Román elnökválasztás előtti csatározás – magyar szemmel

 

Van baj elég –, ahogyan Erdélyben mondani szokás, ám mostanában mintha szaporodott volna. Romániában hónapok óta zajlik az elnökválasztás körüli cirkusz, tüntetések, elnökjelölt kizárása, eredmények megsemmisítése, új forduló, új jelöltek stb. Egy kicsit olyan ez, mint amikor a gyermekek kártyáznak, és ha nem megfelelő a kihúzott lap, visszateszik, majd addig húzogatnak új lapokat, amíg a kedvező elő nem kerül. Egy normális világban ezt semmiképpen sem lehetne komolyan venni, ahogyan a fehér csíkot felszívó ukrán, francia, angol és német vezetőket sem. Egy normális világban, normális emberek, ezeket már régen a történelem szemétdombjára dobták volna. Egy normális világban…

Ebben a világban azonban, a tüntetésen verekedő, bukott csendőrt, magyar katonai sírokat gyalázó, magyarverő senkit meghívják az amerikai elnök beiktatására és patriótának, kereszténynek nevezik. Mi magyarok pedig, tőle várjuk a józan párbeszédet. Furcsa, tébolyult világ…

Ma elszabadultak az indulatok Magyarországon is, és olybá tűnhetett, hogy aki ez ellen a „párbeszéd” ellen szólt, az egyszerre kormányellenes és romángyűlölő. Mindenki a diplomácia és a román politikai helyzet szakértőjévé vált a közösségi oldalakon. Pedig, csupán annyit jegyzett meg néhány földi halandó, magyar szellemű ember, hogy Pannonhalmán talán még sem kéne George Simiont megemlíteni. Hiba volt, nem kellett volna. Ezt, talán maga a Miniszterelnök is elismeri később. Az internet bősz népe azonban, addigra már egymásnak feszült. Sikerült a bolhából elefántot csinálni. Végül is…, minden csoda három napig tart.

A „Románia szakértők” azonban, a bögyömben vannak. Nem először és valószínűnek tartom, hogy nem is utoljára. Úgy vélem, nem árt egy-két dolgot tisztáznom ezekkel a tévelygőkkel.

Először is – nem vagyok román-gyűlölő. Vannak román ismerőseim, román barátaim, akikkel kölcsönösen tiszteljük és becsüljük egymást. Csakhogy, a tiszteletet nem lehet kikövetelni, sem elvárni. Csak kiérdemelni. Kiérdemelni pedig, egyenes gerinccel, becsülettel és emberséggel lehet. Ha valaki nem tud a tükörbe nézni, ne várja el mások tiszteletét. A gerincesség a saját nemzete iránti elkötelezettséggel és büszke nemzeti öntudattal kezdődik. Ha pedig, valaki megalkuvó, szolgalelkű, talpnyaló, azt más nemzetek fiai sem fogják becsülni, hanem megvetik. Ez a szabály érvényes úgy Erdélyben, ahogyan máshol is. Nem vagyok hajlandó hazudni. Nem mondom azt, hogy Romániában minden rendben van és dúl a sokak képzeletében élő „demokrácia”. Nos, nincs demokrácia. Senkinek sincs. Nincs magyarnak és nincs románnak sem. Egyformán küszködik a nép a mindennapokban és a jóléti hazugság máza alól kilóg a szomorú valóság lólába.

A megálmodott „Nagyrománia” már régen nem a románoké. Nem az övék Erdély, ahogyan a miénk sem és nem az övék Ó-Románia sem. Elhordják az idegenek az erdőket, az altalaj kincseit, birtokolják a termőföldet, a hegyeket, az emberek életét, sőt, lassan a gondolataikat is –, ha így haladunk. Idegen hadsereg állomásozik a földjükön, és idegenek parancsolnak a mindenkori bukaresti vezetésnek is.

Simiont is úgy terelgetik a mioritikus tájon, országjárása közben, akár a jámbor, tudatlan birkát. Ez szó szerint értendő egyes felvételek tanulsága szerint, amikor Simiont két markos ember karjainál fogva terelgeti az ellenkező irányba… A nép azonban hiszékeny és hergelhető – ott is. Csőcselék akad mindenhol. Ahogyan minden választás előtt, úgy most is föllángolt a gyűlölet. Három nappal ezelőtt autóztam a Partiumban. Betartottam a sebességkorlátozást. Lakott terület…, a román rendőr félelmetes – elevenen él az emlék még a Ceausescu-rezsim óta. Kerülgettek az autósok – a rendszámtáblán különböző román megyék rövidítései – előztek, villogtak, dudáltak. Nem értettem az egészet. Egyikük elém vágott és megpróbált leszorítani. Hirtelen megvilágosodtam – magyar rendszám van az autómon. Nem voltam jó hangulatban. Elöntött a vak düh. Heves jelbeszéd kíséretében eszembe jutott az ízes román tájszólás is. Amikor csillapodott a haragom, eszembe ötlött, hogy így játszadozik velünk, emberekkel a politika és annak igazi irányítói. Szomorú. Ugyanez történik a tömegekkel. Nem foglalkoznak a valós, megoldásra váró problémákkal, ami magyart és romát egyformán nyomorít. Nem emlegetik a lej rohamos romlását, az egészségügy, a gazdaság problémáit, az oktatás gondjait, csupán a gyűlöletet hirdetik, terjesztik, akár a pestist. Románia sohasem fog igazán talpra állni és húzza magával Erdélyt is, pedig, az ott lakók, magyarok, székelyek, németek és románok egyformán szeretik, otthonuknak tekintik. Nem várhatnak semmi jót, hiszen a mindenkori hatalom, a bukaresti kormány tagjai, a mindenkori államelnökök eladják a lelküket is az ördögnek, csakhogy hatalomhoz és pénzhez jussanak. Az igazi hatalom pedig, a globalisták kezében marad, ahogyan eddig is, amióta létezik Románia, hiszen ők maguk hozták létre és nem a népnek, nem a románoknak. A szegény, megvezetett tömegek pedig, továbbra is birkaként bégetnek és parancsra harapnak egy hazug ígéretért, egy álomért, ami sohasem válhat – velük és nekik – valóra.

Nekünk egyetlen dolgunk maradt: kitartani a viharban, mint a jó gazda, és várni. Kivárni, hogy a történelem Ura ezen a velejéig romlott világon újra rendet teremtsen…

Cz.A.

 

Magyar ember, Simionnal semmiben nem érthet egyet! Mert az ellenséggel nem érthetünk egyet!

