2025. november 9., vasárnap

47 éve halt meg Mécs László…

 


A magyar irodalom kikerülhetetlen, mégis, szándékosan „feledésbe merített” alakja Mécs László O. PRAEM., premontrei papköltő. Életét a legsötétebb magyar század, a huszadik század alakította. Megélte a világháborúkat, Trianon fájdalmát, a kommunista diktatúra műveletlen, magyar, - és keresztényellenes uralmát.

Mécs László Hernádszentistvánban született, 1895. január 17-én. A Corvin-koszorús, magyar, premontrei szerzetes, költő, lapszerkesztő verseiben a magyarságtudat, a hit és az emberi lét korszakai jelennek meg egyszerűen, érthetően és továbbgondolni javallott bölcsességgel.

 

Versesköteteit a kommunista diktatúra alatt kézről-kézre adták. Előadókörútjain nemcsak a hallgatóság tömege jelent meg, de a rendőrség is figyelemmel kísérte mondandóját, hiszen nem felejtették el azt a tíz év börtönbüntetést, amely alól 1956-ban kénytelenek voltak – három év után – felmenteni.

 

„Politikai nézetei”, verseiben mindössze a krisztusi parancsok, a szeretet, a hit ereje voltak, nem pedig annak a korszaknak a bemutatása, bírálata, amelyben élni volt kénytelen. Pályáját és szellemiségét a Prémontré-i szerzetesség és a Szent Lászlói magyar kereszténység határozta meg. Költészete egyszerű, bölcs és szókimondó, ugyanakkor tanító és méltósággal emlékező költészet, amelyet a kommunista irodalomtanítás, és az abban gyökerező mai irodalomoktatás igyekszik a pálya szélén tartani, lekicsinylően értékelni, mert a magyar kereszténység efféle irodalmi megnyilvánulása nem egyezik a világ szomorú, magyarság és kereszténység nélküli jövőképével.

Emiatt a magyar fiatalság pont annak a magyar papköltőnek a műveit és életét nem ismerheti meg – még az egyházi iskolákban sem(!) –, aki jórészt az ifjúság nevelését, a magyarságtudat átadását kívánta szolgálni költészetével. Nem ő az egyetlen irodalmi, zenei, képzőművészeti pap példaképünk, akit a kommunista hatalom megbélyegzett, s emiatt napjainkig ismeretlenségre ítéltették.

Azonban, ha Mécs László versei itt-ott megjelennek, mind az azokat olvasó, mind az ünnepi hallgatóság átélve olvassa, hallgatja sorait, mert Mécs László üzenete ma is „vadócba rózsát olt, hogy szebb legyen a föld”. A Corvin-koszorús költőt két alkalommal is felterjesztették irodalmi Nobel-díjra.

Mécs László Pannonhalmán halt meg, 1978. november 9-én. Hamvai a gödöllői premontrei sírkertben nyugosznak.

Stoffán György   

2025. november 5., szerda

Európa, Karácsony nélkül

 

Egyre több német és osztrák város jelentette be a napokban, hogy a szokásos és az ünnephez hozzátartozó karácsonyi vásár elmarad. Néhány Bürgermeister az anyagi támogatás gazdasági nehézségeire, mások az iszlám terrorizmus elleni védelem magas költségeire, megint mások egyszerűen a terroristáktól való félelemre hivatkoznak. Bécsben a 11. kerületben marad el a vásár, de Tirol és Bajorország is szegényebb lesz idén enélkül, a Glühwein és fahéj illatú, mesésen megvilágított bódékkal, és karácsonyi csecsebecsékkel ékeskedő, tündérmesébe illő hangulat nélkül.

Nem csendül fel a „Stille Nacht”, az „O Tannenbaum”, az „O du fröliche”… nem majszolhatják a gyermekek a Christsollent, és a karácsonyfára való angyalkákat is valamelyik zsúfolt Kaufhausban veheti csak meg a német és az osztrák lakosság. Mert a Karácsony az idén, a félelem miatt elmarad…

Ám, nemcsak a hangulat, az illatok, a csecsebecsék hiányoznak majd az ünnepen, hanem annak a lelki, szellemi felkészülésnek a lehetősége is, amely az adventi hetekben e vásárokon ingyen kapható… Mert mit is tesz az ember Karácsony előtt? Szeret. Szeretettel gondol azokra, akiket meg akar lepni valamilyen karácsonyi vásárfiával, s végiggondolja, hogy szerettei közül ki, minek örülne a legjobban, kinek mit hozzon az Angyal vagy a Jézuska…

A félelem és a gazdasági összeomlás, mint irányított jelenségek kitörlik, elhomályosítják a fejekből és a lelkekből a Karácsony örömét, a Christkindli csillogó csomagolását, s talán az éjféli misére sem mennek el az emberek, mert félnek azoktól, akiket hatalmas molinókra írt szövegekkel, mosolyogva fogadtak tíz esztendeje. E vásárok és ezekben a karácsonyra való felkészülés elmaradása sokkal súlyosabb problémákhoz vezet és sokkal súlyosabb bajokból ered, mint ahogyan azt első blickre látjuk. Egy szörnyű folyamat részesei vagyunk, amely folyamat egyelőre minket, magyarokat még nem érint, ám, ha a társadalom nem eszmél fel időben, akkor hasonló helyzet alakulhat ki Magyarországon is. Mert ma még van – lesz – karácsonyi vásár, lesz ünneplés, flashmobok a Bazilika előtt, „Pásztorok, pásztorok” a Vörösmarty tér méregdrága árus bódéi között, és rengeteg külföldi turista mindenütt… Mert ma még Magyarország egy békés „világnak” tűnik azoknak, akik örömmel jönnek ide, mert náluk már a karácsonyfa állítás is halálos veszélyt jelent. 

Érdemes volna megtartani – félelem nélkül –, ezt a hazát, ezt a karácsonyi békét. Jó lenne, ha az a zsigeri gyűlölet, amit tapasztalni vagyunk kénytelenek, szeretetté válna és a Karácsony igazi üzenetét végre megértené a társadalom.

Fájdalmas látni a német és osztrák egykor irigyelt világot, hiszen nekünk is élmény volt a bécsi vagy a müncheni Rathausplatz karácsonyi vására, amelyekről nem gondoltuk, hogy a félelem és a terror, a tízezer eurós önkormányzati támogatás hiánya megszünteti az ünnepet és sötétséget hoz a karácsonyi gyertyák örömteli fénye helyett.

