hagyományát, és ezzel egyidejűleg – feltehetőleg politikai megállapodás szerint –, bejelentkezett egy félnótás bohóc ennek pótlására, engedtessék meg jelentkeznem, egy Önöknek is megfelelő időpontban, a nemzethez szóló szilveszteri köszöntőm elmondására. Harmadika vagy negyedike is jó, hiszen az Elnök úr is Karácsony második napján ugrott be – láthatóan számára is váratlanul –, hogy megossza velünk a semmit, és felsorolja az eddig évszázadok óta ezerszer, fölöslegesen ismételt mantrát az összefogásról és megmaradásunk alapvető követelményeiről. Így tehát, nekem is mindegy, mikor mondhatom el az újévi köszöntőmet a Magyar Televízió kamerái előtt. Bár, én fontosabb dolgokról beszélnék, mint az Elnök úr, de a mondanivalómmal mindenképpen megvárnám azt, hogy a cezaromániás bohóc, az Elnök úr helyett, éjfél után mit hord össze…

Mivel én, egy egyszerű magyar állampolgár vagyok, aki sok hasonló állampolgár nevében kívánnék beszélni, úgy gondolom, tíz perc megillet engem is. Igen, tíz percet kérnék, mert a 15 perc, már túl sok lenne harmadik köszöntőnek. Ám, ha esetleg a Nagyhéten vagy Pünkösdkor kerülne rám a sor a túljelentkezés miatt, akkor én is ragaszkodnék a tizenöt perchez, hiszen abban az esetben az ünnepről is kellene szólnom. Ez egy újítás volna a részemről, mert az előttem szólók, ünnepi beszédeikben nemigen szokták emlegetni a kereszténység jelentőségét a magyarság történelmében, a Karácsony jelentőségét, Mária országát vagy éppen magát Jézus Krisztust. Engedelmével, én ezekre az "apróságokra" térnék ki a plusz öt percben, mert hátha van még magyar, akit ez is érdekelhet.   

Ha tehát, volna mód arra, hogy egyszer, végre egy párt-független, nemzeti érzelmű, magyar, keresztény polgár is megszólalhatna ebben az országban, a köztelevízióban, egy ünnep alkalmával, akkor erre a feladatra örömmel vállalkoznék. Biztosíthatom Önt, hogy tudnék újat és hasznosat mondani… családtámogatásról, rendről, példátlan gazdagodásról, általános hivatali fejetlenségről, hozzá nem értésről, biztonságról, őszinteségről, etikáról, médiáról, magyarságtudatról, hitről, vallásról, valódi szuverenitásról és gyermekvédelemről.

Mert lehet itt összetartozásról, összefogásról, nemzettudatról, politikai hatalomról beszélni üzleti alapon, sokszor mellébeszélve, csak úgy nincs értelme… bármelyik oldalról hallatszanak is a szirén-hangok. Karácsony második napján, vagy Szilveszter éjjelén is lehet színészkedni, újítani, mellébeszélni, de annak sincsen értelme.

Értelme annak volna, ha végre valaki meghallaná, meglátná, megérezné a magyar néplélek őszinte óhaját, amelyhez nem kellenek milliárdok, nem kell hitel és nem kell hatalom. Csak szeretet és tisztelet kellene azok iránt, akik bizalmat szavaztak a döntéshozóknak, a politikusoknak, azoknak, akik be-bemennek a TV-be, és mintha igazi bölcsek lennének, elmondják a „cáfolhatatlan igazságot, a megfogadandót”, saját agyszüleményeiket – amelyek a világon senkit nem érdekelnek, ám mégis meghallgatja őket a plebsz, mert… hát… a saját választottai mondják. Jó volna, ha végre hagynák ezek a politikus „bölcsek” a népet, hazug vagy álságos befolyásuk nélkül önállóan gondolkodni… Karácsony második ünnepén épp úgy, mint Szilveszterkor.  