 

Tihanyban néhány mondat erejéig visszaköszönt a régi liberális Fidesz. No, nem a teljes Orbán-beszéddel van bajom, és nem az apátság felújítása piszkálja az orromat, mint sok liberális és kommunista szerencsétlennek, csupán egy gondolat, amit pont ott és pont a Miniszterelnök sütött el, teljesen értelmetlenül és magyarok sokaságát megbántva, megsértve. „Az egyik jelölt, Simion úr ezt mondta: – Most a nemzetek Európájának, a keresztény Európának van itt az ideje, amelyben harcolni fogunk a jogunkért, hogy európai polgárok legyünk. Teljesen egyetértünk, történelmi sorsközösségben élünk a románokkal, nem szólunk bele a most folyó elnökválasztási küzdelembe…” – Mondta a magyar miniszterelnök az ezer esztendős tihanyi istenházában, I. András király hamvai fölött.

https://www.facebook.com/nemzetinaplo/videos/710795079349511/

E beszédre egy hozzászólás jelent meg a Facebookon, amelyet a köztiszteletben álló, a magyarságért mindig kiálló erdélyi honfitársunk írt. Magam is megosztottam ezt az írást, és ami ezt követően történt az elkeserítő. A Csíksomlyóra járó, Erdély-imádó magyarországiak hozzászólásai a hazaárulás, a nemzetárulás, a tudatlanság és az emberi hülyeség tökéletes keveredése, ami azt is jelenti, hogy a magyarországi jobboldali többség nem ismer sem erkölcsi, sem nemzeti értékeket, tartást, méltóságot, hiszen, csak azért, mert a Miniszterelnök mondta, képes egy tőrőlmetszett, bukaresti cigány bűnözővel is egyetérteni. Ez pedig tragikus! Tragikus, az is, hogy a Miniszterelnök úr ezt a néhány mondatot pont Tihanyban mondta és, hogy egyáltalán mondta. Elvakult magyarországi követői ugyanis képesek a székelyt, az erdélyi magyart is keresztre feszíteni, ha ellentmond a miniszterelnöki beszédben elhangzott mondatoknak.

Mert: a magyar ember különleges sorsközösségben él a románokkal… amely nem történelmi sorsközösség, hanem a rabló és megrabolt sorsközössége. Soha, semmilyen ügyben nem érthetek egyet az ellenségemmel, még akkor sem, ha ezt más hatalmak kérik, vagy, ha ez egy nemzetközi forgatókönyv része. Simion számos alkalommal meggyalázta a magyarságot, s legfőbb keresztényi cselekedete az volt, hogy oláh söpredékkel meggyalázta az Úz-völgyi magyar katonatemetőt, amelynek a földjében egyetlen oláh katona sem nyugszik. Saját katonatemetőik viszont szeméttelepekké váltak a nagy román nacionalizmusban.  

Tehát, felvetődik a kérdés miszerint – diplomácia ide vagy oda –, egyetérthet-e a magyar miniszterelnök egy bűnözővel, csak azért mert a bűnöző azt mondja, hogy keresztény? Nem! Nem érthet egyet, még az általam nagyra becsült magyar miniszterelnök sem. Írom ezt, mint orbánista, aki néha meg-megbotránkozik egy-egy kormányintézkedésen és/vagy ostoba kijelentésen, olyanon, amilyen ez volt Tihanyban! Ennek ellenére továbbra is a mai kormányra adom le a voksomat, és Orbán Viktort továbbra is nagyra becsülöm, de az ostoba megnyilatkozásokat szóvá kell tenni, akkor is, ha a bekötött szemű, süket és néma követőknek ez nem tetszik… Mert az ilyen kijelentések után az embernek eszébe jut az 1990-es kivonulás, a cápalátogatás, a csuhások térdre… és ezek bizony nem jó emlékek. Jó lenne, ha a beszédírók is figyelemmel lennének a Miniszterelnök mondanivalójára és nem sértegetnék, bántanák meg az idegen főhatalom alatt élő, 105. éve kínlódó, de kitartó keresztény magyarokat azzal, hogy a magyar miniszterelnök egy oláh bűnözővel tart. Mert ha marad egyáltalán keresztény magyar a Kárpát-hazában, az Erdélyben marad majd meg… hírvivőnek!

Stoffán György

 

Május csodái… „ezer nép híven zengi ma…”

Igaz, most kissé megtréfáltak a fagyosszentek, lehűtötték a levegőt, de cserébe hoztak egy kis aranyat érő esőt… bár itt-ott nagyobb viharokat is szabadjára engedtek. Ám, akkor is május van. Mozart is megénekelte: „Szép május jöjj, hogy ébreszd a fáknek ágait, oly régen várlak téged, hogy minden nyíljon itt…” És jött. Az orgonaillat betölti a kertet, a tulipánok ezernyi színben pompáznak, s minden kis növény mosolyogva, nyújtózkodik, nagyot sóhajt, új életre kelve és gyönyörködtetve a világot, az embert… az embert, aki mostanság alig akarja észrevenni a körülötte megújuló csodát, a természetet. Mert elmerül az emberi ostobaság mélységeiben; a politikában, a változó világ erkölcstelenségeiben, a mindennapi problémákban, a gyűlölködés botor világában, a természet és a teremtés elleni vonaglásban, a hitetlenség szabadságnak gondolt mételyében, a pápaválasztási totózásban és a háborútól való félelemben. Pedig, a világ nem rossz, nem gonosz, nem aljas. Csak vannak, akik azok. És nem kellene azokra koncentrálni, mert az a legszentebb életű szerzetest is lehúzza abba a gondolatkáoszba, amelyben az emberiség ma úgy fetreng, mint a varacskos disznó a pocsolyában.

A világítón sárgálló repce illata és látványa, a kalászba forduló gabona és fészekből kikandikáló kis gólyák, a cikázón vadászó fecskék olyan örömet, élményt adnak, amelyekért, ha ember irányítaná mindezt, akkor hatalmas összeget kéne fizetni azért, hogy lássuk és megtapasztaljuk, mint a színházi előadást, a koncertet vagy a festményeket kiállító múzeumokat. De, lám, mindezt ingyen kapjuk a májustól, a Természettől és annak Teremtőjétől… eredetiben… hiszen a művészet, amelyért fizetünk, a természet utánzása csupán, ahogyan ezt Seneca megfogalmazta: „Omnis ars imitatio est naturae.”

Észrevesszük-e ebben a csodálatos újjászületésben a Teremtőt, az Istent? Nem! Vagy csak nagyon kevesen! Boldogok tudunk-e lenni egy gyönyörű naplemente láttán ilyenkor, amikor hosszabbodnak a napok, és lassan, mélázva bukik le a fényt adó bolygónk, azért, hogy mi emberek tovább töltekezhessünk a széppel, s tovább gondozhassuk a kertet, és tovább játszhassunk a gyermekkel, az unokával az udvaron, a játszótéren… Milyen sok örömöt és szépséget kapunk ingyen, minden májusban!

Tudjuk-e még, hogy eleink milyen örömmel indultak a templomba esténként, amikor a májusi litánia felcsendült a vén kántor keze alatt, s együtt énekelte a nép:

 

„Néked ajánljuk, Szűzanyánk,

A legszebb hónap alkonyát.

Ezer nép híven zengi ma:

Ó, üdvözlégy, Mária!...

 

Öregek és fiatalok, készültek erre a hónapra lélekben is, mert a természet varázslatos szépsége, a lélek szépség utáni vágyát is életre keltette, s az anyai szeretet volt az, amely tökéletessé tette e hónap csodáját. Ezt az anyai szeretetet kapta meg mindenki, aki elment esténként az Égi Anya köszöntésére, ünneplésére május hónapban. Az is boldog volt, aki az édesanyjával ment gyermekként kézen fogva, s az is, aki ezeken a szép litániákon édesanyja szeretetét érezte a mennyből, estéről estére.

Ma már nincs, vagy csak kevés helyen van ilyen, estéről-estére ismétlődő, lelket nyugtató litánia, nincs készülődés a május fogadására, s alig van természetfeletti öröm a lelkekben, s a természet is hiába erőlködik, nem vesszük észre az istenadta szépségeket… Pedig, az esti litániákhoz még papra sincsen szükség... 

