A mai kor embere már egy-két hónappal karácsony előtt, az ünnepre készülődik. Ki, hogyan, azt embere válogatja. Az azonban még általános - a nyugati civilizáció boldog kebelén szocializálódott egyének életében -, hogy a karácsonyt megünneplik. Még több munka, ajándékok utáni rohangálás, idegeskedés jellemzi ezt az időszakot és közben érezzük, hogy valami nagyon hiányzik.
Hiányzik
a régi, gyermekkori karácsonyok meghitt, ártatlan lélekkel megélt ünnepe, amikor
lopva pillantottunk az égre és vágytuk látni az ünneplő angyalok seregét. Már
nincsenek összefüggő emlékeink. A mindennapok őrült, embertelen forgataga
kitörli belőlünk az efféle, egy valaha volt, keresztényebb társadalom emlékeit.
Már csak képek villannak be, kellemes illatok és ezek egy csöppnyi melegséggel
töltik el a szívünket. Aztán tovább lökdössük az előttünk sorban állót, a
giccses, silány árutömegtől roskadozó bevásárlóközpontban.
Az
adventi készülődés is hiányzik, amikor a tanítás után, szombat délutánonként,
kissé átfagyva sorakoztunk a süteményillatú, meleg konyhában és gyakoroltuk a
karácsonyi énekeket. A sohasem fűtött templom padjában ülve, sokszor
elméláztunk a saját leheletünket nézegetve.
Aztán
otthon, izgatottan lábatlankodtunk édesanyánk körül, lesve, hogyan készülnek a
sütemények, izzik fel a kemence alja a szénvonó nyomán, daráltuk a diót, a
mákot és kóstoltuk a krémet s a levágott süteményvégeket.
Bevillan
a karácsonyi vacsora képe, az illatos fenyőfa, a ropogó tűz. A karácsony nem az
ajándékozásról szólt akkoriban. Mi, gyerekek kaptunk ugyan valamilyen
apróságot, de a lényeg akkor még Jézus születése volt.
A
templomba készültünk, akkoriban ez volt még a karácsonyeste lényege és az
egyetlen „program”.
A
nyolc évszázados templom tömve volt. A prémes, súlyos nagykabátok és a
szőrmesapkák naftalinszagot árasztottak. Mi, gyerekek külön padban ültünk és az
egyszerűen feldíszített, hatalmas karácsonyfát bámultuk. A harang zúgását
csendes várakozás kísérte a templomban. Aztán felbúgott az orgona és az énekek
örömmel hirdették Krisztus születését.
A
hazaúton – keskeny ösvényen – a velünk szinte egyforma magasságú hókupacok
között, sorban lépkedtek az emberek. A téli éjszakában megfagyott a pára és a
sapkából kikandikáló tincseinket fehér zúzmara csipkézte.
Kesztyűs
kezünkben kis ajándékzacskót lóbáltunk jókedvűen. A zacskó, egyszerű, átlátszó
műanyag volt és mindenkinek jutott alma és néhány ezüstszínű sztaniolpapírba
csomagolt szaloncukor.
Az
emberek lassan, befordulva egyik-másik mellékutcába, lemaradoztak. A csendet
csupán a lépteink, a hó ropogása és néha egy-egy kutya ugatása törte meg. Az út
hosszú volt és a hóban, lassabban haladtunk. A csillagokat bámultuk a fehér, ünnepi éjszakában.
Amint
beléptünk a házba, a meleg azonnal fejbe kólintott és a szemhéjunk hirtelen
nagyon nehéz lett, ám, ekkor kintről hegedű cincogása zendült, és hideg levegőt
magukkal hozva betoppantak a konyhába a muzsikás cigányok. A szomszéd faluból
jöttek, éjszaka, a nagy hóban, mint minden karácsonykor. A prímás, Cigány Ferkó
sovány, vékonybajszú, idősebb ember volt. Máig sem tudom kitalálni, hány éves
lehetett… Kalapját levéve kívánt áldott karácsonyi ünnepeket a háziaknak. Nem
volt rajta nagykabát, sem kesztyű, csak egy kopott zakó és a kezében a
hegedűje. Játszottak, kissé hamisan... és én közben már félig aludtam a széken
ülve. Édesanyám kaláccsal kínálta őket, apám borral, amit állva, toporogva
fogyasztottak és húzták az időt, odázva, hogy újra kilépjenek a fagyos
éjszakába. Édesanyám azonban, rám pillantott és el is köszönt tőlük. A lefekvés
ideje volt már…
A
következő karácsonyi kép évekkel későbbi. A város havas utcáin autó nem járt.
Az utakat nem takarították. Kilométereket gyalogoltunk az út közepén, a hóban
és megérkezve egyik-másik rokonhoz, vidáman énekeltük a „Mennyből az angyal”
-t. Éjfél előtt értünk a székesegyház elé, de már nem fértünk be. Sokan
voltunk, egész tömeg, akik kint hallgattuk az éjféli misét.
Ma
már nem áll a tömeg a templom előtt. Fűtött padokban ülnek, kényelmesen. Hiszen,
bőven elférnek. A tömeg manapság a plázákban van és ajándékokra vadászik
fáradtan, idegesen. Sokan utálják a karácsonyt és kényszeresen készülnek egyre
nagyobb felhajtással. Ajándékot vesznek a gyerekeknek, a felnőtteknek, a
szomszédnak, a kollégáknak, a kutyának és a macskának is. Műfenyő, becsomagolt
csecsebecsék tömkelege, roskadozó asztal, tömény gyomorrontás és másnaposság a
jellemző. Kinek van ereje ezek után templomba menni, egy kétezer éves
születésre emlékezni...?
Elmúlik a karácsony... marad utána a megkönnyebbült sóhaj és a romeltakarítás. És kezdődnek a megszokott, őrült hétköznapok…
Czeglédi
Andrea