Csak remélhetjük, hogy Jézus születése a mi hazánkban örömmel és szeretettel teli ünnep marad, templomaink megtelnek a karácsonyi istentisztelet és az éjféli mise idején. A drámai példa előttünk van. Egyedül rajtunk múlik, hogy egy év múlva is felhangozhassék az „Adeste fideles” és a „Mennyből az angyal” a mi karácsonyi vásárainkon… Ahogy abban is reménykedünk, és azért is imádkozunk, hogy ahol az idén elmarad a felkészülés, a karácsonyi vásár, ott jövőre ismét együtt ünnepelhessék Jézus születését…

Mert Isten útjai kifürkészhetetlenek és a csodák soha nem múlnak el…

Stoffán György

2025. november 4., kedd

Kiszivárgott adatok… érdekes is lehetne az a lista…

 

Szívesen megmazsoláznám azt a kétszázezer személyi adatot tartalmazó listát, amely egy ellenzéki párt tagságának minden adatát – már amit a belépéskor megadtak –, tartalmazza. Érdekes neveket és a közvélemény ismeretével ellenkező párthovatartozásokat lehetne megtudni belőle. Amolyan statisztikai gerinc-szonda, és mindenféle visszaélésre okot adható ügy ez, amelyben nehéz megállapítania a hétköznapi embernek, hogy ki és miért lopott el egy ilyen „kimutatást”.

Hiszen ez nem kiszivárogtatás, hanem konkrétan lopás. Feltörni egy szervert és az ott lévő anyagot elemelni, éppen olyan, mint egy lakást feltörni, amikor a benne lakó nincs otthon, és elvinni mindent, ami mozdítható. Ez esetben azonban – ha végiggondoljuk a dolgot –, ezernyi variáció lehetősége merül fel.

A magyar ember sok esetben nem mer nyilatkozni valamiről, mert fél. Azt, hogy kitől fél, azt maga sem tudja, de a véleményéhez nem adja a nevét. Így szokta meg, ilyen állagú gerince. A „nem értek én ehhez”, visszavonulás azt jelenti, hogy van véleménye, de nem akarja elmondani, mert fél, vagy, mert nincs gerince hozzá, hogy felvállalja a saját gondolatait. A másik elmondja ugyan a véleményét, de arctalanul és sunyin, az ismeretlenségbe burkolódzik. Mások háta mögött viszont szívesen áskálódik. A magyar ember megszokta, hogy nem beszél nyíltan, mert abból még baj lehet. A problémák vagy változtatandó ügyek esetében is hasonló a magyar magatartás. „Jól van az úgy”, „nem kell róla beszélni, abból nem lehet baj” stb… Nos, ez a fajta ismeretlenségbe burkolódzás e kétszázezres listával véget érhetne. A hírek szerint ugyanis, nevek, címek, telefonszámok százezrei mind ellenőrizhetők, számon kérhetők, ha olyan kezekbe jutnak, amelyek fel akarnák használni, tárni a „ki kivel van valójában” politikai társasjátékot”.

A magyar társadalmat és néhány jó állásban lévő embertársunkat ismerve akadna afféle „jellemesek” e kétszázezer között, akik ma a Fideszből, az egyházakból, a Fidesz holdudvarából élnek, de gondolva a számukra bizonytalannak tűnő jövőre, feliratkoztak a listatulajdonos ellenzéki párt támogató-, vagy taglistájára is, remélve a titoktartás szentségében és a jövő biztosításának efféle erkölcstelen szegmensében. Ha van ilyen, akkor az, nagy csalódás és talán jogos félelem is a számára. Hiszen a neve ott lehet a listán, amelyet ki tudja kik bogarásznak éjt nappallá téve… Bármelyik politikai oldal kezébe kerül is a lista…

Pedig, ezt a listát közre kellene adni. Nem azért, hogy megalázza bárki azokat, akik abban szerepelnek, hanem azért, hogy világos legyen mindenki számára, hogy ki, hol áll, ki, milyen politikai elkötelezettség szerint dolgozik bíróságokon, rendőrségen, stb, ki, és hogyan viszi híreket innen oda, onnan ide. Hiszen, ez a lopott lista a későbbi spicliket, az árulókat, a képmutatókat és haszonlesőket is leleplezné minden politikai oldal és minden állampolgár előtt.

És itt teljesen mindegy, hogy orosz, ukrán vagy szingaléz heckerek lopták-e el a listát, mert ez, onnan kezdve, hogy kikerült a netre, belpolitikai üggyé vált. Egy tisztázó dokumentum ez, mert a statisztikáknál is elegendő egy kétszázezres minta ahhoz, hogy viszonylag pontos adatokat kapjunk a társadalomról, a társadalom erkölcsi tartásáról és hovatartozásáról… Megjegyezném: jobb lenne ennek a nyilvánosságra hozatala, mint a nemzeti konzultáció.

Ezért nézném át szívesen ezt a listát… mert bizonyára magam is találnék csalódást és felismerést okozó neveket… mint akkor is, amikor a rám és ellenem jelentő kommunisták neveit megláttam egy másik listán…

Stoffán György

 

 

2025. november 3., hétfő

Ferences halottaimra emlékezem...

 


November 3-án emlékezik meg a Ferences Rend saját, nagy családjának halottairól. Bensőséges emlékezés ez, amely egy apró kapocs a világ ferencesei között. Apró, hiszen a leglényegesebb összetartó erő maga az assisi kereskedő fia, Szent Ferenc.

Visszagondolva fiatalkoromra, hálát adok Istennek, hogy sokakat ismerhettem azok közül, akikről ma a Rend megemlékezik. Igaz, vannak, akikről még ma sem mernek megemlékezni, egy régi kommunista beidegződés miatt, de ez az ő dolguk. A nagyszerű papok, püspökök nem vesztenek értékükből a liberalizmus átka miatt. Eljön majd az ő idejük is, amikor műveiket olvassák, emléküket megünneplik. A Margit körút kolostorkertje azonban számomra olyan embereket idéz, akiktől tanulhattam, akikre felnéztem, és akiktől a valós magyar történelmet már gyermekként tanulhattam.

Ott hallottam először, hat évesen, hogy jó magyarnak és jó kereszténynek kell lennünk. Zadravecz István püspök hagyta ránk ezt a szent utasítást 1964-ben.

Ott tanultam meg a pontosságot és a kézügyességet Kőszegi Fülöp testvértől, a főzés tudományát, nyári munkán, a kolostor konyháján, és ott láttam Parmeniusz testvért habitust varrni a szabó műhelyben.

Ott hallottam először Majsai Mór atyától arról, hogy Teleki gróf miniszterelnök nem öngyilkos lett, hanem megölték, s így kezdtem el kutakodni ebben a hálátlan történelmi témában. És ott mesélt nekünk a hűvösvölgyi Szentföldről is, amelyet magára hagyott a rend, amikor akár vissza is vehette volna a hívek adományából félig felépült istenházát.

Ott tudtam meg, hogy Gyula atya jár Mindszenty bíboroshoz az amerikai követségre gyóntatni, s azt is, hogy a gyónási titkot vele is meg akarta szegetni a kommunista söpredék, ám ez már akkor sem sikerült.

…és az öreg Paulin testvér… Ő kezelte a borospincét, és a Rieger Ottó féle orgonát. Az orgona kezeléséhez a nagyszerű ferences zeneszerző és karmester, Tamás G. Alajos adott tanácsokat, s mondta el Paulin testvérnek, a "titkokat": mikor milyen hangok összhangzata teszi még szebbé a régi budai sváb énekeket és a Szent vagy Uram dallamainak kíséretét.

