Én nem szeretem, ha… (csak úgy írogatok)

Nem szeretek kilógni a sorból, mégis kénytelen vagyok. Ebben a mai világban pedig, ez a kényszerűség egyre inkább rá nehezedik a gondolkodni még képes emberre. A mindennapok hányingerkeltő, háborús híreit olvasva lassan azt hinné az ember, hogy az elmúlt évtizedekre visszatekintve, ma már egy másik bolygón létezem. Pedig nem. A bolygó ugyanaz, de az emberi elme, a józanság és a gondolkodásra való hajlam megszűnt létezni a legmagasabb európai szinteken is. Ördögivé vált a világ és benne – ha apró léptekkel is, de –, Magyarország szintén erre tart.

Háború van, ami épp olyan aljas és kegyetlen háború, mint az összes eddigi a történelemben… Lélektelen, és megtorolhatatlan. Hogyan tudhat örülni bárki annak, hogy ez vagy az a háborús fél, fiatal emberek százezreit öli meg és azzal fenyegetőzik, hogy emberek millióit pusztítja el, ha ezt jónak látja. Nem abban a pillanatban kellene likvidálni az ilyet?  Ez érdem? És az érdem, ha rakétákat küldünk és pénzt a gyilkolásra? Nem háborús bűncselekmények ezek? De azok!  Van értelme ennek? Nincs! Mert a világ ma a Sátán kezében van, a háborús nagyhatalmak pedig, és minden politikus, aki gyilkosokat dicsér, maga is a Sátán szolgája. Mert sem Putyin, sem Tump, sem von Leyen vagy Weber, sem Macron vagy Tusk nem üti meg az „ember” szó értelmét… csupán értéktelen gazemberek, potenciális gyilkosok, háborús bűnösök. Sátánisták…

Kilógok a sorból, mert ezt a nihilizmust, ezt az elmebeteg, erkölcstelen, bűnös világlátást, ezt a Teremtéssel ellentétes, és emiatt ab ovo vesztes liberális háborúskodást én nem tartom, mert nem tarthatom a magaménak. Egyetlen normális ember sem tarthatja magáénak. Sajnos a reakciók is hibásak, még mindig rossz irányúak. Ezért…

·         …én nem szeretem, ha Brüsszelben egy hazaáruló politikus a nevemben is gyalázza a hazámat.

·         Én nem szeretem, ha azt a miniszterelnököt verbálisan rugdalja egy primitív csőcselék, akinek a lábnyomába sem léphet.

·         Én nem szeretem, ha a vallásomat, a hitemet és a magyarságomat kigúnyolják, és üldözik.

·         Én nem szeretem, ha egy törpe minoritás többségnek gondolva magát a nemzet egészét akarja bajba keverni.

·         Én nem szeretem, ha tömeggyilkosok unokái, leszármazottai ma az emberi jogokat, s demokráciát féltve árulják a hazámat.

·         Én nem szeretem, ha az idegem megszállás alatt lévő magyar területeken élő nemzetrész ellen lázítanak politikusnak nevezett senkik.

·         Nem szeretem, ha az unokáim jövőjét kockáztatják azok, akiknek börtönben volna a helyük, de a többi bűnöző megvédi őket a mentelmi jog fenntartásával.

·         Én nem szeretem, ha kormánypártok és az ellenzékiek általános iskolás szinten „ütik egymást”, hülyébbnél hülyébb internetes bejegyzésekben és megszólalásokban.

·         Én nem szeretem, ha nem a magyar nemzet és a Kárpáthaza érdekei az elsők, úgy Brüsszelben, mint idehaza.

·         Én nem szeretem, ha a még megmaradt szuverenitásunkat feladni készülők, a háborút a halált ránk hozni akarók, az országot elveszejtők magyarnak, nemzetinek nevezik magukat.

·         Én nem szeretem, ha csak törvények vannak, de nincs törvényesség Magyarországon.

És folytathatnám a hosszú-hosszú felsorolást.

Mi az, amit a fentiekkel szemben szeretnék?

Azt, hogy a hazaárulást annak megfelelően, a magyar hagyományok szerint büntessék, hogy a nemzet és a haza érdekeiért összefogjon az egész nemzet, hogy végre ne egy elmegyógyintézet hangulata uralkodjék a politika és az állandó, a mai világhoz alkalmazkodó modernizálás miatt – a családokban, a baráti társaságokban, a munkahelyeken és az egyházakban. Legyen elég, hogy magyarok és magyar keresztények vagyunk, hogy van hazánk, és ezt a magyarságot, kereszténységet, és ezt a hazát minden eszközzel – tűzzel és vassal is, de – meg kell védenünk közösen, minden ellenségtől. Meg kell békülnie magyarnak a magyarral, a közös érdek, azaz, a szabadság és a függetlenség érdekében. El kell felejteni a pártoskodást, a gyűlölséget, és ki kell állni a szellemi, lelki barikádra, méltósággal és szeretettel, de határozottan. Jobban kellene szeretni a hazát, mint amennyire utálja az –önmagát is megsemmisítő – ellenzék a miniszterelnököt.

Akinek pedig nem tetszik itt, Magyarországon élni, annak senki nem tiltja meg, hogy elköltözzön ebből az országból és éljen olyan idegenként másutt, mint amilyen idegenként a szülőföldjén élt… Mi maradunk – itthon, a Kárpáthazában!  

 

Stoffán György

Magyar kereszténység – Hit és erő, vagy csak egy ósdi magyar hagyomány?

Mit jelent a Szent László-i magyar kereszténység? – kérdezte egyik olvasóm, levelében. Miért lennénk mi kiemelt keresztény nemzet? Miért kell nekünk Máriát imádni és „tolmácsként” használni? – folytatta levelét olvasóm, akinek vallási hovatartozását nem ismerem, mert arról soha nem írt. Most sem. Ha nem cca. húsz éve tisztelne meg azzal, hogy olvassa írásaimat, azt gondolnám, hogy sima provokátor, ám így, a régi „ismeretségre” tekintettel inkább igyekszem választ adni olvasónk kételyeire.

 

Mit jelent a Szent László-i magyar kereszténység és miért más, mint a többi nemzet kereszténysége? – kérdezte a levélíró.

 

Amikor a keresztre feszített Jézus azt mondta Máriának, hogy „Íme a te Fiad”, Jánosnak pedig: „Íme a te Anyád” (Jn 19,26-27), akkor Máriára bízta az emberiséget, és az emberiségnek meghagyta, hogy anyjukként szeressék az Istenszülőt. Az anya-gyermek kapcsolat pedig a legtisztább és a legszentebb kapcsolat, hiszen az édesanya, bármit tesz is a gyermeke, mindig kiáll mellette, mindig szereti, és a gyermek is ragaszkodó szeretettel van édesanyja iránt. Ezt a kapcsolatot erősítette meg Szent István király akkor, amikor felajánlotta az országot és a Szent Koronát Máriának, 1038. augusztus 14-én, közvetlenül halála előtt. A felajánlást Szent László király is megismételte a szabolcsi országgyűlésen, és ennek szellemében kibékítette az országban élő népeket, rendre utasította a magyar ügyekbe egyre inkább beavatkozó római pápát is. Az évszázadok során számos alkalommal küzdöttek eleink a Máriás-zászló alatt, és kérték a Magyarok Nagyasszonya, a Patrona Hungariae közbenjárását a nemzetért, a győzelemért, Mária országáért. És itt egy súlyos, sokszor szándékos félremagyarázást kellene végre tisztázni: Máriát a katolikus nép nem imádja, hanem tiszteli. Ha Jézus szerette az édesanyját, akkor mi magyar, keresztény emberek miért tartózkodunk attól, hogy Máriához fohászkodjunk, Őt kérjük Szent Fia közbenjárására? Hiszen ez nem babona, nem valamiféle túlzott bizalom. 

