Október hatodika… – ma egy országot akasztanának!

A hajnali csípős hideg átjárja a csontjainkat. Egy ország áll a várudvaron gondolatban, és hallgatja a végzetes dobpergést. Az ítéletet már kimondták, de a nemzet nem engedi megbilincselni magát, nem hajlandó elindulni a várárok felé, hogy ott a nyakába akasszák a kötelet. A mai Tichyk idegesen lovagolnak körülöttünk, és várják, hogy jelenthessenek – ma nem Bécsnek, hanem Brüsszelnek.

Korunk Haynaui tördelik a kezüket, és azon töprengenek, hogyan lehetne ezt a „rebellis” népet megsemmisíteni… igaz, már ezer éve töprengenek, de nem találják a megoldást. Tichy lova is egyre többször botlik meg a sima úton, hiszen a hazugságpatkó miatt sajog a ló lába…

Azonban a nap egyre magasabban jár, a kivégzést nem lehet végrehajtani, mert minden aljas próbálkozás, minden hazug vád és rágalom napvilágra kerül. Ilyenkor jobbnak látják el-elhalasztani a kitervelt gyilkosságot.

Akik ma ölni akarnak, azok épp úgy gyűlölik a magyart, mint 1849 eszeveszett gyilkosai. Épp úgy készülnek a kivégzésre, mint azok, akkor, ott Aradon. Ám, az az október 6. ma erőt és elszántságot ad a mai halálraítélteknek – nekünk. Hiszen, látjuk a gyáva és aljas törekvést, a magyar szabadság letörésének vágyát, a magyar nemzet megsemmisítésének érdekében történő sátáni fondorlatokat. És látjuk a tizenhárom tábornok kegyetlen meggyilkolását, a későn érkező „kegyelmi” döntést. Ha ugyan volt efféle megkésett levél az Udvar részéről.

Ma védekezni vagyunk kénytelenek az elképzelt aradi várudvaron, ahol a gyilkosok vesznek körül, ám a gyilkosokra is vár a keserves végzet, mert a bárgyú gyűlöletük megöli őket is.

Mi még nem győztünk, de győznünk kell a Máriás zászló és a magasra emelt kereszt alatt, amelyet Kapisztrán tartott a kezében egykor. És győznünk kell a hit erejével, ahogyan elődeink győztek ezer éven át ellenségeik fölött. Ugyanazon ellenségek fölött, akik ma halálunkat akarják.

Ma Aradon ott áll az obeliszk, de már visszaállították a béke, a szeretet szabadságszobrát is… Arad ma erőt, példát, egységet sugároz a belső férgekkel és a külső ellenséggel szemben.

Egykor Franz Josef császár kezet csókolt a cárnak, mert legyőzte a magyar hősöket, és így Haynau kedvére akaszthatott. Ma, a halálunkat kívánó belső ellenségeink, brüsszeli gazdáik a kezét nyalogatják, miközben átveszik az apanázst, a gyilkosságban való későbbi részvételért és az előkészítésért. Mert a nekünk szánt kötelet ők verik évek óta… Ám, vissza fogják fizetni az apanázst! Minket ugyanis nem akaszthatnak fel a várárokban sem Brüsszel aljas, gyilkos hivatalnokai, sem hazai, áruló tettestársaik.

Eljön az idő, amikor Európa a mi kezünket csókolgatja majd azért, mert megmentettük a végpusztulástól a jólétben megposhadt, hitehagyott, ostoba vezetőket választott, botor és félrevezetett európai társadalmakat. És másokat állítunk hamarosan a várárok szégyenoszlopai elé…

Kegyelettel és imával gondoljunk tehát, ma 1849. október 6-ára, Aradra és a pesti Neugebeude vérrel pecsételt udvarára, és a pozsonyi dombra. Kérjük a Mindenhatót, hogy ne ismétlődhessék meg a magyar történelem e gyászos napja. Küldje el nekünk Kapisztránt, azzal a kereszttel a kezében, amely kereszt alatt Nándorfehérvár megmentette a hazát és Európát – egy időre. És hallgassa meg annak a tizenhárom tábornoknak a könyörgését, akik életüket adták a Szent Magyarországért!  

Stoffán György

Magyarország háborúban áll

Amíg itthon megy a politikai adok-kapok a választási kampány égisze alatt, addig Koppenhágában egy másik, súlyos bajvívás folyik. Ahogy itthon az ellenségek, úgy ott, a hazai ellenségek gazdái próbálják legyűrni a magyar miniszterelnököt, ezzel pedig Magyarországot és a Kárpát-medence magyarságát. A helyezet drámai, mert az európai vezetők átformálódtak potenciális rablókká és gyilkosokká. Hiszen, amikor ők a háború mellett teszik le a voksukat, nem tesznek mást, mint cca. ötszáz-millió európai embert igyekeznek minden erejükkel halálra ítélni.

Magyarán; Orbán Viktor a legaljasabb bűnözőkkel harcol, amikor nem akar háborút, és ellenzi, hogy az Európában befektetett orosz vagyont Ukrajna megkapja. Persze, a magyar miniszterelnök a magyar érdekek mentén ahhoz is ragaszkodik, hogy azok a gazdasági lehetőségek, amelyek a nép jólétét biztosítják, megmaradjanak. Ukrajna uniós csatlakozása is ott lebeg a koppnehágai, vérszagú fülledt levegőben, s csak azért nem kerül pont az ügyre, mert Orbán Viktor ebben is elkötelezett a magyar nemzeti érdekek mellett: Ukrajna, mint háborús fél, ne csatlakozhasson az Unióhoz. Orbán Viktor tehát hatalmas küzdelmet folytat a békéért, Magyarországért, Európáért.