Ez okból tehát – jóindulatát megköszönve –, mégsem mennék a TV-be újévi köszöntőt mondani. Inkább hagyom elgondolkodni a népet. Hátha ráeszmél a társadalom megmaradt – gondolkodásra még képes – része, hogy egyedül Istennek kellene hálát adnia az elmúlt évért és kérnie, hogy túléljük a következőt is…    

Stoffán György   

Magyar karácsonyi keresztényellenesség - állami támogatással

Lassan ténnyé érik az a veszély, amelyről mintegy harminc esztendeje írtam először és írok azóta is. A rendszerváltásnak nevezett népátverés korában megjelentek az önjelölt magyarságkutatók, az ősmagyarvallás sámándobos hirdetői, akiket sokan kezdtek el követni akkoriban, hiszen a szabadságnak hitt eszmék szellője simogatta a negyvenéves kommunizmus után a rendszerváltott ország lakosságát. A keresztény szellemiség nem érvényesülhetett akkoriban, mert a liberálisok, azaz, az SZDSZ aljas kérdést tett fel: Ki a magyar és miért kell nekünk a keresztény kurzus? Azonban, a népmesék sajátos hangulatát idéző, ostoba kitalációkkal nem volt baja senkinek, hiszen egy tudománytalan, Krisztus nélküli világot akart és tudott megjeleníteni az ősvallást kitalálók botor hada. Még Csíksomlyóra is felengedték e fehérruhás, sámándobos „brigádot”, akik az Úrfelmutatás alatt, „ősi isteneiknek” adózva verték dobjaikat, amolyan jó pogány módra.

Ezt a szellemiséget támogatva, Göncz Árpád meglátogatta az Uralon túli testvérnépeket, ahol a tiszteletére sámánok ugráltak és hasonlóképpen verték a dobokat, mint a Somlyóra felengedett „pünkösdi boszorkányok”. A látogatásról hetekig ment a híradás. A koncepció tehát, világos és egyértelmű. A kereszténység helyett valamit ki kellett találni ahhoz, hogy a magyar nemzet teljesen elszakadjon keresztény gyökereitől, és mégis valamiféle transzcendenst találjon magának, hiszen az istenhit minden emberben ott rejtőzik, mélyen kódolva. A magyar katolikus egyház akkoriban igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy újra elvesse a hit magvait, mert a kommunizmus lánctalpai negyven év alatt kitaposták a korábbi vetést, bár ennek ellenére, akkoriban még megteltek a templomok és seregnyi gyermek tanult hittant, vállalt oltárszolgálatot.

Nagy nevek voltak a garanciái annak a reménynek, amelyet később sikerült teljesen megszüntetni. Szendi József érsek, dr. Szántó Konrád, Faddy Othmár, Tornyos Kálmán, Gyulay Endre, Oloffson Placid, Márk József, Bodó Imre, Tempfli József, Pacsay Fidél és sokan mások, idős koruk ellenére, fiatalos hévvel szervezték újjá a keresztény életet, a történelmi Magyarországon. E törekvéseiket a mindenkori politikai vezetés minden eszközzel akadályozta… A pápalátogatások is erősítették ezt az elhatározást, bár volt olyan látogatás, amely mély sebet hagyott az erdélyi katolikusságban, hiszen kérések ellenére – politikai meggondolásból – Gyulafehérvár kimaradt a pápai programból.

Az újpogányság azonban minden erőfeszítéssel szemben gyökeret eresztett – mert az a kezdetektől fogva, minden eszközzel támogatták –, s ez megfertőzte áltudományosságával a Kárpát-medencét. Budapesti hazudozók járták a megszállt területeket és hirdették a saját fejükben talán parancsra megfogant őstörténetet, ősvallást, s odáig merészkedtek, hogy magát Jézus Krisztust is belekeverték ebbe a mesesorozatba.

Az idő nem nyomta el ezt a keresztény-, és magyarellenes, előre tervezett folyamatot, hanem államilag is támogatták. Ma is támogatják a már szerevezetté vált és ki tudja miért elfogadott ősmagyar, szkíta, hun, „ősi”, igazolatlan és tudománytalan irányzatot. Akiknek hivatalosan ezzel kellene foglalkozniuk, azok pedig, hatalmas összegeket emésztenek föl úgy, hogy semmilyen idevágó tudományos eredményt nem tudnak felmutatni.