Mindössze a Jézus által a kereszten nekünk felkínált, átadott anyai figyelmet, szeretetet és közbenjárást igyekszünk magunk felé fordítani. Hiszen a katolikus magyar ember is tisztában van, hogy az Atyához jutni is csak Krisztus által lehetséges. A magyar ember keresztény hite, Mária tisztelete tehát, ebben a Krisztustól kapott anyai szeretetből merít erőt, kegyelmet és bizalmat. A magyarság és a kereszténység így válik egységgé, amely egység megbonthatatlan, hiszen egyik a másik nélkül, a magyarság a kereszténység nélkül nem létezhet. Mária országa, azaz, a Regnum Marianum eképpen válik az európai kereszténység talpkövévé, és nekünk, magyaroknak e különleges Istenanya-kapcsolatból eredően kell példát mutatnunk a hitét vesztett Öreg Földrésznek, mind erkölcsiekben, mind hitben és emberségben.

 

Igaz, ma ez a feladat csaknem kivitelezhetetlen, hiszen Európa züllöttsége és a magyarországi magyarellenes, hitetlen tömeg nem a józanságot, a hitet és az erkölcsöt követi, hanem a züllött és megmételyezett Európai szellemiséget. A magyar kereszténység sem nyilvánul meg teljes egészében a politikai életben, mert sokan csak verbális, politikai keresztények, de igyekeznek annak látszani, ám, lélekben megmaradtak hitetlen kommunistának, akiket az érdek vezérel, amikor a kereszténységről beszélnek.

 

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyar keresztény társadalmat, a Szent László-i magyar kereszténységet egyedül a felszentelt papság képviseli, s ennek tudható az az eszeveszett támadássorozat, amelyet a keresztény egyházak ellen tanúsít a liberális és kommunista européernek nevezett, de a magyarságot, az egyházakat, a kereszténységet és a hagyományokat gyűlölő ellenzék. Ezért a papságnak, a lelkészeknek össze kell fogniuk a hívő népet, mert az ellenség közös. Ma nem hitvitákat kell folytatni és lenézően, vagy gúnyolódva megszólni egymást, hanem együtt mondva a Jézustól tanult imát, a Miatyánkot.

 

A magyar hagyományt, azaz István király felajánlását sem kellene elvetni botor szemellenzős ideológiák alapján, mert az a felajánlás megtörtént, és máig érvényes. Ha pedig, hatszáz évig az egész magyarság ebbe vetett hittel harcolt a nemzetért, és a hazáért, akkor minden bizonnyal volt és van alapja a Regnum Marianumnak, és a Patrona Hungariae oltalmának. Ne vessük el hát, az Jézustól kapott oltalmat! Jézus anyjának irántunk érzett szeretetét, csak mert a magyar múlttal ellenkezik az egyházi tanítás. Máriát szeretni és oltalmában élni nem szentségtörés egyetlen keresztyén számára sem.

 

Ma olyan kort és olyan világot élünk, amelyben az égi segítség nélkül, hit nélkül elveszünk, megsemmisülünk. A szószékekről ennek kell visszhangoznia, hogy a hívő lélek is megerősödjék az isteni Kegyelem által, amelynek az alapja, az őszinte bűnbánat, a beismerés, az alázat Isten előtt és az a remény, amellyel az Istenszülő szeretete által ajándékoz meg bennünket.

 

Zadravecz István, Mindszenty József, Csiha Kálmán, Apor Vilmos, Márton Áron, Ravasz László, Ordass Lajos és sok más, a magyarságért és hitéért meghurcolt, megölt keresztény életpéldája, ma minden magyarnak erőt és bátorságot kell, hogy adjon, mert a harc elkezdődött, és ebben a harcban újra elő kell vennünk a Máriás zászlót és magasra kell tartanunk a keresztet, ahogyan Kapisztrán Szent János tartotta Nándorfehérváron. 

Ha nem ebben a szellemben, ha nem összetartva és együtt imádkozva küzdünk, akkor egy szálig elveszünk. 

És ez vonatkozik azokra a politikusokra is, akik a kereszténységet egy szóval sem említve igyekeznek a nemzet javát szolgálni. Ők sem győzhetnek a Máriás zászló és Isten nélkül! Mert a keresztény országot, Mária országát, annak népét csak tiszta, keresztény lélekkel, bűnbánattal, és Istenbe vetett rendíthetetlen bizalommal lehet megmenteni… itt, a Kárpát-medencében.

 

Stoffán György      

Ördög jár a Vatikánban…

Amikor azt látom, hogy a Szent Péter bazilikában, mise alatt valaki levizeli az oltárt, de csak két szerencsétlen templomőr igyekszik eltávolítani a tettest, akkor már csak legyintek: – Jöjjön, aminek jönnie kell. Ugyanis az emberekkel valami nagyon nagy baj van. Nincs önvédelmi ösztönük és képességük, és ezt a hiányosságot a keresztényi jámborsággal magyarázzák. Pedig, az oltár levizelése nem csak Szent Péter sírjának a megszentségtelenítése volt, sőt, talán az a legkevésbé, hiszen, egy sír csak jelkép, emlékhely, a magunk sajátos érzéseinek kifejezője. A megalázó tett egészen másról szólt. A keresztény világ megcsúfolásáról, az erkölcsi értékek megszűnéséről, a hit meggyalázásáról… jelen, szánalmas korunkról.

A történés után a világsajtó mélyen hallgat, mintha nem történt volna semmi. A hazai média is csak úgy szőr mentén említette a dolgot, egy-egy kivétellel, de ezek a kivételek is kissé helytelenül, hatalmas felháborodással és nem odaillő jelzők használatával ítélte el a fájdalmas eseményt.

Ilyen a világ – summázhatnánk az ügyet, de ez aligha old meg bármit is. A beletörődés, a „mit lehet tenni?”– kérdés kicsit olybá hat, mintha a felelősség csak az oltár meggyalázó ördögi cselekmény elkövetőjéé volna. Pedig, nem csak az övé. Mindnyájunké. A megoldás is ott kezdődik, hogy a keresztény világ, vezetőstül önvizsgálatot tartson, hogy reménykedés helyett bűnbánatra, imára szólítson fel. Mert ez a cselekedet, amely a hívő ember lelkét megrázta, nem csak úgy, magától és nem váratlanul történt. Hosszú út vezetett idáig a világban, Európában… és a Vatikánban.