Közben itthon?

A Parlamentben és az utcán, a családokban és a baráti társaságokban a legszélsőségesebb őrültségek kerülnek napirendre, azaz, a beszélgetések és felszólalások sorába. Hazudozások, rágalmak, alázások és gyűlölködések sorozatát látja, hallja az ember, és erős hányingere lesz attól, hogy hányan támadnak saját hazájukra, hányan nem képesek felfogni azt, hogy bárki lép Orbán Viktor helyébe, az olyan lesz, mintha Magyarország háborút vesztene, és háborúba lépne. Illetve, nem lépne, hanem lép!

Ma az Orbán Viktor ellen hadakozó anyák és apák búcsúzhatnának gyermekeiktől, akiket katonai parancsra a frontra visznek, és később faládában hoznak vissza, katonai tiszteletadás mellett. Családok lakásait, házait árverezik majd el, mert bárki kerül hatalomra, azok a családtámogató intézkedések és lehetőségek mind megszűnnének, amelyeket ez a kormány ad a választópolgároknak, a magyar népnek.

Nem ócska „kampányduma” az, hogy megszorítások, adóemelések, rezsiköltség emelkedés és háború vár az értetlen gyűlölködőkre is, akik ma primitív mivoltukban képtelenek felfogni, hogy a nem pártokban, nem pénztárcákban, bankszámlákban, Hatvanpusztákban és hatalommániában kell gondolkodni… Ma összefogásra van/volna szükség. Egyéni érdekekért hazát árulni nem ildomos, mert aki ezt teszi, maga is odavész!

Javaslom, hogy e pillanatban együtt drukkoljunk – pártállásra tekintet nélkül – a magyar miniszterelnöknek. Akkor is, ha szeretjük és akkor is, ha kevésbé szeretjük vagy nem…

Ő ugyanis, most nem a Fideszért, nem a szellemileg roncs, mániákus ellenzék Hatvanpusztás képzelgése szerinti vagyonért, és nem Semjén Zsolt „tisztára mosásáért”, vagy Netanjahuért harcol Koppenhágában, hanem a MAGYAR NEMZET SZUVERENITÁSÁÉRT, A MAGYAR NÉPÉRT, A MAGYAR FIATALOK ÉLETÉÉRT ÉS MAGYARORÁSZGÉRT ELLENKEZIK A BŰNÖZŐKKEL, AZ ERKÖLCSTELEN GAZEMBEREKKEL ÉS A HAZAI NEMZETÁRULÓKKAL.

A közélet idehaza mindenképpen megtisztul, és az erkölcstelenség, az árulás, a harácsolás és a jellemtelenség megszűnik, hiszen, ami nem az erkölcsre, szeretetre, tisztességre és a humánumra épül, az önmagát semmisíti meg. A tisztulási folyamat magától indul be, és nem csupán az emberi elgondolás szerint emészti fel magát, szűnik meg, bár tenni is kell érte.

Ma azonban nem a belpolitikára kellene figyelni és abban felőrlődni, hanem arra az európai politikára, amely konkrétan megsemmisíteni igyekszik a magyarságot, s amely be akarja olvasztani nemzetünket a nagy közös kohóba, azaz, a megsemmisülésbe.

Orbán Viktor koppenhágai munkája, ellenkezése, vétója és logikus elgondolása tehát, ma minden, gondolkodni képes magyar részéről támogatást parancsol. Aki nem látja az Unió gyilkos, sátáni hajlamait, az vagy nem magyar, vagy szellemi fogyatékos. Mert csak a szellemileg erősen behatárolt ember akarja gyermekét, unokáját a frontra engedni, megélhetését kockára tenni, a sok hatalom-, és pénzéhes politikai niemand megélhetése és jelenlegi gyűlölködése érdekében.

Amit pedig ma bajnak, problémának megszüntetendőnek érzünk a belpolitikában, a Fidesz háza táján, az is mind megoldódik, akár a tiszai ciánszennyeződés. Mert ahogyan a természet regenerálja magát, úgy regenerálódik az emberi jellem, az erkölcs, a tisztesség, és maga az ország is.

Ehhez viszont legelőször arra a munkára van szükség, amelyet most a miniszterelnök Koppenhágában végez: szabad, szuverén és félelem nélküli országot kell teremteni gyűlölködés nélkül, közös és világos együttműködéssel, pártokon kívül és felett, hittel és megbecsüléssel egymás iránt. Ha nem sikerül, akkor mindennek vége!

Szent István utolsó szavai jutnak eszembe és reménykedem: "A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem vihataiban!"

Stoffán György

Prolikampány

Rosszul esik az embernek, amikor azt látja, hogy saját politikai közösségében is ugyanaz a méltatlan, proli stílus uralkodott el, mint az ellenzéki oldalon. Ha csak egy-egy politikus engedné el magát és beszélne ilyen stílusban, az nem volna olyan nagy baj, hiszen minden pártban van intelligens és bunkó is. A vagdalózás viszont, ma már oda-vissza zajlik és egyre visszataszítóbb minden oldalról azok számára, akik a nemzet és a haza, a hit és a hagyományok pártján állnak. Sem emberség, sem méltóság, sem valamiféle megbékélési szándék nem észlelhető, és ez a tény, mint a járvány, a hétköznapi emberek mindennapjaira is egyre inkább rávetül. Mert a hétköznapi ember nem tud elszakadni a pártoskodás ostoba, és immár otromba megnyilvánulásaitól, mert úgy véli, hogy a harc érte zajlik. És téved! A harc nem a népért van!  