Május eleje van! Próbáljunk hát a hátrelévő hetekben szétnézni és boldognak lenni, értékelni amit  évről évre kapunk ebben a hónapban, hogy mi is képesek legyünk észre venni és mindazért hálával ünnepelni Máriát az Ő országban, az Ő hónapjában, hittel, reménnyel és szeretettel, ahogy eleink tették... akik évszázadokon keresztül, sokkal több és nagyobb szenvedések közepette is várták a májust…

Stoffán György

Ötven éve halt meg Mindszenty József, Magyarország prímása

 

  Utolsó kép... a kórház teraszán

A kolumbiai út végén már Bogotában érezhető volt, hogy valami nincs rendben… Hőemelkedése lett, berekedt, gyenge volt. Hazatérve a Pázmáneumban rosszul lett és már misézni sem tudott.Ezért egyeztetett az őt kezelő dr. Bianchival, aki a műtétet javasolta, de a bíboros nem akart kórházba menni. Később lázas lett, így sikerült őt rávenni a kórházi kezelésre, és végül a műtétre is.

Április 28-án bevonult az Irgalmasok kórházába, ahol különböző vizsgálatok után a műtétre alkalmasnak találták, bár a szívét erősíteni kell – állapította meg Bianchi. Május 6-án megműtötték. Mészáros titkár ellenezte a műtétet, hiszen tudta, hogy a prímás akkor is teljes erőnlétet tud mutatni, ha alig áll a lábán. Ez téveszthette meg az orvosokat is, akiket Mindszenty sürgetett, sok teendőjére hivatkozva. A műtét előtt ismét elhangzott a két szó, amelyet immár harmadszor, és egyben utoljára mondott ki: Sum paratus…

Az operáció 7-től fél 11-ig tartott, de a magyar hercegprímás többé nem tért magához. És bár a beavatkozás sikeres volt, az idős, sokat kibírt szív nem bírta tovább… A műtét sikerében való reménykedés, majd a nagy tragédia közepette egyetlen dologról feledkezett meg mindenki: Esztergom érseke a betegek szentsége nélkül költözött Isten országába.

A halott hercegprímás

„1975. május 6-án 14.15-kor megkondult a bécsi Szent István dóm nagyharangja, a "Pfummerl", ahogy a nép kedvesen becézi, jelezve Mindszenty Józsefnek, Magyarország utolsó hercegprímásának, a hitvalló bíborosnak, a huszadik század egyik legnagyobb magyarjának és "fehér mártírjának" elhunytát. A bécsi rádió megszakította műsorát, s megemlékezéseket, gyászzenét közvetített. A nagy bíborost az osztrák katolikusok saját halottjuknak tekintették. A gyönyörű gótikus katedrálisban ravatalozták fel. Ez a tiszteletadás - éppúgy, mint a "Pfummerl" kondítása - csak Bécs érsekének, bíborosának jár ki.

A prímás környezetében lévők hozzákezdtek az ilyenkor szokásos teendők elvégzéséhez. Már a gyászjelentés szövegezésénél véleménykülönbség adódott. Mészáros Tibor ragaszkodott ahhoz, hogy Mindszenty neve alatt ott legyen: bíboros, esztergomi érsek, Magyarország prímása... König bíborosnak kell aláírnia a gyászjelentést. Csodálatosképpen kis habozás után belemegy... ez egyenesen a pápa intenciói ellen van. König azonban okos ember. Mindszenty halott, sok bajt nem okozhat. A megfosztott címét már nem viselheti, legföljebb a sírkövön állhat. A gyász kifejezéseként König bíboros e szavakkal emlékezett meg nagy kortársáról: Defunctus adhuc loquitur – Holtában is beszél...” (Nagy Lajos)

Gyászjelentés

Mártír volt azon testi és lelki szenvedések alapján, melyeket az egyház és népe miatt hősiesen elszenvedett. Korunk mártírja lett, egy időszaké, amely a vallásszabadság ideológiai és politikai elnyomásával a vértanúk új típusát teremti.

A magyarországi katolikus és világi sajtóban mindössze öt sorban adták a katolikus magyarság tudtára, hogy Esztergom érseke halott.

 Hamvai fölött május 10-én, szombaton a bécsi Szent István dómban Franz König, bécsi érsek-bíboros tartott Requiemet, A ravatal díszhelyét is átadta e gyászos szertartás idejére a magyar vértanúnak. Ez a hely csak az uralkodót és a bécsi érseket illeti meg, de König bíboros Mindszenty iránti tisztelete jeléül helyezte ide a magyar bíboros ravatalát.

A temetésen Magyarországról senki nem volt ott hivatalosan, de az akkor még szabad világnak nevezett Nyugat-Európában, és a világ más fölrészein élő magyarság sok ezer fővel képviseltette magát. Franz König celebrálta a gyászszertartást.

Mindszenty félméteres, színes arcképét helyezték a koporsó elé. Gyertyát is állítottak. Azt, amelyet a németországi Bambergben kapott a magyar fiataloktól. A gyertyán a szentkoronás magyar címer. Egyetlen koszorút helyeznek csak el. A koporsó oldalához támasztják. A testvérek megigazítják a fehér szalagot. Rajta arany nyomással három szó:

„Hűséges magyar néped."

Magyar cserkészek a bécsi ravatalnál

Hatalmas tömeg imádkozik a bíboros lelki üdvéért.

Ősz hajú pap, a bíboros régi, hű papja, Közi Horváth József szava szól:

– Gyémántmise helyett requiemre jöttünk. Fáj búcsút mondani ennek a nagy és nemes főpapnak, akit valaki találóan a magyarság lelki fejedelmének, összefogó, erősítő, bátorító vezérének nevezett. Mégis azt hiszem, sokkal helyénvalóbb, ha innen, koporsója mellől nem a circumdederunt panaszával, hanem a Te Deum hálaadásával fordulunk az Egek Urához. A köszönet szavával, hogy Mindszenty Józsefet magyarnak teremtette és 60 esztendőn keresztül segítette a magyar haza és nép szolgálatában. Egyháza és nemzete szolgálatát, mint a Vas megyei Felsőpaty falu káplánja kezdte el, és mint a világ apostola fejezte be...

König kardinális hangja is betöltötte a dómot:

– Búcsúzunk Mindszenty bíborostól, most, mikor elindul utolsó zarándokútjára, Máriacellbe... Ajka immár néma, de szavai tovább csengenek. Hazája történetéből merítve, híveit mindenkor fellelkesítette. Jól tudta, az élő egyház azzal teszi a legnagyobb szolgálatot az otthonnak és hazának, ha a vallásra alapított értékrendet hirdeti, ha az Evangélium üzenetét, mint a megengesztelődés és a béke üzenetét közel viszi az emberek szívéhez. Áhítattal és tisztelettel hajlunk meg korunk e hitvallója és mártírja előtt. Jó harcot harcolt meg. Pályáját végigjárta. Hitét megőrizte. Most az igazságosság győzelmi koszorúja várja. Élete végén az Örök Bíró e szavakat írja neki: „Jó és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!”

A római Szent Péter-bazilikában, zarándokok tömege előtt a pápa, VI. Pál beszélt:

 

– A halál olyan lángot oltott ki a földön, amely ragyogó fényével bevilágította az Egyház útjának utolsó évtizedeit. Beszédében a pápa Mindszentyt „páratlan, égő hitű"' papnak mondotta, aki rendíthetetlen volt abban, amit kötelességének és jogának érzett. A Gondviselés úgy rendelkezett, hogy hazájában a bíboros egyik főszereplőként élte át az Egyház ezeréves fennállásának egyik legnehezebb és legbonyolultabb korszakát. Aztán arról beszélt VI. Pál, hogy Mindszenty a tisztelet tárgya volt, de erőszakos támadások és olyan bánásmód szenvedő alanya is, ami fájdalmas megrendüléssel töltötte el a közvéleményt. Ha majd lecsillapul a szenvedélyek kavargása, a történelem megadja személyének azt a helyet, amely megilleti – mondta VI. Pál.

