Nem szeretek kilógni a sorból, mégis kénytelen vagyok. Ebben a mai világban pedig, ez a kényszerűség egyre inkább rá nehezedik a gondolkodni még képes emberre. A mindennapok hányingerkeltő, háborús híreit olvasva lassan azt hinné az ember, hogy az elmúlt évtizedekre visszatekintve, ma már egy másik bolygón létezem. Pedig nem. A bolygó ugyanaz, de az emberi elme, a józanság és a gondolkodásra való hajlam megszűnt létezni a legmagasabb európai szinteken is. Ördögivé vált a világ és benne – ha apró léptekkel is, de –, Magyarország szintén erre tart.
Háború van, ami épp olyan aljas és kegyetlen háború, mint az összes eddigi a történelemben… Lélektelen, és megtorolhatatlan. Hogyan tudhat örülni bárki annak, hogy ez vagy az a háborús fél, fiatal emberek százezreit öli meg és azzal fenyegetőzik, hogy emberek millióit pusztítja el, ha ezt jónak látja. Nem abban a pillanatban kellene likvidálni az ilyet? Ez érdem? És az érdem, ha rakétákat küldünk és pénzt a gyilkolásra? Nem háborús bűncselekmények ezek? De azok! Van értelme ennek? Nincs! Mert a világ ma a Sátán kezében van, a háborús nagyhatalmak pedig, és minden politikus, aki gyilkosokat dicsér, maga is a Sátán szolgája. Mert sem Putyin, sem Tump, sem von Leyen vagy Weber, sem Macron vagy Tusk nem üti meg az „ember” szó értelmét… csupán értéktelen gazemberek, potenciális gyilkosok, háborús bűnösök. Sátánisták…
Kilógok a sorból, mert ezt a nihilizmust, ezt az elmebeteg, erkölcstelen, bűnös világlátást, ezt a Teremtéssel ellentétes, és emiatt ab ovo vesztes liberális háborúskodást én nem tartom, mert nem tarthatom a magaménak. Egyetlen normális ember sem tarthatja magáénak. Sajnos a reakciók is hibásak, még mindig rossz irányúak. Ezért…
· …én nem szeretem, ha Brüsszelben egy hazaáruló politikus a nevemben is gyalázza a hazámat.
· Én nem szeretem, ha azt a miniszterelnököt verbálisan rugdalja egy primitív csőcselék, akinek a lábnyomába sem léphet.
· Én nem szeretem, ha a vallásomat, a hitemet és a magyarságomat kigúnyolják, és üldözik.
· Én nem szeretem, ha egy törpe minoritás többségnek gondolva magát a nemzet egészét akarja bajba keverni.
· Én nem szeretem, ha tömeggyilkosok unokái, leszármazottai ma az emberi jogokat, s demokráciát féltve árulják a hazámat.
· Én nem szeretem, ha az idegem megszállás alatt lévő magyar területeken élő nemzetrész ellen lázítanak politikusnak nevezett senkik.
· Nem szeretem, ha az unokáim jövőjét kockáztatják azok, akiknek börtönben volna a helyük, de a többi bűnöző megvédi őket a mentelmi jog fenntartásával.
· Én nem szeretem, ha kormánypártok és az ellenzékiek általános iskolás szinten „ütik egymást”, hülyébbnél hülyébb internetes bejegyzésekben és megszólalásokban.
· Én nem szeretem, ha nem a magyar nemzet és a Kárpáthaza érdekei az elsők, úgy Brüsszelben, mint idehaza.
· Én nem szeretem, ha a még megmaradt szuverenitásunkat feladni készülők, a háborút a halált ránk hozni akarók, az országot elveszejtők magyarnak, nemzetinek nevezik magukat.
· Én nem szeretem, ha csak törvények vannak, de nincs törvényesség Magyarországon.
És folytathatnám a hosszú-hosszú felsorolást.
Mi az, amit a fentiekkel szemben szeretnék?
Azt, hogy a hazaárulást annak megfelelően, a magyar hagyományok szerint büntessék, hogy a nemzet és a haza érdekeiért összefogjon az egész nemzet, hogy végre ne egy elmegyógyintézet hangulata uralkodjék a politika és az állandó, a mai világhoz alkalmazkodó modernizálás miatt – a családokban, a baráti társaságokban, a munkahelyeken és az egyházakban. Legyen elég, hogy magyarok és magyar keresztények vagyunk, hogy van hazánk, és ezt a magyarságot, kereszténységet, és ezt a hazát minden eszközzel – tűzzel és vassal is, de – meg kell védenünk közösen, minden ellenségtől. Meg kell békülnie magyarnak a magyarral, a közös érdek, azaz, a szabadság és a függetlenség érdekében. El kell felejteni a pártoskodást, a gyűlölséget, és ki kell állni a szellemi, lelki barikádra, méltósággal és szeretettel, de határozottan. Jobban kellene szeretni a hazát, mint amennyire utálja az –önmagát is megsemmisítő – ellenzék a miniszterelnököt.
Akinek pedig nem tetszik itt,
Magyarországon élni, annak senki nem tiltja meg, hogy elköltözzön ebből az
országból és éljen olyan idegenként másutt, mint amilyen idegenként a szülőföldjén
élt… Mi maradunk – itthon, a Kárpáthazában!
Stoffán György