Érdemes megvizsgálni, hogy mikor futott vakvágányra a nemzeti oldal stílusa? Hol szakadt meg az a kulturált politizálás, amely azt az érzetet keltette a polgárban, hogy lám, van még párt, amelyik ad a kulturált magatartásformákra, vigyáz mind a sa
ját, mind mások az emberi méltóságára, érthető és őszinte válaszokat ad a felmerült kérdésekre? Már évekkel ezelőtt. És ennek oka volt. A hatalom elvakította a jobboldali médiumok megmondó embereit, akik magas lóról, cseppnyi alázatot sem mutatva, trágár kifejezésekkel fűszerezve mutatták meg ellobbanó hatalmukat, a „nekem mindent szabad” mentalitást. És már a gigerli filmproducer is – aki eddig „adott magára”–, szépen vasalt díszzsebkendőjével, az angol klubbelépővel a zsebében, méltóságát feledve, tőről metszett proliként válaszol az ellenzéki, virtigli autósprolinak…

A politikai életben is rettentő rosszul reagáltak nagyon fontos kérdésekre, és mintegy lepattintották a sokszor elviselhetetlen ellenzéki nyikhajokat, akik újságírónak képzelve magukat, azt gondolták, hogy nekik mindet szabad. Igaz volt hasonló arcátlan kérdezgető a jobboldalon is.

A mai jobboldali politizálás teljesen átvette a rossz stílust, a méltatlan magatartást és a pökhendi, „ki ha én nem”, önmutogató, hatalommániás, másokat lekezelő viselkedést. Ezzel viszont hatalmas öngólt lő be magának a jobboldal. Hiszen, amikor nagyképűen, a viszonyokat félreismerve próbál politizálni és el-elszólja magát mérgében, akkor alapot ad arra, hogy a baloldal azt vesse a jobboldal szemére, amit ő maga csinál 2010. óta. És itt a legnagyobb baj. Mert ha a jobboldal megőrizte volna, a kellő alázatot, a visszafogottságot, és kiválasztotta volna, hogy mire érdemes és mire nem érdemes reagálni, akkor ma méltósággal háríthatná el a vádaskodást, és kulturáltan vághatna vissza minden baloldali gyűlölködésre. Azonban, ez a lehetőség elment, mert hiába volt a figyelmeztetés, a számos cikk, amelyben a nemzeti méltóságról papoltam, s papolunk néhányan, azokba a saját maguk által felsőnek hitt körökbe nem jutott el a figyelmeztető szó.

Most méltatlankodunk, kikérjük magunknak, anyázunk jobbra-balra, de mindez amolyan szánalmas vergődésnek tűnik. Azokkal az emberekkel pedig, akik a kampányért felelősek immár késő és nem is lehet a helyzeten javítani. Hiszen, nincs a barikádon a nemzeti értelmiség, a KÉSZ, és az egyházakat sem lehet igazán a kormánypártiak közé sorolni. A régi polgári körök is eltűntek, s a mai digitális világ nem alkalmas a választási győzelem kivívására, mert nem személyes kapcsolatok születnek, itt nem lehet – mint a régi polgári körök idején – egy pohár bor mellett megbeszélni a tennivalókat.

Ma retteg a társadalom, gyűlölködik a társadalom, összevesznek családok, sokéves barátságok mennek tönkre, mert a politika, azaz néhány politikus ezt generálja. A félelem, a békétlenség, a gyűlölködés világa az, amelyben ma élni vagyunk kénytelenek – a kampány, a politika miatt, pedig élhetnénk békében, szeretetben és egymás iránti tiszteletben is, ha ismernénk a „béke, a szeretet, az egymás iránti tisztelet” szavak értelmét.

Azt hiszem, hogy ma, egy olyan megrázkódtatásra van szüksége társadalomnak, amely észhez téríti, amelyben újra felismeri az egymásrautaltság szentségét, az alázat és a megbecsülés alapkövetelményét és a hit erejét.

Mert minden politikai oldallal elszaladt a ló, minden politikai oldal megfeledkezett arról, amire felesküdött: a törvények betartásáról és betartatásáról, a magyar nemzet szolgálatáról – és csak a saját érvényesülésének, politikai győzelmének az erőszaktól sem mentes útját járja. Ha pedig bármelyik oldal veszít, azzal a saját szavazóinak árt a legtöbbet. Azoknak, akik ma miattuk és értük gyűlölködnek… az ő irányításukkal. Egyetlen politikai kivétel sincs ebben a pókerben… és vannak helyzetek, amikor az ember már nem húz lapot!

Stoffán György

130, 60, 50, 45… magyar, keresztény példaképeink…

 

    Kevés olyan nemzet van Európában, amelynek annyi példaképet adott az Isten, mint a magyarnak. A 2025-ös év különösen alkalmas arra, hogy megemlékezzünk a 20. század ördögi korában élt nagyjaink közül négy, kimagaslóan értékes életet végigszenvedett példaképünkről. Az emlékezésre, e hős magyar vértanúk halálának és egyikük születésének évfordulói adnak alkalmat.

Mind a négyen ugyanazoknak a sátáni diktatúráknak voltak az áldozatai. Négyük közül egyet, Boros Fortunátot a románok gyilkolták meg. Sajnos, életükről még az egyházi középiskolákban sem lehet hallani. Ezt a hiányosságot mielőbb, kötelezően pótolni kell.