A Fehér Házban az amerikai elnök, Gerald Ford emlékezett meg a bíborosról: „Szembeszállt a zsarnoksággal, mindenütt, ahol beléje ütközött. Mindszenty ihletet adott, nemcsak a magyar népnek, melyet szeretett és szolgált, hanem szerte a világon mindazoknak, akik értékelik az erényt, a lelki erőt és az igazságot. A heroizmus jellemezte ezt a férfiút, a szabadság keresztes vitéze volt és az elmélkedés embere. Mindszenty bíboros hiányozni fog. Nem felejtjük el.”

A Pázmáneumban pedig a szürke ruhás testvérek ezt mondták: „Amikor hazajöttünk a dómból a ravatal mellől, akkor  csak néztünk körül, melyik ajtóból lép ki és kér valamit tőlünk, vagy ad utasítást. Szóval, olyan hirtelen jött ez a halál, hogy szinte nem is tudtuk napokig... napokig nem tudtuk elhinni. És nem ijedtünk volna meg, hogyha egyszer megjelenik és szól hozzánk. Mert olyan természetes lett volna...”

(Stoffán György: Sum paratus című könyvéből) 

Belpolitika… sajtószabadság… pártoskodó elmebetegségek

Ha az igazi újságírás alapszabályait, írott és íratlan törvényeit vesszük górcső alá, és ezek mentén vizsgálnánk a magyarországi sajtót, akkor minden bizonnyal alig maradna, alig maradhatna újságíró a pályán. Ugyanis a magyar sajtó minden értékét elvesztette az utóbbi évek politikai és üzleti forgatagában. Olyanná vált, mint egy búcsúban lerészegedett örömlány, akit nem csak meghágtak néhányan, de ki is rabolták mindenéből. És ez vonatkozik úgy a jobb-, mint a baloldali médiára. Már az is borzasztó, hogy a magyar médiát így kell említeni: jobb és bal. Ez a tény viszont magában hordozza a társadalom megosztását, az objektivitás megszűnését, az újságírói etika és a pártatlanság teljes megsemmisülését. Hiszen, gazdasági, politikai, egyházi és magán érdekek mentén működik maga az ország is. Nem csak a médiában, de az élet minden területén megnyilvánul a tudatlanság, a politikai elköteleződés, a hazudozás, a különböző botor rendeletek, amelyek a társadalom, alig fizetett, állami szektorban dolgozó tömegeinek életét nehezítik, a folyamatos, ilyen-olyan fenyegetésekkel nyilvánosságra hozott rendelkezések… és hosszan lehetne sorolni a káosz és az anarchia látható, tapasztalható jeleit. Mindezek fő közzétevője, generálója, magyarázója és véleményformálója az erősen megosztott sajtó, a helyezkedő újságírók, és a jól fizetett hazudozó schreiberek, firkászok, írni-olvasni alig tudó ifjonti bölcsek, akik csak a kapott parancs teljesítésére képesek. És ez, rettentően káros. Káros a társadalomra, a jövőre, a megmaradásra nézve.

Sokan és sokszor emlegetik a sajtószabadság kérdését, a demokráciát, a toleranciát… amelyek a mai magyar társadalomban hiánycikknek számítanak, mert az anarchiában efféle fogalmak elvesztik a jelentőségüket. Nem léteznek. A rendnélküliségnek ez a következménye, mint annak is, hogy minden, a sajtót tulajdonló cég, bank, liberális és nem liberális, kommunista és nem kommunista pártok, kormánymédia stb… megköveteli a médiától a hazudozást. Mindegyik a saját szájízének megfelelően.

Rengeteg példát lehetne hozni a fenti tényekre, akár az utóbbi napok, hetek, hónapok elképesztő és az igazságtól meglehetősen távol álló sajtóhíreiből – de fölösleges. Hiszen a gondolkodó újságolvasó érzi, látja, hogy valami nagyon hibádzik a tények és a valóság tekintetében. Aki pedig nem látja, annak hiába is hoznék példákat. Fölösleges. A társadalom már annyira elvesztette a pártoskodásban a józanságát, hogy már a szemének sem hisz, így a nyugodt, értelmes vita, bizonyíték elfogadása elképzelhetetlen.  

A baj azonban nagy, de szakértelem, érzés, és a néplélek ismerete nélkül nem lesz jobb a helyzet. Ennek a kulcsa egy értelmes, művelt, diplomatikus médiairányítás kezében volna… ha lenne efféle.

Stoffán György   

A katolicizmus igazi reformációja - nekrológ helyett...

Bergoglio halála egy olyan pontifikátust zárt le, amely a Katolikus Egyházban soha nem tapasztalt megosztást idézett elő. A számos magasztaló nekrológ mellé, hadd idézzünk olyan kijelentéseket, amelyeket e pontifikátusa idején Bergolio egyházfő, Róma püspöke, Ferenc pápa mondott, s amelyek az említett megosztást előidézték... 

Ferenc, XXXIII János pápa után, tagadhatatlanul a legtöbb újítást bevezető egyházfő. Míg egyesek naiv örömmel üdvözlik reformjait, mások kritikusan viszonyulnak ezekhez a változásokhoz. Abban azonban mindenki egyetért, hogy nagy hatással van a katolikus hívekre és a katolikus egyházra egyaránt.

2013-ban, megválasztása után pár hónappal a The Times, a tekintélyes brit konzervatív napilap az év emberének választotta. Indoklásukban úgy fogalmaztak; a katolikus egyháznak kivételes emberre van szüksége. Thomas Carlyle, 19. századi skót filozófus gondolatait idézték: „Az emberek sorsát végső soron a nagy emberek történelme határozza meg.”

A lap szerint, XXXIII Jánoshoz hasonlóan, aki a történelmi II. Vatikáni Zsinatot – saját metaforájával élve – az egyház ablakának kinyitására és friss levegő beengedésére használta fel, Ferenc, argentin pápa ismét szélesre tárta ezeket az ablakokat, pusztán a személyiségével.

A The Times példáját hűen követve, még abban az évben, az amerikai Times magazin és a francia Le Monde is az év emberének választotta.

Az azóta eltelt időszakban Bergoglio nyilvánvalóvá tette mindenki számára, hogy nem csupán személyisége erejével, hanem reformjaival is ezt a célt szolgálja. Lépésről lépésre reformálja meg a katolikus egyházat, amelynek egyes dogmái, tanításai véleménye szerint mára már elavultak. Ugyanez a véleménye a Bibliával kapcsolatban is, ezért egy teljesen új Bibliát javasol a régi helyett, melynek elévült tanításait törölni szándékozik. Meglátása szerint, a mai korban a Biblia teljesen elavult, ezért szükséges a radikális változtatás. Elmondta, ez ügyben már tárgyalt az egyház magas rangú képviselőivel, az új könyv a legnagyobb valószínűséggel „Biblia 2000” néven kerül majd kiadásra.

Ezt a tervezetet, természetesen nem mindenki támogatja. A konzervatív katolikus értékrend képviselői, Bergoglio nyilvánvaló őrültségének jeleként értelmezik.