Egy mesés regény volt a gyermekeknek a kolostor, ahol minden zugban egy-egy titok rejtőzött, az 1848-as zászlótól, az Eucharisztikus Kongresszus eredeti fényképein keresztül Zadravecz püspök kézzel írt naplójáig. Ám, lehetne folytatni a sort napestig.

Jusztusz atya az ÁVH nyomait hordozta egykor összevert testén, Otmár a börtönről és a kommunisták gyalázatos magatartásáról mesélt, Lipót atyától egy kormányalakítási összejövetelről hallottam, amely a Paksi Halászcsárdában volt, s amely miatt börtön járt néhány résztvevőnek. A történelem és az egyháztörténet kevercse volt az a világ, amelyben felnőttem ott, a ferences kolostor kertjében és a sekrestyében. Igen, a sekrestye… A folyton mozgásban lévő Achilles testvér, aki még apámat is tanította, nevelte a Margit körúton, ahol hatvan évig szolgált. Achilles testvér, aki hajnalban előkészítette az albát és a miseruhákat, valamint az oltárt azoknak a jobbára ferences papoknak, akiket a kommunista csürhe eltiltott a papi működéstől, és akik csak titokban, hajnalban surranhattak be a templomba misét mondani… mielőtt reggel hatra valamelyik gyár udvarát söprögetni - munkába mentek.

Emlékeimben megjelenik Antonius testvér, akivel sokszor mentem bevásárolni a Fény utcai piacra, ahol megtapasztalhattam az akkori kor egyik kofa-tüntetését: Mire a Lövőház utcából felértünk – a piacon belül – a Retek utcáig, Toncsi testvér kosara, kérés nélkül megtelt gyümölccsel, zöldséggel, olykor hússal, disznótorossal és az akkor még a keretekben termesztett, és azóta elfelejtett fűszernövényekkel. Pedig, Antonius testvér is civilben, a rajta megszokott barna munkásköpenyben járt, mert a ferences habitust tilos volt az utcán hordani. Így ballagtunk vissza, fizetés nélkül a Margit körúton, a kolostorig.

A ferences gimnázium tanárai is ott laktak. Elek atya, aki franciát tanított, és ha az óra elején elénekeltük a La Marseillaise-t, akkor nem volt felelés, nem volt dolgozat, csak mesélt a francia kolostorokról, gasztronómiáról, Franciaország elmúlt dicsőségéről… és néha egy vödör vizet öntött a fiúvécébe, ha onnan cigarettafüst illata „csapta meg” a szünetben. Aki vizes lett, az felelt a következő franciaórán…

Dr. Szikra Ferenc atya igazgatóhelyettes volt. Ő, az általa beszélt számos nyelv közül az oroszt tanította, és bölcs gondolatait csak hosszú évek után értettük meg. Igaz, ezt előre jelezte: – „Kis hülyék, én nem vitatkozom veletek, majd csak harminc éves korotok után. Addig úgysem értitek meg, amit most mondok…” és ha valaki kiérdemelten kapott egy legyintést tőle, azt a következő szavakkal nyugtázta: „Lehet menni panaszra a minisztériumba, de ott a portás is a haverom…” Rengeteg diák haragudott rá, ám a harag egy hír okán varázsütésre elmúlt. Szikra atya a nyár közepén meghalt… és hiába volt vakáció, s nem volt hírverés a temetés időpontját illetően – a Farkasréti temető megtelt a ferences gimnázium tanulóival… Minden diák érezte, mekkora veszteség az a szeretettel teli, bölcs embercsoda…

Ányos atya jut eszembe... Ő, gyakorlati tanárunk volt. Végtelenül egyszerű, alázatos és tiszta jellem. Már-már utánozhatatlannak tűnt az a tudás és szerénység, amellyel szavak nélkül is oktatott, tanított, hitre nevelt. Keze nyomát a ferences gimnázium és a mátraházai kápolna – és annak környéke – őrzi.

Konrád atya haláláig pallérozta tudásomat, oktatott, könyveim némelyikébe előszót írt. Egyetemei tanárként nem csak elmondta amit tananyagként kijelölt a számomra, de számon is kérte mindazt, amit tanított...

Hosszú lenne folytatnom ferences halottaim felsorolását, mégis néhány nevet még le kell írnom: Faddy Otmár, aki a haza és a magyar kereszténység élő lelkiismerete volt, Villányi Quirin a nyughatatlan irodaigazgató, Győző atya, akit a vörös terror hajléktalanná tett, de akit rendje, egy kis cellát biztosítva számára, titokban visszafogadott. Váradi Béla tartományfőnök, akinek a szobájában nem voltak díszek, szentképek, szobrocskák, nippek terítőcskék. Csak egy íróasztal, egy írógép, és a hatalmas könyvtár. Mindennapi harcaiban pedig, a habituson lévő rózsafüzér volt a fegyvere – a kommunisták ellen. Kellett ez a fegyver, mert közvetlen munkatársa – szintén ferences – volt a beépített spion… 

Galicz Töhötöm kémia tanárunk, Réz Marián hitszónok, Teodóz atya, Návay Kapisztrán és Návay Rogér (testvérek) és sok más ferences név is ideillenék... ám, az már egy könyv lehetne... 

Végül, az erdélyi nagy öregeket kell megemlítenem. Nagy Tarzíciuszt, a traktoros papot, aki Esztelneken tartotta a franciskánus frontot, dacolva állami és egyház elöljárókkal. Megtartva a kolostort és a ferencességet Erdély legkeletibb, piciny falujában, Nagy Mózes kolostorában. Ő mondott véleményt egy beszélgetésünkkor a mindenkori pápáról: „A pápa is csak ember, tévedhet. Mi kell észnél legyünk!”

Márk József atyára bizonyára még sokan emlékeznek azok közül, akik a rendszerváltás óta részt vesznek a somlyói búcsún. Ő vezénylete a csíksomlyói búcsún fehér zászlócskával a népénekeket, s az ő szerzeményeit énekelhetjük a Mária-köszöntőkön vagy a Szent Antal kilencedek idején. József atya évtizedekig őrizte nagy gonddal az ősi, erdélyi ferences hagyományokat, s keserűen mondta egyszer, hogy a fiatalok már nem mindenben tartják azokat. A kiváló levéltáros, író, zeneszerző pótolhatatlan űrt hagyott maga után, de dallamaiban, a népénekké nőtt szerzeményeiben ott él a hívek és a mindenkori kántorok szívében…

Igen… November 3-án rájuk emlékezem. Rájuk, akiket szerettem, s akik szeretettel osztották meg tudásukat, tapasztalataikat, s örömmel erősítették a hitet, a magyarságtudatot azokban az időkben is, amikor az tilos volt…

Requiem aeternam dona eis, Domine, et lux perpetua luceat eis.