Harminc esztendeje az volt a meglátásom, hogy a keresztény magyar államot kell megerősíteni, majd pedig szigorúan tudományos alapon el lehet kezdeni a magyarságunk ősiségének kutatását. Nem így lett.

Ma már milliárdos állami támogatással megy a keresztényellenes programok szervezése, és amíg a keresztény imahelyek lassan kiürülnek, addig az újpogányság erőre kapott, hiszen az Kulturális és Innovációs Minisztérium, Lezsák Sándor, az egykori vidéki tanító úr, és ki tudja, hogy mely állami apparátusok bőkezűen szórják a pénzt Mária országában, a kereszténység előtti időkre hajazó és emberek tömegeit, tudománytalanul félrevezető szervezetek számára.

Nem az a baj, hogy létezik egy hagyományokat kereső szervezet, hanem az a baj, hogy gazdasági alapon, üzleti szellemben és kapitalista, piacszerző tervek mentén ölik ki a keresztény eszmét és szellemiséget ahelyett, hogy az ősiséget emlegetve vezetnék vissza a magyar nemzetet Krisztushoz. Aki pedig ezt a keresztényellenes folyamatot milliárdokkal támogatja, az vagy nem érti, nem tudja, mit támogat, vagy ami még rosszabb – tudja! A kommunizmusból rájuk maradt megnevezéssel, idén, karácsony előtt, „központi ünnepséget” tartottak Szabolcs község Földvárában…

Ott, ahol Szent László 1092-ben a magyar kereszténységet megzabolázta és megerősítette, tudatva a pápával is szigorú, kereszténységet védő intézkedéseit…

Számomra, a helyszín megválasztása is előre megfontolt megszentségtelenítésnek tűnik, amit a résztvevők bizonyára fel sem fogtak, nem tudhatták, és nem is érdekelte őket. Szemben az állami támogatókkal és a jól fizetett, precíz szervezőkkel…

Stoffán György  

ÁLDOTT KARÁCSONYT!

 

„Ádám megfagyott”… – Karácsonyi emlékeim

 

Karácsonyi emlékeim között is van egy gyermekkori, szomorú érzés. Egy vers gyermeki szomorúsága. Olyasféle szomorúság, amelyet most érzek, amikor a Nachrichten Magdeburg-ot olvasom. Édesapánk karácsonyra készülődve vagy épp karácsony szentestéjén felolvasta Mécs László, Ádám című versét, amelyben Mécs arról ír, hogy két gyermek várja a minden év karácsonyán megjelenő Ádámot, a vándort, aki a gyermeki gondolkodásban maga volt a Karácsony hírnöke, része, aki nélkül nem volt Szenteste, s aki „Jézuskáról dalolt”. S egyszer csak Ádám nem jött többé, mert „az országúton Ádám megfagyott”. 

 

„Csak akkor volt az izgalomnak vége,

ha Ádám jött s Jézuskáról dalolt;

a csengő szólt, rohantunk tűzben égve

és néztük, hogy az angyal mit hagyott.

Csak akkor volt az izgalomnak vége…

 

… S egy farkastermő, zord karácsonyeste

az országúton Ádám megfagyott.

Két gyermek akkor egész este leste

a télvirágos konyhaablakot.

Két gyermek könnye hullt karácsonyeste.”

 

S amikor ez a karácsonyi emlékeimben élő, fájó érzés most, a Nachrichtent olvasva ismét hatalmába kerített – mint kiskoromban, amikor még el is sírtam magam Ádám halálán –, felcsillannak a csodás emlékek is, amelyek elválaszthatatlanok a Kis Jézus születésétől, a Szentestétől, a vissza nem térő családi összejövetelektől…

Nálunk, a karácsony-várás azzal kezdődött, hogy hitoktatónk a „barátoknál” – így hívtuk a Margit körúti ferenceseket –, elmondta nekünk, kisdiákoknak, hogy ne csak mi várjunk ajándékot a Jézuskától, hanem mi is készítsünk valamit, amit odatehetünk a hatalmas templomi Betlehemhez, amit a nagy-ministránsok építettek föl Borbély Achilles testvér irányításával az egyik mellékoltárra. Nos, Halmay Paskál atya ebbéli kérésének eleget téve, a mintegy negyven-ötven hittanos gyerek (1963-1964), napról-napra kis cetlikre írt egy-egy jócselekedetet, mintegy ajándékként a jászolhoz, a Kis Jézusnak.