Boros Fortunát erdélyi ferences gvárdián, történészi tudományos munkássága, az erdélyi magyar ferencesség megmentése és az amerikai magyar ferences kusztódia megalapítása mellett huszonhét könyvet és háromszázkét cikket írt. Neki köszönhető, hogy ma is vannak Erdélyben ferencesek, hogy a csíksomlyói búcsú a magyar nemzet legfőbb ünnepe és találkozási helye. Magyar ferencesként élte át a földi poklot a romániai Duna-csatorna építésénél, ahová kényszermunkára vitték és ahol puszta szórakozásból a román börtönőrök egy román fogollyal, lapáttal verették agyon a már járni sem képes, magyar, ferences papot. Sírja ismeretlen. Sajnálatos, hogy egyik közismert rendtársa, saját dévai honlapján, a románok kedvébe járva letagadta Boros Fortunát halálának körülményeit. Így fogalmazott: „ismeretlen körülmények között halt meg.”  Boros Fortunát a magyar irodalom klasszikus regényében, az Ábel a rengetegben is szerepel… Idén ünnepeltük születésének 130. évfordulóját. Boros Fortunát történelmi könyveiből, néhány kiadvány kapható Csíksomlyón, a ferencesek kegytárgyüzletében.

P. Zadravecz István ferences püspök halálának hatvanadik évfordulója lesz november 13-án. Zadravecz püspök életpályája is kiemelkedő, hiszen az ország legdrámaibb történelmi időszakában állt a nemzet és a magyar honvédség lelki megerősítésének élére, s ezért élete végéig a legaljasabb rágalmak kereszttüzében dolgozott azért, hogy a magyarság és a kereszténység egységét el ne felejtse a nemzet. Mint tábori püspöknek, sokszor kellett megküzdenie az akkori kor református elöljáróinak áskálódásával, ami azért volt napi rendszerességgel, mert a Kormányzó barátjaként került a püspöki székbe, s erre féltékenyek voltak a politikai vezetők. Csáky miniszter a trianoni békét szent és sérthetetlen békének tartotta, szemben Zadraveczcel, aki viszont az irredenta mozgalomban is részt vállalt. A kommunista diktatúrában nem tudták sem kötélre, sem hosszabb börtönre ítélni, mert a népbíróság nem talált olyan vádat, ami ezt megalapozta volna. Igaz, még az antiszemitizmus vádját is igyekeztek rákenni, de számos zsidó testvérünk vallott mellette, hiszen a zsidómentésből is kivette részét régi politikai kapcsolatait felhasználva. Rákosiék kényszerlakhelyekre küldték, kitiltották a fővárosból, így évekig drámai körülmények között tengette életét, míg végül a zsámbéki plébános befogadta. Rendje nem merte megkockáztatni, hogy a budai kolostorba visszaköltöztesse. A kitiltás ellenére Budapesten, Máriabesnyőn és más helyeken, titokban, legtöbbször az éj leple alatt papokat szentelt. Fő segítője a huszonöt éve Bicsként elhunyt Tabódy István volt, akit hosszú börtönévekkel „jutalmazott” egyházmentő munkájáért a kommunista állam. Zadravecz István életét a Zadravecz passió címmel, immár harmadik kiadásban megjelent könyvemben foglaltam össze számos anekdota és hiteles történetet adva az olvasó kezébe, jellemezve egyúttal a kort, amelyben élt, küzdött és szenvedett. Sírja az esztergomi ferences kriptában van, utolsó kívánságának megfelelően.

Mindszenty József bíboros-prímás, esztergomi érsek életéről tudunk talán a legtöbbet, hiszen a rendszerváltás után szabad volt már beszélni Róla, ám Paskai László, a második utód, aki a békepapi mozgalom utolsó támogatója volt, igyekezett még a bécsi Kathpress című lapban is kisebbíteni Mindszenty életszentségét, illetve őt tette felelősség azért, hogy a kommunisták elnyomták a Magyar Katolikus Egyházat. Az idők és az erkölcsök változnak, tehát, a nyilasok börtönét, a kommunisták sötét celláit, a veréseket, a kényszerlakhelyet, majd az amerikai követségen töltött 15 évet átélt főpásztor, végül a Kádár és Casaroli külügyminiszter bíboros megállapodása szerint elhagyhatta az országot. Ám nem maradt ott, a számára kijelölt vatikáni aranyketrecben, hanem elfoglalta a magyar prímások bécsi rezidenciáját, a Pázmáneumot. Innen utazott a világ magyarságához, az USA-tól Venezueláig, Londontól, Burg-Kastl-ig. Ezekkel az utazásokkal, erősítette az emigrációt, a magyar nyelvet és a magyar érzést, mint tette előtte Zadravecz István és Shvoy Lajos is. „Sum paratus” címmel megjelent könyvemben, Mindszenty utolsó négy, Nyugaton töltött kalandos évét foglaltam össze. A bíboros sírja az esztergomi bazilika altemplomában található.

Márton Áron, Erdély katolikus püspöke, negyvenöt éve halt meg, Szent Mihály napján. Élete, csakúgy, mint Zadravecz és Mindszenty élete, a kor történelmének tükre, levonata. Mint püspöktársai, ő is szót emelt az üldözések ellen, amely miatt csaknem kitiltották a négy évre visszakerült Észak-Erdélyből, majd a háború után a román kommunista pártot megalapító magyar kommunisták tőrbe csalták és a román hatóság letartóztatta. A börtönévek után hosszú évekig házi őrizetben volt a gyulafehérvári püspöki palotában, ahová egy alkalommal be is lőttek, mert meg akartak szabadulni Tőle, ám az isteni Gondviselés másképpen döntött. A házi őrizet után bérma-körútjain találkozhatott a hívő és hűséges székely néppel. A román elnyomás ellenére, Márton Áron papjai nem léptek be békepapi vagy más, a kommunisták által életre hívott szervezetbe, és a börtönt vagy a halált is vállalva kitartottak hitük és nemzetük mellett. Sajnos, a Márton Áron szellemiségében nevelkedett egykori kispapok elérik lassan a nyugdíjkorhatárt… Szellemisége azonban tovább él a nép lelkében. A szentmisék után, a nagy püspök boldoggáavatásáért imádkoznak a népek, de minden erdélyi keresztény egyház szeretettel emlékezik meg Márton Áronról, aki a magyarság és a székelység megmaradásának lehetőségeit tartotta élete legfontosabb céljának.