 

Stoffán György

2025. november 1., szombat

Halottaink emlékezete

Évről évre megmozdul minden keresztény társadalom. Özönlenek az emberek letudni a „kötelező” emlékezést, a virágosok áhítva várják ezt a napot, és a mécsesek mindenféle formában elárasztják a bevásárlóközpontok polcait. A temetők esti fénye ilyenkor lenyűgöző látványt nyújt… mintha ezernyi szem követné a még élők mindennapjait. A lelkek közelebb jönnek hozzánk az emlékeken keresztül, s a temetőlátogatás – a külsőségeken kívül – a legmegfoghatatlanabb érzésével, azaz, az emlékezés szépségének és fájdalmának a kevercsével töltik el a lelkeinket. Nem a halál feletti szomorúság, hanem egy felfoghatatlan fájdalmasan örömteli találkozás ez a nap, amely figyelmeztető is egyben: „Porból lettél és visszatérsz a porba” és mi keresztények magunkban továbbfolytathatjuk a felszabadító ígéretet:…”de Isten feltámaszt téged a feltámadáskor, az utolsó napon!”

Figyelmeztetés tehát, ez a nap. Ide közeledsz te is, mert minden földi létnek vége lesz. Mikor? Hogyan? Senki nem tudja a Teremtő Istenen kívül. Az élet csupán egy átmenet, egy olyan vándorút, amelyet lehet értékesen, emberien, szeretetben és önzetlenül tölteni, és lehet aljaskodva, hazudozva, hatalommániásan és kapzsin is leélni. Kire, hogyan emlékeznek? Mindenkire úgy, ahogyan élt. Az ítélet nem a mi feladatunk. Nekünk, élő „temető-várományosoknak” még van lehetőségünk korrigálni. Még van lehetőségünk jobbá, értékesebbé válnunk, példát mutatva az utánunk jövőknek. Amikor gyertyát gyújtunk a sírkeresztek, fejfák tövében, vagy csak állunk szótlanul, magunkban fohászkodva vagy ahhoz beszélve, akiért a fohász szól, akkor gondoljunk arra, hogy egyszer a mi emlékhelyünk mellett is állnak majd azok, akiket szerettünk, akik minket szerettek, s ők majd ott értékelik gondolatban, emlékeket idézve magukban azt, ahogyan mi éltünk…

Szép nap ez a mai, szép a temető, mert reményt keltő az ígéret,: „de Isten feltámaszt téged az utolsó napon…”

Vegyük komolyan ezt az ígéretet és legyünk életünkben méltók, hogy a feltámadás ránk is vonatkozhassék. És ne feledkezzünk meg azokról sem imáinkban, ott a temetői feszület előtt, akikért már évszázadok óta senki nem gyújt gyertyát, akik ma már az ismeretlenség homályába vesztek… mert egykor azok a réges-régi temetők is zengtek a gyászénekektől és világítottak az emlékezés e napján… Mert egyszer mi is feledésbe merülünk, és értünk sem fog imádkozni már senki. Azonban Isten mindnyájunkat számon tart, és feltámaszt majd az utolsó napon…

Stoffán György

2025. október 31., péntek

Nyílt levél Lázár Jánosnak – a nemzeti oldal méltóságáról és a Strabagról

 

Excellenciás Miniszter Úr!

Jobboldali, nemzetben gondolkodó, keresztény emberként, íróként és újságíróként úgy érzem, kötelességem megszólítani Önt, mint az általam is tisztelt közszereplőt, kormánytagot, magyar minisztert. Nagyra becsülöm azt a nyílt és őszinte magatartást, amellyel kiáll az emberek elé, és a legpóriasabb, legellenségesebb stílusú kérdésre is kiegyensúlyozottan, emberi módon válaszol. Értékelem azt is, hogy néhány, át nem gondolt kormányintézkedést Ön a józanész mezején, nyilvánosan korrigál vagy bírál, ezzel is tompítva azt a feszültséget, amely a belpolitikát és a társadalmat egyaránt, meglehetősen lobbanékonnyá teszi. Azonban egy valamit Ön sem engedhet meg magának: ez pedig a trágárkodás, amely mára – sajnos –, a nemzeti oldalon is természetessé vált. Televíziós, beszélgetős műsorokban, szinte folyamatosan elhangzanak olyan szavak és kifejezések, amelyeket kultúrember sem társaságban, sem magánbeszélgetésekben nem használ. A műveletlen proli nyelvezetet nem lehet az „úgy mondom, ahogy felénk mondják” önvédelmi mondattal kiegyensúlyozni. Szomorú lenne, ha az Ön környezete ilyen környezet volna.

A trágárkodás, a trágárkodó személy intelligenciáját, műveltségét és méltóságát semmisíti meg a hallgatóság előtt, súlytalanná téve egyben a mondanivalót is. Nincs is szükség az efféle stílustalanságra, amelyet ismert „fősodor-újságírók” nap, mint nap, magukénak érezve gyakorolnak a televíziók stúdióiban. Lassan odajutunk, hogy ki sem sípolják a trágár beszédet, mert „az már beleivódott a közbeszédbe”. Ez azonban téves felfogás. A kulturált magyar közbeszédbe, a kiművelt emberfők nyelvezetébe, és a keresztény szellemiségbe – merthogy keresztény állam lennénk, amelynek Ön az egyik minisztere –, nem fér bele, a „félrevezetés”, az „átverés”, a „megtévesztés” a „kitolás” - etc… szinonimájaként a trágár szóösszetétel, amelyet Ön – remélem csak pillanatnyi, féktelen indulatának tudhatóan – használt.

Kérem Önt, Miniszter Úr, ne ereszkedjen le a városszéli olajpadlós kocsmák szellemi szintjére, stílusába. Még akkor se engedje szabadjára mondandóját, ha ezt Önök felé a kocsmában így mondják.

Nagy elődei; Baross Gábor, Ordódy Pál, Gróf Szapáry Gyula, Gróf Mikó Imre, Péchy Tamás, Gróf Széchenyi István, Báró Kemény Gábor vagy Gróf Tisza Lajos, minden bizonnyal elképednének azon, hogy egy magyar miniszter, az őt megválasztó nép előtt, nyilvánosan trágárkodik. Kérem, ne tegye többé! Mert lehet, hogy egy bizonyos társadalmi rétegnek tetszik a „jól megmondó” miniszter-kép, ám van még ebben az országban olyan polgár, aki sokkal inkább értékelné a művelt emberfők retorikáját, stílusát, miniszteri méltóságát. Ön méltó erre, és mint eddigi szereplése bizonyítja, alkalmas is ebben a kusza politikai világban a magyar miniszterek hagyományos, művelt stílusát gyakorolni, folytatni.

Legyen Ön annak a társadalmi rétegnek a megbecsült minisztere, amely társadalmi réteget nem az 5. számú pártkönyv tulajdonosa testesít meg, hanem olyan példaképei vannak, akik a nemzetet méltósággal képviselték. Miniszter Úr! Ön is legyen példakép, elsősorban kollégái és a társadalom előtt, és ne kelljen a gyerekek fülét befogni, még akkor sem, ha Ön nyilvánosan arról beszél, hogy a Strabagnak sikerült az egész kormányt, így Önt és az Ön minisztériumát is átvernie. Ugyanis ez nem Önöket minősíti, hanem a Strabag erkölcstelenségét bizonyítja…

Kívánok Önnek további sikereket, és kérem, fontolja meg a fentieket, saját méltóságának és hitelességének a megőrzése, valamint a Magyar Kormány méltósága érdekében!