Ezt a hosszú utat nehéz röviden összefoglalni, hiszen ezer szálon futottak és futnak az események, a véleménynyilvánítások, az evangelizációt felváltó politizálás, a hagyományokkal ellentétes megszólalások. A hosszú út kiindulópontja XII. Pius pápa halála volt, amely után valami egészen új irányt vett a Vatikán, és jó szélesre nyitotta ablakait a világra, nem gondolva arra, hogy kevesebb illat áramlik ki onnan, mint amennyit füst és bűz betódul a falai közé. A modernizálás és a liberalizálás, a krisztusi törvények relativizálása egészen napjainkig egy összezavart, konkrét irányelvek nélküli káoszt mutat, ezernyi olyan momentummal fűszerezve, ami nem összeegyeztethető a krisztusi tanítással, isteni törvénnyel. Fölösleges részletezni ezeket, hiszen a „tudós teológusok” azonnal cáfolnák minden megállapításunkat.

A mai világpolitika is vallás és keresztényellenes, azaz Isten ellen küzd, ami persze ab ovo vesztésre ítéltetett. Azonban ebbe a politikába is beszállt, véleményt nyilvánított és nyilvánít a Vatikán, ami azonban nem feladata. Persze, nem vagyok méltó arra, hogy meghatározzam, mi a feladata a Szentszéknek, hiszen azt kétezer éve meghatározta Jézus Krisztus: „Ezért menjetek el a nemzetekhez, és tegyetek tanítványommá minden embert az egész világon! Merítsétek be őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” (Mt 28,19.)

Ha pedig, ezt maga a Mester hagyta meg nekünk, akkor tette ezt úgy, hogy az ő parancsai által tegyünk tanítványává minden nemzetet. A parancs tehát nem foglalta magában a politikai szerepvállalást, a véleménynyilvánítást, hiszen a politika nem a béke művészete, hanem a hazugságé.

Vannak erkölcsi zavarok is, amelyeket itt-ott a felsőpapság sem fogad el, de a hívek nagy része is elvet, mert a krisztusi parancsokkal és tanítással nem összeegyeztethetők, ám már Mózes is egészen más utasítást hagyott népére azokat a dolgokat illetően. Itt sem részletezem azt, hogy mire gondolok, mert nyilván tudja, érti a Kedves Olvasó.

Tehát, a bűnbánat, a magunkba nézés, és Jézus Krisztus ránk hagyott parancsainak tüzetes újraolvasása és betartása elengedhetetlen ahhoz, hogy erős, minden támadást kivédő, a világ felé következetes szigorral, de szeretettel forduló egyházunk legyen. Ugyanis azt a megszállottat, aki mise alatt az oltárt levizelte, többek között mi segítettük fel az oltár mellé. Azzal, hogy megáldunk olyanokat, akiket Krisztus elítélt, és tetteiket Isten undorítónak tartja, azzal, hogy olyanoknak engedtünk zarándoklatot a Vatikánban, akik Mózes és Jézus parancsait, életmódjukkal megszegik, azzal, hogy nem engedünk megtartani a nép által szentnek tartott hagyományokat, miséket, imákat, azzal, hogy a politika felülírja a szeretet parancsát… és naphosszat sorolhatnók azokat a tényeket, amelyekkel felsegítettük az oltár mellé az ördög által megszállottat, az ellenséges „katonát”.

A misén résztvevők nem védték meg – egyetlen elkövetővel szemben – az oltárt, a papot, az Eucharisztiát…

A fentieket mind összevetve, nem tudom, kinek nagyobb a bűne… nekünk-e, vagy az elkövetőnek?

Stoffán György    

Szánalmas, balga senkik a nemzet ellen

Voltaképpen nem is kellene beszélnünk ezekről a senkikről, de vannak dolgok, amelyek mellett nem mehet el az ember szó nélkül, még akkor sem, ha rangon alulinak tartja a megjegyzést, a hozzászólást, a bírálatot.

A nagyváradi Gáspárik Attila és Krasznahorkai (Korim) László megnyilvánulásai azonban annyira szánalmas megnyilvánulások, hogy érdemes róluk beszélni. Ugyanis mind emberileg, mind erkölcsileg megmagyarázhatatlan az a magatartás, az a véleményalkotás és történelemhamisítás, amelyet ez a két ember elkövet – maga ellen. Nem mondanám, hogy a nemzet ellen, hogy a magyarság ellen… csak és kizárólag önmaguknak ártanak, hiszen megnyilvánulásaikkal több millió magyar undorát váltják ki. És milyen rossz lehet úgy élni, hogy két-hárommillió magyar irtózik még a ponemtől is, ha valahol meglátja. Krasznahorkai nem tűnt volna ki a magyarokat gyűlölők díszes társaságából, ha nem kapja meg a politikai Nobelt, amellyel azt jutalmazták, hogy évek óta utálkozva, ellenségesen nyilatkozik a magyarságról, a magyar nemzetről. Erre volt jó emlékeztető a Nobel-díj, hiszen a magyar nagyon is feledékeny, és képes együtt ünnepelni saját ellenségeivel. Krasznahorkai annak a bevándorolt társadalmi rétegnek a tagja, amely zsigeri gyűlöletet érez a magyarsággal szemben, de maga sem tudja miért… a szabad véleménynyilvánítás megengedett, tehát, azt mond és ír, amit akar. Senki nem bántja érte, senki nem fogja leköpni sem a Nagykörúton, sem Rómában vagy Párizsban… vagy ahol éppen él. Csupán lesz, aki undorodik tőle, lesz, aki haragszik rá, és lesz olyan – mint én magam –, akinek Krasznahorkai az égvilágon semmit nem jelent, olyan, mintha nem is volna: levegő… vagy még az sem.

Hasonló helyet vívott ki magának a lelkemben Gáspárik Attila, aki Münchenben rontott rá a lehető legundorítóbb hazug állításokkal és zsigeri gyűlölettel a magyar nemzetre, Gróf Czegey Wass Albertet rossz írónak és háborús bűnösnek titulálva, Trianont pedig áhított magyar álomnak nevezve. Ha egyebet ott nem is mond, akkor is megszűnt volna létezni számomra. Mert vannak olyan szánalmasok, akik miatt fölösleges bosszankodni, akiket még utálni is rangon aluli. Aki Sepsiszentgyörgyi születésű és képes ócsárolni a történelmünket, hazánkat, legnagyobb értékeinket az valóban olyan, mint egy kezelhetetlen bolond.

Legalábbis az én szememben. Ezért hát, még csak a fejemet sem csóválom, hallva és látva az embermegnevezésre is méltatlan egyedeket. Sajnálom őket, mert megvonják maguktól azt a nemes érzést, amelyet a magyarság tudata ad, és amelyet sehol másutt nem érezhet az ember, mint a Kárpátok Isten által alkotott és nekünk, magyarok adott gyűrűjében. És sajnálom ezeket a papucsállatkákhoz hasonlókat azért is, mert előbb vagy utóbb inkább elsüllyednének szégyenükben a mostani önmegsemmisítő megnyilvánulásaik miatt. Jól tudják, hogy azokra az állításokra, vádakra és rágalmakra, amelyeket nyilvánosan képesek voltak kijelenteni, nincs és nem lesz bocsánat… és ez rosszabb, mint a halálos ítélet. Mert az emberek irántuk való megvetésénél és undoránál nincs nagyobb büntetés.