A székely püspök életéről számos, értékes és hiteles kiadványt lehet kapni, többek között a csíksomlyói ferencesek kegytárgyboltjában és az erdélyi magyar könyvesboltokban.

Stoffán György

Miért fizetjük a súlyadót? Többcélú útviszonyok, egy összegért

 

 Esztergomban volt dolgom. Így, a  Fejér megyéből Esztergomig terjedő útszakaszt igen jól megfigyelhettem, hiszen oda-vissza meg kellett járnom egy délelőtt. A falusi, kivezető út vidámparki deja vu érzését keltő rázkódása már fel sem tűnik. Hosszú évek óta nem képes az Önkormányzat kijárni a közutasoknál, legalább egy kopóréteg ráhúzását arra az útra, amit a vasút-korszerűsítés kamionjai és nehézgépei tönkretettek. Ez tehát, a megszokott, de mellékutcákon részben kikerülhető konkrét „megrázkódtatás” minden egyes esetben, amikor az ember kimegy a faluból. Igaz, ez sincs ingyen, hiszen az egykori Vidámpark vesét rázó szórakozása is pénzbe került. Ezt, ma súlyadónak hívják, és bármikor élvezheti a pénzéért az autóval közlekedő halandó.

Az M6-ossal az árán kívül nincs baj. Ám, amikor Óbudáról kiérve és Budakalászt elhagyva folytatjuk az utunkat, elkezdődnek a cserkészpróbák. Szinte Esztergomig olyan a 11-es főút, mint az imént említett rettenetes állapotban lévő és az Önkormányzat által „elfelejtett” falusi közút.  

Szentendrénél válik tragikusabbá a helyzet. A meglehetősen nagy forgalom olyan, mint a „ki mit tud”. Mivel a felfestések eltűntek vagy alig láthatók, az ember a volán mögött csak találomra sorol be egy-egy lámpánál, folyamatos haladásnál, és nagy odafigyelés kell ahhoz is, hogy elkerülje a nem kívánt, de a rossz besorolás miatti, kötelező jobba vagy balra kanyarodást. Erre a „ki mit tud”-ra sem kell külön befizetni, benevezni, hiszen itt is a súlyadóban rójuk le a részvételi díjat.

Szentendrétől-Esztergomig aztán a foltozott, itt-ott a vesekőkihajtás kezelésnek is beillő rázkódást élvezheti a polgár. Ehhez sem kell TB támogatás, hiszen benne van a súlyadóban.

Végül, elérve Esztergomot, egy különleges helyi szokásnak lehetünk szenvedő alanyai. Nem működnek vagy csak sárgán villognak a jelzőlámpák. Itt ügyességi versenyként lehet felfogni az autóvezetést, mert a gépkocsivezetők egy része nem vesz tudomást az elsőbbségadás szabályairól. Az esztergomi ügyességi verseny is ingyenes, illetve a súlyadóban benne van a nevezési díj.

A súlyadó tehát, a magyarországi autózásban egy kiváló találmány, hiszen nem kell külön fizetgetni, hanem egy összegben lerójuk, és ezután szabadon, kedvünkre szórakozhatunk az ország bizonyos területein, a közutakon.

Igaz, eddig rosszul tudtuk a súlyadó célját. Sokan úgy gondoltuk, hogy ez az adónem az utak javítására és fenntartására fordítandó összeg. Ám, így sem rossz… hiszen ki, mit tud, ügyességi verseny, vesekezelés és az út végi hálaadás is benne van. Hiszen ilyen kiváló hazai feltételek mellett, épségben megúsztuk az esztergomi kiruccanást…

Stoffán György

A kép: szomorú illusztráció... 

A politika legalja… 2025...

 

Az alaptalan vádaskodás és rágalom, a legprimitívebb emberi tulajdonság. És ezt a legprimitívebb emberi tulajdonságot látjuk ma a hazai belpolitika porondján, és láttuk már jóval ezelőtt is, amikor „kilövési engedély” született civilekre és papokra, a köz előtt mindeddig homályos ügyekben. Ugyanakkor volt, aki indokolatlanul kapott védelmet, s maradt jó barát.

A napokban viszont felpörgött az aljasság, a már-már sátáni őrület Magyarországon. A választási kampány őrjöngésében megszűntek az erkölcsi és hagyományra épülő határok, és a rágalmazás, a keresztényellenesség Rákosi óta nem látott mérteket öltött.

Ebben a mai büdös, politikai posványban, apám – beigazolódott – intése jut az eszembe.

Egy alkalommal tudomásomra jutott egy pedofil cselekmény. Mint újságíró, nem akartam botrányt csinálni belőle, a bíróságokban már akkor sem bíztam, a rendőrséget ismerem… tehát, ott álltam tanácstalanul, de tudtam, hogy valamit mégis tennem kellene. Megkérdeztem tehát bölcs apámat, hogy mit tegyek a tudomásomra jutott ügyben. Tegyek-e feljelentést vagy ne is foglalkozzam az esettel.

Apám elgondolkodott és azt mondta: – Bízd Istenre a dolgot. Te ne foglalkozz vele tovább. Ilyen ügyekben, amikor gyermekekről van szó, nem marad el az isteni büntetés, legyen szó bárkiről, aki felelős, érintett vagy elkövető.