Bergoglio rendeletei már korábban is forradalmi változtatásokat hoztak a hívek életében. Az egyik legfigyelemreméltóbb változtatást az Úr imádságában vezette be. Kijelentette, hogy a fordítás pontatlan, ugyanis az Úr nem visz minket kísértésbe. Az Úr imája arámi – a Jézus által is beszélt nyelven – íródott, később fordították ógörög, majd latin nyelvre, a fordítók pedig hibáztak. Ezért elrendelte, hogy az imában ne szerepeljen az „És ne vígy minket a kísértésbe”, hanem így jelenjék meg: „Ne hagyd, hogy kísértésbe essünk”. Újabban pedig kijelentette: ”Nem imádkozhatsz szavakat ismételve úgy, mint egy papagáj. Vagy belépsz a titokba és tudod, hogy Isten az igazi Atyád; vagy nem imádkozol.” (általános audiencia – 2019. február)

Az La Republica nevű olasz lapban  2017-ben megjelent, vele készített interjúban kijelentette: „Nem létezik semmilyen pokol, amelyben a bűnösök lelkei örökre szenvednének.” Szerinte a bűnbánatot gyakorló emberek lelkei haláluk után megbocsájtást nyernek az Úrtól, míg a megbánást nem tanúsítók lelkei örökre eltűnnek. „Pokol nem létezik – egyedüli igazság a bűnös lelkek eltűnése” – mondta.

Az interjút Eugenio Scalfari, 93 éves olasz veterán újságíró közölte, aki rendszeresen ír az egyházról, a hitről. Scalfari úr speciális belépővel rendelkezik a pápa rezidenciájába. Rendszerint diktafon használata nélkül dolgozik, de a Vatikán még egyetlen alkalommal sem cáfolta, javította megjelentetett cikkeit. Ugyancsak 2017-ben, Ferenc kijelentette: „Nem létezik a pokol tüze, ahogyan Ádám és Éva sem léteztek.”

Legutóbbi nyilatkozatai egyikében kifejtette: „Az alázat által, a lélek vizsgálata, meditáció és ima segítségével sikerült megértenünk néhány tanítást. Az egyház már nem hisz a pokolban, ahol mindenkinek szenvednie kell. Ez nem egyeztethető össze Isten végtelen szeretetével. Isten nem bírája, hanem barátja az emberiségnek. Isten nem elítél, hanem átölel. Ugyanúgy, mint Ádám és Éva tanmeséje, a pokol is egy irodalmi fordulat. A pokol csupán a magányos lélek metaforája, amely idővel egyesülhet Istennel a szeretetben.”

Bergoglio egy másik alkalommal kijelentette: „Minden vallás igaz, mert igazak a szívek, amelyek hisznek bennük. Milyen egyéb igazság létezne? Az egyház a múltban kegyetlen volt azokkal, akik vétkeztek morális szempontból. Ma már senkit sem bírálunk. Mint egy szerető atya, nem ítéljük el gyermekeinket. Az egyház elég nagy heteroszexuálisoknak és homoszexuálisoknak, az életnek és a választásoknak egyaránt. Ugyanúgy a konzervatívoknak, liberálisoknak, de a kommunistákat is, akik hozzánk csatlakoznak, szívesen látjuk. Mindannyian ugyanazt az Istent szeretjük.” Ezen kijelentését alátámasztja a Vatikán Kínával kötött egyezsége és az Abu Dzabiban, az iszlám szunniták legfőbb vezetőjével aláírt közös nyilatkozat is.

Az utóbbi időben bíborosok, püspökök és teológusok újraalkották a régi katolikus doktrínákat és dogmákat. A harmadik katolikus zsinat a legnagyobb esemény az 1962-ben zárult második zsinat óta. Ferenc azért hívta össze az új zsinatot, hogy befejezze a második zsinat alkalmával elkezdett folyamatot.

„A katolicizmus most egy modern, erős vallás, amely forradalmi változásokon esett át.” – mondta. „Eljött az ideje, hogy magunk mögött hagyjuk az intoleranciát. Fel kell ismernünk, hogy a vallás igazsága fejlődik és változik. Az igazság nem abszolút és nem behatárolt. Még az ateisták is elismerik, hogy létezik valamilyen istenség. A szeretet és a segítségnyújtást ismeri el Isten és üdvözít, mert Isten velünk van, a szívünkben él.”

Egy másik alkalommal is erről beszélt Ferenc: „Isten változik és fejlődik, ugyanúgy, mint mi, mert Isten bennünk, a szívünkben él. Amikor a szeretetet és a jóságot szétszórjuk a világban, elérjük és felismerjük saját istenségünket. A Biblia egy szép, szent könyv, azonban egyes tételei elavultak. Ezek némelyike egyenesen intoleranciára és előítéletekre sarkall.”

Az őt vakon és feltétel nélkül támogatók véleménye szerint Ferenc valódi újítása abban rejlik, hogy a hangsúlyt a szeretetre, az elfogadásra és a segítségnyújtásra helyezi. Szerinte az emberi jóság az egyetlen, amely fontos az életben, minden más csak elavult, megkövesedett tanítás, amely a mai modern korban már szükségtelen nyűg a vallásos emberek számára.

Ezt a nézetet alátámasztja az, hogy minden egyes alkalmat megragad és szót emel az Európát elárasztó jövevények minden eszközzel való segítése, elfogadtatása érdekében. Ez valóban szokatlan és új, hiszen az egyház hívei elvárnák – joggal –, hogy Bergoglio a keresztény üldöztetés megkínzott és meggyilkolt áldozataiért imádkozzon, nem pedig a keresztényeket üldöző, invazív tömegekért.

A kereszténység ereje ugyanis valóban a szeretetben rejlik, ám ezt a keresztény híveknek egymás iránt kell érezniük és éreztetniük cselekedeteik által nap, mint nap. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy önmagunkat megtagadva, hagyományainkat feladva, egy számunkra idegen és erőszakos politikai ideológiát magába foglaló, vallásnak nevezett életforma halálos szorításában kell rettegve megélnünk a hétköznapokat. És azt sem jelenti, hogy tétlenül kéne néznünk, ahogyan az újonnan betelepültek sorra égetik fel templomainkat, gyilkolják halomra mise közben papjainkat, gyalázzák meg asszonyainkat és nemtől függetlenül gyermekeinket. Nem kell eltűrnünk a hódító hordáknak a veréseket, rablásokat és egyéb gyalázatos tetteiket. Nem lehet feladnunk Krisztusba vetett hitünket, kultúránkat és tilos átadnunk hazánkat ennek a gyalázatos tömegnek.

Bergoglio lendülete és állhatatossága tagadhatatlan, azonban egyre több keresztény hívőben megfogalmazódik a kérdés, hogy ő valóban az Anyaszentegyház és a kereszténység javát szolgálja? Kérdéses, hogy a főpásztor valóban füves legelőre tereli-e a nyáját, vagy pedig farkasokat enged az akolba…

Talán valamiféle torz bosszú ez…, a hosszú időn át kizsákmányolt harmadik világ bosszúja, vagy a többször legyőzött és szervezeteiket, mozgalmukat mégis újjáélesztő kommunisták bosszúja a valaha virágzó, civilizált, keresztény Európa ellen...

Czeglédi Andrea

Nyílt levél Barabás Richárdnak a kereszténygyűlölő Párbeszéd társelnökének

Ön levele utóiratában, amelyet eljuttatott a sajtó képviselőihez, az MKPK-nak és Erdő Péter Őeminenciájának, azt írta a Bíboros úrnak, hogy egyháza minden képviselőjét szeretettel várja egy vitára.