A Szenteste is ezernyi emléket hagyott. Nagyapáméknál, az Alkotás utcában jött össze a család apraja-nagyja. Ilyenkor, a nagykönyv szerint megterített asztalhoz ültek a felnőttek, hiszen nagyapám, mint főúr minden apró részletre vigyázott, amikor saját kezűleg terítette meg az ünnepi asztalt. Mívesen hajtogatott szalvéták egyvonalban sorakoztak, a poharak úgy álltak a tányérok mellett sorakozva, mint a koronaőrök a Szentkorona mellett. Meglátszott a néhány száz éves bajor családi vendéglátós múlt… Az ételek is a hagyományok szerint készültek. Borleves preckedlivel, a felnőtteknek rántott hal, a gyerekeknek, wiener schnitzel, majonézes krumpli saláta és rengeteg sütemény. Nagyapám a fiait és a vejeit ilyenkor megkínálta a legjobb márkájú szivarokkal, s bár apám nem dohányzott, karácsonykor ezt a szivart szertartásosan elszívta. Tíz óra felé aztán a gyerekek álmossága és a közelgő éjféli mise miatt nagyanyám asztalt bontott. Én ezeken a karácsonyokon, rendszerint dédikém ölében aludtam el az Alkotás utcában, és apám ölében ébredtem a Lövőház utca 16/b-ben, a kaput kinyitó házmester, Balázs úr kulcscsomójának éktelen csörgésétől. 

Másnap délelőtt a barátoknál, az ünnepi misén felcsendült Paulin testvér orgonajátéka, s a régi, mára elfeledett budai sváb karácsonyi énekek sora... "Szűzanya kincse nagy égi király..., Leszállt az ég dicső királya..., Csengj harang zengve-bongva csengj... Imádni jöttünk"... etc... 

Aztán hosszú évek teltek el. Nagyanyámék meghaltak, a szüleink megöregedtek. Mi, a gyerekek családot alapítottunk. Megsokasodott minden „fészekalj”, s így a karácsonyi ünneplés helyszíne is változott. Bátyám vendégszeretete és halászteleki háza lett a főhadiszállás a karácsonyok alkalmával. Itt éltük meg a szeretet ünnepét, s ezen az estén sokat énekeltünk több szólamban, édesapánkkal és a keresztlányommal, akinek máig olyan tisztán csengő hangja van, hogy a zenei korszakok nagy kórusműveinek szerzői is kalapot emelnének a hallatán. Ma is fülembe zeng az ünnepi, családi, többszólamú kórus. Régi mesékre emlékszel-e még; Adeste fideles; Éljen minden bájos szép nő; Indulj szép égi szekér; a Lombardok Vitézek kara; a Nabucco híres kórusa; az elmaradhatatlan Stille nacht; a Svéd hetes, a Dona nobis pacem… és ki tudja még hány mű, amely egy-egy szenteste a családi kórus előadásában elhangzott, saját magunk szórakoztatására. Emlékszem, apánk hangja mindig elcsuklott, amikor azt énekeltünk, hogy: „Óh, mondd miért nem mesélsz már nekem, régi idők soha nem feledem”…  Mi is valahogy így vagyunk már, amikor emlékezünk „elmúlt karácsonyokra”…            

Ma – bár szüleink is elmentek –, Halásztelken sem fér el a sok testvér, a gyermekek, az unokák. Istennek hála, nagy lett a család, így a karácsony csodáját mindenki a saját falain belül, saját hagyományai szerint éli meg. A karácsony csodája, ma szűkebb, de mégis széles körben, legközelebbi szeretteink ölelésében, a közös szentestei imában és éneklésben, a közös étkezésben, gyermekeink és unokáink létének örömében jelenik meg. S mi, a szép lassan elvonuló korosztály, saját emlékeinkben gazdagon adunk tovább emlékeket – nekik, az utánunk jövőknek… hogy egyszer, majd ők is továbbadhassák a család, a hit és Jézus születésének együtt töltött örömét ugyanabban a hitben, amelyet mi kaptunk egykor, a régi öregektől.