Tisztelettel maradok:

Stoffán György

író, újságíró     

2025. október 24., péntek

Ami hiányzott (nekem) október 23-án…

 

Október 23-a egybeesik Kapisztrán Szent János ünnepével. Azaz, a nándorfehérvári győzelem egyik főhősére emlékezik a magyar kereszténység. És ez az egybeesés további gondolatokat szül. Hiszen a magyarság drámai korszakaiban nem csak az állam, az uralkodó, a hősök szerepe lényeges, de minden esetben ott volt az egyház is a magyar nép mellett, bizonyítva az egyház nemzet melletti elkötelezettségét.

Nagy nevek köthetők ezekhez a nehéz időkhöz:

·         1456-ban Kapisztrán Szent János,

·         1514-ben Bakócz Tamás és a ferences szerzetesek

·         1526-ban Tomori Pál ofm,

·         a török időkben 1551 decemberéig Martinuzzi fr.György OSPPE,

·         1919-ben és 1920-ban Zadravecz István ofm és Csernoch János,

·        1938 és 2007 között, Erdélyben Márton Áron, Jakab Antal, Bálint Lajos és Csiha Kálmán

·         1945-ben és 1956-ban Mindszenty József, Ravasz László, Ordass Lajos

Ma, ezek a nevek hiányoznak ebben a történelmi sorsfordulót előre vetítő időkben. Emlegetjük a keresztény magyarságot, emlegetjük Istent, a Teremtést, de csak politikai felhangokkal, miközben olyan zsigeri gyűlölet van a társadalomban, amely történelmünk során talán még nem is fordult elő. A Sátán őrjöngése tölti be a szíveket, és nincs egyetlen főpap, lelkész, aki kiállna a nemzet értékei, a magyar kereszténység és az erkölcs védelmében. Aki elmondaná azokat a hátrányokat, amelyek a hitetlenség által, a politikai kereszténység és a kereszténységet gyalázók magatartása miatt érhetik a magyar nemzetet.

Az állami megemlékezéseken egy keresztény országban – politikai hovatartozástól függetlenül – egyetlen egyházi személyt sem hívtak meg, s az állami ünnepi beszédben is csak „szőr mentén” említtetett meg a kereszténység. Valami tehát hibádzik a szellemiségből, a látható elkötelezettségből, noha Magyarországnak van Prímása, van református püspöke, és vannak elkötelezett papok, akik a hithirdetésben őrzik a magyar kereszténység, a Szent László-i elkötelezettség szigorú, de érthető törvényeit. Fájó, hogy egy valóban zseniális miniszterelnöki politikai beszéd előtt vagy után nem szólalhatnak meg egy állami ünnepen a magyar kereszténység képviselői, hogy nem emlékezett meg senki azokról a papokról és lelkészekről, akik szörnyű árat fizettek a forradalom támogatásáért, mert életüket, szabadságukat vették el az áruló kommunista pribékek.

Nem esett szó az utolsó kenetet feladó, utcán tevékenykedő papokról, a betegellátásban segédkező egyházi személyekről… de senkiről, aki a keresztény mivoltunkat, és a forradalom keresztény jellegét igazolta volna. Pedig ez a forradalom, amelyre október 23-án emlékeztünk, nem politikai megmozdulás volt. Ez ama 11 esztendő elkeseredettségnek a megszüntetése volt – lett volna –, amely 11 év 1945-től, a szovjet megszállástól, 1956-ig októberéig kínozta a nemzetet. Amely 11 évben bezárták az egyházi iskolákat, erkölcstelenségre nevelték a fiatalságot, szétzavarták a szerzetesrendeket, papokat és lelkészeket tettek tönkre, öltek meg és börtönöztek be ártatlanul, koncepciós perekben. Ez a 11 év a lelkeket akarta megsemmisíteni, de az az október lefékezte a folyamatot, amely máig kihat és érezteti súlyos és visszafordíthatatlan hatását. Akkor, októberben, a magyar nemzet azért harcolt, hogy a saját lelkét megmentse, a saját hitében élhessen és visszaszerezze azt a szabadságot, amely testet és lelket nemesít.

A nemzet emlékezetét október 23-án felébresztette ugyan a politikai ünneplés, de hiányoztak és százszor is harsogom: hiányoznak azok a keresztény elöljárók, akik a nemzet lelkéért felelősek, akiket egy erkölcsileg romlott társadalom szid és ócsárol épp úgy, mint azok, akik Barabást kiáltottak Jézus neve helyett, de akiknek ma is az a feladatuk, hogy feltámasszák a népet, hogy a néplélek egyensúlyba kerüljön ismét az erkölcsi tanításokkal, hogy magyar a magyar ellen ne támadjon, mert Krisztus összeköt a magyar kereszténységben.

Mitől és milyen jogon akarunk mi, a hétmillió magzatot meggyilkolók, keresztény hitünket elhagyók, a magyarságunkat pénzre váltók bármilyen irgalmat, ha arra sem vagyunk képesek, hogy bűnbánatot tartsunk, hogy a kereszténység emlegetése mellett a nemzet ünnepén ott álljanak a dobogón a keresztény főpapjaink, s ne adj’ Isten még szólhassanak is a félmilliós tömeghez?

Igen! Csoda volt maga a tömeg, kiváló volt a miniszterelnöki beszéd, de még egyetlen rendezvényen sem hallottam a felszólítást: Mondjuk el hazánkért azt az imát, amelyet Krisztus tanított nekünk… a Miatyánkot! Miért félünk ettől egy keresztény országban, miért szégyelljük Krisztust segítségül hívni ezekben a végzetes és vészterhes időkben? S ha erre nem vagyunk képesek, miért nevezzük magunkat keresztényeknek? A nemzet ünnepe felül áll a politikán, és nem volna szégyen, ha egyszer úgy tennénk hitet egymás, és nemzetünk mellett, valamint az Isten iránti hűségünkről – mint keresztény nemzet –, hogy a nemzet ünnepén, a Kossuth téren együtt imádkoznánk a Miatyánkot.

És akkor büszkén és hitelesen mondhatnánk: Mi keresztény nemzet vagyunk! Ám, Isten nélkül, keresztény hitünk nélkül végleg elveszünk! Mert nem elég hirdetni magunkról, hogy mi keresztények vagyunk! Erről tanúságot, hitet is kell tenni… együtt, egymásért, a magyar hazáért, a Kárpát-medence magyarságáért! Csak politikai mondanivalójú nemzeti ünnepre nincs szükség, mert amit ünnepeltünk, amire emlékeztünk, az sem politikai esemény volt. Mert a politika, a szabadság legsúlyosabb bilincse, a legnagyobb gyilkos, ha nem a krisztusi törvények határozzák meg a tennivalókat.