A levélből és a közösségi oldalon megjelentetett monológjából kitűnik, hogy Ön semmit sem tud a keresztény hitről, sem az egyház dolgairól, mégis veszi a bátorságot, amit nevezhetnénk akár botorságnak is, és támad.

Először is, szögezzük le, hogy a Bíboros úrnak nincs „egyháza”. Az Egyház Krisztusé, ugyanis Ő alapította. Mint Krisztus egyházának tagja, felhatalmazva érzem magam, sőt, kötelességemnek tartom, hogy tételesen cáfoljam az Ön papírra vetett és kimondott ostobaságait.

Ön párbeszédről ír, ám, sértve érzi magát, amiért a több mint kétezer éves Egyház nem hajlandó lealacsonyodni arra a szintre, amit Ön és a kicsinyes, műveletlen, hataloméhes napi politika produkál. Érezhető, hogy Önök – és mások is –, politikai állásfoglalást várnak az Egyháztól, de ezt mindhiába… Az Egyház ugyanis nem politikai szervezet, és az irányítója minden földi hatalom és az emberi kicsinyesség fölött áll. Ezt nem-hívőként talán nehéz felfogniuk, de kénytelenek lesznek megemészteni, mert ez axioma.

Ön sérelmezi, hogy az Egyház elfogadja az állami finanszírozást. Nos, az Egyházat nem az állam tartja fenn. Az állam csupán részt vállal abban a hatalmas munkában, amelyet az Egyház végez. Csakhogy, az Egyház javait, birtokait, erdőit a kommunisták, a liberálisok és a zöldek szellemi elődei elrabolták, azaz, államosították, és az úgynevezett rendszerváltás után sem kapta vissza az Egyház. Ennek ellenére egyesek néhány épület, iskola, kolostor, könyvtár visszaadása miatt is botrányosan szíveskedtek „párbeszédet folytatni”. A szociális feladatokhoz azonban – ha nem lehet megtermelni, mert nincs hol –, kell a támogatás, hiszen ételt és italt kell adni az öregeknek, az elesetteknek, a gyermekeknek stb…

Aztán, Ön előrángatta a ma, az Önök köreiben oly divatos témát – a pedofíliát –, mint valamiféle sajátos önvédelmi fegyvert, és ezzel támadt a Bíborosra. Szavai alátámasztására Ferenc pápa minden alapot nélkülöző becslésével hozakodott elő, amely szerint a papok körében – feltehetően – 2%-ra tehető a pedofilok aránya. Ennek megfelelően Ön, követeli a plusz 35 pedofil papot. Ez kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy a politikusok 99%-a korrupt és hazaáruló, tehát, joggal elvárhatnánk, hogy Ön is feladja magát, hiszen politikus. Ha ezt az Ön fejére olvasnánk, sértve érezné magát. Ám, más példával is előhozakodhatnánk. Például, egyes tanulmányok szerint, a melegek körében nagyobb a pedofília előfordulásának aránya…

Itt is vannak százalékos, feltételezett kimutatások. E kérdésben hány homoszexuálist kellene követelnie a társadalomnak, mint bűnös elkövetőt? Természetesen, ez nem széleskörűen bizonyított, ezért őrültség volna ilyen alapon bárkit is számon kérni.     

Valóban, a közelmúltban több pedofil bűncselekményre is fény derült, amelyeknek az elkövetői celebek, színművészek, divattervezők, TV-s személyiségek és papok is voltak. A törvényeknek megfelelően, a rendőrség minden bejelentés nyomán eljárást indított. Ezen kívül, ha az Egyház szolgálatában áll az elkövető, az Egyház is ítéletet mond. Csakhogy, ezekben az esetekben a döntés nem itt, hanem mindig Rómában születik. Az egyházmegye püspökének a „főnöke” ugyanis, az Ön téveszméjével ellentétben, nem a Bíboros, hanem Róma püspöke, a pápa. Az eljárások végkimenetelét, ne a Magyar Püspökkari Konferencián és ne a Bíboros úron kérje számon, hanem a pápán. Mivel ez most éppen lehetetlen, azt tanácsolnám, hogy legyen szíves és várja meg, amíg az új pápát megválasztják. Mert szeretném a tudtára adni, hogy az eddigi pápa halott. Ha meglesz az új pápa, akkor írhatja a levelét kedvére, egyenesen neki címezve, és őt számon kérve. Azt is szeretném Önnek elárulni, hogy a Magyar Püspöki Kar elnöke nem a Bíboros, hanem Veress András őexcellenciája, a győri egyházmegye püspöke.

Ezek után kíváncsian várom, melyik felekezetbe köt bele. Hiszen Ön nem mást tesz, mint vallásellenességét fitoktatja, ami Önre nézve a legkárosabb. Talán a protestánsokon, esetleg az ortodoxokon fogja számon kérni a pedofil egyházszolgákat, netán a zsidó hitközségeken? Ennyire bántja Önt ateistaként és másképpen gondolkodóként az, hogy mások hisznek Istenben, esetleg személyes frusztráció is hajtja? Ezekre a kérdésekre a választ egyedül Ön tudhatja, de egy párt társelnökeként mégsem kéne lejáratnia magát a választások előtt azzal, hogy tudatlanul, egyházi ügyekben teljesen járatlanul, ostobaságokat írva és mondva vagdalkozik, ezzel pedig lejáratja 0 %-os pártját is. A keresztény ember nem feltétlenül politizál. Igyekszik ezen az ocsmánnyá vált „foglalkozáson” felülemelkedni, de ez nem azt jelenti, hogy tudatlan és tájékozatlan, ahogy fordítva látható az Ön által írt levél tartalmát tekintve. Javaslom ezt Önnek is megfontolni és kérem, a jövőben tartózkodjék a gyűlölködő, megkülönböztető, és a múlt század gyilkos történelmi időszakait idéző viselkedéstől: a vallási, nemzetiségi stb… diszkriminációtól. Ez a mai világban állítólag, az Önök liberális eszmerendszere szerint amúgy sem tolerált és nem elfogadott. Ehhez tartsa magát társelnök úr, és akkor mi is úgy teszünk, mintha Ön – ahogy most ismerjük – nem is létezne.

Isten áldja!  