Stoffán György     

Willkommenskultur! – „Stille nacht” in Magdeburg…

 

Felfoghatatlan az az esemény, amely Magdeburgban történt. Ismét öltek Magdeburgban. Abban a városban, amelyet 1219. évvel ezelőtt említ először a történelem. Abban a városban, amelynek a történelme tele van véres népirtásokkal, háborúk ártatlan áldozataival, a maihoz hasonló esztelen emberi magatartással. Mintha ez a város történelmi szerepéből adódóan egyszerűen, elátkozott település volna.

Csak ma, a történelmet nem ugyanazok írják Európában, mint akik 1219. évvel ezelőtt írták. Ma az esztelenség, a sátánizmus, a gyilkos hajlam, az aberráció és az Európát megszüntetni akaró, gyilkos, bűnöző uniós vezetés írja a történelmet, a végszót. Különös tekintettel a német eseményekre, az önfeladás és a tömeges elmebetegség által megfertőzött német népre.

Most Magdeburgban csapott le, von Leyen és Merkel politikája, valamint a megbukott szocialista Scholtz beteges gondolkodásmódja. Halottak és sebesültek jajszava hallatszik a világban ismét, sokadszor a „Wir schaffen das” és a „Willkommenskultur” óta. Különösen fájdalmas ez karácsony előtt, amikor a készülődés, a kirakodóvásár csodája, a karácsonyi fények és illatok végét jelenti a vérszag, a halál. Amikor a szeretetet a gyilkos indulat tapossa sárba, amikor egyfajta más kultúrának nevezett nép fiai támadnak a béke ünnepe előtt, a békés és szeretetre vágyók tömegére.

Milyen ország az, ahol a gyilkosságok, az erőszak számos megnyilvánulása után az állam nem tudja, vagy nem akarja megvédeni saját polgárait, ahol mindenféle felmentések alapján engedik szabadon a gyilkost, az erőszakolót, és nem akadályozzák meg csaknem tíz év rettenete után sem azt, hogy még több gyilkos és terrorista szállja meg Európa bölcsőjét, Németországot? Milyen szövetség az, amely rákényszerítené más államokra is ezt a drámát, ezt az emberi aljaságot a béke és a biztonság helyett? És milyenek azok az uniós képviselők, akik e véres gyilkosságsorozat ellenére is azt hajtogatják, hogy mindenkit be kell engedni? És milyen emberek ennek a haza és nemzetárulásnak a követői, akik saját fiaikat és lányaikat is kitennék annak a veszélynek, amely mára Nyugaton mindennapossá vált?

Most nem Magdeburgban ölt egy akasztófára való gazember, hanem a megmaradt keresztény Európa lelkébe mártotta a gyűlölködés kését úgy, hogy a kezét az európai politikai vezetés fogta és irányította. És nem csak az európai vezetés, de az európai és a világ kereszténységének a vezetője is, aki folyamatosan a befogadást hirdeti, erőlteti, sőt bűnnek kiáltja ki azt, ha egy nemzet a megmaradásért küzd, népéért harcol.

Karácsony közeledik, és Európa nem a betlehemi jászol örömét éli, hanem a Nagypéntek borzalmát, mert Barabás szabad, Jézust pedig korbácsolják… Megfordult az ünnepi sorrend, és most nem az „Adeste fideles”-t zengi Európa népe, hanem a „Stabat mater dolorosa”-t.