Megfogadtam a tanácsot. Alig telt el néhány nap, az elkövetőt letartóztatták, majd rövid időn belül, ismeretlen okból, még a tárgyalás előtt meghalt. Ez a harminc éves történet jut eszembe, amikor látom a hazai, politikai bolondházat.

Úgy tűnik, hogy ma nagyban történik ugyanez. Vannak vádaskodók, vannak ismeretlen bűnösök, vannak hataloméhes gyalázkodók, embertelen békétlenek, akiknek nincs hitük, csak bűnös, áruló törekvéseiket ismerjük. Ám, a büntetés nem marad el ebben az esetben sem, mert a gyermeki tisztaság ellen támadók, az ilyen vádakkal előállók, a gyűlölködők, hosszú évtizedek alatt szerzett tapasztalataim alapján, megkapják az igazi büntetésüket. Nem a taláros uraktól és hölgyektől, nem a társadalom forrongó gyűlölködőitől, és nem a politikai életben. A büntetés akkor jön, és úgy jön, amikor és ahogyan nem számít rá a bűnös. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Nem „bigott katolikusként” figyelmeztetek ma, hanem újságírói, írói pályám tapasztalatai alapján. Mert amíg a politikai nézetek változnak és ma már igazságszolgáltatásról, erkölcsi alapok híján nem beszélhetünk, addig az isteni törvények változatlanok és az isteni büntetés mértéke sem változott az évezredek során. Botorság azt hinni, hogy Isten mindent megbocsájt, és nem büntet, hívőt és hitetlen egyaránt!

Summa summarum: Ha én lennék e hazai politikai posvány bármelyik szereplője, meggondolnám, hogy mit tehetek, mit mondhatok és mit nem. Meggondolnám, hogy ér-e annyit az a pénz, amiért vádaskodom, mint az isteni büntetés. Ma nem egyik vagy a másik oldal bűnös, hanem az egész politikai élet, tokkal, vonóval. Mindenki, aki megszólalásával gyűlöletet keltett, aki trágár és keresztényietlen hangon válaszolt, aki az isteni törvényeket bármilyen módon megszegte, mert földi lehetőségei ezt megengedték. A politikai elit bűne égbekiáltó, mert az egész társadalmat egy gyűlöletben tobzódó, őrültek házává tették.

Erre pedig egyik oldalon sincsen megbocsájtás – bűnbánat nélkül. Ám, a bűnbánat és a bűnbocsánat nem azt jelenti, hogy a büntetés automatikusan elmarad… Az ítélethez és a büntetéshez nem kötelező meghalni sem… sokkal rosszabb élni benne!

Stoffán György  

In memoriam Hg. Esterházy II. Antal

 

Nem csupán egy személy távozott közülünk, hanem az utolsó követendő példa, a múlt egyik kiváló oktatója és tanúja, nemzetünk egykori, értékesebb történelmi időszakának nagykövete: Hg. Esterházy II. Antal.

Annak a generációnak és társadalmi osztálynak az utolsó mohikánja, amely szolgálatnak tekintette az egész életét, aki nem a bársonyszékkel járó anyagi hasznot helyezte a legfőbb célkitűzései közé, akinek a nemzet és a haza, a vallás, az erkölcs és a tisztesség olyan természetes volt, mint a levegővétel.

Évszázadok genetikai követelményrendszere volt a vérében, a tudás, a műveltség, az intelligencia egysége, amely emberré tette, amely formálta és megtartotta a magyart, és óvta a hazát akár saját vére árán is.

Ez a vezető réteg, az arisztokrácia természetes hivatásának tekintette Magyarországot, a nemzetet, a népet, minden ország-lakót, ellentétben a kommunisták negyvenéves hazudozásával, amely kizsákmányolónak, népnyúzónak állította be ezer év, vezető társadalmi osztályát, amely gondoskodott a jó képességű, de szegény fiatalok taníttatásáról, az ország építéséről, városaink és falvaink kultúrájáról, de kolostorokat és templomokat, iskolákat és egyetemeket tartott fenn.  A nép iránti elkötelezettség és szeretet épp úgy hozzá tartozott, mint a föld vagy a kultúra iránti vonzalma.

Ennek az életszemléletnek az utolsó képviselője volt Antal herceg, akit szeretett a környezete, aki jóságos nagypapaként élt abban a közegben, Esterházán, amelyre akár haragudhatott is volna. Ám, a hite és az embersége nem engedett számára haragot, bosszút, csak békét és szeretetet. Mert ez volt mindig a magyar arisztokrácia lelki beállítottsága.

Antal herceg példát mutatott. S ha csak az a szűk környezet tanult tőle, amely ma szeretettel, hálával, és fájdalommal van iránta, akkor is sokat adott a nemzetnek.  Emberi nagysága példakép, számos őt ismerő generáció számára… Ahogy a még gondolkodni képes magyarok számára példakép az a korszak is, amelyben az egymás iránti tisztelet, a kapzsiság nélküli ország-szolgálat, a rend, a hit és a nemzettudat volt a természetes életstílus.

Isten nyugtassa Hg. Esterházy II. Antalt!

Stoffán György

Hol kezdődött a pedofil hazudozás?

 

Olyan ez a pedofil ügy, mint egy vége-hossza nincs kígyó. A bicskei ügy indította el, azt a hazudozást, amibe végül mindenki belegabalyodott, amivel mindenki, aki az ügyben megszólalt, besározódott. Legtöbben nem azért, mert pedofilok lennének, hanem azért, mert a hazugságspirál kibogozhatatlanná vált.