 

Czeglédi Andrea

Aljas Jobbikos támadások az egyház ellen – most Erdő Pétert gyalázzák a proli, náci- kommunisták

 

A minap a Széll Kálmán téri aljas keresztényellenes támadásról voltam kénytelen írni. Úgy tűnik azonban, nem múlhat el nap, hogy újra és újra reagálni kelljen a náci-kommunista szellemiség gyűlöletkeltésére és keresztényellenességére. Sajnos a közösségi oldalak lehetőséget biztosítanak azoknak a fizetett, aljas és gyűlöletkeltő proliknak, akik vállalják a piszkos munkát és név nélkül, vagy saját, korábban már lejáratott nevük alatt publikálnak igaztalan, vádaskodó és gyalázkodó irományokat. Ilyen ocsmányságok jelennek meg most – úgy tűnik sorozatban –, amikor is Erdő Péter Magyarország Prímása lett a célpont. A magukat jobboldalinak képzelő liberális, kommunista söpredék egy-egy tagja mártotta tollát a vörös vitriolba, és hirdeti saját primitívségét a Magyar Katolikus Egyház vezetője ellen írott sorokban. Amíg Erdő Péter bíborost a liberális ellenzék jobboldalinak tartja, addig a Jobbikos kommunista proli, Jakab Péter, undorító módon Erdő Péteren kéri számon a primitív belpolitikai viharok okát, s nevezi a Bíborost az oligarchák bíborosának. Jakab primitívsége szóra sem volna érdemes, ha egy miskolci kocsmában, részegen osztaná a saját eszét néhány alkoholista társaságában. Azonban ő nem ezt és nem így teszi. Nagy nyilvánosság előtt rágalmaz, vádol, ahogy ezt megbízói elvárják tőle. Hiszen, nem mással fényképezkedett, mint az egyházakat gyűlölő, kommunista gyilkos család politikus leszármazottjával, a DK-s Dobrevvel. Similis simile gaudet…

A másik görény, álnéven ócsárolja a katolikus egyház vezetőit éppen abban a stílusban, ahogyan azt Rákosi kommunista férgei tették, vagy amint Hitler egyházellenes adminisztrációja elvárta egykor. A „Lófő Bulcsú” álnév, jól kiötlött kettős támadás, mert arra enged következtetni, hogy valami „ősmagyaros elmebaj” okán támadja a magyar katolicizmust, annak jelenlegi és korábbi vezetőit. Nem idézek egyik ocsmány, primitív írásból sem, mert rangon aluli volna ezeket a tetveket idézni, ám felhívom a figyelmet arra, hogy a kommunista, liberális, sorosista és tiszás keresztény-, és magyarellenesség egy alomból való, egy parancsra és egy szellemi mélységből ered.  

Minden magyar keresztény és nem keresztény embernek, legyen az katolikus, református, evangélikus vagy más keresztény hitű, és magyar zsidó felekezet tagjának, kötelessége megvédeni minden megtámadott embertársát, mert mint korábban mondtam, az összes keresztény és nem keresztény felekezetet és egyházat előbb vagy utóbb utoléri a proli, aljas, istenellenes támadás.

Most a pápaválasztás miatt került Erdő Péter neve a középpontba, hiszen a tudatlanság és vágyvezérelt hazudozás már a tiarát is ráképzelte a magyar bíboros fejére, nem törődve a tényekkel, a történelmi hagyományokkal és más, a pápaválasztásban lényeges szempontokkal.

Amikor tehát, Erdő Pétert támadják, a primitív, tudatlan, megfizetett senkik a nagynyilvánosság előtt, akkor nem Erdő Pétert támadják, hanem a magyar kereszténységet, a magyar, Istenben hívő embereket, az egyházakat és magát az Örök Igazságot tartalmazó Ó-, és Új Szövetséget. Ezt pedig egyetlen kormány, egyetlen magyar polgár nem tűrheti el, hiszen még az Alaptörvény és a Btk. is büntetni rendeli az ilyen gyűlöletkeltő aljasságokat.

A náci, kommunista eszme ideje lejárt, de sajnos kormányszinten és az igazságszolgáltatás szintjén is mindenki hallgat, törvényes eljárás nem indul, mintha semmi nem történt volna… Ferenc pápa koporsójához azonban ellátogatott minden politikus, az államelnökig bezárólag... Valami tehát nagyon hibádzik Magyarországon! Jakab Péter és az álnevű Lófő Bulcsú csatlakozott a Széll Kálmán téri söpredékhez, mint azok is, akik nem tesznek semmit a magyarországi keresztényüldözés ellen – noha kötelességük és joguk volna ezt megakadályozni… Kereszténynek lenni nem csak szóban, de tettekben és a magyar kereszténység védelmében is kötelező – volna. 

Erdő Péter sem több, sem kevesebb nem lesz attól, hogy néhány senkiházi politikai niemnad, néhány műveletlen proli hazudozik róla, ám a társadalmi béke igényét, és a vallásellenesség drámai „eredményeit” ismét felemlíteni vagyok kénytelen: 1944, 1948, 1956… Ha a politikai alapon működő aljas, gyűlöletkeltő gyalázkodás tovább folytatódhat, akkor az már a kormány és az igazságszolgáltatás bűne! Jó volna végre bevezetni a zéró toleranciát a keresztény vallások támadóival szemben - is! 

Stoffán György   

Főpolgármesteri náci keresztényellenesség – Újra él a hitleri forgatókönyv?

A főpolgármester túlment minden tűrhető határon. Pártjának, Széll Kálmán téri keresztényellenes, politikai kiállítása azokat az időket idézi, amikor a zsidó boltok kirakataira – jobb esetben – mésszel felírt trágárkodások voltak politikai divatban, vagy betört kirakatokról lehetett tudni, hogy a boltos zsidó. Azokat az időket idézi, amikor feltett kézzel vonultak, sárga csillaggal a mellükön a pályaudvarok felé azok a magyar polgárok, akiknek a vallása és származása nem tetszett a nyilas gazembereknek. Azokat az időket idézi a főpolgármester pártja, amikor kolostorokat ürítettek ki a kommunista söpredék pribékei és papokat, szerzeteseket öltek halomra csak azért, mert a vallásuk nem tetszett a vörös diktatúrának…

A főpolgármester pártjának ma tapsolna Adolf Hitler, Sztálin, Ceausescu és Pol-Pot. Mert azt a világot játszaná újra ez a mai keresztényellenes söpredék, amelyről a normális ember azt hinné, hogy soha nem jöhet vissza. Most azonban látjuk, hogy visszajött. Ám, azt is látjuk, hogy a magyar közrend és a közrendet fenntartani hivatott rendőrség, az ügyeletes ügyészek, a kormány tagjai, a keresztény egyházak közösségei és a zsidó hitközség is hallgat, mint a sír. Nincs tiltakozás, nincs felszólítás, nincs felelősségre vonás. Nincs semmi. A katolikus magyar embernek el kell tűrnie, amit egy műveletlen buta csoport – akárcsak a nyilasok – tesznek a magyar társadalommal, gyűlöletet keltve.

Ám, amikor hallgatnak az egyházak, akkor hatalmasat tévednek. Ugyanis, ahol elindul a vallásellenesség, ott idővel minden felekezet sorra kerül. Keresztény és zsidó egyaránt. Mert a gyűlölet nem vallásfüggő, az Isten elleni háború minden felekezetre veszélyes és emberiség ellenes is, hiszen a gyűlölet legvégül gyilkossághoz vezet – mint azt többször is láttuk a múlt században.

Követelhető tehát, hogy a kormány, a felekezetek, a rendvédelmi szervek, a civil szervezetek és a pártok fellépjenek az efféle undorító, embertelen, primitív, nyilas, náci, ÁVH-s magatartás és mentalitás ellen. Mert a társadalom még gondolkodni képes része, ezt várja el. Ha mindenki hallgat, akkor előbb vagy utóbb csak a vagonok monoton kattogását fogjuk hallani – ismét…   

Stoffán György     

Kocsi Gyuri atya – 70.