Tehát, nem Európát kell ebben a hadüzenet nélküli háborúban megmenteni, mint ahogyan ezt manapság szajkózza minden magyar kormánypárti politikus, hanem Magyarországot, a magyar nemzetet! Mert ma, mint a pokol füstje, úgy szivárog be minden rossz és gonosz, nemzetellenes e kis hazába… hivatalosan és félhivatalosan, s a végén itt is az a diktatúra lesz úrrá, amely Magdeburgban elkövette a tömeggyilkosságot…

Stoffán György

Régi karácsonyi emlékek... - Advent vége felé

 

A mai kor embere már egy-két hónappal karácsony előtt, az ünnepre készülődik. Ki, hogyan, azt embere válogatja. Az azonban még általános - a nyugati civilizáció boldog kebelén szocializálódott egyének életében -, hogy a karácsonyt megünneplik. Még több munka, ajándékok utáni rohangálás, idegeskedés jellemzi ezt az időszakot és közben érezzük, hogy valami nagyon hiányzik.

Hiányzik a régi, gyermekkori karácsonyok meghitt, ártatlan lélekkel megélt ünnepe, amikor lopva pillantottunk az égre és vágytuk látni az ünneplő angyalok seregét. Már nincsenek összefüggő emlékeink. A mindennapok őrült, embertelen forgataga kitörli belőlünk az efféle, egy valaha volt, keresztényebb társadalom emlékeit. Már csak képek villannak be, kellemes illatok és ezek egy csöppnyi melegséggel töltik el a szívünket. Aztán tovább lökdössük az előttünk sorban állót, a giccses, silány árutömegtől roskadozó bevásárlóközpontban.

Az adventi készülődés is hiányzik, amikor a tanítás után, szombat délutánonként, kissé átfagyva sorakoztunk a süteményillatú, meleg konyhában és gyakoroltuk a karácsonyi énekeket. A sohasem fűtött templom padjában ülve, sokszor elméláztunk a saját leheletünket nézegetve.

Aztán otthon, izgatottan lábatlankodtunk édesanyánk körül, lesve, hogyan készülnek a sütemények, izzik fel a kemence alja a szénvonó nyomán, daráltuk a diót, a mákot és kóstoltuk a krémet s a levágott süteményvégeket.

Bevillan a karácsonyi vacsora képe, az illatos fenyőfa, a ropogó tűz. A karácsony nem az ajándékozásról szólt akkoriban. Mi, gyerekek kaptunk ugyan valamilyen apróságot, de a lényeg akkor még Jézus születése volt.

A templomba készültünk, akkoriban ez volt még a karácsonyeste lényege és az egyetlen „program”.

A nyolc évszázados templom tömve volt. A prémes, súlyos nagykabátok és a szőrmesapkák naftalinszagot árasztottak. Mi, gyerekek külön padban ültünk és az egyszerűen feldíszített, hatalmas karácsonyfát bámultuk. A harang zúgását csendes várakozás kísérte a templomban. Aztán felbúgott az orgona és az énekek örömmel hirdették Krisztus születését.

A hazaúton – keskeny ösvényen – a velünk szinte egyforma magasságú hókupacok között, sorban lépkedtek az emberek. A téli éjszakában megfagyott a pára és a sapkából kikandikáló tincseinket fehér zúzmara csipkézte.

Kesztyűs kezünkben kis ajándékzacskót lóbáltunk jókedvűen. A zacskó, egyszerű, átlátszó műanyag volt és mindenkinek jutott alma és néhány ezüstszínű sztaniolpapírba csomagolt szaloncukor.  

Az emberek lassan, befordulva egyik-másik mellékutcába, lemaradoztak. A csendet csupán a lépteink, a hó ropogása és néha egy-egy kutya ugatása törte meg. Az út hosszú volt és a hóban, lassabban haladtunk. A csillagokat bámultuk a fehér, ünnepi éjszakában.