Stoffán György

Valamit azért mi is elrontottunk…

 

… ha nem is szándékosan, és ezt nehéz lesz korrigálni, ha meglesz a szándék is a korrigálásra, de kezdjem az elején.

A rendszerváltásnak nevezett években, amikor engedett már a gyeplőnkön a rendszer, és úgy éreztük, hogy szabadok vagyunk, elkezdtük igen erősen hangoztatni, mintegy bizonygatni nemzeti nagyságunkat. Nem visszafogottan és természetesen magyaráztuk el a felnövekvő generációknak, hogy mit jelent magyarnak lenni, mi a haza szeretete, mit jelentett a nemzet számára a tragikus trianoni, majd a párizsi döntés, azaz, az ország és a társadalom szétzúzása, és mit jelent a kereszténység a magyar nemzet számára. Ehelyett már-már érthetetlen erőszakkal, kettős mércével próbáltuk magyarázni a történelmet, és a kommunista diktatúra hazudozásait beleszőttük a szabad és igaz históriába, ami mint láttuk, és látjuk azóta is: sem nem szabad, sem nem igaz. Valami korcs történelemoktatást és ebből eredő irodalomtanítást vezettünk be, amit a rendszerváltás utáni szocialista kormányzások még jobban összekuszáltak. A fiatalság ott állt egy kiismerhetetlen és számukra érthetetlen változás előtt, amelyben sem kulturáltságát, sem műveltségét nem pallérozó lazaságot és egyben, némi erőszakot érzett.

A rendszerváltás idős korosztálya azt hitte, hogy minden onnan folytatódhat majd, ahol a szovjet megszállás és Rákosi diktatúrája félbeszakította. Egy lesz a nemzet és lesz istene is. Nem így lett.

Kötelező nemzeti ünnepeket írtak elő, ami persze nem baj, hiszen minden nemzetnek vannak ünnepei, ám ezek az ünnepek inkább a negyvenéves elnyomás szellemi hagyatékaira épültek. Kopjafa erdők születtek, és minden boldog és boldogtalan mondhatta saját, ostoba beszédét egy-egy kopjafa állításkor, és boldog volt, hogy tízen meghallgatták. Mindenki főnök és elnök akart lenni, és mindenki, mindenkinél jobban tudott mindent… Megszűnt a tisztelet, az alázat, a kulturált elcsendesedés, és megszűnt a bölcsesség. Lettek helyette bolondháznak tűnő közösségi oldalak, ahol zártosztálynyi tudós osztja saját bölcseletét.

Lettek egyházi iskoláink is, amelyekben már nem szerzetesek és világi papok oktattak, hanem az ottmaradt civil pedagógusok, akiknek teljesen mindegy volt, hogy ki a fenntartó, ha továbbra is utalja a fizetésüket. Az oktatási rendszer nem tett különbséget a speciális egyházi nevelés és az állami iskolák nevelési módszere között, és ugyanazt írták elő minden tanintézménynek.

Lettek civil szervezetek, amelyek továbbra is, mintegy folyamatos bizonyítási kényszer alatt verték a mellüket, és nagyhangon hirdették a magyarság mindenek felettiségét, kereszténységükkel pedig, kontraproduktív eredmény értek el, hiszen a nem keresztény, a liberális és a kommunista polgárok kirekesztve érezték magukat, kereszténykurzusról beszéltek, s máig gyűlölködnek.

Közben, a nagy szabadság és kereszténység hangoztatása mellett, a templomok elkezdtek kongani az ürességtől. Az erkölcsi nevelés soha nem tapasztalt hiánya, valamint a kapitalizmus embermilliókat kizsákmányoló valósága megbontotta a családok egységét, a gyermekek és a fiatalok nem érezték már a család oltalmát, szeretetét, odafigyelését, mert a szülők hullafáradtan tértek haza a munkából. Az erkölcs is megbomlott, aminek következében a többgyermekes szülők sem érezték már a gyermekek iránti felelősséget, és csak a saját boldogságuk érdekelte őket. Nem csináltak problémát a válásokból, az új kapcsolatok teremtéséből. A gyermekkor tehát, a kétezres évektől sebzett korszaka lett a következő generációknak is, amely generációk hasonlóképpen önzőek és szeretetlenek lettek – hiszen ezt látták, hozták magukkal otthonról. Így jutottunk el ahhoz a drámai statisztikához, miszerint a magyar családok túlnyomó többsége csonka család, kevés és sok sérült, lelki beteg gyermekkel. És ez, a nemzet számára visszafordíthatatlan veszteség.

Amikor két évtizede Zürichben ottani egyetemistákkal beszéltem, rettegve gondoltam arra, mi lesz, ha Magyarországon is ez lesz a fiatalok szemlélete. Jelesül az, hogy „Hazaszeretet? Hülyeség! Ott a haza, ahol jólét van, ahol megfizetik a munkámat…” – mondták a zürichi fiatalok a könyvbemutatóm utáni beszélgetéskor.

Alig telt el húsz év és lám, mi is itt tartunk: Szellemileg leépült, szeretet nélkül felnőtt fiatalok, az alapműveltség hiánya miatt, ellenérzésekkel teli gimnazisták, erkölcsi nevelés és kultúra nélkül lézengő, politikai szlogeneket ordítozó, felelősség nélküli diákok tömege grasszál különböző liberális politikai erők zászlói alatt…

És mi, az idősebb generáció szidjuk a fiatalokat? Milyen jogon? Milyen alapon? Hiszen mi tettük ilyenné őket, elhalasztva a lehetőségeket kormány- és társadalmi szinten, mind az oktatásban, mind vallási nevelés terén, és a kultúra továbbadásában.

Minden gyermek jónak, szeretetre vágyónak születik, minden gyermekben ott az Isten-kereső, a bízni vágyó lélek. És mi, az idősebb generációk, nem törődtünk a gyermeki lélek nevelésével, nem oktattuk a szépre, a zenére, a művészetekre őket, és ma sem oktatjuk, hiszen nem kell a kapitalizmusnak a kiművelt emberfő, csak a „mocskos Fidesz”-t ordítozó, későbbi tudatlan rabszolga, aki még nem tudja, hogy a tüntetéseken saját jövője, szabadsága, magyarsága, nyelve és léte ellen üvöltözik. És nem tudja hol született Mozart…

Mi vagyunk a bűnösök ebben! Mi, akik hagytuk a kommunista árulókat tovább uralkodni, akik feladtuk nemzeti jogainkat egy bécsi kávéházas, hazug jövő érdekében, és feladtuk a lehetőségeinket. Mi, akik állandóan másoktól rettegve nem ütöttünk oda időben és nem tartottunk rendet kis hazánkban. Mi, akik állandóan bizonygatjuk magyarságunk nagyságát a világ előtt, mintha a világ nem volna tisztában azzal, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk… Nem voltunk képesek természetesen megélni a magyarságot, példát mutatni a gyermekeinknek, megőrizni a nyelvünket, és tisztességesen, kultúremberekké pallérozni az új generációkat.  

Vesztettünk? Igen! Sokat!