Először, úgy jó harminckét esztendeje találkoztam a nevével: Kocsi György. Ő volt az egyik példakép a kommunista korszak keresztény ellenállói között. Havasy Gyula atya, a néhai nagysápi plébános, hatalmas energiával, részletességgel és tudással összegyűjtött dokumentumkötetében, a „Magyar katolikusok szenvedései 1944-1989” címűben sokszor említi Kocsi Györgyöt. A könyv szerkesztésében, adatgyűjtésben és a kiadás költségeinek összegyűjtésében való segítségemet kérte Gyuszi atya, s ekkor olvastam ki a máig őrzött kéziratot, s szerettem meg akkor ismeretlenül is a fiatal papot, akinek az egyenessége, elvhűsége és a kor józan megítélése azóta is iránymutató a számomra. A könyv 156. oldalán arról ír Havasy Gyula, hogy 1987 tavaszán három plébános megtagadta a kommunisták által követelt hűségesküt: Kocsi György, dr. Vincze József és Galla Gábor. A 222. oldalon Mohos Lászlót idézi a szerző:

Mohos László régi barátja Kocsi György nagyatádi káplán. Kocsi kispap korában is kapcsolatban állt Bulányi Györggyel. Ezért az AEH 1980-ban meg akarta akadályozni pappá szentelését. Csak szeminarista kollégáinak tiltakozása után szentelték fel.

Mohos László a fegyveres szolgálat megtagadása miatt töltötte 34 hónapos börtönbüntetését Baracskán. A káplánnak megtiltotta a börtönigazgató Mohos látogatását, mert rossz hatással van rá fogva tartása idején.

Mohos beadványt intézett a Büntetés Végrehajtó Bizottság Országos Parancsnokságához: „Baracskára 1983. május 5-én kerültem. A négy engedélyezett látogató közé felvettem Kocsi Györgyöt is. Kocsi többször meglátogatott másfél év alatt. Ellene kifogás nem volt. 1984. október 28-i beszélőmet követő harmadik napon megfenyítettek, mert Kocsi György kilétét eltitkoltam.

További sérelmeim: üzemmérnöki képesítésemnek megfelelő munkahelyemről – ahol minden hónnapban jutalmat kapum, ahonnan augusztusban jutalom-eltávozásra mehettem  9 napra – nehezebb munkahelyre helyeztek. Ez a retorzió igazságtalan. December 13-án tárgyalásom alatt a felügyelet tiltott tárgyakat talált nálam a zárkában: hegyes kés, szex fotók, jehovista kiadvány. Én katolikus vallású vagyok. Ezen tárgyakhoz semmi közöm sem volt. A tiltott tárgyakért 10 napi magánzárkára ítéltek”... (Mohos László)

Kocsi György magánlevelet írt Mohos Lászlónak. A börtönigazgatóság lefoglalta a levelet és annak tartalmát közölte a veszprémi püspökkel is. Kocsi György, püspökéhez írt levélben megállapítja, hogy a sérelmesnek minősített mondat: „szegény pápa nem normális már” nem tőle származik. Ahogy annak idején Bulányi György írásait is meghamisították. Ugyanakkor az Új Ember szerkesztősége nyilvánosan bírálta lapjában (1984. okt. 21.) a Hittani Kongregációnak dokumentumát a felszabadítási teológiáról. Ha államérdek megkívánja, szabad, sőt kell bírálni a pápát. (Kathpress, 1985. márc. 18,)

1985 tavaszán Kocsi Györgynek püspökével való ellentéte – felfüggesztéssel való fenyegetés – az ENSZ Emberi Jogok Bizottságához került. Valószínű emiatt Szendi püspök abbahagyta fenyegetéseit. (Kocsi György.)

A 235. oldalon azt írja Havasy Gyula, hogy 1981 nyara elején Kocsi György Bokor Közösséghez tartozó káplánnak nem engedték, hogy megtartsa előre meghirdetett beszédét.

1986. május 14-én, Nagyatád határában – ahol évek óta káplánként működött –, elvették a jogosítványát egy évre és 8000 forintra büntették, mert egész nap egy deci bort fogyasztott miséi alatt. Sem a szonda, sem a vérvétel nem mutatott ki alkoholt! A rendőrség azt tanácsolta, hogy ezután kólával misézzen. A faluban azt terjesztették el, hogy a pap négykézláb mászott ki a Trabantjából. A jogosítványt két hónap múlva visszakapta és a rendőrfőnököt elhelyezték…

A további oldalakon is sokat szerepel e könyvben Kocsi Gyuri atya. Harcolt Szendi Józseffel, akit Zadravecz püspök szentelt pappá, de aki veszprémi püspöki székét rettegve féltette a kommunistáktól, s ezért Gyuri atyát ostorozta, mert nem volt hajlandó felesküdni a kommunista államra. „Elkésett bátorság” című, 1989-ben kelt írásában Kocsi György atya irányt mutatott a magyar egyház megújításához és a kommunista kollaboráns egyházi vezetők lelkiismeretvizsgálatához.

A számomra nagybecsű könyvet, Havasy Gyula atya végül kiadta. Kapott is érte hideget-meleget, hiszen darázsfészekbe nyúlt a kiadás idején. Több, mint harminc év telt el azóta, és e könyv mindinkább aktuálissá vált, hiszen a magyar katolikus fiatalság sem ismeri már azoknak a nevét, akiknek köszönheti katolikus léte megmaradását, a magyar katolikus egyház kommunista diktatúrából való átmentésének embertelen, nehéz munkáját, az ezzel járó szenvedéseket és az elszenvedőket. Elhatároztam tehát, hogy a könyvet újra kiadom. Összesen két partnerem volt ebben a hatalmas munkában: Kocsi György atya és a Magyarságkutató Intézet főigazgatója, Horváth-Lugossy Gábor.

Ám, közben, ahogy ezt itthon, Magyarországon megszokhattuk, a keresztény értékmentés és az egyháztörténelem feltárása mindig nagy akadályokba ütközik. Horváth-Lugossy Gábort, a nem keresztény-magyar szellemiségű Kásler ex-miniszter kirúgta. A „Magyar Katolikusok szenvedései” című, az MKI-ban tárolt könyvmennyiséget minden bizonnyal bezúzatta, ugyanis az MKI új, Kásler-irányította vezetése baloldali, és mint ilyen, ebből a könyvből nem küldtek ki iskoláknak, egyetemeknek, senkinek… a könyv eltűnt. Persze, az is lehet, hogy mindössze kisstílűség az oka a könyv eltüntetésének, hiszen a volt főigazgató, Horváth-Lugossy Gábor írta a könyv második kiadásának előszavát… Ilyenné válik a hatalom vakította, nagyratörő, buta ember. Kocsi György is az ilyenek ellen harcolt fiatal kora óta, mert nem tudta elfogadni a kommunista erkölcsnélküliséget, a csak szavakban hirdetett, tettek nélküli kereszténységet.

Most, hetvenedik születésnapján, sokan eljöttek a „piarok” Piarista utcai gimnáziuma kápolnájába, hogy együtt imádkozzanak korunk egyik olyan hősével, akinek a hősies kiállás, az elvhűség, a hit olyan, mint a levegővétel: természetes és éltető. A Bokor Közösség tagjai, a barátok, az ismerősök és Zamárdi hívei örömmel hallgattuk a prédikációt, amelyben épp úgy mosolyra derítette Gyuri atya a megjelenteket, mint az utána következő agapén. A remek, ünnepi délután, az anekdotázás, a jókedv, a Krisztushoz való hűség és a hetven esztendős Gyuri atya ünneplésével telt, s ez, feltöltődést, vidám hangulatot és reményt adott. Hiszen, volt egy ünnepi délután, amelyet egy értékes, tudós pappal, egy hitben és magyarságban irányt adó emberrel tölthettünk a világ zajától és szennyétől „távol”… Budapest belvárosának egy olyan pontján, ahol az ember mindig otthon érzi magát…

Stoffán György