Amint beléptünk a házba, a meleg azonnal fejbe kólintott és a szemhéjunk hirtelen nagyon nehéz lett, ám, ekkor kintről hegedű cincogása zendült, és hideg levegőt magukkal hozva betoppantak a konyhába a muzsikás cigányok. A szomszéd faluból jöttek, éjszaka, a nagy hóban, mint minden karácsonykor. A prímás, Cigány Ferkó sovány, vékonybajszú, idősebb ember volt. Máig sem tudom kitalálni, hány éves lehetett… Kalapját levéve kívánt áldott karácsonyi ünnepeket a háziaknak. Nem volt rajta nagykabát, sem kesztyű, csak egy kopott zakó és a kezében a hegedűje. Játszottak, kissé hamisan... és én közben már félig aludtam a széken ülve. Édesanyám kaláccsal kínálta őket, apám borral, amit állva, toporogva fogyasztottak és húzták az időt, odázva, hogy újra kilépjenek a fagyos éjszakába. Édesanyám azonban, rám pillantott és el is köszönt tőlük. A lefekvés ideje volt már…

A következő karácsonyi kép évekkel későbbi. A város havas utcáin autó nem járt. Az utakat nem takarították. Kilométereket gyalogoltunk az út közepén, a hóban és megérkezve egyik-másik rokonhoz, vidáman énekeltük a „Mennyből az angyal” -t. Éjfél előtt értünk a székesegyház elé, de már nem fértünk be. Sokan voltunk, egész tömeg, akik kint hallgattuk az éjféli misét.

Ma már nem áll a tömeg a templom előtt. Fűtött padokban ülnek, kényelmesen. Hiszen, bőven elférnek. A tömeg manapság a plázákban van és ajándékokra vadászik fáradtan, idegesen. Sokan utálják a karácsonyt és kényszeresen készülnek egyre nagyobb felhajtással. Ajándékot vesznek a gyerekeknek, a felnőtteknek, a szomszédnak, a kollégáknak, a kutyának és a macskának is. Műfenyő, becsomagolt csecsebecsék tömkelege, roskadozó asztal, tömény gyomorrontás és másnaposság a jellemző. Kinek van ereje ezek után templomba menni, egy kétezer éves születésre emlékezni...?

Elmúlik a karácsony... marad utána a megkönnyebbült sóhaj és a romeltakarítás. És kezdődnek a megszokott, őrült hétköznapok…

Czeglédi Andrea

Birkák a pirkadatban

 

Alig hajnalodik. Keleten vörös csík, majd hirtelen feldereng a fény. Az út, mint egy határvonal, elválasztja a fényességet a homályos, sötét mezőtől. A sötétségben birkák tűnnek fel. Egy egész csapat birka. A fejüket makacsul leszegve legelik a kövér, zöld füvet. Nem néznek sem jobbra, sem balra, mereven bámulják az előttük lévő füvet és rendületlenül zabálnak. Nem látják a fényt, nem érdekli őket a napos mező, az út túloldalkán. Nem akarják érzékelni a körülöttük lévő szépséget, nem érdekli őket semmi. Egymást sem veszik figyelembe, csupán a mértéktelen zabálás létezik számukra. Néha egyik-másik béget egyet és a többi utánozva válaszol. Nem párbeszéd ez, inkább csak üres visszhang. Egy kövérebb fűcsomó láttán, egymást lökdösik, pára dől mohó pofájukból. A hold még sápadtan világít és ezek az oktalan állatok megelégszenek csalóka fényével. Maradnak a sötét oldalon, a mindent eltakaró ködben. Egyik állat sem veszi a fáradtságot, hogy átkeljen azon a bizonyos úton, a határvonalon. Nem szegik fel sohasem a fejüket, maradnak az örökös zabálás monoton igájában, hogy egyszer majd, amikor eleget híztak, egy vágóhíd homályában levágják őket, véget vetve értelmetlen, üres életüknek. Másokat fognak hizlalni az ő húsukkal. Minden állat csupán egy szám, amely a fülükben lóg, és amely végül ott marad a vágóhídon, a mocsok és vér között. Mondhatnánk, hogy létük értelmetlen, de ez nem így van, hiszen, remek haszonállatok, kezelhetőek, soha nincs velük semmilyen probléma. Így aztán, a világ szereti a birkákat. Éljenek hát, a birkák…

Czeglédi Andrea