Tehetünk még valamit értük és a nemzetért? Igen! Sokat!

Mindössze újra kell értékelni önmagunkat, a lehetőségeinket, a lelkiismeretünket és az erőnket. Ne mantrázzuk a magyarságot, hanem éljük meg természetesen. Példát mutatva a fiataloknak szeretetből, odafigyelésből, hitből. Hiszen a megnyesett fa is kizöldül, megerősödik. Sajnos hittünk a hazugságoknak, s amikor rájöttünk, hogy hazugság, akkor sem tettünk ellene semmit… illetve csak kevesen és elnyomva tehettünk valamicskét... máig. Ám, most eljött az őszinteség és az igazság órája, nincs veszteni való időnk, gyermekeink és unokáink léte, élete, magyarsága függ attól, hogy csak a közösségi oldalakon hőbörgünk, vagy teszünk is valamit értük… ha már eddig, 35 év alatt sikerült rengeteget ártanunk nekik.

Minden politikus, minden szülő és nagyszülő bűnös azért a helyzetért, amelyet ma élünk és élnek a gyermekek!  Nem mutogatnunk kell tehát másokra, hanem a fiatalokkal kell sokkal, de sokkal többet foglalkozni, és elvetni az ostoba, a valóságtól elrugaszkodott törvényeket, helyettük pedig, gyermekeink védelmét, oktatását, nevelését kell előtérbe helyeznünk, elfeledve otthonainkban és az iskolákban a demokrácia szót, amely a mai világ sátáni rákfenéje. Amit adnunk és biztosítanunk, tanítanunk és számon kérnünk kell az ifjúság tekintetében; a tanuláshoz való szabadság és jog, a kötelességtudat, a rend, a lelki és erkölcsi nevelés, a szeretet, a hit, a rájuk figyelés.

Ha továbbra is hibázunk, akkor a nemzetből csak kicsiny, üldözött, helyi csoportok maradnak csupán, és a nagy közös nemzet és ország végleg elvész!

Stoffán György

„Álkeresztények” – Erdő Péter mocskolása a liberális sajtóban

 

A Kolozsvári Szalonna, liberális, internetes oldal ismét bizonyított. Lázár Gergő, akit nem neveznék  újságírónak, tekintve szánalmas stilisztikai eszközeit, olyan mélyen sértő és vallásellenes cikket közölt Erdő Péter nevével fémjelezve, ami nem csak a katolikus közösséget, de minden keresztényt és e cikkben minden zsidó honfitársunkat igyekszik megalázni és hiteltelenné tenni. Vádol, acsarkodik és hazudik, ami jelen korunkban talán már nem is feltűnő, ám mégsem mehetünk el szó nélkül egy ilyen pongyola, és végtelenül primitív, sértő és keresztényellenes írás mellett.

Az efféle stílustalanságot látva, egy olajpadlós kocsmában legfeljebb elfordul az ember attól, aki ilyen módon nyilatkozik. Viszont, amikor a magyar, keresztény és zsidó hagyományokat, tanításokat köpködi egy erősen hiányos tudású és alacsony intelligenciájú schreiber olyan internetes lapban, amelyet sokan olvasnak, akkor vissza kell ütni a labdát. Nem védekeznünk kell, hanem helyretenni azt, amit a hiányos tudású tollnok bizonyítékok nélkül, vádaskodva, rágalmazva és gyalázkodva önt az olvasókra, semmibe véve kétezer év krisztusi tanítását, és ezer év magyar kereszténységét.

Erdő Péter nem szorul egy ilyennel szemben védelemre, ám a katolikus közösségnek joga és kötelessége a Magyar Katolikus Egyház vezetőjét, Magyarország Prímását megvédeni – saját, jól felfogott érdekében. Mert, ha ma ott tarthatunk kicsiny hazánkban, hogy az Eszetergom-budapesti érseket lehet nyilvánosan, hazugságokkal rágalmazni, akkor hovatovább Mari nénit a faluban akár fel is pofozhatja a templomba járásért egy ilyen tudatlan senkiházi, akinek a saját butasága mindenekfelett áll. Az a zsigeri keresztényellenesség és gyűlölet, amely Lázár cikkéből kiolvasható, oda vezet, ahol ma a nyugati országok állnak. Ugyanis, Lázár tollnok úr cikkében nem csak a katolicizmust gyalázza, Őeminenciája Erdő Péter bíboros prímás személyén keresztül, hanem ott lappang a zsidóellenesség is. Tehát, Lázár olyan erővel igyekszik támadni az Istenben hívőket, mint Sztálin, akinek hatalma és szellemisége százmillió emberéletet követelt. Persze, beszélhetnénk itt Hitlerről is, aki a zsidóságot és a zsidókat mentő, az embertelenség ellen fellépő társadalmakat lelkiismeret furdalás nélkül gyilkoltatta le, az erre a célra felépített táborokban.

A gyűlölködés, a hazudozás, a rágalmak már több ízben okoztak tragédiát, sokmillió halált, világégést. És ezt a gyűlöletet, és vallásellenességet gyökerestül ki kell tépni a közgondolkodásból. A tények meghazudtolására épült írások, az általánosítgatások, a liberális eszmerendszer aljas szellemisége, kéz a kézben jár a kommunista ideológiával és minden esetben világégéshez vezetett és vezet, ezzel a Lázáros, Kolozsvári Szalonnás támogatással, amelyben kiforgatva és aljasul támad jó szándékú figyelmeztetésekre, emberekre, vallási és politikai vezetőkre, felfoghatatlan gyűlölettel.

Erdő Péter nem szaladgál bíróságokra az efféle tollnokok odakapart öklendezési miatt. Azonban, a többmilliós magyar keresztény közösség nevében kikérem magamnak ezt a Szalonnás, Lázáros vádaskodást, amely valahogy úgy néz ki, mint amikor az úri kaszinóban telibe hányja valaki a frakkban megjelenő vendégeket. Az ilyet minimum kivágják a kaszinóból.

A magyar társadalomnak tehát az a feladata, a kötelessége, hogy megfékezze, kivesse magából a tudatlan, vagdalózó Lázárokat, akik sem a szeretet parancsát, sem a hazudozás ellen felszólító isteni parancsokat nem tisztelik, nem tartják be és ennek okán egy egész társadalmat, keresztényeket és zsidókat egyaránt vérig sértik.

Bár Lázár, a Szalonnás schreiber, a médiában nem ismert név, nem "túláradó szellemi erő", és nem is az értelmiséghez szól, mégis fel kell hívni rá a figyelmet, mert manapság erősen fertőz ez a gyűlölködő, sátáni mentalitás. És a fertőzéseket nem szabad szabadjára engedni.  Gyógyítani kell! Legfőbbképpen persze, arra törekedve, hogy a tudatlant tanítsuk, és a szeretetlennek ne gyűlölettel válaszoljunk. Én sem gyűlölködöm, csak szánom azt, aki bután, tudatlanul, pongyola írásokkal lejáratja magát úgy, hogy közben fogalma sincs, mekkora bajt, tragédiát idézhet elő meggondolatlan, féktelenül ostoba gondolataival…

Stoffán György

Nyílt levél Gulyás Balázsnak, avagy az elszabadult hajó – akarom mondani – Gulyáságyú esete

 

Megszokhattuk már, hogy úton-útfélen pedofiloz mindenki. A sajtónak köszönhetően már az általános iskolás gyerekek is „ped@fil g@ci”-t üvöltenek egymásnak az utcán. Amelyik gyereket nem rontotta meg valamelyik ferde hajlamú felnőtt, annak a lelkét rontja meg a velejéig züllött sajtó.