Summa summarum: azt hiszem, szenvednie kell még csonka hazánk hűtlen magyarságának ahhoz, hogy mindez, az egész társadalom számára világossá váljék. A szenvedés által pedig eljön majd az az idő, amikor felszólítás sem kell a közös könyörgésre… a Miatyánk közös, hittel való elmondására.

Mert mint Jakab Antal erdélyi püspök mondta: „A kereszténység és a magyarság egy és elválaszthatatlan. Ha elválasztjuk, az olyan, mint amikor a testet elhagyja a lélek: az a halál…”

Stoffán György

(fotó: Pénzcentrum)

2025. október 22., szerda

„Ne félj és ne aggódj árva had!” – Gondolatok október 23-ára

 


A rendszerváltás idején – amikor még csak nyomokban volt érezhető a nemzet iránti kommunista és liberális, mély és zsigeri gyűlölet –, az emberek valóban ünnepelték azt a forradalmat, amely sokuknak örök és szép élmény, csodálatos emlék maradt. Ám, az a generáció jobbára már eltávozott. Van helyettük sok, mára nemzetivé avanzsált egykori kommunista, akik most sem éreznek másképpen 1956-ot, a nemzetet és a hazát illetően, mint amikor zsebükben tudták a pártkönyvet és rendszeresen jelentettek az igazi ’56-osokról… de a politika és az előmenetel megkívánja az ünneplést, a főhajtást elődeik vagy saját áldozataik sírjai, kopjafái előtt. Ma még a legszélsőségesebb hazaárulók is ’56-ra emlékeznek és nemzeti színekbe öltözve hivatkoznak azokra, akik ma megvetnék őket, ha élnének. Mert ’56-ra hivatkozva hazát árulnak, feladnák a magyar függetlenséget, alárendelt, szolganéppé taposnák vissza a magyarokat egy európai bűnözőkből álló, magyar gyűlölő uniós vezetés parancsára és pénzéért. Zsoldosok és árulók akarják megkaparintani az országot, amint ezt 1945 után már egyszer megtették, és azzal máig ható nyomorúságokat, visszafordíthatatlan negatív folyamatokat indítottak el. Lezüllesztették a társadalmat, elvették a hitét, primitív, önállóan gondolkodni nem tudó többséget neveltek ki, akiknek erkölcsi érzékük, és normáik nincsenek. A kapzsiság, az irigység, a feljelentgetés, a lopás, a hazudozás világa jött el a kommunizmus és az utána bekövetkezett hatalomváltás keserű gyümölcseként. A társadalom egy része azonosult a hitét vesztett, bűnözőket bujtató, és a nemzetállamokat felszámolni akaró, sátáni Európai vezetéssel.

A fiatalok átnevelése is hatalmas iramban folyik, és az ezt ellenző törvényeket immár a jog sem tarja és tartatja be. Mára a legkisebb probléma velük, hogy nem tudják, hol született Mozart…

A normalitásnak nincsenek erős védőbástyái, mert a kommunista, liberális szellemiség folyamatosan tűz alatt tartja hazugságokkal és vádakkal azokat, akik e bástyák védői. A harcoló tömegekben is vannak kétkedők és Hegedűsök, azonban a hazaszeretet, a nemzet iránti elkötelezettség és az Istenbe vetett hit megsokszorozza a nemzeti erőt, amelynek mozgatója az ehhez való hűség, a bizalom és az elkötelezettség.

Háború van ma Magyarországon, nem forradalom. Magyar a magyarral kel birokra, mert nem tudja, nem veszi észre, hogy saját sírját ássa, amikor nemzettestvérével viaskodik.

Pedig vannak példaképeink, igazi ’56-osok, akik életüket áldozták, akik fiatalon, fegyverrel a kezükben védték mindazt, amit ma egy nyomorult, áruló ellenzék úgy taposna a sárba, hogy közben az ’56-os hősökre hivatkozik.

Október 23-a előestéjén kezembe került egy könyv, amelyet olyan ember írt, aki egész életét a nemzetnek, a magyar szabadságnak szentelte, s aki mindezt összefoglalta az „Időutazás a 20. században” címmel megjelent visszaemlékező kötetében. Hű maradt gyermekkorában, és hű maradt 1956-ban is, s hű maradt a hazához, a nemzethez akkor is, amikor el kellett hagynia Magyarországot, mert a forradalom aktív részese volt. A Lövőház utcában, Budán született gyermek, az egykori szentendrei ferences diák, a disszidálási kísérlet miatt a Fő utcai börtönbe zárt tinédzser, a kényszerből, 1956-ban Dániáig menekült ember. Ő a rendszerváltás után visszajött, és tovább szolgálta a nemzetet, a hazát, mígnem a népirtásnak beillő Covid győzte le, 2021-ben. Vitéz Hajdú Szabolcs nevét nem ismerik a kötelező iskolai ünnepségen résztvevő gyermekek, akik a Himnuszt sem tudják elénekelni, noha Hajdú Szabolcson kívül százak neveit kellene tudniuk. Érezniük kellene a haza iránti elkötelezettséget, ismerniük kellene Magyarország városainak nevét, Brassótól-Kolozsvárig, Kassán és Pozsonyon keresztül Németújvárig. És tudniuk kellene a Szózatot és a Miatyánkot is, ahogyan tudta és élte sok ezer hűséges magyar, v. Hajdú Szabolcs harcostársai.

Mit szólnának az akkori ’56-osok a mai Magyarországhoz? Talán fegyvert fognának ma is, hogy elzavarják a haza kiárusítóit és megvédjék a nemzetet, a hazát, és ott imádkoznának ezért a kicsiny országért az Úr asztalánál és az oltár előtt, mert tudnák, amit ma mindenkinek tudnia illenék, és felfognia kellene: „Ha a híd elvész, elvész a hon is”…  

Az a híd ma az istentelenség és az erkölcstelenség, valamint a nemzeti elkötelezettség között a nemzetbe vetett hit, az Isten iránti alázat és szeretet, a béke melletti kiállás és a magyar szuverenitás. Mindezt meg lehet mutatni egy közös budapesti zarándoklattal, de a harc ott nem fejeződhet be. Most nekünk, hívő magyar embereknek kell forradalmároknak lennünk, mert a koszorúzások és az ünnepi beszédek nem elegendők a győzelemhez.

1956. október 22-én este mutatták be Budapesten Tamás G. Alajos ferences zeneszerző „Nándorfehérvár 1456.” című oratóriumát, amelynek egy sorát idézem: „Ne félj és ne aggódj árva had, van néked vezéred Jézus az!” (Tamás Gergely Alajos - Nándorfehérvár 1456 - Oratórium - YouTube)

v. Hajdú Szabolcs pedig, ötven évvel később, így figyelmeztette a magyarokat: Az a szó, hogy honvéd és vitéz csak a magyar nyelvben létezik. És ez büszkeséggel tölthet el bennünket. A lyukas zászló már az első napon a forradalom legfontosabb jelképévé vált, arra emlékeztetve, hogy egy nemzet önérzetét nem lehet semmibe venni. Ez a zászló velünk együtt emlékezik. Óvjuk és védjük, hiszen drága, nagyon drága kincsünk!" 