Kónya Endre volt a csali, az áldozat, a hazugságok aljas mocska is mind rászállt, noha soha, semmilyen köze nem volt ehhez a mocskos ügyhöz, amiben ő kapta a legnagyobb büntetést annak ellenére, hogy ő leplezte le az intézet egyik nevelőjét, akit in flagranti kapott egy gyermekkel, és meg is tette a feljelentést, annak rendje és módja szerint, amint erről a Vesszőfutás címmel megjelent könyvében ír. A Kónya által feljelentett nevelő felfüggesztett börtönt kapott, és ma egy svájci iskolában fuvarozza a gyerekeket… tehát, munkahelyet is találtak neki az őt védelmezők - Svájcban.

A Kónya Endrét érintő és őt máig gyalázó hangulatnak azonban semmilyen jogi és konkrét alapja nincsen. Nem volt segítője a pedofil igazgatónak, nem zsarolt és nem fenyegetett meg senkit, amint ez a könyvből kiderül, ahol a tárgyalási jegyzőkönyvek is olvashatók. Csak hát, Kónya lett az a név, amelyet meg lehetett hurcolni valami egészen más, eddig ismeretlen cél érdekében. Valamit talán tudott, meghallott, amiért lakat alá kellett tenni, el kellett hallgattatni, meg kellett félemlíteni. Ekkor még szó sem esett a Szőlő utcáról… hiszen, akkor minden hír és műfelháborodás Bicske körül forgott. Az ottani áldozatok hatalmas, sokmilliós összeget kaptak fájdalomdíjként az államtól, Kónya pedig megelégedhetett az elnöki kegyelemmel akkor, amikor már otthon volt, nem a börtönben.

Ismerve az egész ügyet és a könyv tartalmát, érthetetlenné válik az elnöki kegyelem körül kitört botrány is, ami szintén nem Kónyáról és Novák elnök asszonyról, legkevésbé pedig Varga Juditról és Balog Zoltánról szólhatott. Valami más volt az ügy hátterében, amit mélyen el kellett hallgatni, amiről el kellett terelni a társadalom figyelmét.

A mostani pedofilozás is ennek a zavaros, hazugságokkal teli ügynek a következménye, amely szintén épp olyan kibogozhatatlan, mint a Kónya ügy, vagy az azt megelőző és Erdélyben történt pedofil-botrány. Talán odáig is vezethetnek ezek a szálak, vagy éppen az ott történtek szálai vezettek idáig. Egyelőre még minden tisztázatlan, hiszen a tagadás, a mellébeszélés, a vádaskodás, és a gyalázkodás teljes zűrzavarában vagyunk.

A parlamenti csörték ma természetesek, hiszen, ha a Fény utcai piacon történt dinnyelopás lenne a vád, az ellenzék azt is túltolva vágná a kormány szemébe. A pedofília vádja azonban sokkal nyomósabb kampánytéma.

A gyermek-és ifjúságvédelem rengeteg hiányosságot mutat, így e kérdésben pillanatok alatt rendet kellene tenni. Egyes újságíróknak pedig, akik kiszolgáltak valamilyen szervezetet, végrehajtottak valamilyen parancsot, segédkeztek egyes tanúk eltüntetésében, végre vallomást kellene tenniük. Mert van miről.

Ezeket az ügyeket hivatalosan soha, senki nem fogja tisztázni, mert minden politikai körből vannak mélyen érintettek, tehát sem bíróság, sem más szerv nem lesz képes arra, hogy felfedje a teljes igazságot. És ez a legnagyobb baj. Ugyanis a társadalmat félrevezetve, szörnyű morális válságot idéznek elő a felelősök, ami később rájuk is visszaüt, mert ha nem is hivatalosan, de előbb vagy utóbb, minden kiderül. Egyelőre összekevert puzzle-nak látszik, de a kép összeáll. Akárcsak a végrehajtó maffia ügy.

Azonban olyasmire felháborodva reagálni, ami nem ránk tartozik, nem minket érint, szinte beismerés. Hiba! Mint az is, ha olyasmit állítanak mások, ami hazugság.

Jobb lenne vigyázni és őszintének lenni, mert az igazság kiderül, a társadalom megtisztul, akárcsak évekkel ezelőtt a ciánszennyezett Tisza-folyam. Az a társadalmi számonkérés viszont, sokkal rosszabb lesz.  

Stoffán György

Szemetesvilág, kötelező „szolgáltatás”

 

Németországban - amikor még nem „Deutschisztán” volt, és a törökök vitték el a szemetet a kukákból -, egy normális szolgáltatásról beszélhettünk. Hogyan is történt ott a szemétszállítás? Nos, nem azzal a majdnem maffiamódszerrel, mint idehaza.  Jött a kukásautó, feltette a mérlegre a kukát, lemérte, és amíg kijött a számla a gépből, addig kiürítette a mérlegként is használt szerkezet a kukát. A lakó ott, helyben kifizette a Rechnungon szereplő árat, és a kukás továbbment. Szolgáltatás volt, tehát nem volt kötelező, ám, ha a lakó tárolta a szemetet, büdös volt a környezetében, akkor meglehetősen nagy büntetést kellett fizetnie, ami teljesen jogos és helyes megoldás volt…

Szemben a hazai szemétszállítással, ami a rendszerváltás óta nem szolgáltatás, hanem egy remek üzlet annak, aki a szemétszállítás gazdája. Ha viszik, ha nem fizetni kell. Ma pedig már ott tartunk, hogy a legkörmönfontabb „szerződésmódosítással” úgy határozza meg a MOHU az árat és a szemétszállítást, ahogy akarja. Egy dolog biztos: fizetni kell, még akkor is, ha a kuncsaft külföldön tartózkodik, ha hetekig nem rakja ki a kukáját, de a szemetes azt is megnézi, milyen szemét rejtőzik az edényben. Azt is meghatározza ez a kérdéses cég, hogy melyik kukában hány kiló szemét lehet. Azt, hogy miként mérik le vagy állapítják meg a kuka súlyát, arról nem volt szó az új rendelkezésekben. Ám, ha már lemérik – ha lemérik -, miért nem alkalmazzák a német módszert… ki tudja.