Ám, mostanság azt is megtudhattuk, ugyancsak a balos sajtónak köszönhetően, hogy van a jó pedofil és a rossz pedofil.

Az egyikről nem írnak, sőt, mentegetik is, a másikat a „lincshangulatig” gyalázzák.

 Aztán vannak olyanok is, akik nem pedofilok, de rájuk húzzák, akár azt a bizonyos vizes lepedőt.

Ez utóbbi történt Kónya Endrével is, akinek az esetében szóba sem került a pedofília, mégis egy egész ország pedofilozza.

Hogy milyen jogon? Természetesen csak azért, mert ha a médiának és a politikusoknak lehet, akkor mindenkinek megengedett. Persze, az csöppet sem zavar senkit, hogy ő nem pedofil, de még csak nem is bűnsegéd.

 Azzal még nagyobb bűnt követett el, hogy ezt le merte írni könyvben is. Nem is az az érdekes, hogy mit írt le, hanem az, hogy mit írhatott volna le egyesek szerint. És ez ma halálos bűn.

 Ahogyan azt a baloldali médiától már megszokhattuk, hazudoznak, akár a vízfolyás, de Gulyás Balázs, saját sértettsége okán most mindenkin túltesz.  

Azzal kezdi, hogy alaposan átolvasta és kielemezte a „Vesszőfutás” című könyvet, amelyet Kónya Endre a saját történetéről írt. A magánkiadásban megjelent könyv minőségén élvezettel csámcsog, közben elfelejti, hogy nem mindenkinek vannak tehetős külföldi mecénásai, akik hatalmas összegekkel támogatják azt, hogy hazánk baloldali sajtótermékeiből a szenny áradjon.

 

Részlet a Vesszőfutás c. könyvből

Azt is állítja, hogy az ítélet a kényszerítés miatt született. Nos, ha valóban kiolvasta volna a könyvet, megtalálta volna benne a bírósági ítéletet és nem írt volna le összetákolt cikkében ekkora blődséget. Valóban átfuthatta nagyjából a könyvet, mert kiragadott félmondatokat idéz, amely ahhoz hasonlítható, mint amikor egy diákcsíny következtében a tankönyvben lévő lecke szövegéből filctollal kiemelik, hogy a tanár dadog és sánta. Nagyjából így néz ki Balázs bácsi (ha már ilyen divatos lett a bácsizás) elemzése is.

Tovább folytatódik a nagy ívű „irodalmi elemzés”, ugyanis a botcsinálta kritikus „termelési regénynek” nevezi a könyvet. Lázasan kutatok agyam rejtett emlékei között, de biztos vagyok abban, hogy ilyen irodalmi műfaj nem létezik. Persze, nem is regény. Ez a tudálékosság kissé megmosolyogtató. Újabb hazugság következik, hiszen Balázs bácsi azt állítja, hogy a Gulyásmédia munkatársa volt idén augusztusban a második könyvvásárló. Nos, felvilágosítom, hogy én már sokkal korábban, megvásároltam a könyvet, ahogyan sokan mások is szerte a Kárpát-medencében. Ám, erről Balázs bácsi honnan is tudhatott volna? Pedig gyakori beszédtéma a könyv, legalább egy éve.

 Balázs bácsi azt is kifogásolja, hogy a könyv stílusa csapnivaló, ám elfelejti, hogy Kónya nem író, hanem testnevelést oktató tanár. Talán Kónya is kifogásolná az ő fekvőtámaszait és a kötélmászást sem minősítené kitűnőre, de talán elfogadná a torna alóli felmentést. Azon gúnyolódik, hogy Kónya a munkájáról ír, miközben azt találgatja, hogy magánkiadásról lévén szó, „nem volt, aki a sajtó alá rendezze a szöveget”. Balázs bácsi nem tudja, hogy a szöveget a korrektor javítja, pedig ezt újságíróként tudnia kéne, ahogyan azt is, hogy könyv esetében a szöveget nem sajtó alá rendezik, hanem nyomdakészre tördelik, szerkesztik, képszerkesztik. Ha ezt egy újságíró nem tudja, az bizony, szégyen. Ahogyan az is, hogy a helyesírási hibákat emlegeti, miközben azt írja: „Stoffán György nem általlja megkérdezni az előszóban…” Ezután nem csodálkozom, hogy azt írja: „Nem mondható könnyű olvasmánynak…”

Tagadhatatlan, hogy a könyv megértéséhez elengedhetetlen a magyar nyelv ismerete.

Miután részletesen és alaposan kigúnyolja a tanár munkáját, fél mondattal elintézi a lényeget, a könyvben megjelent bírósági jegyzőkönyveket, a tanúvallomásokat és az ítéletet, ami valószínűleg jobban érdekelné az olvasót, mint Balázs bácsi felkészületlen sületlenségei.

Részlet a Vesszőfutás c. könyvből

Az előszónak, amelyet Stoffán György író írt, külön fejezetet szentel. Először a könyvben található fényképben talál kivetni valót, amelyen Kónya Endre az íróval szerepel. A kép minősége után rögtön megjegyzi, hogy fölöttük, a falon egy Horthy Miklós portré látható. Úgy tűnik, mégsem olyan gyatra a kép minősége, ha ilyen apró részletekre is felfigyelt „elemzése” során. Egyúttal azt is megtudhatja a cikk olvasója, hogy ma, Magyarországon bűnnek számít vitéz nagybányai Horthy Miklós portréját bárhová, akár az otthonunk falára kitenni. Legalább is, Balázs bácsinak bántja a szemét, úgyhogy mindenki ehhez tartsa magát! Kifogásolja az író véleményét, bizonyítékokat követel, akár egy ügyész és következetesen újságírózza a 27 kötetes magyar írót. Azzal a következtetéssel cáfolja Stoffán gondolatát – miszerint, a bicskei kastélyra szemet vethetett valaki –, hogy a hatalom, ha akarta volna, rég megszerezte volna.

Balázs bácsinak baloldaliként, láthatóan egy rugóra járhat az agya és rögtön a kormányt sejti minden ingatlan ügylet mögött, holott ez korántsem így van. Ezután egy jót Böjtézik, rákenve azt az előszó írójára. Stoffán György éppen azt fejtegeti az előszóban, hogy azok, akik Kónyára rákenik a bűntárs vádját, amit maga a bíróság sem tett, csak azért, mert igazgatóhelyettes volt – nem az egyetlen –, éppen olyan jogon teszik, mint ahogyan Böjtére ráolvassák a nevelője iránti felelősségét. Hiába, a baloldal fenntartja a jogot, hogy mindent úgy értsen, ahogyan érteni akar. Kiemel, gúnyolódik, igazi baloldali tempóban mocskol.