Amikor tehát emlékezünk és fejet hajtunk 1956. eszmeisége, hősei és halottai előtt, ne politikai felhangú beszédekben tegyük, ne bíráljunk, és ne gyűlölködjünk, mert azzal a magyar haza ellen teszünk, annak árulóivá válunk! Emlékezzünk a magyar nemzet összetartozásának és erejének szellemében! Legyen a harcban Krisztus vezérünk, Mária az oltalmazónk és a lyukas zászló mellett emeljük magasra őseink Máriás zászlaját és a keresztet. Mert a gerinctelen, hazudozó árulók ellenünk vívott háborúja elkezdődött, és ez a háború – talán végleg – eldönti a nemzet további sorsát…

Stoffán György

2025. október 20., hétfő

Dobrev Klára (DK) és a gyónási titok… avagy a kommunisták már megint a spájzban vannak?

 


A DK királynője, látva a 2026-os bukás előre vetített tényét, önálló gondolat híján, Washington állam elmeháborodott, kereszténygyűlölő kormányzójának mintájára politizál. Persze, nem csak ez a kormányzói intézkedés, hanem a nagypapától örökölt lelencházi gyűlölet is benne van ebben a tőrőlmetszett kommunista politizálásban. A balkézről született nagypapi bűneiért nem felelős ez a TEMU-s királynő, ám a mentalitása pontosan olyan, mint a megesett szakácsnő fiáé.

Kulturáltsága, tudása és az emberekhez való viszonya sem különbözik a tömeggyilkos nagypapáétól, bár, Dobrev már nem a testet, hanem lelket is igyekszik megölni. Hiszen, ami a kommunistáknál természetes, azt a magyar keresztény ember megveti. Elsősorban a hazudozás az, ami normális társaságban elítélendő. Nem ígérgetünk a választási kampányban – teljesíthetetlen – európai nyugdíjat, nem áruljuk el a nemzeti szuverenitást, Egyesült Európai Államok tébolyult ötletét hangoztatva, és milliárdosként nem zokogunk a „szegény” wellnessező emberek Orbán-diktatúrában elszenvedett sorsa felett, de erkölcsi dolgokban nem adunk tanácsot egyetlen egyháznak sem. És nem megyünk neki a jelenleg megszállt magyar területek magyar lakosságának, félig bolgár létünkre. Nos, Dobrev mindennek az ellenkezőjét teszi. Az utóbbi napokban pedig, nagy felháborodást keltett az a rákosista-kommunista ötlete, amely a Katolikus Egyház egyértelmű megtámadását jelentette. Olyan dologba ütötte bele az orrát, amelyről nem lehet fogalma, legfeljebb annyi, amennyit nagypapi a családra hagyott, hiszen a kommunista ab ovo Isten-tagadó.

Klárika nem hallott a gyónási titokról és annak kötelező megtartásáról. Igaz, már 632 éve is problémát jelentett ez, Csehországban, és meg is ölték a gyónási titok miatt Nepomuki Szent Jánost, de ez mit sem érdekli a DK-s naccságát. Ő igyekszik felzárkózni ahhoz az álszent LMBTQ-s politikai csoportosuláshoz, amely mások jogainak hangoztatásával, mások jogait és kötelezettségeit igyekszik megtorpedózni. Beleártja magát az Egyház ügyeibe, miközben emberek millióit sérti meg botor ötletével és bizonyságot tesz arról, hogy teológiai műveletlensége a Guinness-rekordok közé sorolható. Hitnélkülisége felfoghatatlanná teszi számára, hogy miért is nem lehet a gyónási titok egyházjogi, hagyományos, hitünk szerinti, örökös tényállásán változtatni.

Hiába is magyaráznánk el ennek, az e téren súlyos történelmi és egyháztörténeti tudáshiánnyal küzdő nőszemélynek, hogy: – amikor az ember belép a gyóntatószékbe, akkor nem egy másik emberel áll szemben, hanem azzal, akit Jézus felhatalmazott a bűnök megbocsájtására. Ergo: a gyónás, az Isten és a hívő ember közötti személyes kapcsolat. Sem államnak, sem törvénynek nincs és nem is lehet köze a Teremtő Isten és az emberi bűnbánat itt lezajló eseményéhez.

Azt sem értené meg ez a nőszemély, hogy amikor az ember őszintén feltárja Isten előtt a lelkére nehezedő súlyt, azaz, a bűneit, akkor ez szellemi, lelki és érzelmi megtisztulást jelent, mert nem egy reverendába bújt, stólás ember, hanem Isten bocsájtja mindazt, amit gyengesége által elkövetett. Tehát, sem Dobrevnek, sem a Washington-i kormányzónak, de még magáénak a római pápának sincs beleszólási joga a szentgyónás misztériumába.

A vallásüldöző, tömeggyilkos nagypapi, aki még saját kormányfőjét is elárulta, majd felügyelte a Nagy Imre-per lefolyását, és megünnepelte az akasztást – nem csak Nagy Imréét –, kiváló unokával dicsekedhet az egykori, vallásüldöző, kommunista brigantik pokolbéli társasága előtt. Dicsekedhet is az öreg Apró, mert a DK-s vörös királynő hajszálpontosan viszi tovább a proli, műveletlen, keresztényellenes, értékromboló, érzések nélküli, bűnpártoló, hazudozó politikát… az akasztások kivételével, mert azt „a fasiszta Orbán-diktatúrában sajnos” büntetik.  

Azonban, nem szabad mindezért elítélni a kis Apró onokát, hiszen ezzel a mentalitással nem csak önmagát, de egész politikai csőcselékének a szellemiségét, kommunista eszméit tapossa a posványba. És ezt nagyon jól teszi. Nekünk, istenfélő magyaroknak segít, hiszen minden efféle ötlete okán, egyre távolabb kerül a parlamenti bejutástól, és a legközelebbi uniós választáson, már Brüsszelből is kitessékelik a választók.

Van ugyan történelmi esélye annak, hogy a kommunizmus rövid időre visszatér Európába, ám ez lesz az utolsó próbálkozásuk, mert ami nem természetes, az önmagától elsorvad, kipusztul. Láthatjuk ezt a történelemkönyvek megsárgult lapjain. Az ostoba ötletek és a népek megalázása csak felgyorsítja ezt a végső megsemmisülést… Tehát, Dobrevet nem szidni kell, hanem hagyni. Mert, ahogy 2010. előtt Gyurcsány rásegített a kétharmadra két bérmálkozás között, úgy most, zseniális, néhai hitvese ugyanezt teszi… Drukkoljunk neki.  

Stoffán György

2025. október 17., péntek

Határon túli-e, a határon túli magyar?

 

A hazai politikai élet egyik ellenzék általi célpontja a határon túli magyar. Persze, itt nem a nyugatra ment magyarról beszélünk, hanem a legutóbb 1947-ben, Párizsban elcsatol területek magyar lakosságáról. A liberális és kommunista ellenzék, hűen önmagához, a nemzetárulást ma is sajátjának tekinti és természetesként éli meg. Nem is érti, hogy a nemzetben gondolkodó magyar miért is ragaszkodik román, szlovák, ukrán vagy szerb területekhez, az ott élő magyarokhoz, akiket nemtelen egyszerűséggel azonosít a magyar területet megszálló nemzet tagjaként.