A legszebb az egészben, hogy már súlyos büntetéseket is emlegetnek, ha ezt vagy azt a szemetes törvényt nem tarja be a lakó, ha a kukája nincs rendesen lecsukva stb. Magyarul: itthon nem szolgáltatás van, hanem kukamaffia. Nincs szerződésem a szemetesekkel, mégis szerződést módosítanak, és ha nincs kitéve a kukám, akkor is fizetni kell, ami a pofátlanság igen magas foka. Kérdésünkre a MOHU dolgozója azt mondta: azért kell fizetni, mert ők a lehetőséget megadták arra, hogy kitegyem és ők elvigyék…

Olyan ez, mintha a fodrászüzlet előtt elhaladva kötelező lenne kifizetni egy hajvágást, hiszen a lehe-tőség megvolna arra, hogy hajat vágassak. A szemetesek tehát hatósággá avanzsáltak, akik meghatároznak, akik előtt vigyázzba kell állni, és akik még büntethetnek is. Amolyan keresztmetszete ez az ország mai helyzetének…

Pedig, milyen emberi lenne, ha a régi német rendszert vezetnék be. Nem rakom ki, akkor nem fize-tek. Ha tárolom és az büdös, akkor viszont sokat fizetek. Az új szabályozásnak köszönhetően tele lesznek a kisedők, a szántóföldek szélei, az elhagyottabb területek a lakosság el nem vitt, vagy csak pénzért leadható szemetével. Mert Magyarországon kevés dolgot gondolnak végig. A lényeg, a bevétel… azt, hogy ennek milyen következményei lesznek és erkölcsileg hova sorolható az egész hulladékgazdálkodás Magyarországon, arról senki nem vesz tudomást…

Stoffán György

Pál atya most még megúszta az akasztást…

 

Érdekes világ tárul elénk a mai Magyarországon. Apáink elbeszéléséből ismert mindaz, amit látunk, egyetlen különbséggel. Ma még nem akasztanak. Az 1919-es ámokfutás, gyalázkodás és vádaskodás fertőzése ütötte fel a fejét. A parlamenti őrjöngés, az utcákat lezáró tüntetések, támadás a papok és a rendőrök ellen, mind-mind ugyanaz, mint Szamuely és Rákosi korában. A társadalom legalját sikerült egy-egy kiképzett, magyarellenes és hatalomvágytól fűtött politikai niemandnak feltüzelnie. Olyanok lázadnak, akiket marionett-figuraként rángathat bárki, mert saját gondolatai, egyéni véleménye nincs ezeknek a szellemileg befolyásolható embereknek. Nem tudják, mi történik velük, illetve meggyőződésük, hogy az az egy vezér megvédi őket, mert okos, mondhatni zseniális, tud káromkodni mint ők, és bárkivel szembe mer szállni, bárkit nyilvánosan besározhat, nem becsül senkit saját magán kívül, ugyanis a hatalom, a kormány engedi ezt a szembeszállást.

És itt a baj! Nem tud a kormány megfelelő választ adni a felmerült kérdésekre, és még mindig azt hiszi – Antall óta is –, hogy a proli házmesterrel lehet Mozatról beszélgetni. Pedig nem lehet. Akit ma a harangozás személyesen sért, aki ma egy templom előtt káromkodva tüntet, annak csak egy lépés, hogy a nemtetszését kifejező ferencest felakassza, amint erre voltak már verbális figyelmeztetések e tüntetők részéről.

A rendőrség nem tereli el a templom elől a hangoskodókat és még az is kérdés, hogy a független lódoktornak és követőinek van-e engedélye ezekre a heti cirkuszokra. 

Így élünk ma, a demokrácia szomorú korszakában. A társadalom a napi politikai élettel együtt süllyed. Nincs emberség, megértés, értelmes vita, de nincs őszinteség és világos beszéd sem. A kommunizmus szelleme valahogy kiszökött a palackból, amelyről már-már azt hittük, hogy végleg lezárták. Ehelyett azt látjuk, hogy a vallásellenesség burjánzik, mind a keresztények, mind a zsidók ellen egész Európában, itthon pedig látjuk, hogy kik ennek a vagonokért kiáltó, őrült szellemiségnek a képviselői. Ma a harangozás, holnap a kepi, a hagyományos öltözet és a Tóra lesz az ellenség, a kiirtandó. Családok, barátságok mennek tönkre az ostoba politizálás, a pártoskodás miatt, és a társadalom önmaga ellenségévé válik, amikor a politikusok megélhetéséért harcol azt gondolva, hogy saját érdekeiért megy az utcára…

Pál atya megúszta némi verbális támadással a harangozás miatt feldühödött kommunisták bosszúját, a lódoktor pedig, tovább tüzeli a tömeget, mi pedig zsigeri rossz válaszokat adunk vagy mellébeszélünk… És ennek nagyon csúnya vége lesz, ha senki nem tér észhez ebben a kivérzett, megcsonkolt, gyűlölettel teli kis országban. Talán ezen kellene elgondolkodni mielőtt késő lesz!

stoffán györgy