 Megemlíti a „Házon kívül”-ben leadott videófelvételt is, amit „véletlenül” kért Kónyától az éppen akkor „véletlenül” mellé csapódott ügyvédje, mert állítólag ezzel bizonyíthatta volna utólag az ártatlanságát és „véletlenül” öt kameraállásból vette ezt rejtetten az RTL stábja. Véletlenül sem ígértek pénzt a felvételért és véletlenül sem kaptak a fiatalok tízmilliókat. Az is csak véletlen volt, hogy Kónyát azután fogták perbe, hogy tetten érte K. Bélát, aki véletlenül megúszta felfüggesztettel és véletlenül Svájcban kötött ki, ahol véletlenül gyerekeket szállít egyik intézményből a másikba. Biztosan sokat nyomott a latba a szakmai gyakorlata.

Persze, Balázs bácsi nem nyomoz, nem kutat, csak gúnyol és rágalmaz. Véletlenül sem az igazság érdekli. Nála az oknyomozás kifullad abban, hogy nyugdíjast üldöz a felesége műszakival nem rendelkező autóján. Az ő csatatere a stúdió, ahol a saját komfortzónájából nem mozdulva, górcső alá veheti alanyait. Balázs bácsi tehát, nem is igazi újságíró, hiszen ebben az egy cikkben is több szempontból megbukott és az újságírói etikát és az objektivitás kötelezettségét hírből sem ismeri. És ha már írt a könyvről és az előszó szerzőjéről… esetleg egy interjú erejéig fel is kereshette volna az érintetteket. Ez azonban eszébe sem jutott. Nem ez a „feladata”, vagy csak nem tud felnőni a saját feladatához – ha már újságírónak képzeli magát. Talán, tanácsosabb volna mégis, ha annál maradna, amihez ért, és nem próbálkozna efféle új műfajjal. Akkor hitelesebb lenne.

dr. Vassy László

(forrás: Nemzeti Internetfigyelő)

Nagyarányú Eon-os természetkárosítás és károkozás Besnyőn

Bizonyára súlyosan szellemi fogyatékosokat alkalmaz az EON és az MVM. Nem elég, hogy az ügyfeleknek úgy számláznak, ahogy akarnak, és annyit, amennyit akarnak, most már ott tartunk, hogy a lakókörnyezetet, annak megkérdezése nélkül, anyagi károkozással is támadják. Az egyszerű polgár sehová nem mehet panaszra, mert a multi érdekei sokkal többet számítanak Magyarországon, mint az állampolgáré.

Ennek tudatában történhetett meg, hogy két csodaszép diófámat konkrétan megfelezte valami nyomorult agyú, egészen hülye Eon-os vagy MVM-es, akit az önkormányzat engedett be a faluba természetet rombolni. Diófám ágai több mint három méterre vannak – voltak – a felső vezetéktől, és semmiképpen nem érték el az Eon-osok vagy MVM-esek által „védett” vezetéket. A károkozás és a csonkolás másik aspektusa, hogy a rombolást nem a levélhullás után végezték, hanem ma, azaz, 2025. október 6-án. A diófán termés is volt, így azt, a terméssel együtt mocskolta meg a szellemi fogyatékos gazember - Eon vagy MVM alkalmazott.

Panaszt tenni persze, sehol nem lehet, hiszen sem a fogyasztóvédelmet, sem a bíróságokat, de legkevésbé a bűnelkövetőt sem érdeklik az efféle esetek. A fa pedig, már megcsonkoltan áll. Nem az első ilyen galád pusztítás a Fejér megyei Besnyő községben és a környékén – de gondolom sok egyéb helyen is. A szomorú az, hogy az ilyen természetpusztítás már mindennapos, és mint ez esetben is, teljesen fölösleges csonkolást végeztek. Mint természetvédőknek és klímapolitikusoknak, az e kérdésben döntési joggal rendelkezőnek a figyelmébe ajánlom az ügyet.

Az Eon-t és az MVM-et pedig kérem, hogy szakembereket, ne pedig elmebetegeket alkalmazzon, akkor talán a természetet sem károsítják majd ilyen mértékben. Hiszen a madárfészek megóvása és a természetvédelem sokkal fontosabb lenne, mint a félkegyelműek fogalakoztatása.

Stoffán György

Október hatodika… – ma egy országot akasztanának!

A hajnali csípős hideg átjárja a csontjainkat. Egy ország áll a várudvaron gondolatban, és hallgatja a végzetes dobpergést. Az ítéletet már kimondták, de a nemzet nem engedi megbilincselni magát, nem hajlandó elindulni a várárok felé, hogy ott a nyakába akasszák a kötelet. A mai Tichyk idegesen lovagolnak körülöttünk, és várják, hogy jelenthessenek – ma nem Bécsnek, hanem Brüsszelnek.

Korunk Haynaui tördelik a kezüket, és azon töprengenek, hogyan lehetne ezt a „rebellis” népet megsemmisíteni… igaz, már ezer éve töprengenek, de nem találják a megoldást. Tichy lova is egyre többször botlik meg a sima úton, hiszen a hazugságpatkó miatt sajog a ló lába…

Azonban a nap egyre magasabban jár, a kivégzést nem lehet végrehajtani, mert minden aljas próbálkozás, minden hazug vád és rágalom napvilágra kerül. Ilyenkor jobbnak látják el-elhalasztani a kitervelt gyilkosságot.

Akik ma ölni akarnak, azok épp úgy gyűlölik a magyart, mint 1849 eszeveszett gyilkosai. Épp úgy készülnek a kivégzésre, mint azok, akkor, ott Aradon. Ám, az az október 6. ma erőt és elszántságot ad a mai halálraítélteknek – nekünk. Hiszen, látjuk a gyáva és aljas törekvést, a magyar szabadság letörésének vágyát, a magyar nemzet megsemmisítésének érdekében történő sátáni fondorlatokat. És látjuk a tizenhárom tábornok kegyetlen meggyilkolását, a későn érkező „kegyelmi” döntést. Ha ugyan volt efféle megkésett levél az Udvar részéről.

Ma védekezni vagyunk kénytelenek az elképzelt aradi várudvaron, ahol a gyilkosok vesznek körül, ám a gyilkosokra is vár a keserves végzet, mert a bárgyú gyűlöletük megöli őket is.

Mi még nem győztünk, de győznünk kell a Máriás zászló és a magasra emelt kereszt alatt, amelyet Kapisztrán tartott a kezében egykor. És győznünk kell a hit erejével, ahogyan elődeink győztek ezer éven át ellenségeik fölött. Ugyanazon ellenségek fölött, akik ma halálunkat akarják.

Ma Aradon ott áll az obeliszk, de már visszaállították a béke, a szeretet szabadságszobrát is… Arad ma erőt, példát, egységet sugároz a belső férgekkel és a külső ellenséggel szemben.

Egykor Franz Josef császár kezet csókolt a cárnak, mert legyőzte a magyar hősöket, és így Haynau kedvére akaszthatott. Ma, a halálunkat kívánó belső ellenségeink, brüsszeli gazdáik a kezét nyalogatják, miközben átveszik az apanázst, a gyilkosságban való későbbi részvételért és az előkészítésért. Mert a nekünk szánt kötelet ők verik évek óta… Ám, vissza fogják fizetni az apanázst! Minket ugyanis nem akaszthatnak fel a várárokban sem Brüsszel aljas, gyilkos hivatalnokai, sem hazai, áruló tettestársaik.