A legalapvetőbb probléma ennek a társadalmi osztálynak az ítéletében az, hogy a kommunista és a liberális nem érez a hazája, a nemzete iránt semmit. A fogalmak is zavarják, mert érzések nélkül érthetetlenek számára. Amikor a „határon kívüliekről” van szó, akkor hülyének érzi magát és éppen úgy nyilatkozik, mint Marosvásárhelyen a bukaresti pápai nuncius, Miguel Maury Buendíaaki nem értette, hogy száz év alatt miért nem olvadt már be a magyar katolikus iskolát követelő renitens nemzetiség.

A történelem Ura és a magyar lélek azonban másképpen láttatja a helyzetet. Ezer év magyar történelmét, az igazságtalan, és a háború szellemét folyamatosan magában hordozó döntéseket nem lehet másképpen értékelni, mint ahogyan ezek tényként ott vannak a szemünk előtt.

A trianoni döntés egy politikai döntés volt, amellyel a magyar keresztény birodalmat, a magyar apostoli királyságot akarták megsemmisíteni, mert az nem fért bele abba a politikai irányvonalba, amelyet az akkori, és azóta a mindenkori világpolitikát formálók elképzeltek. Tehát, az országot felosztották, s tették ezt attól függetlenül, hogy a statisztikai adatok, a geopolitika, a gazdasági mutatók, valamint a népek milyen következményekkel állhatnak szemben egy ilyen esztelen döntés, hazugságokon alapuló liberális, szabadkőműves „igazságosság” után.

Trianon után alig négy évre visszakerült valami kevés terület és lakosság, de a II. világháború után, 1947-ben ismét a martalócok kezébe került az ország kétharmada, annak lakosságával együtt. Már akkor is megmutatkozott, hogy „kint is, bent is” vannak ócska árulók, a nemzet söpredéke, akik azonnal behódoltak az idegeneknek, s odáig mentek, hogy megalapítottak kommunista pártokat, de elárulták magát a gyulafehérvári püspököt is… Szemét emberek mindenütt voltak ebben az országban, és vannak ma is.

Ennek a proli, haza nélküli lakosságnak ma a legfőbb problémája a magyar területen, de idegen főhatalom alatt élő magyarok választásokon való részvétele, s ezt azon ostoba indokkal támasztják meg, miszerint aki nem itt fizet adót, az ne szóljon bele az ország dolgaiba. Ergo: ha már adófizetésről van szó, akkor a nyugdíjas se szavazzon, a munkanélküli se, a három gyermekes anya sem, aki élete végéig nem adózik, és a 25 év alattiak se, hiszen ők sem fizetnek szja-t.

A magam részéről a szavazati jogot is kevésnek tartom, hiszen az, a csonka Magyarországon élők esetében sem garancia semmire, mert visszahívni nem lehet, akit a választó bejuttatott a bársonyszékbe. Ám, ez egy másik cikk. A ma nem Magyarországhoz tartozó, megszállt magyar területek magyar lakosságának parlamenti képviseletet kell biztosítani – alanyi jogon. Ugyanis a nemzetiségük akkor is magyar, ha történetesen nem vették vissza a magyar állampolgárságukat. Azt ugyanis erőszakkal, zsarolással vették el tőlük, amit a magyar államnak nem volna szabad tudomásul vennie. Tehát, a magyar ember státusza két aljas döntés okán nem változott meg. A vér nem válik vízzé. Ezért teljesen jogos a magyar állampolgárság visszaadása, viszont fontos volna a parlamenti képviselet is ahhoz, hogy nemzetközi szinten is érthető és világos legyen: nem mondunk, mert nem mondhatunk le egyetlen négyzetcentiméterről sem abból a hazából, amit István király óta Mária országának nevezünk.

A két ló egy fenék politikája ebben az esetben nem célravezető, bármilyen világpolitikai konstelláció van körülöttünk. Nem nevezhetjük a megszállókat és a magyarság elnyomóit baráti országnak, és nem nevezhetjük annak a Szerbiának a vezetését a legjobb partnerünknek, akinek a vezetése alatt, napjainkban olyan brutalitás zajlik a magyarok ellen a Délvidéken, amely felidézi Tito partizánjainak a viselkedését.

Mindezek ellenére a magyarországi ellenzék – ellenség –, irigy és kapzsi módon sajnálja a magyar gyermekeknek juttatott évi egyszeri támogatást, azt hazudva ostoba követőinek, hogy a magyarországi gyerekek nem kapnak ennyit az államtól, noha van ingyen tankönyv, ingyen ebéd, ilyen-olyan támogatások és ösztöndíjak… Évtizedekkel ezelőtt egy kommunista főszerkesztő helyettes azt mondta nekem – amikor egy erdélyi témájú cikket adtam le –, amit a szentszék nagykövete mondott Marosvásárhelyen. „Miért nem olvadtak már be, csak problémát jelentenek”.  

A probléma azonban nem a kitartó, a magyarságát vére által is megőrizni képes elnyomott magyarokkal, székelyekkel van, hanem azokkal az aljas, érzéstelen és hazáját, nemzetét semmibe vevő, kapzsi, kommunista senkiháziakkal, akik – sajnos – épp úgy hozzátartoznak a nemzet történelméhez, mint a Kárpát-medence összes magyarja. Nincs határon inneni és határon túli magyar, csak a szülőföldjén élő magyar van. Van persze, áruló ócska „gyászmagyar” és „árnyékszékely is”, akiknek saját magukon kívül senkire nem volna szükségük, és mindenkire irigyek, mindenkit gyűlölnek, az értéket és a hagyományt nem is ismerik. Ez a magyarországi liberális, kommunista ellenség… aki nem tudja milyen érzés, hogy hat éves koráig azt hiszi a gyermek, hogy csak az ő anyanyelve létezik. Hat évesen pedig rájön, hogy egy szép, tágas „börtönben” kell megküzdenie a nyelvéért, a magyarságáért az őt arcon köpő társaival szemben, és egy életen keresztül tapasztalja az idegen megszállók gyűlöletét…

Igaz, a magyarországi gyűlölködők, antimagyarok, ha a megszállt területeken élnének, már régen beolvadtak volna. Nekik nem a nemzeti érzés, a hazaszeretet, hanem a pénz, a hatalom és az Európai Egyesült Államok balga álma számít.

Ma is, mint a történelemben oly sokszor, fáj és bosszantó is egyben ez a hozzáállás, azonban, van egy vigaszunk és reményünk: a keresztény Magyarország és az ősi Kárpáthaza megmaradt eddig is és megmarad ezután is! Igaz, egyelőre az árulókkal együtt. De, eljön az idő, amikor a magyar nemzet ismét ura lesz saját hazájának… mai árulói nélkül!

Stoffán György