Eljön az idő, amikor Európa a mi kezünket csókolgatja majd azért, mert megmentettük a végpusztulástól a jólétben megposhadt, hitehagyott, ostoba vezetőket választott, botor és félrevezetett európai társadalmakat. És másokat állítunk hamarosan a várárok szégyenoszlopai elé…

Kegyelettel és imával gondoljunk tehát, ma 1849. október 6-ára, Aradra és a pesti Neugebeude vérrel pecsételt udvarára, és a pozsonyi dombra. Kérjük a Mindenhatót, hogy ne ismétlődhessék meg a magyar történelem e gyászos napja. Küldje el nekünk Kapisztránt, azzal a kereszttel a kezében, amely kereszt alatt Nándorfehérvár megmentette a hazát és Európát – egy időre. És hallgassa meg annak a tizenhárom tábornoknak a könyörgését, akik életüket adták a Szent Magyarországért!  

Stoffán György

Magyarország háborúban áll

Amíg itthon megy a politikai adok-kapok a választási kampány égisze alatt, addig Koppenhágában egy másik, súlyos bajvívás folyik. Ahogy itthon az ellenségek, úgy ott, a hazai ellenségek gazdái próbálják legyűrni a magyar miniszterelnököt, ezzel pedig Magyarországot és a Kárpát-medence magyarságát. A helyezet drámai, mert az európai vezetők átformálódtak potenciális rablókká és gyilkosokká. Hiszen, amikor ők a háború mellett teszik le a voksukat, nem tesznek mást, mint cca. ötszáz-millió európai embert igyekeznek minden erejükkel halálra ítélni.

Magyarán; Orbán Viktor a legaljasabb bűnözőkkel harcol, amikor nem akar háborút, és ellenzi, hogy az Európában befektetett orosz vagyont Ukrajna megkapja. Persze, a magyar miniszterelnök a magyar érdekek mentén ahhoz is ragaszkodik, hogy azok a gazdasági lehetőségek, amelyek a nép jólétét biztosítják, megmaradjanak. Ukrajna uniós csatlakozása is ott lebeg a koppnehágai, vérszagú fülledt levegőben, s csak azért nem kerül pont az ügyre, mert Orbán Viktor ebben is elkötelezett a magyar nemzeti érdekek mellett: Ukrajna, mint háborús fél, ne csatlakozhasson az Unióhoz. Orbán Viktor tehát hatalmas küzdelmet folytat a békéért, Magyarországért, Európáért.

Közben itthon?

A Parlamentben és az utcán, a családokban és a baráti társaságokban a legszélsőségesebb őrültségek kerülnek napirendre, azaz, a beszélgetések és felszólalások sorába. Hazudozások, rágalmak, alázások és gyűlölködések sorozatát látja, hallja az ember, és erős hányingere lesz attól, hogy hányan támadnak saját hazájukra, hányan nem képesek felfogni azt, hogy bárki lép Orbán Viktor helyébe, az olyan lesz, mintha Magyarország háborút vesztene, és háborúba lépne. Illetve, nem lépne, hanem lép!

Ma az Orbán Viktor ellen hadakozó anyák és apák búcsúzhatnának gyermekeiktől, akiket katonai parancsra a frontra visznek, és később faládában hoznak vissza, katonai tiszteletadás mellett. Családok lakásait, házait árverezik majd el, mert bárki kerül hatalomra, azok a családtámogató intézkedések és lehetőségek mind megszűnnének, amelyeket ez a kormány ad a választópolgároknak, a magyar népnek.

Nem ócska „kampányduma” az, hogy megszorítások, adóemelések, rezsiköltség emelkedés és háború vár az értetlen gyűlölködőkre is, akik ma primitív mivoltukban képtelenek felfogni, hogy a nem pártokban, nem pénztárcákban, bankszámlákban, Hatvanpusztákban és hatalommániában kell gondolkodni… Ma összefogásra van/volna szükség. Egyéni érdekekért hazát árulni nem ildomos, mert aki ezt teszi, maga is odavész!

Javaslom, hogy e pillanatban együtt drukkoljunk – pártállásra tekintet nélkül – a magyar miniszterelnöknek. Akkor is, ha szeretjük és akkor is, ha kevésbé szeretjük vagy nem…

Ő ugyanis, most nem a Fideszért, nem a szellemileg roncs, mániákus ellenzék Hatvanpusztás képzelgése szerinti vagyonért, és nem Semjén Zsolt „tisztára mosásáért”, vagy Netanjahuért harcol Koppenhágában, hanem a MAGYAR NEMZET SZUVERENITÁSÁÉRT, A MAGYAR NÉPÉRT, A MAGYAR FIATALOK ÉLETÉÉRT ÉS MAGYARORÁSZGÉRT ELLENKEZIK A BŰNÖZŐKKEL, AZ ERKÖLCSTELEN GAZEMBEREKKEL ÉS A HAZAI NEMZETÁRULÓKKAL.

A közélet idehaza mindenképpen megtisztul, és az erkölcstelenség, az árulás, a harácsolás és a jellemtelenség megszűnik, hiszen, ami nem az erkölcsre, szeretetre, tisztességre és a humánumra épül, az önmagát semmisíti meg. A tisztulási folyamat magától indul be, és nem csupán az emberi elgondolás szerint emészti fel magát, szűnik meg, bár tenni is kell érte.

Ma azonban nem a belpolitikára kellene figyelni és abban felőrlődni, hanem arra az európai politikára, amely konkrétan megsemmisíteni igyekszik a magyarságot, s amely be akarja olvasztani nemzetünket a nagy közös kohóba, azaz, a megsemmisülésbe.

Orbán Viktor koppenhágai munkája, ellenkezése, vétója és logikus elgondolása tehát, ma minden, gondolkodni képes magyar részéről támogatást parancsol. Aki nem látja az Unió gyilkos, sátáni hajlamait, az vagy nem magyar, vagy szellemi fogyatékos. Mert csak a szellemileg erősen behatárolt ember akarja gyermekét, unokáját a frontra engedni, megélhetését kockára tenni, a sok hatalom-, és pénzéhes politikai niemand megélhetése és jelenlegi gyűlölködése érdekében.

Amit pedig ma bajnak, problémának megszüntetendőnek érzünk a belpolitikában, a Fidesz háza táján, az is mind megoldódik, akár a tiszai ciánszennyeződés. Mert ahogyan a természet regenerálja magát, úgy regenerálódik az emberi jellem, az erkölcs, a tisztesség, és maga az ország is.

Ehhez viszont legelőször arra a munkára van szükség, amelyet most a miniszterelnök Koppenhágában végez: szabad, szuverén és félelem nélküli országot kell teremteni gyűlölködés nélkül, közös és világos együttműködéssel, pártokon kívül és felett, hittel és megbecsüléssel egymás iránt. Ha nem sikerül, akkor mindennek vége!

Szent István utolsó szavai jutnak eszembe és reménykedem: "A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem vihataiban!"

Stoffán György